Olvasóim jórésze gondolom átugorotta az előző bejegyzést, mert csöppet száraz, kockulós programolós, linuxolós témákat fejtegettem, úgyhogy a kedvükért újra leírok mindent. Nem menekültök.
Najó, persze, hogy csak vicc.
Mindennapok, mindenhetek…
Valami olyasmit írtam az előzőben, hogy el vagyok havazva, mint Moszkvát a hó, szódás a lovát, meg hasonló finom közhelyek. De pihenésképpen, meg amúgy is, muszáj írnom egyet…
Mivel olyan a kedvem, ide be is vágok egy régi kis sztorit.
Még ovis voltam, és sosem értettem, miért mondják a felnőttek, hogy elverte, mint szódás a lovát. Hát a szódásnak nincs is lova, hanem zöld Aro-ja van, platós. A felnőttek tiszta hülyék, gondoltam, bár a hülye, mint szó, az tilos volt. Azt hiszem, sarokba kellett állni, ha mondtam.
Tehát, be vagyok. Havazva.
Minden tárgy most szakad rám.
Volt Oktatási alkalmazásokból zéhá. Olyan vagyok, mint valami művész, ha valamit nem szeretek, azt akkor a fenének sem vagyok hajlandó jól csinálni. Tök könnyű programnyelv, gyereknek való. Gondolom, még a tanárképzésből maradt itt nekünk, PTI-seknek is. Magyarul kell benne programot írni. Szeretem ezt a nyelvet, szerintem a legszebb, de nem bírok magyarul programozni. Mondhatnánk, hogy ha oly egyszerű, akkor miért írtam kettest belőle.
Azért, mert utálom tanulni, és nem vesz rá a lélek, nem bírom, képtelen vagyok, pedig tudnám ötösre. Nem érdekel. Tele van a világ érdekes dolgokkal, de ez nekem nem az. Nem mozdít meg. Ülök, és kérdezem magamban, hétfő reggel nyolckor: “Miért ez nekem? Programozzunk nagyot, éleset, hasznosat!” Úgyhogy csak ülök, és netezek, meg szenvedek órán. Túlesek majd rajta, nem számít az eredmény. De tényleg nem.
Valahogy úgy vagyok, mint Kimi a hétvégén. Ha láttad az idénynyitó futamot…
Jól ment, tudna sokat, aztán szombaton benzinpumpa nyekk, 16.-ra kvalifikált, el volt cseszve az egész hétvégéje. A futamon már csak szenvedett: “Kaszáljuk be a pontokat, aztan húzás innen a pokolba, ha rajtam múlna, már zuhanyoznék. Francba az egésszel…”
Tényleg, essek túl rajta, nem érdekel, mert úgyis meglesz, nem akadály, csak az utamban van, és azt nem szeretem, ha valami az utamban van.
A másik nagy hófelhő az a Számításelmélet.
A Turing-gépekről tanulunk, meg a RAM-gépekről. Vagány kis tudományág, nagyon érdekes, és olyan gondolkodásmódot igényel, amiről a mai kényelmes, struktúráltan, objektumorientáltan programozó ifjak mint én, már lemaradtak. Ugyanaz a probléma, mint ami az Assembly-vel volt. Olyan dolgokon kell gondolkodni, ami ma elegáns csuklómozdulat C-ben, C++-ban, de még Pascal-ban is. Gondolkodásmód, ami hiányzik már nekünk, akik C-n, Pascal-on nőttünk fel. Egy tehetséges programozónak ezek nem nagy akadályok, de én nem vagyok az. Másban vagyok jó. De azért antitalentumnak sem mondanám magam. Megy, nem az a baj, csak nem olyan döccenésmentes.
Szóval, ebből kell megírni egy Turing-gépet, és egy RAM-gépet.
Falu tanárúr változtatott a hozzáállásán, mivel beszélt cégekkel, akik azt mondták, hogy nem kell nekik túl önálló ember, inkább csapatban dolgozni tudó.
Így, hármas csapatokat kell alakítani, egy főnökkel, aki kiadhat majd egy plusz vizsgajegyet, a legjobb csapattagnak, akár magának is.
Szeretek főnök lenni. Az is lettem. Nem szeretek túl demokratikusan tárgyalni, mert gyűlölöm a bikeshed-vitákat, és ha mindent megbeszélünk, akkor sose lesz kész semmi, és sosem lesz igazi egyetértés. Főnökként viselem a következményét a megtárgyalatlan döntéseimnek, de legalább az van, amit én akarok.
Ketten jelentkeztek hozzam.
Megmondtam, hogy Linux, C++. Tetszik? Gyere! Nem tetszik? Örültem, heló…
A végén majd szavazunk, és nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy ne nekem legyen a pluszjegy. Majd írok, hogy haladunk. Puhadiktatúra élesben.
Linux-ból is lesz egy kis előadásom, remélem sikerül valahogy. ImageMagick-et fogok bemutatni. Kockázatos, hogy végigaludják. A csoporttársam, az Újsrác, meg command line mágiával fog hódítani. Kíváncsi leszek…
Erre az előadásra is rámegy majd jópár munkaóra. Szépen meg kell csinálni. Egy kis prezentáció, két perc, aztán shellszkriptek, imagemagick, batch-processing.
Számítógépi grafikából meg jól állok, és szeretem.
Az előző része ennek a tárgynak dögnehéz volt. PostScripet tanultunk, ami nukleáris fegyver avatott kezekben, és ha az ember sikeresen átállította infix agyát, postfix-re.
Nagyon nehezen ment, három nullás zéhát írtam, folyamatos lemaradásban voltam, gyűlöltem, mert nem ment, semmi sikerélményt nem adott.
Aztán az utolsó órán megjött az első sikerélmény, sikerült egy Koch-görbe, és a vizsgaidőszakban rákényszerültem megtanulni. Nagylevegő, minden felesleges ki az agyból, nyugalom, türelem, kódolvasás, és belejöttem. Elég komoly szintre fejlesztettem az egyik példát, annyira.
Majd felteszem, mert látványos akkor is, ha nem érthető a kód. Testeket ábrázol, de minden létézőt.
Tehát belejöttem ebbe is, aztán most a második része már könnyebben megy, de semmi köze az előzményekhez. C-ben programozunk OpenGL-t. Jóval otthonosabb a drága jó C, még akkor is, ha úgy vagyok vele, mint a veszett kutyával. Nem merem megsimogatni. Harap. A hülye mutatóival. Meg kéne már tanulni. Most adta vissza Söndör csoporttársam a Kernighan-Ritchie könyvemet. A fél csoportot megjárta ez a könyv. Kicsilánynál kezdte, Ő vissza is adta időben, bár pont neki néztem volna el, neki is adtam volna, de mostmár nem megy sehova, mert megint ottmarad egy félévre, mint Söndörnél, pedig nekem sokszor kell. Meg össze is karistolták a gerincét. Namindegy,
most egy egyszerű kockaforgatósat csináltunk C-ben, GLUT, és OpenGL segítségével. Mindjárt megpróbálom lefordítani Windows-ra, és megmutatom. Gondolom, jórészeteknek Windows-a van, de teszek fel egy Linux-os binárist is.
Szerintem mókás kis program. Mikor a középsulit kezdtem, egy kisebb vagyon volt egy 3d-gyorsító, most meg olyan programokat írok, amik ilyet használnak. Azt kell mondjam: hm, nohát.
Na, suliról elég ennyit.
Mostanában olyan repetitív a világom. Nem rossz, vagy jó, nem azt mondom, de repetitív. Mint ez a klipp, ami mellesleg zseniális, szerintem.
(A zenéről csak annyit, hogy a legjobb dolog, ami az amerikai pop-iparban létrejött. Erről majd írok egyszer, mégiscsak Green Day-en nőttem fel.)
Egyszer valaki felveszi az én újságom is, akkor mi lesz?!
Héten suli, lemegy, pénteken hobbizgatás, este RockInn, búfeledés, hejehuja, visszafogottan, és néha nem visszafogottan, hanem durván, és ordenárén. Van egy dekadens beütése az egésznek. Kemény. Tényleg. 
Múltkor elég fura volt, Zsuzsával beszélgettem sokat. Ez még nem is fura, mert szoktunk. Sosem gondoltam volna, hogy az a lány akit akkoriban annyira furának tartottam, mert Progmatra jött az NYF-re, egyszer majd ilyen haver lesz, vagy mi, én annak tekintem. Közhely, de tényleg olyan kicsi a világ.
Akkoriban még tanárszakon voltam. Ők voltak a nagy Progmatosok, akik nagyon tudnak. Szegénynek már rég végezni kellett volna, akárcsak nekem.
Szóval, egymás mellet szoktunk ülni grafikán, és debugolunk egymásnak.
Morcos vagyok, erre kérdi: megy?, mondom: nemm. Segít, megindul, akkor örülök, és rendszerint ilyenkor ő ront el valamit, és én a nagy jókedvemben segítek. Tök mókás az egész.
A múltkor olyan hülyeséget csináltam, hogy előjött belőle az az anyáskodó gesztus, amit csak nő tud, nyilván.
Semmi, csak a vállamra tette a kezét egy pillanatra, de kiszaladt, hogy “de hülye vagy…”, és vigyorog, hogy kiszaladt.
Igaza volt, és nem bántóan mondta, hanem meglepődve, mert ekkora hülyeség még tőlem is ritka. Nagyon kedves kis megmozdulás volt tőle. (Nem irónia.)
Egyik fájlt szerkesztettem, másikat fordítottam. De hülye vagyok…
Szóval vele dumálgattam, és már kezdtem magam hülyén érezni, mert odajött valami másik nőszemély is, és receptekről beszélgettünk, meg hogy hogy kell rántást csinálni, meg ami elképzelhető főzőcske témában. Nem akarok soviniszta lenni, de kezdett rettenetesen feminim jelleget ölteni a beszélgetés, hogy gondolkodnom kellet, hogy meneküljek hamarosan el.
Hálistennek, elkanyarodtak a fogalmazásgátló tabletták témája felé, így magamban mosolyogva, szépen kiléptem legitim módon. Meg kell vallani, a főzőcskérő nagyon szeretek beszélgetni ugyanis imádok főzni, sőt, lassan rutinos szakács vagyok. Itthon mindig dícsérik a főztöm, mert igen jól szokott sikerülni. Szerintem, nekem a legjobban, mert sokkal jobban odafigyelek rá.
Holnap meg szakest. Nem leszünk szomjasok.
Remélhetőleg egy jó nagyot bulizunk, és építjük a csapatot. Remek lesz.
Tavaly is jó volt, de viharos, épp érdekes állapotban voltunk Kicsilánnyal. Nekem épp minden mindegy volt, mert épp sehogyse voltunk. Feszült volt az egész, de jól éreztük magunkat. Én nem tudok táncolni, de akkor szana-, illetve szerte-szét táncoltuk magunk mindenféle populáris izé zenére. Imádta, repült, és forgott, mint a szél. Gyönyörűséges volt.
Hazafele majdnem kézben kellett vigyem, kicsit többet ivott, mint amennyit bír. Nodehát buli volt…
Nemrég végeztem egy kis számvetést, és arra jutottam, hogy tök sokan olvastok, ezt szeretném megköszönni. Nem akarok nagyot mondani, de lehet úgy húsz olvasóm, alaphangon. Egyre kevésbé lepődök meg, ha mondja valaki, hogy “olvasom a blogod”.
Ez a húsz sok. Elég jó teljesítmény egy olyan blogtól, aminek semmi középpontja, talán csak én.
Nem szeretném, ha úgy tűnne, polírozom itt az egóm, de sokszor, gyanúsan sokszor mondja olvasóm, hogy jól írok. Attila azt mondta, mint egy újságíró. Vagy azt, hogy újságírónak kéne lennem, nem emlékszem pontosan, mert tudod, RockInn-es este volt. Mindenesetre elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon az, hogy újságíróhoz hasonlítanak, az dícséret, vagy leírás. Azt hiszem dícséretnek szánta.
Általános iskolában is szerettem már fogalmazást írni, és a tanárok is szerették, mindig ötöst kaptam.
Élvezem.
Valósidóben jön az egész.
Csak írok, asszociálok, néha igen kuszán, egymásbaágyazok egymásbaágyazott történeteket, rém hosszú mondatokat szerkesztek. Alig győzőm szétszedni a nagy mondatkígyókat, szétszerelni kisebbekre. Jól esik. Valamikor, még teljesen az elején, írtam, hogy önterápia ez a kis blog. Működik. Nagyon jót tesz, ha kiírok dolgokat, bár már közel nem olyan gyilkos naturalizmussal, mint rég, amikor még…
Tudjátok…
Pedig most is volna mit, néha szörnyen vagyok. Ugyanúgy, és nem csitulóan, mint régen, amikor még napi szinten mart Kicsilány mindenféle jellegű hiánya. Most másképp van jelen a hiány, jobban tudok figyelni a saját dolgaimra, de folyamatosan ott van, hogy bezzeg akkoriban. Meg hogy Kicsilánnyal együtt ez vagy az mennyire jobb volt, és hogy itt ültünk mindig, oda jártunk reggelit venni, itt rohantunk fel versenyben a hatodikra.
Iszonyatosan hiányzik, vele álmodok sokszor, többször egy héten.
Sokszor csak veszekszünk valamin álmomban, ahogy oly sokszor, de vannak szép álmok is. Ma reggelre azt álmodtam, hogy itt volt nálunk, együtt aludtunk, szokás szerint nyomorogva az ágyamon, és regglre eltűnt. Kérdeztem mindenkit, hogy “nem láttátok?”, és azt mondta mindenki, nem is ismerik, de nem látták sehol…
No, ez megint nem volt a legszebb.
És ez még a finomabb. Volt, hogy azt álmodtam, megölték. És mint a filmekben, ordítottam a nevét, és teljesen abban a hitben voltam, hogy mindez igaz. Szörnyű, szörnyű élmény, ha nincs róla tudomásod, hogy épp rémálmod van.
Önterápia blog. Működik, jól esik kiírni dolgokat, segít. Megaztán, ami írva vagyon, azt az ember könnyebben elkönyveli tényként.
Könnyebb kicsit, valamennyire lehet osztozni. Könnyebb, de nem jobb semmivel, tegyük hozzá.
Patetikus majom vagyok.
Vagy gyökeresen meg kell változzak, ami kizártnak tekinthető, vagy mindent el kell felejtsek, amit nem szeretnék, mert volt egy olyan része kettőnk közös kis létezésének, ami pótolhatatlan, egy olyan rész, amiért mindent odaadnék most azonnal, hogy újra lehessen.
Vagy…
Patetikus majom maradok, és leírom, hogy elolvassa valaki valahol a világban, és tudja hogy volt ilyen, és hogy milyen szép volt, és mim lett oda.