Megértük ezt is kérem, vége a nagy hurráoptimizmusnak, végetért valami. Sokat szégyenlősködtem, mit írhatok ide, mit nem, de le van szarva minden, nem érdekel már semmi, ide fogom írni, hogy végleg elengedtem Ő-t. Hatharminckor írom ezt a bejegyzést, nem tudom miért keltem fel ilyen korán, arra ébredtem, hogy üres minden. Két percig éreztem valami kurva nagy semmit, amíg eszembe nem jutott, miért is aludtam el zokogva. Elkísért a buszmegállóig, amikor jött a busz, megcsókoltam a homlokát, mintha a húgom lenne, Ő átölelt, és vége lett mindennnek. Nem tudom már, mit mondtam neki, de éreznie kellett a pillanat jelentőségét, én nem hívom többet, nem akarom látni sem(napersze), pedig csak Ő van nekem egyedül, semmi más. Azt hiszem, nem mondtam semmit neki, éreznie kellet másból, hogy mi a helyzet. Végigsírtam az egész kibaszott utat hazafelé. Aztán úgy is aludtam el, és úgy is keltem fel. Lehet röhögni, ide jutottam. Ültem egyedül a buszon, Ignite ordított a fülembe, remélem nem túl hangosan sírtam. Biztos, hogy jobb lesz majd, de most ez nem boldogít. Csak rá gondolok, nincs más semmi, úgy kéne mint Sid Vicious, két lövés, egy felé, egy felém, dehát vége van rég a punkkorszaknak, a kokain is drága, meg a pisztoly is. Eszembejutnak most a végigflémelt esték a prohardverről, na srácok, kedves flémtársak, most tessék ujjal mutogatni, vigyorogni, sajnálkozni, belémrúgni, legyen csak intenzívebb a felhasználói élmény.
Tudja meg a világ, összetörtem, elegem lett, megszakadt a szívem, utálok mindent, és mindenkit. Én csak szeretni akartam, nem is akárkit, hanem azt az Igazit, amiről a hülye lányregények szólnak. Mit vétettem, hogy ekkora szenvedést érdemlek, mondja meg valaki, könyörgöm, megadom magam, megyek, kijavítom a hibát, elzarándlok mekkába, most van az ideje úgy is, csak legyen ennek vége. Ha valaki valahol direkt csinálja ezt velem, üzenem, elég volt, megtörtem, jöhet értem, megtérek a nyájba, pedig sosem hittem a pásztorban. Ezek után főleg nem fogok soha, pokol tüzén égek majd, csak égnék már…
Annyi mindent ígértem neki, és nem tartottam be, mert nem volt lehetőség. Ott lóg hát a levegőben mindez, ott is marad, ha rajtam múlik, nincs már értelme semminek. Kortyolgass finom bort Tokajban egyedül, vagy azzal, akivel akarsz, én most dacból gyűlöllek, Kicsilány…
Most egy kicsit könnyebb vagyok, mert nem fogunk találkozni. Megkönnyebbültem. Olyan ez, mintha azt mondanám, fogytam tíz kilót, pedig a csak a lábam lett oda.
Majd, ha elkezdődik a félév, ott lesznek óriási bajok. Szenvedni fogok, mert nap mint nap látom majd. Édes jó nemtudom kicsoda, ki úgy sem létezel, ne add, hogy meglássam valakivel, én megőrölük, nem bírom ki, nem létezik önzetlen szeretet.
Majd? Gondolj inkább a mostra, te hülye, no future, csak most létezik…
Kivilágosodott. Kinéztem. Esett a hó. Erről beszéltünk tegnap, meg oly sokszor. Az első hóról. MOST esett. Szimbolikusan, direkt, szemétségből. Megvárta, míg feladom a reményt. Kelj fel, nézz ki az ablakon Kicsilány, esett a hó, látod? Amit minden reggel kerestél, amikor együtt ébredtünk. A tiéd, meg az enyém.
Szeretlek örökké Adél, a tiéd vagyok, ne felejts el, mert soha nem feledlek, számíthatsz rám, rád várok majd titkon mindig.
Szeretlek, Kicsilány.