Besenyők, besenyő törzsek, besenyő települések

Az Árpád-kori Magyarország lakóinak sorában a ránk maradt források tanúsága szerint szép számmal éltek idegen eredetu néptöredékek is. A honfoglalás idején itt talált avar és szláv lakosságról már tettünk említést, de a kelet-európai pusztákról nyugat felé vándorló népek Kárpát-medencébe áramlása korántsem ért véget a magyarok honfoglalásával. Az egymással szinte folytonos harcban élő nomád népek gyakran kényszerültek szállásaik megváltoztatására. Vesztes háborúk után pedig a törzs fennmaradásának egyetlen esélye maradt, új legelőterületek szerzése valamely gyengébb hadereju szomszéd rovására. Így uzték keleti szomszédaik, a besenyők nyugat felé a magyar törzseket, de nem telt bele száz év, és maguk is menekülni kényszerültek a Volgánál megjelenő új hódítók, a kunok elől. A kun nagyhatalomnak pedig a 13. században Európára zúduló új hódítók, a mongolok (a magyarországi latinságban tatárok) vetettek véget. E népmozgások résztvevőinek kisebb-nagyobb csoportjai betelepedtek a magyar törzsek területére, és több generáción keresztül megőrizték ősi nyelvüket, viseletüket, a magyarokétól eltérő szokásaikat, míg végül szinte nyom nélkül felolvadtak a nagyobb számú magyarság tömegében. Ilyen soknemzetiségu vidéknek számított a korai középkorban Csongrád megye, közelebbről Szentes vidéke is. A városunk határában egykor megtelepedett besenyők és kunok emlékeinek kutatása során ismét a középkori helynevek illetve oklevelek tudósításai lesznek segítségünkre.

Anonymus szerint már a honfoglaláskorban éltek besenyők Magyarországon, okleveles említésük viszont csak az Árpád-korból maradt fenn. A könnyulovas hadviselést folytató, török nyelvu besenyő töredékeket a magyar királyok seregük erősítésére és az ország határainak védelmében, az ősi, keleti szokások szerint, csatlakozott segédnépként alkalmazták. Szállásaikat nem egy tömbben, hanem az országban szétszórva jelölték ki. Erre utalnak a magyar nyelvterületen többfelé jelentkező helyneveik, pl. Szirmabesenyő, Ládbesenyő, Besenyőtelek stb., de e telepek néhol nagyobb csoportot is alkottak, mint pl. a nyugati országhatár mentén, Mosonban, vagy a dunántúli Mezőföldön. Ezek a katonai szolgálattal tartozó csoportok beépültek a királyi várszervezet katonaságába.

Szentes belvárosából Kunszentmárton felé indulva az út szélén állt egykor a Besenyő-halomnak nevezett kurgán, eredetileg őskori sírhalom. Neve az Árpád-korban itt állt Besenyő nevu falu emlékét őrizte meg, amely egy 1453-as oklevélben Bezonew alakban szerepelt. A régi térképek tanúsága szerint egykor a halom tágabb környékét, a Szentes város és Szentlászló közti határrészt is Besenyőnek nevezték. Az első, innen származó leletek a múlt század végén kerültek napvilágra. A Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárának leltárkönyvébe 1895-ben jegyeztek be egy innen származó középkori lándzsacsúcs adatait. A szentesi gimnázium egykori tanára, Szívós Béla, aki az iskola régiségtárának őri feladatait is ellátta, ekkoriban levélben arról számolt be Nagy Géza régésznek, hogy tudomása szerint a Besenyő-halomban "kőkamrát", edényeket és csontokat találtak. Hogy a Szenteshez közel eső halom már régen is foglalkoztatta az emberek kincskereső fantáziáját, arra a Petrák-krónika által megőrzött adatok is rávilágítanak. ".Az 1566ik Esztendőben a Töröktől való félelemből Az Aradi Káptalan minden kíntseit s irómányáít Zent Lászlora hordták [...] és a Zent Lászloi határban eső Besenyőben egy kriptájban rejteték melyek mai napig is ottan lapanganak. Ámbár az emberi kezek a hagyomány szájrol szájra mardása után a mái időben ugy nevezet Besenyői halmot tsak nem fenékig ki ásták de a sok ember tsontókon kívul semi másra nem akadtak.." A rendszeres régészeti kutatások megindultával aztán oszlani kezdett a halomba rejtett kincset övező köd. Az őskori sír fölé emelt halom környékén Kovalovszki Júlia terepbejárás során szarmata és középkori települések nyomait fedezte fel.

Utoljára 1975-ben Hegedus Katalin végzett leletmentő ásatást a meggondolatlan földhordás nyomán végveszélybe került halom területén. Egy újkőkori falu maradványai és szarmata szórványok mellett sikerült megmentenie egy döngölt agyag és téglaalapozású, egyhajós, félköríves szentélyzáródású, kis Árpád-kori templom maradványait is. A halom felső rétegében melléklet nélküli, csontvázas temetkezéseket tárt fel, melyeket az ásató a templom körül egykor használt temető sírjaival azonosított. Íme, itt a magyarázat a krónika és Szívós Béla megfigyeléseire. A halomban talált "kőkamra" alighanem az épület falainak maradványa lehetett, míg a kincskeresők által barbár módon kiforgatott sírok a templom mellett, megszentelt földben nyugvó, középkori besenyő lakosok temetkezései voltak. A halmon emelt egyház a falu központi része lehetett, terepbejárásainkon körös-körül megtaláltuk az egykori falu felszíni régészeti nyomait.

A település idegen etnikumú lakosai - kiknek fegyveres ereje egyes vélemények szerint az Árpád-korban a csongrádi vár seregét erősítette - néhány generáció alatt alighanem elmagyarosodtak. Átvették a körülöttük lakó magyarság nyelvét és tárgyi kultúráját, keveredtek velük, egykori különállásukat csupán távoli emlékként, falujuk nevében hagyományozták tovább.

Az ugyancsak ázsiai eredetu kunok a 11. század közepén váltak a Magyar Királyság keleti szomszédaivá, miután a besenyők területeit elfoglalva az Al-Duna és az Urál folyó közti sík területet kerítették hatalmukba. A kun vezérek több, a honfoglaló magyarok egykori kalandozásaihoz hasonló, pusztító, zsákmányszerző hadjárattal nyugtalanították a szomszédos magyar, szláv és bizánci területeket. A mongoloktól elszenvedett 1223-as döntő vereség után a kun törzsszövetség széthullott. Egyes néptöredékei bizánci területre menekültek, mások mongol fennhatóság alá helyezkedtek, míg egy nagyobb csoportjuknak az 1220-as évek végétől IV. Béla király Magyarországon adott menedéket. E kun csoportok székeknek nevezett közigazgatási egységekben telepedtek meg a Duna-Tisza közén, illetve a Tiszántúlon. A félnomád, nagyállattartó életmódot folytató pogány kunok csak igen nehezen illeszkedtek be a már több száz éve megtelepült földmuvelő, keresztény hitre tért magyarság közé. A 13. század végén a kóborló kunok letelepítését és megkeresztelkedését erőltető királyi törvények és a megkárosított magyar birtokosok panaszait citáló oklevelek sora világosan mutatja a felmerült gondok súlyosságát. A hagyományos keleti könnyulovas harcmodort alkalmazó, jelentős haderőt csatasorba állítani képes kunok a besenyőkhöz hasonlóan szintén katonai szolgálattal tartoztak az ország uralkodójának.

A 13. században a Körös-Maros közén, így Szentes környékén is megjelentek a magyar falvak közé ékelődő, többnyire a tatárjáráskor (1241/42) elnéptelenedett falvak üresen maradt telkeit megülő kun szállások. A közeli Kunszentmárton határában, az érparti vasúti megálló mellett, 1967-ben agyagkitermelés során egy előkelő kun vitéz sírját bolygatták meg a munkások. Később a szolnoki múzeum régészei, Kaposvári Gyula, majd Selmeczi László, hitelesítő ásatást végeztek a lelőhelyen. Az így megtalált sírból a harcos hosszú, kétélu, egyenes, rézberakású címerpajzsokkal díszített kardját, hátaslovának sírba tett szerszámzatát - jellegzetes, kerek kengyelpárt, csikózablát, hevedercsatot - sikerült megmenteni, melyek egykori használójuk előkelő helyzetére engednek következtetni. Több kun gyökeru földrajzi név is fennmaradt a vidéken, mint pl. az ugyancsak Kunszentmárton határába eső, kun személynevet őrző Köttön-halom elnevezés.

Írott forrásaink adatai szerint a 13. században kunok lakták a ma Szentes cserebökényi határába eső, egykori Ecser falut is. Ecser története azonban jóval a kunok magyarországi megtelepedése előtt kezdődött. A település neve először 1138-ban fordul elő az ún. dömösi összeírásban. Ebben II. (Vak) Béla király vettette számba az atyja, Álmos herceg által alapított dömösi társaskáptalan birtokait és szolgálónépeit. Az iratban 65 név szerint felsorolt, kenyéradó szolgát említenek Ecserről. Az Árpád-korban épült fel a falu első temploma.

Ennek romjai - Szentes egyedüli, fennálló, középkori épületeként - ma is láthatóak Cserebökényben, a Veker-ér partján. A rom körül először Csallány Gábor végzett ásatásokat a 20. század elején. Összesen hat sírt tárt fel, melyeket a bennük talált hajkarikák és I. András király denárja kelteznek az Árpád-korra. Egy, az 1920-as években napvilágot látott újsághír szerint a Veker-ér partjának a templomromhoz legközelebb eső részén "nagymennyiségu emberi csontra" akadtak. A találó újságban közzétett véleményével ellentétben e csontok aligha lehettek Attila király lenyilazott szolgáinak maradványai. Sokkal valószínubb, hogy az egykori Ecser középkori lakosainak temetőjét bolygatta meg az avatatlan kezu turkáló.

A falu a tatárjárás alatt elnéptelenedhetett, mert 1266-ban elhagyottként említik. Az elmenekült vagy elpusztult magyar lakosság helyét a 14. században a beköltöző kunok foglalták el. A fokozatosan megtelepülő, új uraik által erőszakkal megkeresztelt nép nyelvében és viseletében is levetkezte keleti gyökereinek hatását, és szinte teljes mértékben hasonult a környékbeli magyarsághoz. Ide vonatkoztatható írott források hiányában nem tudjuk mi lett az ecseri kunok sorsa. A királyi hatalom letelepítő és szabadságukat megnyirbálni akaró erőszakos lépései ellen fegyveresen fellázadó magyarországi kunokat az uralkodó 1280-ban a mai Hódmezővásárhely mellett vívott, ún. Hód-tavi csatában leverte. E mozgalom után a kunok kiürítették addigi temesközi valamint Körös-Maros-vidéki szállásaikat és visszahúzódtak a Kis- és Nagykunságba. Talán az ecseri kun lakosság, vagy annak egy része is követte társait. A régészeti és történeti adatok szerint viszont a falu élete nem szakadt meg. Az egykori település területén végzett - legutóbb Straub Péter által összefoglalt - régészeti terepbejárások a falu későközépkorig való fennállását bizonyítják. A 14. században megújítják Ecser román kori plébániatemplomát. Az új egyház téglából és kőből épül fel, a téglalap alaprajzú hajót nyolcszög három oldalával záródó gótikus szentély egészíti ki. A helyi hagyomány szerint az épület az 1560-as évek török háborúiban pusztult el. Ennek ellenére 1733-ban még bizonyíthatóan állt a templom tornya. Néhány, szórványként múzeumba került ecseri tárgyat is őriz a szentesi régészeti gyujtemény. Egy öntött bronzból készült ún. pártaöv-merevítő pálca és egy szép mívu, háromszög alakú kályhacsempe igényes, fejlett tárgyi kultúrára vall. A település megérte a törökkori hódoltság minden nyomorúságát. A Káldy Nagy Gyula által közzétett magyarországi török adólajstromok szerint 1561-ben 12, 1567-ben 28, 1579-ben 21 adózni képes porta volt Ecseren. A valószínuleg nagyobb méretu falu szerepel több, Magyarországot ábrázoló késő középkori térképen is. A település végső pusztulása 1596 környékén, a tizenöt éves háború idején következhetett be.

Letölthető dokumentum

Blazovich László: A Körös -- Tisza -- Maros-köz települései a középkorban

Dél-Alföldi Évszázadok (9.kötet)

(1453: Bezonew) Nevét ma a Szentes melletti Besenyőhalom őrzi. A Szentes keleti szélén, a kunszentmártoni út déli oldalán álló Besenyő-halom 100 éve ismert lelőhely, ahonnan 1896-ban egy középkori lándzsacsúcs került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A század elején "kőkamrát", edényeket és csontokat találtak itt. 1975-ben leletmentés során egy döngölt agyag és tégla-alapozású, egyhajós, félköríves szentélyzáródású Árpád-kori templom maradványai, valamint a templom körüli temető néhány melléklet nélküli temetkezése került elő. A halom környékén terepbejárások során Árpád-kori és késő-középkori település nyomai voltak megfigyelhetők. Neve a besenyő népnévből keletkezett. Nagy valószínűséggel a fegyveres szolgálatot teljesítő besenyők szállása volt. Azonban elképzelhető a település nevének személynévi eredete is. 1453-ban Hékédi Anna Sári Pétert, Hunyadi János titkárát fiává fogadta, és birtokait neki adományozta. Az ekkor már pusztaként említett Besenyőről nem dönthető el, ideiglenes állattartó szállás vagy mezei kert létezett-e rajta, avagy nem. További említése nem ismeretes.

Letölthető dokumentum

Halmok Szentes környékén

Letölthető dokumentum