Elképzelem, ahogy ezrek, és ezrek kattintják remegő ujjakkal ezt a vérpezsdítő, felcsigázó címet. Na, a hétköznapok ugyan beköszöntöttek, de inkább mégis a szünet utolsó napjairól írok, érdekesebb lesz. Kalandok, elhagyás, megtalálás, és még megannyi más csoda, ehh! Remek pár nap van mögöttem, ha nem gondolok bele semmibe, akkor remek.
Mostanában nem írtam, volt több oka is. Egyrészt elég jól éreztem magam, nem kellett a számítógép közelébe sem mennem, úgymond zajlott az élet. Másrészt, ha mégis a gép előtt ültem, annak praktikus oka volt, blogolásra nem sok energiám jutott.
Hazajött Kicsilány, és valahogy elteltek a napok. Mikor mivel, de igen jól éreztem magam, talán mondhatom, jól éreztük magunkat. Nem volt még ilyen viszgaidőszakom, hogy ennyire büszkén, és simán teljesítettem volna mindent, úgyhogy kellemes volt a szabadidő, ami még az új félév előtt keletkezett.
Azt hiszem, akkor kapta el a szíjat a rendszer, mikor teázni voltam Petiékkel. Maja indul, sőt már oda is ért Berlinbe, gyakoralton lesz egy félévet, úgyhogy őt “búcsúztattuk”. Idézőjel, aha, mert annyira búcsú volt ez, inkább egy jóhangulatú kis összejövetel, annak okán, hogy most egy ideig ilyen nem lesz, lévén Maja odalesz a nagy Berlinben. Utazhat órákat naponta, hát kérem, vannak hátrányai is a metropoliszoknak…
Remek kis teázó nyílt nemrég, sosem jártam még ilyesmi helyen, de első pillantásra megszerettem. Rengeteg féle teájuk van, problémát jelent kiválasztani valamit, annyi. Amíg meg nem ismeri az ember a teákat, addig tulajdonképp szúrópróba, és majdcsak kialakul valami ízlés. A dohányzás nem nagyon pálya, de a vizipipa igencsak megtetszett, azt hiszem, ennyi belefér. A leülős részen kívül több szoba is van, különféle stílusú mind. A japán stílusú volt szabad, de amúgy is ezt választottam volna, remek. A padló ilyen gyékény-izé, kis belmagasság, kis asztalkák, és semmi ülőhely, hanem a földön kell gubbasztani, ami rosszul néz így ki leírva, de igencsak kényelmes, és laza így teázgatni.
Amint találtál egy megfelelő üléspozíciót.
Szóval megtetszett a hely, sajnos Kicsilány vonata épp akkor érkezett, mikor végeztünk, úgyhogy erről lemaradt, pedig eredetileg ő is hivatalos volt. Mindegy is, ha már bent voltam, meg pont úgy jött ki, elémentem az állomásra, ugyanott vártam, ahol legutóbb hagyott, csak közben eltelt néhány nap. Mint a telefon, az is ugyanott volt, még órákkal később is, de erről majd később, kalandos lesz ígérem.
Estére megbeszéltünk egy kis sörözést, mit ne mondjak, jobb úgy, ha van kivel, főleg, hogy valakivel. Kellemesen telt, és hosszan tartott az este, sőt, a reggel sem morcoskodós, meg nyüglődős, hanem mosolygós és vidám volt. Rég volt ilyenem, süt a nap, nevetve ébredés, mosolygás. Szeretem.
Szegény péktanoncok nem tudták felvenni a társalgás fonalát, pedig csak egy egyszerű kérdést kaptak. Mindegy, remek kiflit, meg sajtosizét, és túróshogyishívjákot sütöttek, úgyhogy szent a béke, végül is nem kommunikációs szakembernek készülnek.
Nem vagyok már a régi, lassan szivatóval indulok csak, egy kifli, egy sajtos-, és egy tepertősizé elég volt reggelire, tényleg nem fér belém sokkal több.
Pedig jól jött volna, mert a hülye hármasbusz most kivételesen betartotta a menterendet, és nem késett két percet a kedvemért. Futottam, de nem értem el.
Tétel: Bőrkabátban, farmerben, és ebben a flappogós cipőmben nem jó futni. Most nem bizonyítom, csak kimondtam. Házi feladat, pirospontér…
Jólvan, megfelel a későbbi is, leglább lesz helyem.
Úgyhogy visszajöttem, ugyan kocsival, és nem busszal, ahogy terveztem, de egye fene, kifizetem a parkolás díját, legyenek boldogok, meg sajtkészítők. Kapzsi, fukar banda. Bombatölcsért kinevezni fizetős parkolónak, óránként szásztízért, apátok fasza, anyátok meg még faszább.
Féltem, pénteken tele lesz, de szinte üres volt a teaház. Ugyaoda ültünk be, ahol már azelőtt is bevizsgáltam a helyet, járt utat járatlanért ugye nem hagyunk el, persze kivéve ha mégis.
Remek teákat ittunk, és vaníliás vizipipát pöffentettünk, illetve azt inkább csak én. A pipából elég is egy időre most, semmi vágyat nem érzek rá. Majd, később. Fogunk még oda menni, mert remek hely. Telefon lehalkít, nyugizás, relaxálás, pihizgetés, csendben beszélgetés, egymásra odafigyelés.
Nem érzetem vágyat, hogy bárhová is kimozduljak még aznap, lányt hazavittem, hazamentem, és évek óta ilyen korán péntek este még nem feküdktem le, mint aznap. Egyébként sem szoktam ilyen korán feküdni, de jól esett az éjfél előtti alvás, és a reggel ébredés.
Mivel tényleg olyan igazi szabadidőnk volt, szombatra is terveztünk valamit, olyan “majdkitalálom” programot, amit szoktam. Nos, a terveim, ötleteim keresztül húzta a hó, mert a napsütés helyett az jutott szombat reggelre. Idén még ilyen gyönyörű havazás nem volt, eddig ez a legszebb. Olyan, mint amilyenről az előző bejegyzésben írtam, pont olyan. Csak írnom kell, vagy mi?!
Nem is tudom, hogy itt a blogon, vagy a nem publikált írásaimban, de szoktam beszélni arról, mennyire nem érdemes tervezni, mert csak feszélyezi az embert, frusztrál, ha nem úgy megy, ahogy el volt tervelve, és még folytathatnám. Szóval a terv az kútba ugrott, ott egye meg a fene, köszönet az Időjárási Minisztérium illetékes aktatologatóinak, és pecsétnyalóinak.
Így, inkább valami spontán szerveződő időtöltést találtunk ki, menjük piacra. A “kágé”(Kgst piac, leánykori nevén. A nem nyíregyházi olvasóim kedvéért.) felelt meg a legjobban a bolhapiac leírásnak, de végül nem jött be, nem erre számított Kicsilány, hát hamar továbbálltunk. Jobb híján kocsikáztunk, megnéztük, hova kell majd járnia vezetni, aztán itt ki is fogytak ötleteim, de egy hirtelen elhatározással lefordultunk jobbra a körútról, sétáljunk a Bujtosi tó körül, okés. Eddig csak futni voltam ott, de így csikorgós hóban sétálva azt hiszem kellemesebb élmény. Mikor kiszálltunk a kocsiból, már nem találta a telefonját, de áhh, úgyis otthon van valahol, mindegy, menjünk sétálni, ha már megálltunk.
Ugyan hógolyózás volt betervezve, de valahogy nem volt kedvem, így inkább a tóba hajigáltunk, meg a fákat. Imádom, mikor felpezsdül a vér a kezemben, az átfagyás után.
Készült hóangyal is, nem is egy.
Vakító-fehér háttér előtt vannak, és szórt napfény világítja őket.
Így képzeli el az ember az angyalokat, ha hisz bennük. Én nem hiszek, de attól még gyönyörű, és legszebb, és csodálatos, és szuperlatívusz.
Jómagam inkább egy lepusztult fejű hóembert mentettem meg, varázsoltam neki egy olyan arcot, ami helyett inkább a régi lerúgottra vágyik azóta is, ha el nem olvadt.
Ki gondol ilyenkor eltűnt telefonokra?!
Nem hagyhattuk ki a körhintát se, jól megpörgettük, lett is hányinger, meg támolygás. Fel kellett menni rá nekem is, de csak azért, hogy jól legyen kisúlyozva. Csak azért, persze. Be ne valld, hogy mekkora jó buli volt. Mint egy gyerek, ejj, nagyon jól éreztem magam. Régóta először, majdhogynem felhőtlenül.
De ki gondol ilyenkor egyáltalán bármilyen telefonra!? Még eltűntekre sem…
Hazavittem, már el is felejtettem az igazolatlan hiányzó telefont, mire hazaértem, és a frankfurti leves kanalazása közben hívott egy helyi, de ismeretlen szám.
A hang ismerős volt, “Csörgesd a telefonom, nem találom!”. Ajj, a franc egye meg, ekkor már rosszat sejtettem, kágésté-piac, rosszarcú emberek, és állatok, zsebtolvajlás, ilyenek. Persze, a legrosszabb jut az ember eszébe, pedig a telefon szorgalmasan csörög-csörög.
Csörög-csörög, de nem veszi fel senki, tehát nem találja. Kezdtem igencsak aggódni, míg a tévében Leni Riefensthal mesélte az életét. Az aggódást higgadt gondolkodásra cseréltem; volt már rá példa, hogy kiesett valami a zsebéből. Hol jártunk? Hol eshetett ki? Bumm, piac, szalagorláton másztunk át, forgalmi, slusszkulcs, abroncsfüst. Rekordidő alatt értem a piacra, és ekkor már kétségem nem volt arról, hogy ezt a napot én bizony megmentem. Legyünk alaposak, végigmentem a reggeli nyomainkon, de semmi. Irány hát a szalagkorlát, melyet átléptünk. Csörgetem, és csörög is, kilátástalanul, az úton szaladó autók felé nézve szomorúan, mint egy kivert kutya. Arra jöttem rá, hogy működik a világ. Ha valamit leteszek valahova, azt később is megtalálom ott, nem jó?
Nagy volt az ijedtség, azért látszik az. Nem akarok én ilyen esetből önmagam fényezésére okot adni, de olyan büszke voltam, hogy megmentettem ezt a Kis Lükét. Semmi hasznothúzás, vagy elvárás, csak annyi, hogy én őt, érted, ez nekem sokat jelent.
Közhely, adni jó, My Hero…
És ez még csak délután, este Lincoln, és Fire koncert, mentünk arra is, kipróbáltuk leglább ezt a Pódium nevű lokált, elég jó, barátaim, elég jó. Nem vagyok már az a nagy koncertezős, már inkább elücsörgök egy (alkoholmentes)sör felett, jó társaságban, beszélgetve, és a koncertet inkább csak hallgatva. Kiszúrtunk egy nagyon kényelmesnek tűnő kanapét, vagy mifenét, és azonmód el is foglaltuk. A koncertek kicsit furán szóltak, az alkoholmentes Stellának meg fura az íze, az egész este valahogy fura volt, de nem, egyáltalán nem rossz.
Persze ülve elalszik, ha nem figyelek, de ne menjünk haza, áhh, hajrá tovább. Leglább az elszántság megvan, a kitartással még akadnak gondok. 
Kezdett már a zenészek jammelése igen avantgard alakot ölteni, meg komorodtak már a vidám arcok, de nem volt szívem felkelteni. Hozzámbújt, én meg voltam a Félkarral-ölelő. Befogtam a fülét, ha valamelyik gitár épp gerjedt, de ágyúszóra sem kelt volna fel. Meg én is ember vagyok, imádom, ha hozzámbújik, meg megölelhetem, most mit mondjak. Nagy, morgós maci vagyok, hozzám lehet bújni. Persze, csak akinek szabad.
Alig lehetett felkelteni, mint a bunda, tényleg úgy aludt, és nagyon zavartan ébredt. Igazából, nem lett volna szabad hagynom, hogy ennyire elaludjon, én hibám.
Nem panaszkodom, de kicsit felkavart az este érzelmileg. Abban nyílvánult ez meg, hogy nyugtalanul aludtam, meg felriadtam, és pánikoltam, de nem volt vészes. Volt már ilyen mostanában, meg lehet szokni.
Itt még jött egy vasárnap, de azt pihivel, meg sétálgatással ütöttük el, én sörözgettem is, mert igencsak jól esett, rég ittam már. Eseménytelen, langyos, nyugis, vasárnap volt az utolsó nap a szürke hétköznapok előtt, ahogy kell.
Röviden ezt a maratoni blogot? Nesze: Jó vele. Ennyi.
Ma már suli volt, jó volt újra nyüzsögni, mondhatom.
Vajon ez a félév mit hoz majd? Az előző kifejezetten regényes lett.
Ki tudja…
Kit érdekel…