Folytatom az élménybeszámolót…
Utóbb kiderült, hogy az eszemre hallgatva maradhattam volna túra útvonalán, de az ösztönömre hallgattam, és utánaszegődtem egy társaságnak. Vállszéles ösvényen haladtunk rohamtempóban. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy valami ilyesmi lehet a hegységekkel rendelkező országok hegyivadász osztagainak a munkája. Rohadtnehéz volt, de a legjobban ezt a részt élveztem. Rohantam, de veszett jól éreztem magam. A tó partjáról kilátás nyílott arra a partra, ahonnan első emlékeim származnak. Ekkor már kerülőn voltam ezekkel az edelényi iskolásokkal, akikkel a kalandok végére olyannyira összeismerkedtem, hogy tanárúrrá fogadtak. Két velemkorú tanárúr volt, a barátnőik, meg vagy öt kissrác. Jó volt velük menni, mert nem szarakodtak. Az egyik kissrác, a legkisebb, az futott volna, mindig utól kellett érni, mert előrefutott. Hihetetlen, mekkora energia volt benne.
Fel kellett menni a bányába, ahol gyerekkoromban még akkorákat robbantottak, hogy majd kiestem a gatyámból.
Emlékszem, egyszer a tó partján tapicskoltam valamit, mikor robbantottak. Soha nem felejtem el a robbanóanyag sárgászöld füstjét, és hogy sírva rohanok valahova, csak el a tótól. Igen messze volt a robbantás, de egy kisgyerek azért meg tud retteni az ilyesmitől. Főleg, ha nem számít rá. Egyszer besírtam a kisvasút kürtjétől is, hasonló koromban.
Szóval, ott jártunk a robbanás helyszínén, nesze neked sötét múlt, én győztem. Valami gipszbánya volt ez, és vakító fehér volt a talaj, persze. Itt kaphattam meg a napszúrást. Alulról is, felülről is tűző nap. Tipikus eset.
A hegyről leérve már olyan mindegy volt, hogy mennyi az idő, akkor voltunk minimum két kilométer pluszban. Elkezdtek sokasodni a parkoló autók, és egy idő után, a járdán baktatva azt vettük észre, hogy ország összes VFTS-e ott hőbörög el melletünk. Gonoszak, vagányak, agresszívek, négy manccsal marnak az aszfaltba, melegítik az abroncsot, szaggatják a pilóták jobbra-balra, én meg libabőrös lettem, mondtam, hogy “óbazmeg”. Vigyorogtam is.
A meszesi gyorsasági startjánál hagytuk a ott a ralit. Sosem láttam még ilyesmit, iszonyatosan élveztem. A Lada VFTS-nél kevés adázabb autó van. Papíron, monitoron, youtube-on kutya füle, csak egy hangosabb Zsiga.
A Rajtra készülődve, melegítve, na, az a durva. Menne a kocsi is, menne a pilóta is, de még papírmunka, meg vissza kell számolni. Ott aztán pokol. Már egy dombról láttuk a rajtokat, a legkiválóbb látvány volt a szemben lévő dombra felzúzó Ladák, meg a közönség szurkolása.
Megérte eltévedni. Láttam ralit. Járnom kellene ralira.
A Cserehát gyönyörű.
Ugye érezhető, hogy milyen már, amikor a falu szélében, a Cserehát legszebb tájain megkérdezed két birkapásztortól, hogy merre van Galvács, mert ott volna dolgod?
Megmondják, és mész arra, és egy idő után ott is van Galvács, hiába nincs zöld tábla, hogy 1km még, és út sincs, csak mező.
Mindezt a kreszbe szorított VFTS-ek után.
Holnap jön a harmadik, befejező rész…