Besenyők, besenyő törzsek, besenyő települések

Az Ormánságról cikkek, tanulmányok, könyvek sora szól. Néprajzilag az ország legjobban feltárt területei közé tartozik. Kodolányi János és Kákicsi Kis Géza szenvedélyes írásai nyomán mint az egyke és a pusztulás földje vált ismertté a harmincas években. Ma azonban már világos, hogy az egyke csak a kezdet volt, történeti csapások sora sújtotta ezt a vidéket, és ezek korántsem szűntek meg a második világháború után. Ez az írás vázlatos esettanulmány egy hajdan erős, sok szempontból tipikus, mára azonban szintet elsüllyedt faluról. Adataim zömmel a falu egyre fogyatkozó őslakos népének emlékezetét tükrözik. Besence falu a Sellye-Vajszló országúttól néhány kilométerrel északra egy enyhén kiemelkedő dombra épült, amelyet nedves rétek és részben erdők fognak körül. A lakossága eredetileg színmagyar, bár középkori előzményekkel sem topográfiailag, sem etnikai szempontból nincs lényeges kontinuitása. A török háborúk kíméletlen pusztítása nyomán 1696-ban mindössze három családot regisztráltak errefelé. A falu később is nehezen talált magára, de 1784-ben már 239 lakosa volt, azaz több mint a mai 182 fő.
A falu képe még ma is igen archaikus. Fésűs beépítésű, egyutcás, 42 házzal. A legrégibb ma álló házakat, az építési feliratok és stílusjegyek alapján az 1870-es években építették vályogtéglából. A falu korábbi épületei nádfedeles, paticsfalú lábasházak lehettek. A kőtemplom 1882-ben épült.
A falu gazdálkodását főleg az állattenyésztés határozta meg. A második világháború előtt a falu állatállománya kb. 300 marha, 180 borjú, 2 falka disznó (kb. 500 db) és 140 ló volt. A múlt század elején az állatokat ridegen tartották. A század második felében ezt fokozatosan felváltotta a takarmánytermesztés és az istállózó állattenyésztés.
A gazdálkodás fejlődésével párhuzamosan épült ki a parasztgazdaság máig is tanulmányozható berendezkedése. A telek utcára néző oldalának egyik felén áll a tornácos, háromosztatú lakóház. A telek másik oldalán a nyári konyha található. A lakórész mögött a gazdasági udvar következik, a háznál rendszerint nagyobb (később épült) téglaistállóval, a szénapajtával és a kamrával. Ugyancsak itt található kocsiszín és a góre is. A gazdasági udvar után a konyhakert következik, amelyet a telek végén kaszáló zár le. A házak, kerítések városias díszei egyértelműen arról árulkodnak, hogy Besence lakói jómódúak voltak. Az itt élő 10-:24 holdas gazdák öntudatos, összetartó, patriarchális faluközösséget alkottak, tagosított földekkel, ahol vetésforgót alkalmaztak. A nagy mezőgazdasági munkák idején a gazdák előre megbeszélt terv szerint kisegítették egymást. Aratáskor bérmunkásokat (többnyire horvát summásokat) fogadtak fel. Néhány gazdának állandó cselédje is volt. A cséplőgépet bérelték. Közösen fizették az állatokat őrző pásztorokat. Eltartották a lelkészt és a tanítót.
A hizlalt lovakat olasz kupecek vásárolták fel, a marhákat főleg a püspökség, de a gazdák eljártak velük a környező piacokra is (pl. Vajszló). A faluban, a kocsma mellett 1945 előtt olvasókör működött. A tanító vezetésével népszínműveket adtak elő, a bevételt pedig közcélokra használták fel. Nagyobb ünnepeken látványos lovas felvonulást tartottak. Gyakran rendeztek bálokat is.
A gazdasági fellendülés árnyékaként jelent meg errefelé az egyke. 1833-ban még 12 gyermek született, 1893-ban már csak 6. A csökkenést elsősorban a vagyonvédelem motiválta. Trianon után a gazdasági tér leszűkült és vele csökkent a születésszám is. A gazdasági válság létbizonytalanságának éveiben szinte már nem is volt szaporulat. A tragikus folyamat megállítására a református egyház a Nyírségből telepített át családokat.
A második világháborút viszonylag jól átvészelte a falu, bár állatállományának nagy része elveszett. Mindössze ketten nem tértek vissza a frontról. A háború után a falu a kisgazdákra szavazott. A kommunista párthoz hárman csatlakoztak: "akiknek nem volt semmijük". Az MKP-titkárnak egy nőt választottak meg, aki állítása szerint személyesen ismerte Rákosi Mátyást is.
A falu meggyengült, de nem rokkant bele az 1950-es évek gazdasági nyomásába sem, bár a helyzetet a jugoszláv krízis is nehezítette. A beszolgáltatásokat mindig rendben teljesítették. Végrehajtó sohasem járt a faluban, és erre máig is büszkék az öregek. Börtönbe csak a szárazkántor került feketevágásért. A tsz-szervezésnek a végsőkig ellenálltak, de végül a "hivatalos emberek" zaklatásai nyomán (a faluban fegyveres fenyegetésről is tudnak) 1953-ra
megalakult a tszcs. Alig néhányan tudtak kívül maradni rajta. A faluból egy gazdát tettek kuláklistára és telepítettek ki a Hortobágyra. Birtoka alig volt nagyobb a többiekénél (24 hold), így kitelepítése mögött valószínűleg a megfélemlítés és talán személyes bosszú szándéka húzódott meg. A párttitkárnő nem szívelte, mert kemény ember volt, aki mindig őszintén megmondta a véleményét. A párttitkárnő egyébként a tsz-szervezést követően elköltözött a faluból, amit az itteniek némi megvetéssel emlegetnek. 1953 júniusában az MDP politikájában új szakasz kezdődött, mire 1954 elején a besencei tsz azonnal feloszlott. 1956 egy kisebb felvonulástól eltekintve békésen múlt el a falu felett. A hagyományos világ csak az 1959-ben meginduló újabb tsz-szervezés nyomán bomlott meg. Kitartó, egyenkénti agitációval győzték le a gazdák ellenállását. Az új tsz-ből már senki sem vonhatta ki magát. Ebben alighanem szerepet játszott a falu fokozódó infrastrukturális elszigetelődése is.
A földek és állatok közösbe adása a gazdák között a bizonytalanság és bizalmatlanság érzetét erősítette. Fiaikat, akikre korábban oly nagy szükségük volt a gazdaság vitelében, most inkább elküldték a faluból tanulni, dolgozni. Ez biztosabb jövőnek tűnt. A magángazdaság összetartó ereje megszűnt és a falu összetartása is meggyengült. A besencei tsz-t hamarosan összevonták a Csányoszróival. A faluból elkerült fiatalok többé nem tértek vissza, talán szükség sem volt rájuk. Az elköltözők a gazdasági épületeket, hatalmas istállókat lebontották, hogy téglaanyagukból felépíthessék új házaikat, valahol a szomszéd településeken vagy éppen Pécsen. Mire a háztáji gazdálkodás fellendülése új megélhetési lehetőségeket nyitott volna, már hiányoztak az ahhoz szükséges személyi és tárgyi feltételek. Túl Későn (1979) építették meg a falu bekötőútját is. Vízvezeték és csatornázás máig sincs. A kútvíz a műtrágyázás miatt nitrátos. Az értéktelenedő és eladhatatlan házaikat az elköltözők a tanácsnak ajánlották fel, amely ezeket az 1967-es zokogai árvíz károsultjainak utalta ki.
Ok voltak a falu első cigány lakosai. Az első beköltözők a falu megítélése szerint dolgos emberek voltak. A később folyamatosan beáramló gilvánfai oláh cigányokkal azonban már több gond volt. Életmódjuk ellentétben volt az őslakosokéval, ami szintén gyorsította a falu erózióját. A cigányok nem értettek a gazdálkodáshoz, hiányzott belőlük az előrelátás és a tervezés képessége. Pénzüket nagy ünneplés közepette néhány nap alatt elverték. Nem volt elég fejlett bennük az igényesség, a munkaszeretet és a magántulajdon tisztelete sem. A sok gyerek a régi egykés faluban megütközést keltett. A központilag juttatott segélyek legfeljebb tüneti kezelésnek bizonyultak. Ma már a falu lakosságának csaknem 70%-a cigány. A házaik állaga leromlott, 4 pedig üresen áll.
Az integrálódás lassan és felemás módon halad, amin a közelmúlt kistelepülés-sorvasztó településfejlesztési politikájának ismeretében nem csodálkozhatunk. A falu iskoláját 1981- ben körzetesítették, mire a jó, állapotban lévő iskolaépület romlásnak indult: A lelkész meghalt, utóda mára Csányoszróból jár ki. A vajszlói plébános csak ritkán jutel idáig. Ami kor a tanács megszűnt, helyét háromtagú elöljáróság vette át de az egyik elöljáró hamarosan Csányoszróba költözött. Az egykori tanácsház szegényes kocsmává alakult át, amely egyben a vegyes bolt szerepét is betölti. A művelődési ház már nem működik, de még a KISZ-szervezet is idő előtt oszlott fel egy rendezvényen történt tragikus haláleset nyomán.
A helyzet tehát bízvást tekinthető súlyosnak. A falu lakói közömbösek vagy letargikusak. Úgy tűnik, már elvesztették hitüket abban, hogy saját sorsukon változtatni tudnak. A falugyűlés alig-alig működik. Könnyű megjósolni a falu további sorsát is, a magyarok kihalásával teljesen cigány településsé fog válni. A kérdés csupán az lesz-e módjuk, idejük és erejük eltanulni a gazdálkodást, életmódot es az önszerveződés módját. Vajon az új önkormányzat tud-e tenni ennek érdekében valamit? Ha nem így lesz, úgy ez a szép falu, amely az Ormánság Hollókő-szerű műemlék települése lehetne, végképp tönkremegy.

Baják László

Letölthető dokumentum

Besence