A Kárpát-medence a történelem folyamán több ízben volt végpontja a steppei népek nyugat felé vándorlásának. Bár a X. századtól a közép-európai és kelet-európai államok létrejötte és megerősödése némileg gátat szabott a nagy népmozgá-soknak, kelet felől egymás utáni hullámokban még ezután is érkeztek nomád népek a Fekete-tenger vidéki steppékre. Ezen X-XIII. századi nomád népek közül a legje-lentősebbek voltak a török nyelvű besenyők, úzok és kunok, de más törzsekkel és kisebb néptöredékekkel is számolhatunk (pl. a szintén a törökséghez tartozó Beren-di és Kajapa törzs). E népek közül több kisebb-nagyobb csoport és leszakadt nép-rész költözött Magyarországra a tatárjárás előtt, illetőleg a mongol hódítás következ-tében. A magyar honfoglalás és a tatárjárás között szereplő kelet-európai steppei népeket összefoglalóan általában középkori nomádoknak szoktuk nevezni, de talán még inkább találó az orosz szakirodalomban használatos "kései nomád" kifejezés. Ugyancsak a korszak steppei népei között említhetjük a letelepült életmódot folyta-tó, iráni nyelvű jászokat, akik szintén jelentős számban települtek Magyarországra a tatárjárás után.
Köztudott, hogy már a honfoglaló magyarok törzsszövetségében is voltak keleti eredetű, idegen etnikai csoportok, főként a Kazár Kaganátusból kiszakadt és a ma-gyarokhoz csatlakozó kabar törzs keretei között. Ezek közül az írott források és a népnévi jelentésű helynevek segítségével jól azonosíthatók az alánok, az onogur-bolgárok, a kálizok (khorezmiek) és maguk a türk eredetű kazárok is. A honfoglalás után, a X. század folyamán beköltözött mohamedán volgai bolgárokkal és kálizokkal is számolhatunk. A Magyar Fejedelemség korában e csatlakozott népek - az etnikai munkamegosztás elve alapján - a katonai segédnépek hagyományos szerepkörét töltötték be, a fejedelmi sereg elővéd és utóvéd csapatait képezték, bár esetenként más jelentős tevékenységet is elláttak (kereskedelem, pénzverés, ötvösség stb.). Az államalapítás idején nyugati módra átszervezett királyi seregben is megmaradt azon-ban egy nomád taktikával harcoló könnyűlovas alakulat, amelyet továbbra is katonai segédnépekből szerveztek, s az egész Árpád-kor folyamán kimutatható. A XI-XII. században kálizok, besenyők és székelyek szerepelnek ilyen feladatkörben. A ha-gyományos katonai szerep jó ideig elősegítette a népi különállást, és késleltette az

PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS 10
asszimilációt, még akkor is, ha a kora Árpád-korban etnikai-területi autonómiáról nem beszélhetünk.
A Magyarországon élő muszlimok (khorezmiek és maghrebiek) még a XII. szá-zad közepén is őrizték nyelvüket, etnikai és vallási identitásukat, ahogy az 1150-1153 között Magyarországon járt arab utazó, ABU-HÁMID AL-GARNÁTI írja.1 Az ő példájukon vizsgálta a vallási és kulturális szempontból izolált etnikai közösségek fennmaradásának lehetőségét SZŰCS JENŐ. Szerinte a muzulmán közösségek csak a XIII. század első felében asszimilálódtak a katolikus egyház által folytatott üldözés következtében, vagyis mintegy 300 évig őrizték különállásukat. Az etnikai összetar-tás kimerülésének jelei csak a negyedik évszázadban mutatkoztak.2
A kipcsak-török nyelvű besenyők TAKSONY fejedelem korától II. ISTVÁN király uralkodásáig, 955 és 1122 között több hullámban költöztek Magyarországra. 1051-ben már szó esik besenyőkről, akik a betörő III. HENRIK német császár seregét Fejér megyében támadták. 1074-ben a nyugati határszélen lakó, Fertő- és Rába-vidéki besenyők vonultak Salamon király ellen, s I. GÉZÁtól ezért szabadságjogokat kértek. A krónikák szerint 1116-ban és 1146-ban a királyi sereg elővédje főként székelyekből és besenyőkből állt.3 A különböző időpontokban beköltözött és az ország különböző részein csoportosan vagy szétszórtan letelepített besenyők az Árpád-kor folyamán nem értek el egységes szervezetet. Korai csoportjaikat az ál-lamszervezés idején széttelepítették, mint a törzsi katonaságot vagy a többi csatlako-zott népet. Többé-kevésbé egybefüggő, nagyobb besenyő településcsoportok a kö-vetkező vízjárta, mocsaras vidékeken rajzolódnak ki: 1. a Rába alsó folyása és a Marcal mente; 2. a Sárvíz vidéke és a Sárköz; 3. a Közép-Tisza-vidék és a Bükkalja; 4. a Körösök mocsárvilága, a Sárrét; 5. a Maros torkolatától délre, a Harangod fo-lyócska mentén.
Az Árpád-kori besenyők nagyobbrészt a királyi udvar népei közé és a nádor fennhatósága alá tartoztak, de egyes vidékeken a várszervezetbe is bekerültek. Ka-tonáskodó rétegük lovas szolgálatot látott el, így maradhattak meg a szabadok kö-zött. Ez a "besenyő szabadság" (libertas Bissenorum) a királlyal való hadba vonulást is jelentette, a régi jogszokás szerint.4 A besenyő nyelv fennmaradására utalnak egyes kipcsak-török eredetű besenyő személynevek, valamint az ilyen jellegű személynév-
1 BOLSAKOV, O. G. - MONGAJT, A. L.: Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában. 1131-1153. Budapest, 1985. 56-62.
2 SZŰCS JENŐ: Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről. Magyarságkutatás. Buda-pest, 1987. 17-20, 24.
3 SRH I. 348-349, 395-396, 435-436, 456.; GYÖRFFY GYÖRGY: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990. 113-114, 119-120.
4 GYÖRFFY GYÖRGY: i. m. 126-127, 163, 169.

ASSZIMILÁCIÓ ÉS TOVÁBBÉLŐ HAGYOMÁNY A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 11
ből származó besenyő falunevek (pl. Thonuzoba, Tomaj, Kajdan, Thaba, illetve Töbörcsök, Alap, Cece, Vajta, Kajdacs). A török névadási szokás a XIII. század folyamán változott meg, közvetve ez jelezheti a nyelvi beolvadást, ami ezek szerint mintegy 200 év után következett be.
5 PÁLÓCZI HOTVÁTH ANDRÁS: Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájá-ban. Karcag, 1994. 10-12.
6 GYŐRFFY GYÖRGY: i. m. 138, 146-149, 163-164.
A rendszeres könnyűlovas katonai szolgálat bizonyára hosszú ideig életben tar-totta a steppei hagyományok egy részét, különösen a viseletet és a fegyverzetet. Ilyen besenyő típusú régészeti leletek (zabla, kengyel, szablya) valóban több helyen is előkerültek, ahol a források szerint besenyő lakosság élt a XI-XII. században (Sárbogárd-Tinód, Bajcs-Farkasd puszta, Kölesd-Itatóhegy). Ezek a leletek egyúttal a továbbélő pogány temetkezési módra is bizonyítékok. Tudunk arról, hogy 1067 körül a Borsod megyei Szihalom határában számon tartottak egy, "a besenyők sírja-ihoz" (ad sepulturas Bissenorum), valószínűleg kurgánokhoz vezető utat. Mégis, a Kár-pát-medencében kimutatható nagy számú besenyő helynévhez és településhelyhez képest a pogány hitvilág és temetkezési szokások továbbélése csak viszonylag kevés helyen és rövid ideig adatolható. A régészeti adatok azt mutatják, hogy a steppei hagyományoknak ez a része csak két-három nemzedéken keresztül maradt fenn.5
A besenyő etnikai csoportok magyar társadalomba való betagolódása és nyelvi-kulturális beolvadása után, a XIV. század folyamán azonban egyes besenyők etnikai öntudata újraéledt. Ez részben az országos nemesek soraiba törekvő besenyő előke-lők részéről tapasztalható, de arra is van példa, hogy éppen a birtokokat gyűjtő be-senyő ispán ellenében sikerült egy "régi szokás szerint hadviseléssel tartozó" bese-nyő közösségnek megvédeni ősi földjeit és kiváltságlevelet nyerni a királytól.6
A besenyők példája azt mutatja, hogy a hagyományos steppei kultúrát a maga tel-jességében valószínűleg csak az első két-három nemzedék tartotta fenn. A szétszór-tan élő kisebb közösségek viszonylag hamar beolvadtak, a népi különállás tudatát csak az együtt települt, nagyobb közösségek őrizték kb. 300 éven keresztül, még a nyelvi elmagyarosodás után is. A tatárjárás után a besenyők szerepét a magyar had-szervezetben a kunok vették át, jelezve, hogy a besenyő közösségek etnikai összetar-tása kimerülőben volt. A folyamat részletei nehezen adatolhatók, de feltételezzük, hogy a kereszténnyé válással és a népi hagyományok egy részének feladásával a be-senyők kultúrája kettőssé vált és egyre inkább a kétnyelvűség volt rájuk jellemző. Ez az időszak hozzávetőlegesen a XII. század közepétől a tatárjárásig tartott. A tatárjá-rás idején az alföldi és a mezőföldi besenyő településcsoportok is nagy mértékben elpusztultak.

PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS 12
7 Uo. 294-298.
8 SELMECZI, L.: Angaben und Gesichtspunkte zur archäologischen Forschung nach den Kumanen in Komitat Szolnok. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, II. Szeged, 1971. 187-197; PÁLÓCZI HORVÁTH, A.: Situation des recherches archéologiques sur les Comans en Hongrie. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, 27 (1973) 201-209; PÁLÓCZI-HORVÁTH, A.: L'immigration et l'établissement des Comans en Hongrie. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, 29 (1975) 313-333.; PÁLÓCZI HORVÁTH, A.: Steppe traditions and cultural assimilation of a nomadic people: the Cumanians in Hungary in the 13th-14th century. In: Archaeological Approaches to Cultural Identity, ed. by S. SHENNAN, One World Archaeology 10. London, 1989, 291-302. PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Ha-gyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Traditions, connections and influences in the archaeological culture of the Cumanians. Karcag, 1994. 6-12.
A közvetlenül a tatárjárás előtt, 1239-ben beköltöző, 1241-ben az országból ki-vonuló, majd 1246-ban újra beköltöző kunok asszimilációs folyamatával történeti, régészeti és nyelvi források segítségével többen is foglalkoztak. A magyarországi kun társadalom átalakulását, a nemzetségi szervezet területi szervezetté fejlődését GYŐRFFY GYÖRGY vizsgálta. Megfigyelése szerint a nemzetségi társadalom felbom-lásának folyamata a XIV. század közepe táján mutatható ki, amikor a kereszténység tényleges felvétele is megtörtént, és az állandó települések is kezdtek megszilárdulni. A kun nemesség, a "kapitányok" rétege a nemzetségi birtokokat igyekezett kisajátí-tani, magánbirtokká alakítani, a szabad köznép pedig egyre inkább elszegényedett, egy része szolgasorba süllyedt. A területi szervezet egységei, a székek a XV. század elejére alakultak ki.7 Ezek a társadalmi változások jelzik a kunok végleges betagolódá-sát a magyarországi feudális társadalomba. De vajon ez teljes beolvadást jelentett-e?
A magyarországi kun társadalom kutatásában szerencsés adottság, hogy forrás-anyagunk lényegesen gazdagabb, mint a honfoglalás kori és kora Árpád-kori népek esetében. Sőt, a kunok példája analógiaként jól hasznosítható a honfoglaló magya-rok társadalmának kutatásában, a letelepedés, kereszténnyé válás és az európai beil-leszkedés vonatkozásában. A honfoglaló magyarok és a kunok történeti helyzete és körülményei között természetesen jelentős különbségek is vannak. Amikor a magya-rok a Kárpát-medencébe költöztek, a IX. század végén itt nem volt egységes állam, sűrű népesség, fejlett földművelés, megszilárdult településhálózat. Közép- és Kelet-Európa népeinek kereszténnyé válása még a kezdeteknél tartott. Ezzel szemben a ku-nok a XIII. században egy jól szervezett, fejlett keresztény királyságba költöztek be.
A kunokra vonatkozóan az írott forrásokon kívül rendelkezésünkre állnak jelen-tős régészeti és ikonográfiai források is. Az utóbbi három évtizedben különösen a régészeti kutatások eredményei számottevőek. A régészeti adatok segítségével a kunoknál mintegy 100-150 éven keresztül kimutatható a hagyományos steppei kul-túra továbbélése és nyomon kísérhetők az asszimilációs folyamat egyes szakaszai.8

ASSZIMILÁCIÓ ÉS TOVÁBBÉLŐ HAGYOMÁNY A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 13
9 SZABÓ ISTVÁN: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X-XV. század). Budapest, 1966. 14-25.
Szintén új régészeti adatok segítségével tudjuk megvilágítani a kunok letelepedési folyamatát, a nomád életmód felhagyását. A kunokra vonatkozó ismereteink így újabb történeti példával gazdagítják az egykori steppei nomádok letelepedési folya-matának vizsgálatát. (A magyar történetírás ismert klasszikus eredménye e téren SZABÓ ISTVÁN összehasonlító elemzése öt, XVII-XIX. századi eurázsiai steppei nép - baskírok, kirgizek, tatárok, kalmükök, türkmének - letelepedéséről.9)
A kunok a Magyarországra telepedés után mintegy fél évszázadon keresztül vi-szonylagos önállóságot élveztek, háborítatlanul élték saját életüket, belső ügyeiket önmaguk intézték. Így steppei műveltségüket, hitvilágukat, hagyományos szokásai-kat is jobban megőrizhették. Autonómiájukat a IV. Béla királlyal kötött megállapo-dás szabályozta, szállásterületük is ennek megfelelően alakult ki az Alföldön. Mint-egy 8000-8500 km2 területet foglaltak el a Tiszántúlon a Berettyó (Túr) folyótól a Temesig, a Duna-Tisza közén Cegléd és Nagykőrös környékétől Szabadkáig és a Mezőföldön. Életükben az 1279-1280-as esztendők jelentettek fordulópontot. 1279-ben megtörtént a kun ügyek közjogi rendezése (kun törvények), ami biztosította kiváltságaikat, de a kunok is ígéretet tettek, hogy alkalmazkodnak az ország törvé-nyeihez, szokásaihoz és ténylegesen felveszik a kereszténységet, etnikai különállásu-kat pedig ennek fejében a hatalom nem veszélyezteti. A nemzetségek és nemzetségi ágak szerinti megtelepedés a kun közösségek fennmaradását biztosította hosszú időn keresztül. 1280-ban az elégedetlen kunok lázadása, vereségük (Hód-tavi csata), majd egy részüknek az országból való kivonulása ugyan nagy megrázkódtatást jelen-tett, de a kun népesség betagolódása a magyar társadalomba ezután békés körülmé-nyek között folytatódott.
A XIII. század második felében a kun könnyűlovas segédcsapatok fontos szere-pet játszottak a magyar király Stájerországba, Ausztriába, Morvaországba, Csehor-szágba vezetett hadjárataiban, egészen a XIV. század közepéig jelentős katonai erőt képviseltek. A kun előkelők (principales, domini) és nemesek (nobiles) kötelesek voltak a királlyal hadba vonulni és a magyar főurakhoz és nemesekhez hasonló jogokat él-veztek. Ez a vezető réteg, amely jó ideig a kun hagyományok és kiváltságok legfőbb őre volt, a XIV. század közepe táján kezd hasonulni a magyar birtokos réteghez és a nemzetségi birtokokat igyekszik feudális magánbirtokká alakítani.
Ez a társadalmi réteg hagyta ránk a XIII-XIV. századi kun régészeti leletek leg-jellegzetesebb csoportját, a pogány rítusú, magányos sírokat. Ezek a sírok a beköltö-zés utáni első két nemzedék temetkezései, legkésőbb a XIV. század elején kerülhet-tek földbe. A sírmellékletek között dominálnak a steppei eredetű keleti tárgyak, a

PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS 14
10 PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Hagyományok . 141-170.; PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Az etnikai különállástól az integrációig. A kunok régészeti hagyatékának tanulságai. In: Autonóm közösségek a magyar történelemben. Szerk.: BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET. Kiskun-félegyháza, 2003. 80-86.
végső soron belső-ázsiai gyökerű lovasnomád kultúra emlékei (54%). Ilyenek első-sorban a lószerszám és a fegyverzet tárgyai: zabla, kengyel, hevedercsat, nyeregdíszí-tő csontlemez, nyílhegyek, tegezmerevítő, szablya, sisak, sodronying, páncéllemezek, kés, fenőkő. A női viseletben ide sorolhatók egyes jellegzetes steppei ékszerek, ame-lyekhez hasonlókat a korabeli kun halotti szobrokon is ábrázolnak (fejdíszek, fülbe-valók, nyakperecek). A sírmellékletek második csoportja - főként viseleti ötvöstár-gyak - bizánci hatást tükröz (14%), ami a kunok tatárjárás előtti intenzív bizánci-balkáni kulturális kapcsolatairól tanúskodik. Mindkét művelődési kör tárgyai az első nemzedék sírjaiban dominálnak. A sírmellékletek harmadik csoportja nyugati jellegű, magyar vagy nyugat-európai eredetű (10%): egy-egy közelharci fegyver (bárd, kétélű kard), lovagi övek. Ezek főként a második nemzedék temetkezéseiben találhatók, jelzik, hogy a hagyományos steppei kultúra átalakulása elkezdődött. Jelentős száza-lékarányt képviselnek a nem vagy nehezen meghatározható, egyik csoportba sem besorolható tárgyak (22%).10
A Magyarországon megtelepült kunok egy idő után elvesztették közvetlen kap-csolatukat a steppei kultúrával. A XIV. századi szállástemetőkben egyre ritkábban lehet találni keleti eredetű tárgyakat, és a régi hitvilág nyomai a temetkezési szoká-sokban egyre kevésbé fellelhetők. Ezekben a temetőkben a XIV. század közepe táján megjelennek a kun vezetőréteg sírjai (comes, capitaneus), amelynek tagjai elhagy-ták a településen kívüli családi temetkezési helyeiket és a pogány rítus jellegzetes elemeit (lóval, lószerszámmal, fegyverekkel való temetkezés) és a továbbiakban "keresztény módra", a király és az egyház elvárásainak megfelelően temetkeztek. A temetkezési szokások megváltozása jelzi, hogy a kun vezetőréteg döntő lépést tett meg a vallási és kulturális beolvadás felé. A régészeti anyag megengedi azt a feltéte-lezést, hogy ebben az átmeneti időszakban a kunok kultúrája kétarcúvá vált.
A XIV. század második felében felgyorsult az asszimilációs folyamat. Az önálló kun haderő jelentősége csökkent, majd lassanként véget ért. Utoljára Nagy Lajos korában hallunk a keresztény szokások betartatásáról, utána mindez természetessé válhatott. Az Anjou-kori társadalmi-gazdasági változások legfőbb eredménye az életmódváltás volt, az állandó települések kialakulása. A XV-XVI. századi telepü-lésmaradványok, bár az asszimilációs folyamat előrehaladottabb szakaszából szár-maznak, számos archaikus vonást őriztek meg a települési és gazdasági szerkezetben (állattartás és földművelés aránya, tenyésztett állatfajok megoszlása, beltelek szerke-zete, gazdasági épületei stb.).

ASSZIMILÁCIÓ ÉS TOVÁBBÉLŐ HAGYOMÁNY A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 15
11 RÁSONYI, L.: Les anthroponymes comans de Hongrie. Acta Orientalia Academiae Scien-tiarum Hungaricae, 20 (1967) 135-149.; PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Besenyők, kunok, já-szok. Hereditas, Budapest, 1989. 94.
12 PÁLÓCZI HORVÁTH, A.: Steppe traditions . 296.; PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Besenyők, kunok . 97.
Az ikonográfiai források (a Szent László-legenda ábrázolásai) és a régészeti lele-tek szerint a hagyományos kun viselet még hosszú ideig fennmaradt, a XV. század elején még élt, a XIII-XIV. század folyamán a magyar viseletre is nagy hatással volt. A középkor folyamán a viseletnek nagy jelentősége volt, etnikai és társadalmi azo-nosságot fejezett ki. A kun viselet közel két évszázados továbbélése az etnikai öntu-dat jele.
A nyelv és a vallási képzetek változását a névtudományi kutatások eredményei jelzik. A XIII. század végén még csak elvétve találkozunk a forrásokban keresztény nevű kunokkal, a XIV. század közepéig a kun személyek többsége kipcsak-török pogány nevet viselt (pl. 1279: Tolon 'telihold'; 1290: Aydua 'felkelő hold'; 1290: Arbuz 'görögdinnye'; 1333: Buzkan 'buzogány').11 A XIV. században a pogány sze-mélynevek egyre ritkábbá válnak, és túlsúlyra jutnak a keresztény nevek. A személy-névadás szokásának megváltozásában a XIV. század közepe jelentett fordulópontot, nyilvánvaló összefüggésben a kereszténnyé válással. A XIV. század végén megjelen-nek a kételemű nevek: a keresztény személynévhez gyakran pogány kun megkülön-böztető név társult (1395: Besemihály szállása, Csorbajános szállása).12 A Miatyánk fordítása tanúsítja, hogy a XVI. század második felében még mindig élt a kun nyelv. Ezt megelőzően, feltevésünk szerint, a kunok mintegy 200 éven keresztül kétnyel-vűek lehettek.
Az oszmán-török hódítással az asszimiláció új, végső szakasza következett be a kunok számára. A hadjáratok pusztításai, a falupusztásodás, a belső migráció a né-pesség keveredését idézte elő a hódoltságban. A kunok etnikai és nyelvi beolvadása a XVII. század folyamán következett be. Mindez nem jelentette azonban az etnikai közösség teljes felmorzsolódását: az önálló származástudat és a kiváltságok emléke fennmaradt, és a XVIII. században új erőt adott egy polgári típusú fejlődéshez a magyarság egyik legjelentősebb néprajzi csoportja számára. A kunság népi kultúrá-jának, tájnyelvének, embertani arculatának kutatása hozhatja felszínre azokat a sajá-tos elemeket, amelyek mégis megőrződtek eredeti kultúrájukból, és a kunok által hozott keleti örökséget jelentik Magyarországon.