Besenyők, besenyő törzsek, besenyő települések

Az alábbi tanulmány 1938-ban, a szófiai Proszveta c. folyóirat 1. számának különlenyomatában jelent meg. Szerzője, Petar Sztojanov Mutafcsiev (1883-1943) bolgár történész, bizantológus, a Bolgár Tudományos Akadémia tagja, aki tudományos munkája során többek között, a bolgár állam és más balkáni országok közötti kapcsolatokkal foglalkozott. Az 1930-as és 40-es években rendszeresen látogatta a Temesi Bánságban élő bolgárokat. Ott szerzett benyomásainak összefoglalása az itt közreadott írás, amelyet fordítója, Csíkhelyi Lenke bocsátott rendelkezésünkre. A szerző lánya, Vera Mutafcsieva (szintén történész, akadémikus) a fordítónak elmondta, hogy a cikk megjelenését követő újabb utazása során, 1940-ben apját a román hatóságok minden indoklás nélkül negyven napig tartották házi őrizetben.
A katolikus bolgárok felkelése Csiprovec környékén l688-ban, mint ismeretes, Csiprovec városka és sok szomszédos település teljes elpusztítását vonta maga után. Lakosságuk maradványai kénytelenek voltak idegen országokban keresni menekvést. A menekültek kezdetben Havasalföldön települtek le, majd később Erdélybe mentek át.
A felkelés után a török erőszak a Dunai-Bulgáriában minden határt felülmúlt. Különösen nehéz lett a "pauliánusok"-nak -- a régi bolgár bogumilok leszármazottainak -- helyzete Szvistov és Nikopol környékén. Nagy részük a XVII. század második felében felvette a katolikus vallást, a törökök pedig már minden katolikust ellenségnek tekintettek, akivel szemben bármi megengedett. Hogy a török erőszak elől megmeneküljenek, ezeknek a katolikus bolgároknak egy része is az idegen földre való áttelepülésben keresett oltalmat. A XVIII. század első évtizedeiben sok ezer pauliánus, nagyobb vagy kisebb csoportokban, kelt át a Dunán, és szóródott szét Havasalföld nyugati részén. Később egy részük ugyancsak Erdélybe ment át. Mindezen áttelepülők közül sokan, teljességgel beletörődve mostoha sorsukba, új tűzhelyeik mellett maradtak; ott fokozatosan elvegyültek a helyi román lakossággal, amelybe bele is olvadtak. Mások, akiknél a saját népük életformájához való kötődés erősebb volt, kijárták az akkori osztrák kormányzatnál, hogy adjon nekik földet, amelyen mindenféle más nemzetiségektől elkülönülve élhetnek. Így jelent meg a Bánságban a két tiszta bolgár település, Vinga és Óbesenyő. A XV-XVII. századi közép-dunavidéki török támadások miatt a Bánság egészen ritkán lakott vidék volt, és mindkét falunak tágas földterület jutott.
A katolikus bolgárok letelepülése a Bánságban a XVIII. század 30-as éveiben ment végbe. Az első keresztelőt, amelyet a vingai anyakönyvben feljegyeztek, 1741. október 15-én tartották, Besenyőn pedig 1738. március 7-én -- e dátum alapján ünnepelték a besenyői bolgárok falujuknak, és a Bánságba településüknek kétszázadik évfordulóját az elmúlt nyáron.
Lehetőségem volt részt venni ezen az ünnepen, és úgy vélem, hogy nem lesz érdektelen, ha röviden megosztom a Proszveta olvasóival benyomásaimat mindarról, amit ezeknek a hazájuktól elszakadt honfitársainknak a körében láttam és hallottam. Mindenekelőtt, nem lesz felesleges néhány szó az életükről, letelepülésüktől mostanáig.
Vingán a megmenekült csiproveciek és a Csiproveccel szomszédos katolikus települések lakói telepedtek le. Ez a lakosság, amely főleg ércbányászattal és iparral foglalkozott, már Bulgáriában is kitűnt honfitársai közül magasabb kultúrájával és éberebb nemzeti öntudatával. Ebben kétségkívül a katolikus papságé is az érdem. Ismeretes, hogy a népi öntudatra ébredés és felszabadulás első harcosai éppen az akkori katolikus papok és tanítók közül kerültek ki. Így váltak Csiprovec és a környező bányász-központok korai népi újjászületésünk tűzhelyeivé.
Viszonylag magasabb kultúrájukat és "városi szokásaikat" a csiproveciek megőrízték havasalföldi és erdélyi bújdosásuk során is. Ez az oka, hogy Vinga igazi kisvárosként alakult meg. Lakóinak, már letelepedésükkor, sikerült az osztrák kormányzattól egy sor kiváltságot kapniuk, mindenekelőtt a teljes önkormányzat jogát. Attól kezdve, a múlt század második feléig, Vinga élén egy "kapitány" állt, helyi lakos, aki nemcsak a teljes adminisztratív hatalommal rendelkezett, hanem a legfőbb bíró tisztét is betöltötte. Hatalma oly nagy volt, hogy még halálos ítéletet is hozhatott. A vingai városházán most is őriznek egy relikviát -- egy faszobrot, amely egy pallost tartó kezet ábrázol. Azokon a napokon, amikor a "kapitány" ítélkezett, ezt kitették a városháza homlokzatára, mint a legfelsőbb községi elöljáró szuverén hatalmának jelképét. Most mindez csak szép emlék, minthogy már nagyon régóta, az utolsó "kapitánnyal" együtt, elenyészett a vingaiak valamennyi privilégiuma is.
A bolgárok városi kultúrája Vingán házaik berendezésén és öltözködésükön is látszik -- különösen a nőkén. Ünnepnapokon drága selyemruhákat vesznek fel, amelyeknek tarka kelméjét vásárban veszik. Ilyenkor a férfiak szűk katonanadrágot, csizmát, és szoros, zárt felsőruhát öltenek -- mindez fekete posztóból készül. Ezeken a viseleteken nyilvánvalóan látszik a magyar hatás, ami a világháború előtt mind nagyobb erővel és mind szélesebb körben nyilvánult itt meg. Már Miletics, aki 45 évvel ezelőtt végzett kutatásokat ezeken a helyeken, észrevette, hogy ez denacionalizációval fenyegeti a vingai bolgárokat. A háború kimenetele, amely után az egész keleti Bánság románná vált, bizonyos értelemben csökkentette ezt a veszélyt. De, mint ahogy ez a rabság korszakában sok bolgár várossal történt, most itt, Vingán is, az idegen kultúra hatása sokkal erősebben érezhető, mint bárhol másutt a román Bánság többi bolgár településén. Ez a tény pedig akkor kap különös jelentőséget, ha tudjuk, hogy Vinga állt a bánsági bolgárok nemzeti újjászületésének élén a múlt század közepén, és hogy innen indult ki az ő nyelvükön való írásbeliség és könyvkiadás kezdeményezése.
Idők múltával ezen a tiszta bolgár településen más nemzetiségű lakosok is megtelepedtek. Ma Vingán több, mint 3000 bolgár él (a román statisztika alig 2300-ra teszi őket), 8-900 magyar, mintegy 400 német és néhány tucatnyi más nemzetiségű (szerbek, zsidók, cigányok stb.). A románok Vingán, a hivatalos statisztika szerint, 914-en vannak, de hozzájuk számolják a cigányokat is (mintegy 200 főt), valamint sok bolgárt.
óllehet, "városlakók", a bolgárok Vingán kivétel nélkül földművesek. A földművelés jelentős jövedelmet hoz azoknak közülük, akik kereskedelemmel is foglalkoznak. Márpedig tehetős bolgár kereskedő elég sok van közöttük. A kézművesség elsősorban a magyarok kezén van. Ez az oka annak, hogy a bánsági bolgárok nyelvében a "magyar" szó kézművest is jelent. Vinga földterülete hatalmas -- a beláthatatlan síkságon 18 kilométer hosszan terül el, és mintegy 125 000 dekárnyi (1 dekár=10 ár), ennek háromnegyed része termőföld, a többi kaszáló. A földtulajdon 90 százaléka a bolgároké. Termékenység tekintetében messze fölülmúlja a mi földjeinket, talán azért is, mert rendszeresen trágyázzák és ésszerűen művelik. Meg aztán az aszály, amely nálunk oly nagy veszteségeket okoz, itt szinte ismeretlen fogalom. Az elmúlt nyáron például, amikor a késői kultúrákat nálunk a hosszú szárazság tönkretette, itt 2 1/2 méteres kukoricaszárak ringatództak, a kaszálók pedig másodtermést is adtak. Valaha a vingai földterület nagy része szarvasmarha-legelőül szolgált, a jószágot a közeli nagyvárosok, Arad és Temesvár piacain értékesítették. A földművelésben elsősorban búzát termesztenek, másodsorban kukoricát. Az utóbbi időben különösen elterjedt a nagyszemű lencse termesztése, amely ipari célokra hasznosítható. Egy dekár föld ára 4-6000 leva. Egy átlagos földműves gazdaság 70-80 dekár földdel rendelkezik, de vannak jómódú emberek, akik 1000 dekárnál is többet birtokolnak. A földnélküli bolgárok száma igen csekély. A kisbirtokosok árendába vesznek földet a tehetősektől. Az utóbbi évtizedben, a gabonafélék elértéktelenedése miatt, gyorsan fejlődött itt a zöldségtermesztés. A földet ekékkel művelik meg, igásállatként kizárólag a lovat használják. A cséplés és az aratás géppel történik.
A háború előtt a vingaiaknak volt saját hitelintézetük is -- a Bolgár Bank, több mint 30 millió aranyleva értékű tőkével és takarékbetéttel. De mivel a háború alatt a pénzeszközök nagy részét hadikölcsönökbe fektették, csődbe ment. Nagy erőfeszítések árán, és főleg egy helyi bolgár ügyvéd energikus közbenjárása következtében a vingaiaknak sikerült visszakapniuk a betétek egy részét.
A vingaiak jóléte tükröződik községük állapotán is. A bőséges jövedelemnek köszönhetően tágas községházát emeltek, községi szállodát táncteremmel. Községi eszközökből készültek a főbb utcák aszfalt járdái is. Vinga büszkélkedik gótikus templomával is, amely a Bánság egyik legnagyobb egyházi építménye; a múlt század második felében épült. Hogy milyen pénzeszközökkel rendelkezett a vingai községháza, látszik egy másik tényből is: jóval a háború előtt 200 000 forintot adott a közeli Arad városának, amelyből az aradiak a Maros-hidat építették, amely összeköti városuk két részét. Ezt a kölcsönt máig sem adták meg Vingának.
A Temesi Bánságnak Romániához csatolásával a városka korábbi jólétét meglehetősen aláásták. A románok az egész Bánságban mindig is elenyésző kisebbségben voltak. Ráadásul ők a térség legkulturálatlanabb és gazdaságilag legkevésbé fejlett eleme. A román állam a háború óta semmilyen eszköztől sem riad vissza, hogy támogassa és felemelje őket. Itt mindez természetesen a különböző más nemzetiségek és azok községei rovására történik. Vingát ilyen tekintetben szintén nem kímélték. Földterületének egy részét elvették, hogy egy új román falut alapítsanak rajta. De az oláhok, mint mindenütt, így itt is rossz gazdáknak bizonyultak. Az ajándékba kapott földeket gyorsan elisszák és elherdálják. Hogy a hasonló proletarizálódástól megóvja őket, az állam törvényt adott ki, amellyel megtiltja, hogy más nemzetiségűek román birtokot vásároljanak.
De ez a kényszerű földhöz juttatás nem az egyetlen eszköz, amellyel a románok megpróbálják fölemelni bánsági honfitársaikat. Az oláhok Vingán is a lakosság legszegényebb és legelmaradottabb részét képezik. A cigányokkal együtt ők a város egyetlen görögkeleti vallású lakosai. És mivel nem volt templomuk, az állam elhatározta, hogy épít nekik. A pénzt azonban ehhez a bolgárokra és a városka többi, katolikus lakóira kivetett rendkívüli adó formájában gyűjtötték össze. Ilyen módon 7 millió román lei gyűlt össze. Hogy ebből mennyit használtak fel a román templomhoz, amely most a katolikus bolgárok fenséges temploma közelében emelkedik, nem tudni. Csak annyit lehet tudni, hogy az eredeti számítások szerint, nem kerülhetett többe 4 1/2 milliónál. Vingán kívül, az egész Bánságban még vagy tíz olyan település van, ahol bolgárok élnek. A háború után, amikor megosztották Szerbia és Románia között, szerb területen maradt Módos, Kanak, Ivanovo, Gyurgyevo, Zvornik és Lukácsfalva. A bolgárok száma ezekben a falvakban mintegy tízezerre tehető. A Bánság román részében, Vingán és Óbesenyőn kívül, élnek még bolgárok Brestyén, (tiszta bolgár település, 1200 lakossal), Dentán (600 fő), és Bolgártelepen (900 fő). A legjelentősebb e települések között Besenyő, mintegy 7000 lakossal -- valamennyien bolgárok, néhány román tisztviselő és strázsa kivételével.
Mindamellett, hogy lélekszámában meghaladja Vingát, Besenyő küllemében és a lakosok kultúráját tekintve is igazi falu. Ilyen tekintetben a hajdani csiproveciek és északbolgár pauliánus parasztok közötti egykori életmódbeli különbség még nem tűnt el teljesen, annak ellenére, hogy most maguk a vingaiak is "pauliánusok"-nak nevezik magukat, -- ezt a nevet használja minden bánsági bolgár nemzetiségi hovatartozásának jelölésére. Új hazájukban ezt a különbséget mindig táplálta a két nagy bánsági központ, Arad és Temesvár hatása is. Vinga azon az útvonalon fekszik, amely összeköti őket, és alig 20 km-re van az elsőtől, és 30 km-re a másodiktól. Ezzel szemben, a nagy közlekedési útvonalaktól és bánsági városközpontoktól távol eső Besenyő sokkal inkább megőrizte életmódbeli hagyományait, mint Vinga. A besenyői bolgár számára különös kívánság a városiasodás. Ez az oka annak, hogy jobban meg is maradt kötődése népi hagyományaihoz, és, következésképp, kevésbé van kitéve az idegen hatásnak. A vingaiak és besenyőiek közötti különbség más tekintetben is megfigyelhető: a besenyőiek termékenységükkel tűnnek ki. Míg Vingán túlnyomórészt egygyermekesek a családok, Besenyőn a házak tele vannak gyerekekkel. Ennek következményei nyilvánvalóak: Vingán fogynak a bolgárok, miközben Besenyőn gyorsan szaporodnak. Az elmúlt, 1937. évben például Vingán csak 52 bolgár gyermek született, míg az elhalt bolgárok száma 76 volt. Fordítva van Besenyőn, ahol ugyanebben az időszakban 178 születés és 129 halálozás történt. A besenyőiek e termékenységének köszönhetően, falujuk nemcsak hogy meghaladta lélekszám tekintetében Vingát, hanem nagy számú telepes kirajzását tette lehetővé. A szerb és román Bánság valamennyi falujában élő bolgárok besenyőiek. Innen származnak azok a bánságiak is, akik felszabadulásunk után települtek vissza Bulgáriába.
Besenyő földje termékenyebb mint Vingáé, mindazonáltal gazdasági tekintetben a besenyőiek rosszabbul állnak, mint a vingaiak. A fő ok a gazdaságok elaprózódása, amelyet a lakosság nagy szaporasága idéz elő. Ez a jelenség általános a Bánságban élő többi bolgároknál is.
Besenyő földje 45 000 dekár termőterületből áll, ami azt jelenti, hogy egy családra általában 35-40 dekár jut. De ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy vannak itt 300-400, mi több, 1500 dekáros tehetős gazdák is, megmagyarázhatóvá válik az a tény, hogy sok háztartás földje nem elegendő a család eltartására. Nem kevés a földnélküliek száma, akik idegen földeket bérelnek, vagy napszámból élnek. A háború előttig a besenyőiek ezt a "földéhségüket" szorgalmas munkával és takarékossággal elégítették ki, s így vásároltak földeket a szomszédos, más nemzetiségű falvakban. De egyrészt a gyakori természeti csapások, amelyek az utóbbi 10-15 évben érték a falut, másrészt a mezőgazdasági termények elértéktelenedése, és végül, a román államrend, nemcsak hogy gátat vetettek ennek a megoldásnak, hanem ellenkező folyamathoz is vezettek: a szükségtől kényszerítve, a besenyőiek kénytelenek voltak eladni ezeket a birtokokat, és ma azok nagyobbrészt idegen kézben vannak. Igazi szerencsétlenséget hozott a besenyői bolgárokra az az óhajuk, hogy az elaprózott földtulajdont tagosítsák. Ez a tagosítás, amely még 1917-ben elkezdődött, egy teljes évtizeden át folyt, és a román rezsim alatt szokásos erkölcsök közepette a védtelen gazdák kirablásához vezetett. Ma ez befejezett tény, de a besenyőieknek több, mint 30 millió román lejbe került. A falu földtulajdonainak regiszterei azonban a korábbiak maradtak, az újak kidolgozása további 2-3 millió leibe kerülne, a jelenlegi román rendelkezések szerint -- talán még többe is.
Nincs mit csodálkozni, hogy ebben a helyzetben a besenyői bolgárok nagy része kész kitelepülni. Pillantásuk Bulgária felé fordul. "Ha ott lehetőséget adnának nekünk, hogy földhöz jussunk" mondta egy besenyői férfi, "biztosra veheti, hogy legalább kétezer ember a faluból azonnal indulna Bulgáriába". Vinga kivételével, ugyanez a helyzet a román Bánság többi bolgár falujában is. Így például Brestyén az elmúlt télen híre ment, hogy a bolgár kormány új bánsági telepeseket akar elhelyezni nálunk. És alig néhány nap alatt az egész, több, mint 200 családot számláló falunak több, mint a fele "feliratkozott a kitelepülésre". Jellemző, hogy olyanok is voltak köztük, akik 70-80 dekár földet birtokoltak. Tehát nemcsak a gazdasági okok jelentik azt az erőt, ami ezeket az erős és dolgos bolgárokat az anyaországhoz vonzza. És ezen a tényen kormányzó köreinknek érdemes volna elgondolkozniuk. Nekünk soha nem volt olyan állami politikánk, amelyet az a tudat vezérelt volna, hogy a bolgár földnek mindenek előtt a bolgároknak kell hajlékot és megélhetést nyújtania. Ezért soha fel sem merült nálunk az a gondolat, hogy kötelesek vagyunk magunk köré gyűjteni népünk határainkon kívül messzire szóródott töredékeit. Kell-e, hogy földünk a jövőben is az ígéret földje legyen mindenféle idegen jövevények számára, miközben ugyanakkor honfitársaink sokezres tömegei nehéz életet élnek messzi országokban, arra ítélve, hogy előbb vagy utóbb az idegen asszimiláció áldozataivá váljanak, és végérvényesen elvesszenek nemzetünk számára? Sok évszázad során népünk hatalmas részei olvadtak be a végeken, közeli és távoli szomszédaink uralma alatt. Ily módon népünk állandóan enyészett, miközben ugyanolyan mértékben növekedett a lélekszáma azoknak a népeknek, amelyekbe a mi vérünk ömlött át. Kell-e, hogy ma, a szabad bolgár állam meglétekor, amelynek első számú feladata, hogy védje a bolgár nép etnikai egységét, magukra maradjanak, és eltűnésre ítéltessenek népünk újabb részei?
Ezt a kérdést különös állhatatossággal kellene felvetni éppen ma, amikor az elszigetelt kisebbségek asszimilációja -- amilyen a bolgár kisebbség is a Bánságban -- minden államban végbemegy, nemcsak az ösztönös kulturális hatás útján, mint ahogyan ez általában eddig volt, hanem az állami politika jól átgondolt és módszeresen alkalmazott eszközeivel is. A bánsági bolgárokkal szemben a román állam ezeket az eszközöket olyan módon alkalmazza, hogy az nem hagy semminemű kétséget a céljai felől.
Az egész Bánságban nincs ma egyetlen bolgár iskola sem. De a baj nemcsak az, hogy a bolgár gyermekek kénytelenek olyan iskolákat látogatni, amelyekben csak román nyelven tanítanak. Úgy látszik, a románoknak az a törekvése, hogy a bánsági bolgárok szellemi életét a lehető legalacsonyabb szintre szállítsák le, a legelemibb ismeretektől is megfosztva őket. Ezért a bolgár gyerekek a román iskolákban olyan körülmények között tanulnak, amilyenek valószínűleg egyetlen más országban sincsenek. Így például Besenyőn, ahol az elemi iskolába és a progimnáziumba több, mint 700 gyerek van beíratva, egyetlen évfolyamon sincs több egy osztálynál. Ez az oka, hogy a tavalyi tanévben az egyik osztályban 120 tanuló volt, a másikban 98 és így tovább. Természetesen ilyen körülmények között semmiféle oktatás nem lehetséges, és a gyermekek úgy végzik el az iskolát, hogy alig tanulnak meg valamivel többet, mint a román ábécét. Bizonyára feljebbvalóik sugalmazására, a román tanítók teljesen közönyösek kötelességeik iránt, és általában házicselédnek használják tanítványaikat. Amikor lépéseket tettek a tantestület létszámának növelésére, a hatalom azt felelte, hogy Romániának nincs lehetősége az iskolai körülmények javítására maguknál a románoknál sem, nemhogy újabb pénzeket költsön az idegenek iskoláira.
Meg kell említenünk emellett, hogy a Bánság valamennyi etnikai kisebbsége között a bolgárok a leginkább jogfosztottak. Pedig olyan lakosság ez, amelynek már saját írásbelisége és kulturális hagyományai vannak, amelyeket a múltban súlyos erőfeszítések árán és bármiféle külső segítség nélkül teremtettek meg. Ma az idősebb nemzedék körében nincs közöttük írástudatlan férfi vagy nő. Ünnepnapokon a templomok megtelnek hívőkkel. És lehet köztük látni görnyedt hátú öregembereket és öregasszonyokat, kopott imakönyvvel reszkető kezükben, amint saját bolgár egyházi énekeiket éneklik. És most, kizárólag az idősebbek vezetése alatt, e szent könyvek sárgult lapjairól próbálják a bolgár gyerekek megtanulni apáik nyelvét. Mert mindennek ellenére, ennek az oly sok mindent megélt lakosságnak szelleme és öntudata nem tört meg. Ahogyan és amennyire képes, még mindig próbál hű maradni őseinek örökségéhez. És nemzetiségi öntudata talán most éberebb, mint korábban. Csakhogy a szerepek ma egy kissé megváltoztak. Már nem a városiasodott Vinga, hanem az idegen áramlatoktól sokkal védettebb falusias Besenyő ennek az öntudatnak a tűzhelye.
Van valami ezekben a bánáti bolgárokban, ami már a velük való első érintkezéskor feltétlenül hatással van ránk, egy sok tekintetben lelkileg megingott és hitét vesztett nép gyermekeire. És talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez pszichikumuk egészében rejlik, abban a derűs, jóindulattal és lelki békességgel teli pillantásban, amellyel az életet és a világot szemlélik. Bizonyos az, hogy ez a világszemlélet mély vallásosságon alapuló erkölcsi tudatukból ered. Ebben találják meg a bánsági bolgárok az állandó támaszt, és mindennek végső megoldását. Biztosítottak arról, hogy a bűnözés náluk ismeretlen. És ezt a tényt bizonyára nemcsak az itt fennmaradt régi népi vonásokkal kell magyarázni, hanem a katolikus egyház befolyásával is, amelynek szolgálói máig is a hajdani keresztény misszionáriusok hűségével teljesítik kötelességüket. Milyen messze vannak ettől a kötelességtől mai pravoszláv pásztoraink...
A múltban, amikor a Bánság magyar fennhatóság alatt volt, az itteni bolgárok voltak a leglojálisabb magyar alattvalók. Most, román uralom alatt, szintén soha nem adtak semmiféle okot új uraiknak, hogy kételkedjenek lojalitásukban. Semmiféle irredentizmust nem lehet feltételezni e szelíd földművesekből álló lakosságnál, amelynek egyetlen szenvedélye a föld, és egyetlen óhaja -- hogy engedjék, hogy békén élvezhesse munkájának gyümölcsét. Mindezzel azonban a román állam képviselői kevéssé vetnek számot. Ezért mindent megtesznek, hogy megöljék a bánsági bolgárokban az utolsó kívánságát is annak, hogy megbékéljenek a román uralommal. Különösen jellegzetesen nyilvánult meg a román hatalomnak ez az álláspontja a jubileumi ünnepség alatt. Ez utóbbit úgy tervezték, hogy szerény házi ünnepségként fog lezajlani. Senkinek, sem a szervezők közül, sem a tömegben, eszébe nem jutott, hogy bármiféle románellenes tüntetésre használja fel. És ennek ellenére, a hatalom nem mulasztotta el az alkalmat, hogy ezúttal is kimutassa kirekesztő és türelmetlen voltát. A formális lépésekre -- hogy az ünnepséget engedélyezzék -- hónapokon át nem adtak hivatalos választ; csak magánúton közölték, hogy nincs ok arra, hogy megtiltsák. A jubileumi nap közvetlen előestéjén azonban, néhány besenyői elöljárót behivattak Temesvárra, hogy közöljék velük, tilos az ünneplés. Azt kívánták tőlük, hogy közöljék ezt a vendégekkel, akik már elindultak Bulgáriából, és útban voltak a Bánság felé, hogy forduljanak vissza, anélkül, hogy a faluba betennék a lábukat. Hosszú győzködés után, és miután nyilvánvalóvá vált, hogy ez a lépés valódi botrányt váltana ki, a hatalom lemondott arról, hogy ehhez ragaszkodjék, ekkor azonban más feltételt szabott, amelyet vita nélkül teljesíteni kellett: az ünnepnek mindennemű gyülekezés nélkül kell lezajlania, és sehol semmiféle beszédet nem szabad tartani. Azért pedig, hogy a Bánság többi részeiből érkező bolgárok Besenyőre jövetelét megakadályozzák, Temesvárról kiadták a parancsot, hogy hirdessék ki: a faluban száj- és körömfájás pusztít. Így a besenyőieknek magukban kellett megünnepelniük falujuk kétszázadik évfordulóját. Mindez azonban nem nyugtatta meg a román hatóságokat, amelynek szervei állandóan ugrásra készen álltak, "nehogy történjék valami". Amikor egy amatőr fotós fényképet készített a vendégek és helyi lakosok egy csoportjáról, akik véletlenül gyűltek össze a világháborúban elesett besenyőiek emlékműve előtt, nyomban megjelent egy rendőr, és követelte, hogy a fényképet semmisítsék meg. Sok erőfeszítésbe került, amíg megértette, hogy ezzel a fényképpel semmiféle sérelem nem esett a román állambiztonságon.
A helyi bolgárok számára, akik már régen hozzászoktak a román rezsim sajátosságaihoz és képviselőinek szokásaihoz, mindezek a packázások nem jelentettek újdonságot. Nekünk, véletlen vendégeknek azonban ékesen bizonyították azt a bizonytalanságot, amelyben a románok egy olyan földön élnek, amelynek uraivá csak a váratlan szerencse tette őket.
Petar MUTAFCSIEV