Nos, korareggel elvittem Krisztit az állomásra, hatharminckor keltünk. Ez megint olyan igazi dolog, az együttkoránkelés. Mint az első közös evés, főzés, meg az ilyenek. Reggel azért morocos az ember, dehát ha ilyen mosolyokat kap, akkor múlik a morcosság.
Ez is gyönyörű hétvége volt, sokat nem akarok írni, legyen csak a Miénk. Túristvándiban voltunk, kocsikáztunk, megsimiztük a lokál lolketet, láttunk mókust is. Szép őszies időnk volt, úgy általában remek volt az egész.
Kapott egy kaktuszt tőlem, aztán elnevezte Ábelnek. Ma már előadáson is volt a kiskaktusz, úgyhogy úgy érzem, megfelelő kezekbe került. Csokit is adtam, de az csak olyan kommersz ajándék, szóra sem érdemes. Bár a csoki mindig jó.
Nagyon jó ez, nagyon jó. Szeretni, meg szeretve lenni. Nagyon jó. Most négyszer aludt itt, és nagyon fura, hogy ma már nincs itt. Hiányzik a hangja, meg egyáltalán a jelenléte. Nem rossz hiányzás ez, mert tudom, hogy hamarosan újra látom, csak hirtelen fura. Jobb lenne, ha egymás közelében lennénk, ennyi. Valahogy a részemnek érzem, és defaultnak hogy közel van.
Gyönyörű hétvége volt…
Na…
Holnap tízre megyek a kórházba, remélem nem húzzák túl sokáig, mert egykor meg találkozóm van a suliban. Kapok majd igazolást erre a sok orvoshozmászkálásra, dehát sokat érek vele.