Most jutott időm, meg kedvem, hogy valami prezentálható formába hozzam a képeket. Erre tessék, itt lentebb mutatom, kommentálom őket.
Mondják, hogy a fotózás a pillanat művészete, nos ez a kompozíció tényleg kis ideig létezett csak, épp volt időm bekapcsolni a gépet, céloztam, exponáltam, nem volt idő vacakolni. Így sikerült elkészítenem a nap fotóját. Tényleg nagyon jellemző kép, és szerintem érdekes, nem snassz fotótéma, túrista pózolás. Olyan spontán, amilyennek kell lennie. Mondtam már e hasábokon, mennyire nem szeretem, ha valami beállított, megtervezett? Igazán értékes dolgok így, spontán születnek, legyen az egy fotó, egy mondat, egy együtt töltött nap, hagy ne folytassam…
Hát ilyen Ő, mindennek ki kell állni a szélére, le kell menni a partjára, bele kell lógatnia lábát, meg kell fogdosni. Néha a szívrohamot hozza rám, de imádom. 
Még mindenszentekkor jártunk ‘bátorban a családdal, akkor már ismertem Őt, akkor találtam ki, hogy elhozom ide. Ez más lánnyal eszembe sem jutna, ez egy személyreszóló kirándulás volt. Nem volt becsomagolva, de ajándék volt.
A környezetről annyit, hogy magtárnál voltunk, amit felújítottak, és ilyen sáncot építettek mellé. Elég jól néz ki az egész, Kicsilány az Édesanyák útja felé néz, ahol gyerekkorom egy részét töltöttem. Laktunk ott egy ideig, nagyszüleimnél, de amúgy is sokat voltunk ott, öten-hatan, unokatesók. Nagy idők voltak.
Na, itt a magtár, tessék. Elsőre nem tetszett, de így utólag megtetszett, nagyon szép kis város lett Nyírbátor, olyannyira, hogy el is gondolkoztam valamin… Majd ha nagy leszek…
Látod ott azt a kis kiemelkedést a kép jobboldalán? Na, körülbelül oda kell majd az emlékművem építeni, ugyanis ott állt az épület, ahol születtem. Aki utál, ide menjen köpni.
Kár, hogy lezúzták, de a nagyszülők régi házát meghatóbb volt látni, meg a kerítését megfogni. A szülőotthonhoz semmi konkrét emlékem nem kapcsolódik, legfeljebb Anyámnak.
Ez a fotó elég jól sikerült, rajta a harangtorony, ez olyan mint az Eiffel-torony, annak a na, hogyishívják falunak… Itt van a nyelvemen…
Ott van még a református templom is, lentebb lesz benti kép is. Kicsit játszottam a fotóval, úgy adta magát. Remélem tetszik, az eredetit fel sem tettem.
Ez az a szobot, amit tegnap említettem(olvass vissza, kell a sztori), a tó partján. Megnéztük közelről is, de így igazán jó. Nekem nagyon tetszik, lehet, hogy elfajzott az ízlésem. E mögött pihiztünk egy jót, kellmesen csípős levegőn, szikrázó napsütésben. Örök emlék lesz.
Íme, Kicsilány. Ő az, akiről mostanában oly sokat beszélek, kedves Barátaim, és Blogom. Itt már az arca is látszik, bár nem szokott ilyen kis szomorú lenni. Nem akarta, hogy lefotózzam, azért sopánkodott. Nem a legsikerültebb fotó, de a tartalom a lényeg.
Hát nem éédes?
Nem szoktam ilyen gagyogós lenni, de Ő kihozza belőlem. Hát nem fura a világ?!
A jó öreg dohánygyár bejárata, csak úgy lefotóztam. Ezzel a gyárral szemben áll a régi ház.
Ezt a képet Kicsilány csinálta, és a többit is lentebb, bent a templomban, amit megkaptunk egy kis időre. De jó lett volna kézzel beállítani ezt a képet, kicsit több fényt engedve, hagy égjen meg a fényes rész, dehát a Sony zsebgép erre nem képes.
Ilyen a mennyezet a templomban, nagyon érdekes dolog építészetileg. Kellet rajta állítgatni, mert nagyon alulexponált lett, a kis vakucska a Sony-n, nem villant el olyan messzire, nagy ott a belmagassaág, olyan 30 méter is megvan talán.
Ez ilyen címer, olyan 500-600 éves lehet. Sokat vacakoltunk, míg sikerült ez a kép. Kicsit kellett állítgatni a szinteket, mert sötét lett, vakuzni nem akartuk, az nagyon bedurrantotta volna, ilyen közelről.
Ezek voltak tehát, így néztek ki életem legszebb kirándulásának főbb állomásai. Remélem tetszettek.