Besenyők, besenyő törzsek, besenyő települések

Borító: Tonuzoba (Könyv) - Wass Albert Wass Albert
Kráter Műhely Egyesület
Magyar mondák sorozat

http://www.polc.hu/konyv/tonuzoba/103659/

"-Eskümet és hűségemet örömmel adom - felelte Tonuzoba. - Föld ne fogadja be testem, Ég tagadja meg lelkem, ha valaha is megszegem eskümet. A besenyők örömmel csatlakoznak vérszövetségbe magyar testvéreikkel. De vallást nem cserélünk, idegenek hitére nem térünk soha."

"István király tábori sátrában szemtől szembe álltak egymással, az őszülő uralkodó és a fiatal besenyő vezér. István király örömmel legeltette szemét Tonuzoba büszke tartású alakján, nemes fiatal arcán. - Keresztelkedjetek meg, te és a néped - mondta Tonuzobának István király -, és nem lesz bántódásotok."

Magyarhon keleti gyepűire rátörő besenyőket szétverte a királyi sereg, s aki közülök életben maradt, az fogságba került.

István király tábori sátrában szemtől szembe álltak egymással, az őszülő
uralkodó és a fiatal besenyő vezér. István király örömmel legeltette szemét Tonuzoba büszke tartású alakján, nemes fiatal arcán.

Szomorúság töltötte el, hogy az ő tulajdon egyetlen fia nem hasonlított ehhez az előtte álló, bátor, fiatal hőshöz.
De ezen már nem tudott segíteni. Az idegen papok bűne volt, akik sápadt szerzetest neveltek, s nem vezért a trónörökösből.

- Keresztelkedjetek meg, te és a néped - mondta Tonuzobának István király -, és nem lesz bántódástok. Akkora földet szakítunk nektek, amennyire szükségtek van. Szabadon élhettek, uralkodhatsz törzsed fölött, mindössze esküdj hűséget nekem, a királynak.

- Eskümet és hűségemet örömmel adom - felelte Tonuzoba -, és a föld ne fogadja be testem, és megtagadja lelkem, ha valaha is megszegem eskümet. A besenyők örömmel csatlakoznak vérszövetségbe magyar testvéreikkel. De vallást nem cserélünk, mint ahogy alsóruhát cserélget az ember. Idegenek hitére nemtérünk soha.

- Bolondot beszélsz, fiam - felelte az öreg király -, csak egy Isten van.

- Ez igaz - bólintott a besenyő vezér.
- Mi megőriztük régi nevét - folytatta István király -, minden kereszténymagyar Istenhez imádkozik ma is és az egek királynőjét Boldogasszonynaknevezzük, mint őseink tették.
Gúnyos mosoly jelent meg a fiatal vezér napbarnította arcán.

- Azért tettétek ezt - mondta -, hogy a nép ne vegye annyira észre a cserét, és engedelmesen dugja járomba a nyakát. Az új Isten nevében szolgaságba kényszerítik idegenből jött papok és német lovagok a magyarok büszke nemzetét, és aki szabadsága védelmére fegyverhez nyúl, azt könyörtelenül lemészárolják az új vallás dicsőségére.A vénülő király arca haragosra gyúlt.
- Nem érted, bolond! - kiáltott a fiatal vezérre. - Keresztény népek sokasága vesz itt körül, s kiirtanának utolsó emberig, ha makacsul ragaszkodnánk régi pogány szokásainkhoz! Térj kereszténnyé, Tonuzoba, és élj!

De a besenyő megrázta a fejét.
- Inkább a halál, semhogy megtagadjam atyáim Istenét!

Mélyen elszomorodva, István király megkérte idegen papjait, hogy kövessenek el minden lehetőt a fiatal besenyő vezér megtérítésére. A papok háromálló napig beszéltek hozzá türelmesen. Kifejtették előtte az új vallás szépségeit, beszéltek az égi boldogságról és Jézus Krisztusról, aki kereszten szenvedett, hogy megváltsa az emberi világot. De bármilyen szépen beszéltek, a fiatal vezér csak rázta makacsul a fejét.

- Soha - ismételte -, őseim hitét soha el nem hagyom!
Ezután az idegen papok újra csak három napon át beszéltek neki a pokol borzalmairól, ahol örök tűzön égetik az ördögök a hozzá hasonló pogányokat. De Tonuzoba csak nevetett, s azt mondta, hogy nem bánja, ha oda jut, mert jó társaságban lesz ott ősei között. Makacsságán felbőszültek a papok.

- Ha nem veszed föl az igaz hitet, elevenen temetünk el! - fenyegették meg.

Kirendelték a rab besenyőket, hogy ássák meg a sírt fiatal vezérüknek. Széles, mély sírt ástak azok, és mikor elkészültek vele, négy nehéz cölöpöt vertek be az aljába.

- Minek azok a cölöpök? - kérdezték meg tolmácsuk útján a papok.

- Tán nem gondoljátok, hogy egy besenyő vezér sírba száll kedvenc lovanélkül? - felelték a besenyő foglyok. - Hogyan vadásznak az égi mezőkön ló nélkül?

- Majd vadászik a pokol mélységes fenekén! - mordultak fel a papok a pogány beszéd hallatára.

A besenyők levezették fiatal vezérük fekete harci ménjét a sírba kantárral, díszes nyereggel és hozzákötözték négy lábát a négy cölöphöz. Tonuzoba, teljes fegyverzetben, nyeregbe ült. Leadták melléje kedvenc vadászebét, holtan. Aztán nem is várva a papok parancsára, a besenyő rabok hozzáfogtak uruk beföldeléséhez, ősi halotti dalokat énekelve. Tonuzoba szálfaegyenesen ült lován.- Tonuzoba, áttérsz-e az igaz hitre? - kérdezték a sír széléről a papok.
A fiatal vezér nem is válaszolt, csak ült egyenesen, keményen a lovon. A laza föld már a térdéig ért, és eltakarta egészen a ló lábait és szügyét. A gyönyörű állat nyugtalankodni kezdett.

- Nyilazzátok le, de jól célozzatok! - parancsolt embereire Tonuzoba. -

Senkinek sincs joga ahhoz, hogy állatot kínozzon.

- Sajnálkozz önmagadon, te pokolba menő - kiáltottak reá a papok -, ne egy lelketlen állat miatt bánkódj!

Besenyő nyilak pillanatok alatt kioltották a nemes paripa életét. A föld
nyakáig ért már akkor, nem dőlhetett el, csak állt holtan is, gazdájával a hátán.Lapátolták a besenyők vezérükre a földet tovább. Tonuzoba torkából feltört az ősi besenyő csatadal. Hangja végigzendült mocsarak, erdők felett, és mintha az erdők minden fája és a mocsarak minden nádszála vele énekelt volna.

A papok is belekezdtek egy keresztény zsoltárba.

Egyszerre csak tutaj tűnt föl a Duna kanyarulatánál, és lassan jött lefele a
vízzel. A tutaj közepén sátor volt, s a sátor előtt ott állt Tonuzoba asszonya, két kisfiával. Erős kezek partra húzták a tutajt és a büszke tartású, szép fiatalasszony partra lépett, kézen vezetve két kicsi fiát. Magosra emelt fejjel ment egyenesen a sírhoz.

- Mit akarsz itt? - kiáltottak reá a papok.

- Megesküdtem Isten előtt, hogy sírig hűséges leszek ehhez az emberhez -felelte büszkén a besenyő asszony -, és egy besenyő soha nem szegi meg esküjét. A papok körébe lépve egy pillanatra megállt és körülnézett. Kutató szemei megakadtak egy fiatal szerzetesen. A durva csuha nem tudta elrejteni délceg termetét, és a rövidre nyírt hajzat sem változtathatta el nemes magyar arcvonásait.

A besenyő asszony odavezette két kicsi fiát a fiatal szerzeteshez.- Megesküdsz-e a te Istenedre és az enyimre, az egyetlen élő Istenre, hogy tisztességes, becsületes módon fölneveled ezeket a gyermekeket? - kérdezte az asszony tiszta, messze csengő hangon.
- Megesküdsz-e erre, új Isten papja?
A fiatal szerzetes szemei megteltek könnyel.

- Megesküszöm az egy igaz Istenre, az összes szentekre, lelkem üdvösségére, besenyők nagyasszonya - felelte remegő hangon -, esküszöm a magyarok élő Istenére, a napra, a holdra, a földre és a vizekre, hogy gyermekeidet becsületben és tisztességben nevelem föl, méltó módon arra, hogy vezérek lehessenek ember és nemzet előtt! Megcsókolva fiacskáit utoljára, a besenyő asszony betette kis kezeiket a
szerzetes nagy, csontos markába, azzal megfordult, hosszú bársonyszoknyáját fölemelve bokáig, mintha attól félt volna, hogy beszennyezi, és kis piros csizmáiban leszállt ura mellé, a sírba. Tonuzoba lenyúlt érte, maga mellé emelte a nyeregbe és megcsókolta. Mosolyogva simult karjába az asszony, akár a kismadár, aki fészkére lelt.

- Végezzétek a dolgotokat, ti besenyők - parancsolt embereire a fiatal vezér - , teljesítsétek a rabtartók parancsát!

A besenyők szó nélkül lapátolták tovább a földet. Mikor az már kettejük
melléig ért, odafönt megszólalt a püspök.

- Utoljára kérdezlek, Tonuzoba. Áttérsz-e az igaz hitre?

Válasz helyett Tonuzoba belekezdett a besenyők halotti dalába, és embereivel énekeltek, egyre magosabbra lapátolva vezérükre és asszonyára a földet. Mikor már csak a fejük látszott ki a sírból, szinte könyörögve szólt le Tonuzobához még egyszer a püspök.

- Az Isten nevére kérlek, Tonuzoba! Engedd, hogy megérintse fejedet a keresztség vize, és se neked, se népednek nem lesz bántódástok!

De kiáltására nem jött válasz, csupán a halotti dal hangjai hullámoztak tova rónák, mocsarak és erdők felett, fel valahova a végtelen kék égbe, Öregistenhez.
Ma már csak nehány vén, mocsári halászember s nehány vén pusztabeli

pásztor emlékszik Tonuzobára és szép feleségére. Holdatlan, sötét éjszakákon úgy tetszik néha, mintha hallanák még valahonnan a távolból a besenyők gyászos halotti dalának elvesző foszlányait. Ezt is talán csak azért, mert besenyő vér folyik ereikben. A fogságba esett harcosok távoli ivadékai ők. Rájok lehet ismerni a gyászősi jeleiről, ami századok folyamán népviseletükké vált: a megszaggatott nadrágszárról és az asszonyok térdig felhajtott szoknyájáról.

Valahol a róna sok ezer hullámzó dombocskája közül az egyik még ma is Tonuzobának és asszonyának élve eltemetett testét őrzi. A velök együtt eltemetett arany- és ezüstholmik és lószerszámok miatt sokan próbálták már meglelni, deeddig még senkinek sem sikerült.

Pedig a régi monda szerint, azon a titkos sírhanton mindég hullámzik a fű, még szélcsendes időben is. Az élve eltemetettek szívverése hullámoztatja ott ma isa füvet. De rá lehetne ismerni a helyre arról is, hogy legel ő állat nem mer a domb közelébe menni.

De amikor elérkezik az idő és a felhalmozott földet rendre lemossa az eső annyira, hogy a besenyők lófarkas zászlója átfúrja a sírdomb tetejét: azok, akiket ott élve eltemettek, kiszállnak majd a sírból, és Tonuzoba kürtjén felharsan újra az ősi csatadal.

http://209.85.129.132/search?q=cache:xp31Li-ENUoJ:www.csik.sapientia.ro
/ghkar/images/s tories/letoltheto/kaland1.doc+...mond%C3%A1
+a+nagy+Tonuzoba&cd=33&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

A pogány hitvilág hívei sokáig ellene szegültek az új tanoknak.

- 973-975 között Vajkot és többezer magyart Krisztus hitére térítettek

- Géza a magyar történelem legrégibb korszakának utolsó reprezentatív egyénisége

Biztosította a magyarok feletti egyeduralmát és fia trónöröklését.

Géza is megkeresztelkedett, de pogány áldozatokat is bemutatott(."Elég gazdag és hatalmas vagyok, hogy így tegyek".)
Krónikások szerint:"Roppant kegyetlen. Hirtelen haragjában sokakat megölt.Mikor keresztény lett, ennek a hitnek az erősítéséért tombolt vonakodó alattvalóival szemben."..."Keményen és erőszakosan bánt az övéivel...Szerfelett szorgoskodott a lázadók megfékezésében..."hadainak minden főemberét az igaz isten tiszteletére térítette:, akiket pedig más úton járóknak talált, fenyegetéssel és rémítéssel törte igába..."(Tonuzobat, a besenyő nagyurat, aki nem akart kereszténnyé lenni, feleségével együtt élve eltemettette. az abádi révbe).

Arany János

TÁJKÉP

Füzes[*] Tiszaparttól Biharig egy róna,
Mintha sebes árvíz meggyalulta volna;
S ha Belényes ormán fölkel a nap reggel:
Végignézhet rajta, még álmos szemekkel.

Nincs azon hegy és völgy; itt-ott egy fa törzse,
Távol rengetegek szétszórt előörse;
Vagy kerek erdőcske messzi láthatáron,
Mely alá kiönt még a dél vize nyáron.

Nincs halom a téren, vagy csak eltévedve,
Mintha olykor a föld buborékot vetne;
Azt is emberi kéz ásta-véste, látszik,
Hogy alá temesse egyikét a másik.

Hova lőn hajléka? várműve? temploma...?
Csak temetőjének maradt reánk nyoma.
Hol vigadt? hol küzdött? imádta Istenét...?
Csak sírhalma látszik, mely őrzi tetemét.

Szántogat a gazda, síró füttye hallik,
Barázdája a domb oldalán felhajlik,
Csak, hová tinói már nehezen másznak,
Tetejét hagyá meg a botos juhásznak.

Ugaron a bojtár legelteti nyáját,
S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját,
Maga pedig hozzá keservesen mormol:
Nem tudja, mi leli odafent az ormon.

Nem tudja, hogy a hely, hová lábát teszi,
Hány derék vitéznek csontjait fedezi;
Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely:
Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely...

Nyugodj, vén dalia! becsülettel nyugszol. -
Én pedig kijártam, és én ültem sokszor
A kis domb süvegjén, ott az ér-oldalon,
Melynek neve ma is, mint régen, Testhalom.

Oda járt ki hozzám a beszédes Monda,
Mellyel már bölcsőmet ringatá Szalonta;
Méltó-e hogy a lant elzöngje? Miért nem...?
Alacsony az ember, de magas az érdem.

Nem csak az, kit a hír untalan emleget,
Hajta végre dicső bajnoki tetteket:
Sok tudott honáért élni halni ollyan,
Ki felejtve nyugszik egy hitvány zugolyban.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
(1853)

* Volt 48 előtt. A. J.

SZENT LÁSZLÓ

Legenda

Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.

Hallja László a templomban
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már -
A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki a térre;
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.

Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja,
Csodálatos! - de csodákat
Szül az Isten akaratja. -

Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.

Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló,
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen láthatatlan
Csattog a nagy ércló körme.

"Ide, ide jó vitézek!"
Gyüjti népét Laczfi Endre:
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.

Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki nem mozdul helyéből
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.

Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi préda, annyi zászló
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket.
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.

Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:

"Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! -"
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle;
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sirboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.

(1853 szept. 19)

http://hu.wikisource.org/wiki/Szent_L%C3%A1szl%C3%B3_%28Arany_J%C3%A1nos%29

vers.doc 2009 - okt - 17