:: Fórum (t�m�k) ::

hagyományhű magyar katolikusok

SZŰZ MÁRIÁNAK, MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJÉNEK

felajánlott honlapja

"BÍZZATOK, MERT ÉN LEGYŐZTEM A VILÁGOT"

KATOLIKUS-HONLAP

FÓRUM

BEJELENTKEZÉS

REGISZTRÁCIÓ

A hozzászólások nem a honlap szerkesztőjének, hanem az egyes hozzászólóknak a véleményét tükrözik.

(153) Honlap-II.
(8) Róma
(13) Végidő ??
(157) Pius-ügy
(16) A honlapról
(165) Gondolatok
(278) Honlap
(244) Magyarország
(121) Világegyház
(54) Jövő/Remény
(199) Hírek
(1) Lelkiség
(58) Mások helyett
(199) Kérdések
(34) Hitünk
(77) Fatima
(16) Assisi-ügy
(47) Közlemények
(20) Hallottam...
(66) Fórumozás
(12) AZ ISTENI IRGALMASSÁG
(88) Evolúció
(151) Liturgia
(12) Katolikusok tennivalói
(141) A világ
(9) "Nemcsak kenyérrel..."
(1) Adok-kapok
(140) ki a hibás?
(50) Magán üzenetek
(12) Történelem-hamisítás
(23) Örömeink
(77) Városmisszió '08
(17) Erkölcs
(55) Tekintély
(88) Vélemények
(9) Kis Római Zsolozsma - "reklám"
(8) Problémák
(44) Bibliothecula
(44) Hibajelzés
(20) Mi a teendő?
(28) Viták
(9) Anglikán-kérdés
(2) Aláírásgyűjtés vagy fsspx
(1) KATEKIZMUS
(8) Ha a Katolikus...
(7) Klerikalizmus
(27) Reakciók
(8) Tudomány és fejlődés
(20) Mindennapok
(9) Metanoia
(5) Kapcsolatok
(6) Pisti
(5) "Bízzatok..."
(27) SJM


	Pius-ügy

A Szent X. Pius Papi Közösség helyzetéről

Még nem jelentkezett be, így nem írhat a fórumba

[0] [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7]

Élthes Eszter

adatok | 2011.04.01 23:23 | 157

Azok közé tartozom, akik korábban hiszik el, hogy egy ökör repülni tud, mint hogy katolikus papok ostoba vicceket csinálnak, ráadásul két komoly ismertetés között. Egész életemben undorodtam az ilyen heccektől. Azt pedig végképp nem tételeztem fel, hogy tradicionalista katolikusok ilyesmivel szórakozzanak egy nagyon komoly témában. (Persze ebből is tanultam: az egy körből jövő emberek még a látszólag mellékes dolgokban is mennyire egyformán viselkednek.) Ezért töröltem az előző hozzászólásomat.

Szerkesztve: 2011.04.02 14:28

Élthes Eszter

adatok | 2011.02.27 23:19 | 156

E-mailben megküldte nekem valaki a Magyar Kurír tegnapi cikkét „Végéhez közelednek a X. Szent Piusz Papi Testvériséggel folytatott vatikáni tárgyalások” címmel, amelyben Fellay püspök interjúja alapján vázolták a mostani helyzetet, vagyis azt, amit e honlapnak számos cikke már taglalt. A Magyar Kurír cikkével kapcsolatban két megjegyzésem van:
1. Galarreta püspök már jóval ezelőtt megmondta, hogy a tárgyalások idén márciusban fejeződnek be, tehát ennek, m. m., hogy befejeződnek, nincs semmi köze az újabb Assisihez meg a Korán-csókoló pápa boldoggá avatásához.
2. Sokakban felmerül a kérdés, hogy miért kezdte el a pápa a Szent X. Pius Papi Közösséggel a tárgyalásokat, ha úgyis tudta, hogy a megegyezés nem jöhet létre, hiszen ő maga lesz az, aki ezt megakadályozza. Vagy más formában megfogalmazva: miért jelentette be a pápa most az újabb Assisit, és miért volt neki olyan fontos a sürgős boldoggá avatás, amikor tudta, hogy ezzel lehetetlenné teszi a Pius Közösséggel a megegyezést?
Nos, erre a kérdésre én már megpróbáltam válaszolni a „Mire képes a hiúság” című cikkemmel. Most még az ott leírtaknál is tovább megyek: nem tartom lehetetlennek, hogy a pápa éppen azért jelentette be az újabb Assisit és a boldoggá avatást, mert nagyon jól tudta, hogy ha ezt megteszi, a Papi Közösség nem egyezik ki vele. És ő nem akarja a megegyezést, de nem elejétől fogva, hanem csak a média-botrányok óta.
Rendeztem a régebben lementett cikkeket, és olyan 2009-es pápai beszédekre bukkantam, melyek tartalma egészen eltér a mostaniaktól. Például az egyikben arról beszél a pápa, hogy a mostani szellemi, teológiai zűrzavarban a katolikusoknak úgy kell megőrizni a helyes utat, hogy ragaszkodnak a Szentírásban és az Egyház hagyományos tanításában foglaltakhoz. Na már most az világos, hogy ez a hagyományos tanítás tökéletesen ellenkezik azzal a tannal, mely Assisihez és a boldoggá avatáshoz vezet.
Szóval, szerintem, a pápa látta, hogy a kiközösítés feloldása mekkora botránnyal járt, és elképzelte, hogy mit kapna a világ sajtójától, ha megkötné a megegyezést a Papi Közösséggel. És erre azt mondta, hogy köszönöm, nem, ezt a személyem elleni újabb támadást nem óhajtom.

Füzesi Zsolt

adatok | 2011.01.17 17:29 | 155

Megpróbáltam Schmiedberger atya szavait rövidítve tolmácsolni véleményünket.
A könyvtárban a teljes szöveg is megtalálható.
Tudom, így kurtítva is hosszú, de próbálja meg figyelmesen elolvasni, s akkor megérti a mi problémánkat.

Füzesi Zsolt

adatok | 2011.01.17 17:26 | 154

A vallásszabadságról szóló dekrétum
A vallásszabadság zsinati olvasatban nem jelent mást, mint az államok és a társadalom laicizálását. E szerint a közéletben, tehát az alkotmányokban, a parlamentekben, a bíróságokon, az iskolákban, kórházakban, irodákban és gyárakban minden vallás azonos jogokat élvez; egyiket sem szabad korlátozni, pláne betiltani, mindaddig, míg a közjóra veszélyesnek nem mutatkozik. Ez ugyanis az emberi személy méltóságára alapított természeti jog. Ráadásul – állítják –, az állam illetéktelen vallási kérdésekben; magától egyáltalán nem is tudhatja, melyik a helyes vallás. Egyházi oldalról tehát kifejezetten az állami agnoszticizmust tanítják. Íme a II. Vatikáni Zsinat szövege: „Ez a vatikáni zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. Ez a szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie a kényszertől akár egyesek, akár csoportok vagy bárminemű emberi hatalom részéről, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, se ne akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – lelkiismerete szerint cselekedjék akár magánéletében, akár a nyilvánosság előtt, akár egymagában, akár másokkal társulva. Kijelenti továbbá a zsinat, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind pedig magából az észből megismerhető.”
Hogy az embert nem lehet és nem szabad arra kényszeríteni, hogy egy bizonyos vallást felvegyen, teljesen világos, és az Egyház ezt mindig tanította is (vö. Can. 1351, CIC 1917). Más dolog azonban a közéletben az embereket abban akadályozni, hogy téves vallási meggyőződéseiket nyilvános rendezvények, hamis kultuszaik számára emelt épületek segítségével terjesszék. Mert Jézus Krisztus az egyetlen Isten, keresztje az üdvösség egyetlen forrása, így a kizárólagos képviselet ezen igényét a társadalomban is, amennyire csak lehetséges és az állami vezetők józan mérlegelése megszabta keretek közt, érvényre kell juttatni. A vallásszabadság elvetése hatékony védelem a lelkek számára, amelyek különben szüntelenül, többé vagy kevésbé védtelenül, ki vannak téve a szekták propagandájának és a nem-keresztény vallások hódító hadjáratainak.
Amikor nemrégen Dél-Amerikában jártam, volt alkalmam megállapítani, milyen gombaszerű gyorsasággal nőnek ki a földből a Jehova tanúinak, adventistáknak, mormonoknak és más szektáknak telepei.
Az Egyházon belüli szabadgondolkodók állításával, miszerint az államnak semlegesnek kell lennie, mert az állam vallási ügyekben illetéktelen, Szent Pál két kijelentését állítjuk szembe: „Omnia in ipso constant” (Kol 1,17) – minden, a kormányzatok és a közrend is, Őbenne áll fenn. És a másik: „Oportet illum regnare” (1 Kor 15,25) – uralkodnia kell! Mert a kormányzatok már nem Őbenne állnak fenn, elbuknak; mert egy istentelen horda így kiált: „Nem akarjuk, hogy ez rajtunk uralkodjék.” (Lk 19,14) Mivel már nem ismerik el, hogy „nincs más névben üdvösség” (ApCsel 4,12), zuhanunk egyik válságból a másikba a politikában, a gazdaságban, a nevelésügyben, szociális téren, morális síkon, művészi alkotásban, a tekintély tiszteletében. Jézus Krisztus már nem uralkodik. Mellérendelt módon éppenséggel még joga van a létezésre Buddha, Mohamed és bármiféle szektavezér mellett, de már nem királya a gondolkodásnak és nem királya a szíveknek.
A pápák XII. Piusig határozottan visszautasították Urunk ilyetén meggyalázását. IX. Pius pápa „Quanta cura” enciklikájában a vallásszabadságot igaztalan véleménynek és tanításnak nevezi, amelyet apostoli kötelességénél és a legszentebb hit, az igazi tanítás, a lelkek üdvössége iránt érzett aggodalmánál fogva apostoli teljhatalma révén visszautasít és betilt, és akarja, hogy a katolikus Egyház fiai is teljesen visszautasítottnak, betiltottnak és elátkozottnak tekintsék. A Syllabus a vallásszabadsággal kapcsolatban a következő két téves állítás elítélését tartalmazza (elítéli ezeket az állításokat!): „Korunkban már nem való a katolikus vallásnak egy államszervezet egyetlen vallásaként való elismerése az Isten imádása minden egyéb fajtájának kizárása mellett.” „Ezért dicséretreméltó, ha bizonyos katolikus országokban törvény írja elő, hogy a bevándorlók vallásukat, bármilyen fajta legyen is az, nyilvánosan gyakorolhatják A vallásszabadsággal kéz a kézben jár a határtalan lelkiismereti- és korlátlan véleményszabadság hirdetése, hivatkozva a keresztények úgynevezett nagykorúságára, amely még szüntelen követelések alapjául is szolgál. Csoda-e, ha a hívek szubjektív lelkiismeretükre hivatkozva tiltakoznak a „Humanae vitae” enciklika kihirdetése vagy bizonyos püspöki kinevezések alkalmával! Aki szelet vet, vihart arat. Aki időzített bombákat telepít, tudja, hogy azok egy nap robbanni fognak.
Az abortusz körüli vitában a Német Szövetségi Köztársaságban például így érveltek: a 218-as paragrafus megváltoztatása senkit sem kényszerít abortuszra; egyedül és csupán a büntetlenség lenne biztosítva bizonyos előfeltételek mellett. De mi, katolikusok pontosan ezt ítéljük el! Azt követeljük, hogy a pornográfiát, az abortuszt, sőt minden nyilvános bűnt tiltson a törvény, és a törvény áthágását megfelelően üldözzék. Az eredendő bűnnel megjelölt ember ugyanis rászorul a korlátokra és a büntetőtörvényekre; csak így nyer hatásos védelmet és támogatást az erény. Nem nevezte már XVI. Gergely pápa „téves vélemény, sőt őrültség”-nek azt, hogy „a lelkiismeret szabadságát mindenki számára hirdetni és kivívni kell”? („Mirari vos” apostoli körlevél, 1832. augusztus 15-éről)

Füzesi Zsolt

adatok | 2011.01.17 17:21 | 153

A nem-keresztény vallásokról szóló dekrétum
A zsinat harmadik dekrétuma, amely időzített bombaként hat, amely így kell, hogy hasson, a nem-keresztény vallásokról szóló „Nostra aetate” dekrétum. Senki sem tagadja, hogy a nem-keresztény vallások kétségkívül természeti igazságok, filozófiák és életbölcsességek egész sorát tartalmazzák; sőt helyenként még az ős-kinyilatkoztatás elemeit is megőrizték, amelyet Isten a teremtés hajnalán Ádámra és Évára bízott. Ezenkívül némelyek közülük még a kinyilatkoztatott vallásból is vett át elemeket, így például az iszlám az egyetlen Istenben való hitet. Ezen szükségképp differenciált szemlélet mellett is azt kell azonban mondani, hogy ezek a nem-keresztény vallások az embert az igazságtól, a teljes természetfölötti igazságtól, a megfeszített és feltámadt Krisztustól inkább távoltartják, semmint hogy hozzávezetnék. Nemcsak, hogy nem az üdvösségre vezető utak, hanem sokkal inkább a Szentlélek elleni ellenállás rendszerei. Példának okáért ezerszer nehezebb egy mohamedánt az Egyházhoz megtéríteni, mint egy afrikai bozótlakó pogányt.
A „Nostra aetate” mindenekelőtt négy igen elterjedt vallással foglalkozik, tudniillik a hinduizmussal, a buddhizmussal, az iszlámmal és a zsidósággal.
A hinduizmusról azt írják, hogy emberek benne az isteni titkot mélységeiben kutatják, és ezt „a hitregék fogyhatatlan gazdagságával meg a bölcselet mélységekbe hatoló erőfeszítéseivel fejezik ki. Egyúttal szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból vagy aszketikus gyakorlatokkal, vagy elmélyült meditációval, vagy pedig úgy, hogy szerető bizalommal menekülnek Istenhez.”
Elég egyetlen egy alkalommal Indiába utazni, hogy ezt a dekrétumot hazugnak bélyegezzük és hamis tények előadásával vádoljuk. A hinduizmusban nincs semmiféle könyörület és irgalmasság, bár távolról sem olyan szegény minden hindu, hogy a szükséget szenvedő embertársnak ne lenne mit adnia. A felebaráti szeretetnek ez a teljes hiánya magában a hinduizmusban gyökerezik, amely a reinkarnációt, a lélek újbóli megtestesülését tanítja, amikor az kiválik az emberi testből – még egy másik létformába, például egy patkányba vagy egy egérbe való reinkarnációt is. Ez a lélekvándorlás mindaddig folytatódik, míg a lélek karmáját, tartozását, le nem törleszti és nyugalmába meg nem érkezik. Ha az ember egy szegénynek segít, hátráltatja abban, hogy karmáját törlessze, és így meghosszabbítja lélekvándorlásának idejét. Következésképp a hinduk közt nincsenek meg a keresztény caritas művei. A legnyomasztóbb egy ebben az országban tett utazás során nem az ezerféle ínség, a szenny és a nyomor látványa, hanem annak megtapasztalása, milyen szenvtelenül, mennyire részvétlenül és szánalom nélkül mennek el maguk az indusok emellett a nyomor mellett, és hogy nyilvánvalóan normális dolognak tartják, hogy emberek az utcán élnek és az utcán halnak meg.
A zsinati szöveg arról beszél, hogy a hinduk szeretettel és bizalommal Istenhez menekülnek. Mely Istenhez? Hát nem tudják a zsinati atyák, hogy a hinduizmus akármi, csak éppen nem egyistenhit? És a meggyötört, törődött, részben gyűlöletteli arcok valami egészen mást fejeznek ki, mint bizalmat és szeretetet!
„A buddhizmusban a maga különféle formái szerint felismerik e változó világ gyökeres elégtelenségét, és egy olyan útról tanítanak, amelyen az emberek áhítatos, bízó lélekkel vagy egy tökéletesen szabad állapotot érhetnek el, vagy pedig akár a maguk iparkodásából, akár felsőbb segítséggel a megvilágosodás legfelsőbb fokára juthatnak”, olvasható a dekrétumban. Pontosan ezzel vádoljuk a buddhizmust: hogy az önmegváltásban hisz és így a kereszténységgel radikálisan szemben áll. Mi, katolikusok valljuk, hogy szükségszerű egy megváltó; mi tudunk a kegyelem ingyenes ajándékáról – egész másképp a buddhizmus. Legfőbb célja a nirvána, a semmi elérése, míg a kereszténység a legfőbb erénynek, a szeretetnek, a személyes szeretetnek, a legszentebb Szentháromságnak elérését tűzi ki célul. Itt tehát két külön, kibékíthetetlen világ áll egymással szemben!
A legsúlyosabb azonban mind a hinduizmusnál, mind a buddhizmusnál az, hogy nem tesznek különbséget teremtő és teremtmény, Isten és világ között. Isten a természet, a természet Isten, így hirdetik ezek a panteisztikus vallások. Következésképp a kereszténységtől sem határolódnak el, hanem megkísérlik ezt egyfajta vallásosság kifejeződéseként monizmusukba (minden létezőt egyetlen alapelvre visszavezetni) integrálni.
Tagadhatatlan, hogy a zsinat illuzórikus, félrevezető és hamis fejtegetései révén az ázsiai vallások Európában bizonyos szalonképességet nyertek. Egyre több ázsiai gondolat tör be Európába, a hajdan keresztény nyugatra: a reinkarnáció, az ezoterika és a valóban ördögi „New Age” mozgalom futótűzként terjed. Ez utóbbi áthat minden állami és társadalmi szervezetet, és – nem utolsó sorban – még az ENSZ-ben is ülnek ügynökei. A szivárvány mindenhol a kereszténység halálát és a kereszténységellenes korszak beköszöntét hirdeti.
Most nézzük, mit mond a zsinat az iszlámról? „Az Egyház nagyrabecsüléssel tekint a muzulmánokra is. Ők az élő és létező egy Istent imádják, a könyörülőt és mindenhatót, a mennynek és földnek teremtőjét, aki szólott az emberekhez.” Dicshimnusz arról a vallásról, amelyet atyáink többször is életük kockáztatásával és feláldozásával vetettek vissza, mert az célul tűzte ki, hogy a földet tűzzel-vassal a félholdnak veti alá. – A német püspökök a zsinat efféle kijelentéseiből levonták a megfelelő konzekvenciákat és a plébánosokat felszólították, hogy az egyházi intézményeket, azaz plébániai termeket, óvodákat, ifjúsági otthonokat és hasonlókat bocsássák az iszlám kultusz rendelkezésére. De hallgassuk tovább az iszlámnak a zsinat szerinti leírását: „Teljes szívből akarnak (ti. a muzulmánok) hódolni (Isten) megmagyarázhatatlan rendelései előtt is; így hódolt meg Isten előtt Ábrahám, akiben szívesen látja az iszlám hite saját ősét. Jézus istenségét nem ismerik el ugyan, de őt prófétaként tisztelik. Szűzi anyját, Máriát is magasztalják, sőt olykor áhítattal fohászkodnak hozzá. Várják továbbá az ítélet napját, amikor Isten feltámaszt minden embert és megfizet nekik. Ennélfogva fontosnak tartják az erkölcsös életet, Istent pedig főként imával, jótékonykodással és böjttel tisztelik.”Magától értetődően ebben a szövegben semmi sincs a félholdnak a legszentebb Szentháromság elleni, Krisztus istensége elleni harcáról; nem említik a Korán felhívását, hogy a keresztényeket öljék meg vagy igázzák le; elsikkad a többnejűség is vagy az üdvösség teljesen testi beállítása: az ember annál boldogabb a mennyben, minél több nője van! Ami az iszlámnak a XVI. és XVII. században fegyveres erővel nem sikerült, azt eléri most a zsinat utáni korszakban békés úton. Elfoglalja Európát. Franciaországot elárasztják az arabok, Németországot a törökök, Angliát és Skandináviát a pakisztániak. Angliában például minden két hónapban megnyitnak egy új mecsetet.
Ha igaz az, hogy a muzulmánokat hitükben nagyrabecsüléssel kell szemlélnünk, akkor nem látom be, hogy őseink 1571. október 7-én Lepantonál miért álltak a török flotta útjába, és miért vállaltak egy véres csatát; vagy pedig 1683. szeptember 12-én a Bécs melletti Kahlenbergnél miért vívtak egy nem kevésbé véres csatát, és XI. Ince pápa miért tette meg a legnagyobb erőfeszítéseket, hogy keresztény sereget gyűjtsön, hogy szembeszálljon e veszéllyel. Atyáink tehát ostobák voltak. „Csak nagyrabecsüléssel” kellett volna szemlélniük az iszlámot, csak fel kellett volna fogniuk, hogy az iszlám is „az egyetlen Istent imádja”, az „élőt és önmagában létezőt”, a „könyörülőt és mindenhatót”; akkor felismerték volna, hogy bár ez Jézus istenségét nem ismeri el, de ettől a részlettől eltekintve őt mégis prófétaként tiszteli, és hogy követői imádságban, alamizsnálkodásban és böjtben erkölcsösen élnek. Ezáltal a legszebb ökumenizmus vált volna lehetségessé!
Mit mond ezek után a zsinat a zsidóságról?
Az egész Ószövetséget Isten a Messiás előkészítésére rendelte. Különleges módon kiválasztott egy népet a többi közül, és megajándékozta kinyilatkoztatásával, törvényével és ígéretével, amely szerint belőle fog támadni az eljövendő Megváltó. És amikor ez a Megváltó fellépett, tulajdon népe vetette el. „Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák.” (Jn 1,11) Krisztus kereszthalálával meghasadt a templom függönye, az Ószövetség eltöröltetett, és a Megváltó átdöfött oldalából megszületett a minden népet, kultúrát, fajt és szociális különbséget felölelő Egyház, a katolikus. Ezáltal azonban napjaink zsidói nemcsak hogy nem idősebb testvéreink a hitben, mint ahogy azt a pápa 1986-os római zsinagóga-látogatásán kijelentette; hanem inkább bűnrészesek az istengyilkosságban mindaddig, amíg Krisztus istenségének megvallása és a keresztség által el nem határolják magukat őseik bűnétől. Ezzel szemben a II. Vatikáni zsinat azt állítja, hogy Krisztus szenvedésének eseményeit nem lehet sem minden akkor élt zsidónak megkülönböztetés nélkül, sem pedig a mai zsidóknak rovására írni.
Megegyezik-e ez az első pápának, Szent Péternek tanításával, aki a zsidóknak különbségtétel nélkül kiáltja oda, hogy megölték az élet szerzőjét? (ApCsel 3,15) Az Ószövetség hívő zsidói, Ábrahám, Izsák, Jákob, ők a mi idősebb testvéreink a hitben, és mi, keresztények vagyunk az ő lelki fiaik, mert mi hiszünk a megjelent és Egyházában köztünk élő Messiásban, akinek eljövetelét Ábrahám, Izsák és Jákob hitték, remélték és áhították. A dekrétum ezzel szemben úgy tesz, mint ha a legitim ószövetségi nép és a mai zsidó nép vallási szempontból azonos helyzetben volna.

Szerkesztve: 2011.01.17 17:23

Füzesi Zsolt

adatok | 2011.01.17 17:17 | 152

A II. V. Zs. időzített bombái
(Franz Schmiedberger művének összefoglalója)
Ha az ember közelebbről szemléli a dolgokat, nem kerülheti meg, hogy a zsinatot három súlyos bűnnel ne vádolja. Az első bűn az igazság egyértelmű bemutatásának és a tévedés elítélésének elmulasztása – vagyis az a szándék, hogy tisztán pasztorális zsinatot tartsanak. A második főbűn a kétértelmű, különféle értelmezéseket megengedő fogalmak felvétele. A zsinatot háttérből irányító progresszista erők tudatosan és szántszándékkal kétértelmű megfogalmazásokat és fogalmakat vezettek be a zsinaton, hogy aztán a zsinat végeztével, a zsinat utáni időben ezekből a számukra előnyös egyértelmű következtetéseket vonhassák le. A harmadik halálos bűn abban áll, hogy olyan kijelentéseket vettek be a zsinati dokumentumokba, amelyek az eretnekség szélén állnak.
Az ökumenizmusról szóló dekrétum:
Minden katolikus számára világos, hogy Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus és az Egyház elválaszthatatlan egységben állnak: az Atyaisten elküldi nagyon szeretett egyszülött Fiát a világba, aki Egyházat alapít, amivel azonosítja önmagát, és ami az Ő lényegét tökéletesen kifejezi, és ami küldetését az idők végezetéig folytatja: „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket” (Jn 20,21), mondja az Úr feltámadása estéjén apostolainak. Ezáltal világos, hogy az Egyház abszolút módon, egyedül és egyszerien létezik a népek közt emelt jelként, az élő Isten templomaként, a leölt bárány menyasszonyaként, a mennyből alászálló új Jeruzsálemként, Isten emberek közti sátoraként, Krisztus titokzatos testeként, a közöttünk tovább élő és tovább működő Úrként. Semmiképp nem lehet más vallási közösségekkel összehasonlítani, vagy úgy beállítani, mintha más keresztény felekezetektől csak fokozatban, mennyiségileg különbözne, mert ő az, ami igazán isteni a világban; általa van jelen Isten ezen a földön, általa szállt alá a menny az emberekhez, általa kormányozza Isten a világot, szenteli meg a lelkeket és vezeti őket örök színelátására.
A II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusról szóló dekrétuma döntő módon szakít az Egyháznak a képviselet kizárólagosságára és az abszolútságra formált ezen lényeges igényével. A jelentőségteljes „egyházak” kifejezést többes számban használja, ami olyan nyelvhasználatot jelent, amely a II. Vatikáni Zsinat előtt soha és sehol nem tűnt fel. Vagy mégis? Igen, de ilyenkor csak a különböző helyi egyházak megjelölésére szolgált, az egyházmegye püspöke és annak papsága körül csoportosuló hívő népet jelentette. Így beszéltek a kölni vagy párizsi vagy római egyházról. Alkalmazták ezt a terminust még olykor – annak nem-tulajdonképpeni értelmében – az orthodoxiára is, mivel annak érvényesen szentelt papsága és érvényes szentségei vannak, de sohasem használták bármely néven nevezendő eretnek keresztény hitvallással kapcsolatban.
Lássuk azonban most magát a szöveget. A harmadik pontban a következő áll: „Ennél fogva ezek a tőlünk különvált egyházak és közösségek, ámbár hitünk szerint fogyatkozásokban szenvednek, az üdvösség misztériumát illetően nincsenek megfosztva jelentőségüktől és súlyuktól. Krisztus lelke ugyanis nem vonakodik felhasználni őket az üdvösség eszközéül. Hatékonyságuk éppen a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a katolikus Egyházra van bízva.” Fontos leszögezni, hogy itt nem más vallások híveiről, hanem magukról e más vallásokról van szó, rendszerükről, intézményükről. Ezek lennének az üdvösség eszközei, az Istenhez vezető utak? Milyen veszélyes relativizálása ez a királynőként trónoló, koronát hordó és jogart tartó igazságnak! Nem, Urunknak, Jézus Krisztusnak, nincs több menyasszonya, a kereszten nem bocsátkozott semmiféle többnejűségbe; egyes-egyedül szeplőtelen, nagyon szeretett menyasszonyának, az általa alapított katolikus Egyháznak adta át magát, amelyet tulajdon vérével váltott meg. Metafizikai képtelenség, hogy a tévedés az igazság birodalmához vezető út; szörnyűség, mondhatni istenkáromlás azt feltételezni, hogy az ember hamis, emberek által alapított vallási rendszerek révén megmenekülhet. Ha valaki a látható katolikus Egyházon kívül nyeri el az üdvösséget – és ez egy vagy más esetben éppenséggel lehetséges – úgy az egyedül és kizárólag a katolikus Egyház által, Jézus Krisztus keresztje által, amelyből minden kegyelem és áldás ered, nyeri azt el. Az ember nem menekülhet meg egy másik vallás révén; megmenekülhet esetleg egy másik vallásban, vagy, mondjuk érthetőbben, egy másik vallás ellenére, akkor ugyanis, ha megbocsátható tévedésben él.
Az ökumenizmus-dekrétum önvádra szólítja fel a zsinat a katolikusokat: „Mert a katolikus Egyház az Istentől kinyilatkoztatott igazságoknak és összes kegyelemeszközöknek gazdag birtokosa, tagjai mégsem élnek ezekből kellő buzgósággal. Emiatt az Egyház arca nem tündöklik teljes fényében, sem különvált testvéreink előtt, sem általában a világ előtt, és ez hátráltatja Isten országának terjedését.” Egyáltalán nem az a lényeges, hogy mi, katolikusok, nem mindig feleltünk meg híven vallásunknak, hogy nem mindig éltük meg valóságosan hitünket. Inkább az a lényeges, hogy a katolikus Egyház-e az üdvösség Krisztustól alapított intézménye. Más szavakkal az igazságon fordul meg a dolog, és nem a hitelességen, a dogmán, és nem az erkölcsön. A hitelesség az igazságon alapul, az erkölcs a dogmából ered, és nem fordítva. A boldogságos Szűz Máriától eltekintve egyetlen ember sem felel meg tökéletesen Isten üdvözítő tervének; nap mint nap újabb hibákkal és bűnökkel terheljük meg magunkat. Nem beszélt-e az Úr a botrányokról, amelyeknek be kell következniük?
Látjuk tehát, mennyire nyilvánvaló, hogy a II. Vatikáni Zsinat szövegeibe kétértelmű, összekevert és összezavart dolgok kerültek. Egy ebből a fajtából való további példa található e dekrétum 11. pontjában. Itt a következő áll: „A katolikus hitnek a megfogalmazása pedig éppen ne legyen akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek.” – Ha a hithirdetés nem képezheti a testvérekkel folytatott párbeszéd akadályát, akkor szükségszerűen gazdag tartalmú dogmák egész sorát kell elhallgatnom: nem szólhatok semmit a szentmiseáldozat engesztelő jellegéről; hallgatnom kell az isteni kegyelem hatékonyságáról; át kell siklanom a pápai primátuson; az összes Mária-dogmát el kell sikkasztani, csakúgy, mint a tisztítótűzről, a szentek közösségéről és az üdvözültek közbenjárásáról szóló igazságokat. Mindezen alapvető katolikus tételek ugyanis botránynak számítanak a protestantizmus számára, s így egyszersmind akadálynak a dialógus szempontjából. A zsinati szöveg következő mondatában viszont ez áll: „Mindenesetre teljes egészében és világosan ki kell fejteni a tanítást” – ami egyértelmű ellentmondásban áll az első utasítással. Hiszen a mondottak szerint egyfelől mindent, ami megütközést kelthetne, háttérbe kell szorítani, el kell hallgatni; másfelől viszont az egész tanítást világosan elő kell adni. Egy valóban ördögi kiskapun keresztül próbálnak menekülni ebből a dilemmából: a katolikus tanításon belül az igazság rangsorba állításáról vagy hierarchiájáról beszélnek! Létezik ugyan egyfajta rend a dogmák közt annyiban, amennyiben egyik a másikból következik, az egyiknek tehát alapját képezi a másik; de sohasem abban az értelemben, hogy az egyik kevésbé lenne fontos a másiknál; mert ha valaki tudatosan csak egyetlenegy dogmát is kétségbe von, az Istennek a dogmát fenntartó tekintélyét vonja kétségbe, és így kétségbe von minden egyes dogmát, kétségbe vonja az egész hitet. Az „igazság hierarchiájáról” beszélni szörnyűség, ez általános támadás a kereszténységre! Egyébként éppen az ilyen ellentmondásos kijelentések programozzák előre a zsinat utáni összes konfliktust.
Az Egyházról szóló dekrétum
Vegyük most már szemügyre a „Lumen gentium” dekrétumot, az úgynevezett dogmatikai konstitúciót az Egyházról. A 8. pontban az áll, hogy Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyházban szubszisztál, abban bírja konkrét létformáját. Ez a kis szó, a „szubszisztál” – a latinban „subsistit” – kétségkívül az egész zsinat egyik legveszélyesebb kifejezése. Az állítás maga közel jár az eretnekséghez, következményeiben pedig valóban eretnek. Ez a megfogalmazás ugyanis feltételezi, hogy Krisztus Egyháza tisztán a lényeget tekintve, gondolati síkon elválasztható a katolikus Egyháztól, hogy két külön dologról (Krisztus Egyházáról és a katolikus Egyházról) van szó, amelyek accidentalis módon, azaz véletlenül egybeeshetnek: Krisztus Egyháza eszerint a katolikus Egyházban megvalósul, benne szubszisztál, benne találja meg konkrét létformáját. Katolikus felfogás szerint azonban ez az Egyház a katolikus Egyház. Az újítók a „subsistit” szót – miután az első szövegtervezetekben még az abszolút identitás: „est Ecclesia catholica” kifejezés szerepelt – úgy csempészték be a zsinati szövegbe, hogy a zsinat után saját következtetéseiket vonhassák le belőle, vagyis azt az állítást, hogy az Egyház az idők során talán más vallási közösségekben is megmutatkozhat, vagy legalábbis megoszthatja lényegét más vallási közösségekkel. Végső konzekvenciájában ez ahhoz az állításhoz vezet, hogy a különböző vallások csak quantitative térnek el egymástól; valamennyi többé vagy kevésbé az egy Isten kinyilatkoztatása, s így az üdvösségnek ezen egy Istenhez vezető útja is.

Szerkesztve: 2011.01.17 19:24

Inet

adatok | 2011.01.17 16:25 | 151

Megis mi az igazi baj a "Vatican II."=val? Nagyon primitive kerdesnek tunhet, de amig el tudom fogadni, hogy van egy tradicionalis szarny aki nem tartja jonak; de emagam reszerol en sehol sem vagyok kepes azt latni, hogy ezzel barmilyen katholikus hit-tetel serult volna. Abban mar sajnos nem vagyok olyan biztos, hogy a templomba jarok szama ettol novekedett volna az elmult husz-harminc evben; de ez mas kerdes.

Jagiello

adatok | 2011.01.06 17:51 | 150

Válasz a 149. számú üzenetre:
A TOVÁBBIAKHOZ

Nemrég olvastam egy könyvet - Bella Wyborn d'Abrera: The King with a Pope in his Belly. Ebben részletesen bemutatásra kerül, hogyan irtották ki szisztematikusan a katolicizmust Angliában. Ha Fisher püspök nincs egyedül, nem történhet meg az és úgy, ami megtörtént. Lefebrve püspök szava pusztába kiáltó szó. De még annál is rosszabb, mert ő nem kapta meg a mártíromság kegyelmét, mint a Keresztelő vagy az említett angol püspök. Itt a bolsevizmus és kommunizmus után ugyanaz kialakult, ami Angliában: hitetlen, sőt Istent tagadó társadalom. Tudunk kell olvasni a jelekből.

Élthes Eszter

adatok | 2011.01.02 22:38 | 149

Válasz a 148. számú üzenetre:
Az 5. ponthoz: Én sehol nem látom, hogy az emberek tanulnának a mostani bajból, hogy maguk belátják, „ez nem vezet sehova”. Ennek jeleit én sehol sem látom. Amit látok, az a neo-konzervatizmus, de ez még rosszabb, mint az igazi modernizmus, és még nagyobb semmibe vezet, mint ez utóbbi, mert még hazug is, nemcsak hittagadó.

A továbbiakhoz:
A német püspököket felszólította a pápa, hogy lépjenek ki az abortusz-előkészítő bizottságokból. Nem engedelmeskedtek. A német püspököket felszólította a pápa, hogy változtassák meg a misekönyv szövegét. Nem engedelmeskedtek. Történt valami? Semmi.
Ha a NOM bevezetésekor ugyanígy engedetlenek lettek volna – illetve minél több megyéspüspök engedetlen lett volna – akkor annál több helyen marad meg az igazi mise, és ezzel az igazi hit. A lelkek üdve szempontjából nem az a fontos, hogy néhány püspök kinek a nevétől érzi magát ma rosszul, hanem az, hogy hány pap, püspök, szerzetes marad hithű. A Piuszos hívek legnagyobb része azokból a hívekből verbuválódott, akik egy plébános köré csoportosultak, aki a régi misét mondta tovább. Csak aztán ezek a papok kihaltak, utánpótlás nem volt, így lesz a Piuszosoknál is kevesebb az igazán elkötelezett hívő.
Az ellenszegülőknek nem kellett volna közösségbe tömörülni, ott valóban előállt volna a békétlenség, hanem csak MINDENKINEK, A MAGA HELYÉN KELLETT VOLNA MEGŐRIZNI A HITET. Ez egy klerikus feladata! És ezt nem teljesítették.
Lefebvre érsek számára pedig nagyon is sokat jelentett volna, ha nem marad egyedül (ezt saját tapasztalatomból is mondom). Aki egyedül marad, arra rásütik, hogy bolond, ha már ketten vannak, akkor az sokkal nagyobb szöget üt a fejekben.
De továbbra is azt mondom, nem az a döntő, hogy ki hogyan viszonyul az érsekhez, hogy jelnek érzi-e vagy csak „szúnyogcsípésnek”, hanem az, hogy hány ember útja vezetett a kárhozatba a püspökök, papok árulása, gyengesége miatt.
Történelmi példa: Hiába volt egy John Fisher püspök, aki ellenállt VIII. Henriknek, ma már biztosan egyetlen anglikán papot sem zavar, ha a nevét kimondják, nem érez lelkifurdalást. És hány lélek veszett oda, mert John Fisher egyedül maradt és csak „jel” volt a kortársai számára?

Füzesi Zsolt

adatok | 2010.12.31 12:57 | 148

Az EGY olykor több, mint a néhány...

Többször felmerült már a kérdés, hogy ha ilyen sok püspök és pap látta a zsinatot követően a helyzet súlyosságát (mint ahogyan azt a kiöregedett excellenciák és eminenciák egyre szaporodó kifakadásai bizonyítják), akkor miért hagyták magára Lefebvre érseket?

Én ebben az isteni gondviselés ujját látom, amely óvja, védi az Egyházat és annak híveit (persze nem pont úgy, ahogyan azt "elvárnánk" tőle: "Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, s az én útjaim nem a ti útjaitok.")

De hol itt a gondviselés? Az én logikám szerint az alábbiakban:

1. Isten megvédi és fenntartja az Egyházat a világ végéig. Erre ígéretet tett.

2. Arra azonban nem tett ígéretet, hogy mindenütt megmarad az egyházi hierarchia vagy az igaz hit, ahol egyszer már kialakult (ld. az észak-afrikai virágzó közösségeket, melyeket legyalult a iszlám hódítás).

3. Azaz bármikor keletkezhetnek az Egyház testében eretnekségek és szakadások, eltiporhatják más vallások, az egyház lényegileg (és sohasem kisebb méretben mint Pünkösd napján), a magját illetően mégis minden korban láthatóan(!) fennmarad az utolsó ítéletig, pontosabban annak közvetlen közeléig. Az isteni garancia tehát csak a fennmaradásra és nem annak minőségére vonatkozik. Ez olyan, mintha Isten megígérné valakinek, hogy 100 évig fog élni. Ezzel önmagában nem ígéri meg, hogy nem fogják bántalmazni, szexuálisan zaklatni, nem lesz rákos és nem lesz hajléktalan vagy szenvedélybeteg stb., noha ezek mindegyike többé-kevésbé magában hordozza a halál lehetőségét.

4. Isten a zsinat utáni megpróbáltatásokat és botrányokat "akarta"; a szónak abban az értelmében, ahogyan azt predestinációval kapcsolatban szoktuk emlegetni. Az Isten ui. azt is akarhatja közreműködőleg, amit erkölcsileg nem akar. Ilyen a gyilkosság is. Isten a bűnt nyilván nem akarja, de a konkrét bűncselekményben "közreműködik," hiszen a gyilkost nem akadályozza meg, a gyilkos szerszámot nem ejti vissza az őskáoszba, hanem mindkettőt a folytonos teremtés által fönntartja. Isten ui. az összes szabadakarati cselekményben közreműködik. (Ez dogma.) Ezért mondhatja halála előtt a meggyilkolt vértanú: "Legyen meg a te akaratod."

5. Az én véleményem szerint a zsinati káoszt büntetésként és a nagy tisztulás eszközeként kapta az Egyház. Hogy megérezze, milyen a "nem normális" egyházi közeg, és ezáltal vágyjon normálisan élni és hinni. Hogy a hívek megkapják, ami után titkon sóvárogtak, és maguk lássák be, hogy ez nem vezet sehová. Ennek jelei egyre erősebben mutatkoznak. Egy műdal is megénekli: "Ki nem volt soha még úgy szívből szomorú, nem tudja, mi a boldogság."

6. Mivel Isten az Egyházat mind megtartani, mind megpróbálni óhajtotta, ennek eszközeként választott egy zsinatot ill. egy zsinati atyát, ti. az érsek urat. (Igen, többen is voltak, de csak egy emelte fel konokul és túlzások nélkül a homlokát, és egyen fordult a dolog, hogy az igaz hit fennmaradjon, éppúgy mint Szt. Atanáz idején.)

7. Miért egyetlen egy (una singularis)? Mert Isten jelet akart adni az érsekben és nem orvosságot. A világot már nem kell megváltani, mert az már megtörtént. Azt akarta, hogy a jel valóban erős legyen, és ebben az esetben az "egy" több, mint a néhány. A néhány az kevés, az egy elegendő. Gondoljunk csak bele: Ha 10-20 olyan püspök lett volna, mint Lefebvre érsek, akkor ma mennyit tudnánk róluk? Hánynak ismerné a világ valamennyi püspöke és papja a nevét? Úgy emlegetnék őket, mint ultrakonzervatív, maradi püspökök marginális, elszigetelt csoportja. Ezek az egyébként (valószínűleg) kemény emberek aztán egymással is szembe kerülhettek volna, fragmentálódott volna a tradíció, és így bár nagyobb létszámmal, de csak szolíd kisebbség lettünk volna, és nem "szent maradék." Példaként: Mi lett volna a hangsúlyosabb? Ha az 50-es években egy párttitkár vagy agitátor kérdésére, hogy ti. "kinek nem tetszik a rendszer?" mondjuk 1000 emberből feláll a jelenlévők 3-5%-a, vagy csak egyetlen ember? Szerintem az utóbbi sokkal markánsabb tiltakozás. És ha megölték volna is, a neve mindig erőt adott volna a csendes (passzív) ellenálláshoz. Ha a néhány %-ot elteszik láb alól, csak az maradt volna meg a fejekben, hogy nem érdemes okoskodni.

8. Így viszont Marcel Lefebvre érsek jel. És neve minden püspökben felébreszt valami bizonytalanságot. Ezt tapasztalatból mondom. Persze ez nem azt jelenti, hogy a zsinati kétértelműséget a nevén nevezik, vagy elítélik. Ilyet nem mondanék, de azt igenis állítom, hogy a nevének kiejtése mindig sajgó bűntudatot ébreszt. ("Talán egy kicsit túllőttünk a célon?" "Talán nem figyeltünk eléggé a vadhajtásokra, a hívek lelkivilágára, a liturgiára stb.", Talán...) Ha egy átlagos püspököt megkérdeznek a tradícióról, meg sem kell említeni az érseket, fél percen belül megteszi ő, és miután szikáran elhatárolta magát tőle, belekezd egy erőtlen és felhős magyarázkodásba, és rossz szájízzel fejezi be a beszélgetést...

9. És itt a lényeg. Az igazi, nagy lelkiismeret-furdalást az ember vagy néven nevezi, vagy elnyomja, a kollektív sajgással azonban nem lehet ezt megtenni. - Püspökök egy csoportjával lehet háborút viselni (ld. FSSPX és "barátai"), de egy ember megfoghatatlan. Minden reform után ott dereng, kísért és emlékeztet, mert JEL. "Jel, melynek ellene mondanak."

Szerkesztve: 2010.12.31 19:43
Szerkesztve: 2010.12.31 19:46

Élthes Eszter

adatok | 2010.12.02 23:11 | 147

Válasz a 146. számú üzenetre:
Nagyon hosszú a cikk, ezért egy kicsiot várnia kell.
Ami így elsőre a legfurcsább: Mgsr. Pozzo azt feleli egy kérdésre, hogy a hívek kerüljék el a Piuszos miséket és ne fogadják ott a szentségeket.
Ennek ellentmond
CIC Canon 844 §2, mely kimondja, hogy "minden katolikus fogadhatja a gyónás, az Eucharisztia és a betegek szentségét nem-katolikus kiosztótól is, ha ennek egyházában a nevezett szentségeket érvényesen adják ki." -

És egy Msgr. Camille Perl-től, tehát Pozzo elődjétől száramzó levél 2008. január 18-ról, amit az Una Voce kérésére válaszolt: ebben Perl azt írta, hogy azok a hívek, akik a Piuszos misére mennek, teljesítik vasárnapi miselátogatási kötelezettségüket.
Ennyit a Vatikánban - és Msgr. Pozzotól is - állandóan hangoztatott a kontinuitás hermeneutikájáról. (Hogy ki érti ezt a legújabb bűvszót? Régen a Zsinat volt a Szézám nyílj ki, most meg ez a kontinuitás hermeneutikája vagy micsoda)

Egyébként nem beszél csúnyán a Piuszosokról, és úgy látja, meglesz valamikor egy egyezség.

mindszenty

adatok | 2010.12.02 18:26 | 146

Az fsspx.de honlapon megjelent egy hír, miszerint a Vatikáni Rádió Mons. Guido Pozzo-val riportot készített. Segítségül szeretném kérni a németül tudó fórumtársakat. A Pius-közösséget is emlegeti.

Horváth Beatrix

adatok | 2010.11.29 12:32 | 145

Mivel nem ismerjük teljességében a tényeket a történettel kapcsolatban, kár nagyon belemelegednünk a vitába.Ha már beszélgetünk erről, a tényszerűség lenne a fontos, amennyiben nekünk, híveknek egyáltalán kell ezekről a dolgokról tudnunk.

Szerkesztve: 2010.11.29 12:34

Topir

adatok | 2010.11.29 11:09 | 144

Válasz a 143. számú üzenetre:
A hazugság akkor is hazugság, ha politikai okokból követik el. Hazugságra kényszeríteni valakit is bűn, a hazugságot helyeselni is bűn, és hazudni is bűn. A többivel egyetértek. Én voltam olyan helyzetben, hogy gyávaságból és kényelemből helyeseltem egy barátnőm bűnös cselekedetét, és utána nagyon megpróbált az Isten.
Szerkesztve: 2010.11.29 11:24

Jagiello

adatok | 2010.11.29 08:30 | 143

Válasz a 142. számú üzenetre:
PONTOSÍTOK. Én annak örülök, hogy Williamson püspök engedelmeskedett az elöljárónak. Nem többnek. És nem annak, hogy lehet, valami másodrangú ügyvéd fogja védeni a rágalmak ellen. Az ügyvéddel kapcsolatban: a püspök biztosan azért választotta, mert a rendelkezésre álló ismeretek, tanácsok meg adatok, stb. alapján felmérte, hogy az az ügyvéd védheti a legeredményesebben a személyét. Ezért váltott tíz nappal a tárgyalás előtt. Biztos felmérte azt is, hogy mit jelenthet ez a közösségének. Az elöljáró másképp gondolta, mint ő. És ha ennek az a következménye, hogy arra utasítják, hogy nem veheti igénybe az egyébként remek ügyvéd szolgálatát, neki engedelmeskednie kell. Egyébként biztos személyesen is megbeszélték. Lehet, valakik felé meg kellett tenni ezt a közleményt. Megtette mindkettő, amit meg kellett tennie. Én a hazugság szó helyett inkább politikát írnék.

Topir

adatok | 2010.11.28 20:32 | 142

Válasz a 141. számú üzenetre:
Nem tartom hihetőnek, hgy Williamson püspök nem tudta, hogy ki az az ügyvéd, akit felkért. Az indoklással van a bajom, nem a cselekedettel. Minimum a hazugság bűne forog fenn.

Jagiello

adatok | 2010.11.28 17:42 | 141

Válasz a 140. számú üzenetre:
ÉN IS olvastam, de nem léptettek senkit vissza. Williamson püspök engedelmeskedett az elöljárójának. Nem veszi igénybe az ügyvéd szolgálatait. Őszintén: örömmel tölt el, mert ez azt mutatja: rend van.

Csak emlékeztetek a híres "A misszó" című filmre, ahol a zuhatagok alatt az egyik jezsuita rendtárs kéri az elöljárót, hogy ne jöjjön föl velük a vízesések fölötti erdőkbe, ahol a biztos mártíromság vár rájuk, mert a közösségnek szüksége van rá. A válasz az elöljárótól az, hogy nem demokráciában, hanem rendben élnek.

Topir

adatok | 2010.11.27 20:31 | 140

Visszaléptették.

Élthes Eszter

adatok | 2010.11.27 14:58 | 139

Az e heti Eleison Kommentar előtti ismertetőben az áll, hogy Williamson püspök úr nem tudta, hogy az új ügyvédjének milyen neo-náci kapcsolatai vannak (hiszen normális ügyvéd Németországban), és hogy ezek után nem fogja igénybe venni a szolgálatait.

Jagiello

adatok | 2010.11.22 21:03 | 138

Válasz a 137. számú üzenetre:
KÖSZÖNÖM a pontosítást.

MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJE, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!