Új lap


1-2 oldal Hírek a nagyvilágban	3-4 oldal Szövetséges — de milyen?	5-6 oldal Igaz ügyért áldozta életét	7-8 oldal Iskolások, óvodások együtt játszanak	9-10 oldal A tapasztalat gazdagít
3.oldal Munkában a parlamenti képviselőnk A kormányzó személyesen ellenőrzi a 72. választókerület problémáinak megoldását Október 27-én Ivan Rizak, megyénk kormányzója és parlamenti képviselőnk, Gajdos István Ungváron találkozott a megyei állami közigazgatási hivatal főosztályainak és szolgálatainak vezetőivel, a 72. sz. választókerülethez tartozó járási állami közigazgatási hivatalok elnökeivel, illetve Beregszász polgármesterével. A tanácskozás célja az volt, hogy megvitassák a választókerülethez tartozó települések problémáit, illetve — mivel nem ez volt az első hasonló fórum — áttekintsék, hogyan halad a korábbi megállapodások valóra váltása. Az értekezlet résztvevői rámutattak, hogy komoly előrelépés történt a választókerületben. Lényegesen javult a helyzet például mind a káderek felkészítése terén a magyar tannyelvű iskolák számára, mind az iskolák számítógépekkel történő ellátása terén. Gyökeres javulás tapasztalható a települések vezetékes gázzal való ellátásában. Csak a Beregszászi járásban több mint 2,5 millió hrivnyát fordítottak erre a célra. Szó volt az értekezleten a távlati tervekről is. Ezek közé tartozik a gázhálózat további fejlesztése, a települések bekötése a telefonhálózatba, a tanintézetek épületeinek rendbe hozása, az utak javítása, az árvízvédelmi program valóra váltása stb. Tudósítónk Gajdos István fogadónapján Több mint 40 ember — több mint 40 sors Október 28-án Beregszászban tartott fogadónapot parlamenti képviselőnk. Az eredetileg háromórásra tervezett fogadónap ennél jócskán tovább, közel hat órán át tartott. Gajdos Istvántól ezalatt több mint 40 választópolgár kért segítséget, tanácsot vagy egyszerűen csak bátorító szót. A legtöbben természetesen Beregszászról, illetve annak környékéről érkeztek, de volt, aki a Nagyszőlősi, sőt az Ilosvai járásból kereste fel parlamenti képviselőnket. A fogadónapon jelen voltak a Beregszászi járás, illetve Beregszász vezetői. Az emberek a legkülönfélébb kérdésekkel, kérésekkel fordultak Gajdos Istvánhoz. Volt, aki azt sérelmezte, hogy az 1998-as (!) árvíz idején tönkrement háza után nem kapott semmit, volt, aki tíz gyermeket szülő menye ügyében igyekezett eljárni, akadt, aki a határon be nem jelentett pénzét elkobzó vámosra panaszkodott, s volt, aki regényének kiadásához kért támogatást. Természetesen a legtöbben egy kis segélyt szerettek volna kapni gyógyszerre, tüzelőre, élelemre. A búcsúi Revák Erzsébet, Ilku Pál és Revák Pál (a képen) arról számolt be, hogy hároméves munka után a település közösségének összefogása nyomán sikerült rendbe hozni, bekeríteni, járdákkal ellátni a helyi katolikus temetőt. A négyezer hrivnyás munkadíjat az emberek közadakozásból fedezték, viszont az építőanyagok árával még tartoznak, ugyanis azt meghitelezték számukra. Gajdos István felkérte a közösség képviselőit, hogy gyűjtsék össze a számlákat, s ezek alapján a város vezetőivel együtt igyekeznek megoldást találni a problémára. A beregszászi Tóth Erzsébet és lánya azt tette szóvá, hogy édesapja, illetve nagyapja alig egy évvel élte túl a sztálini munkatáborokat, kárpótlási kérelmüket azonban elutasították. Parlamenti képviselőnk arról tájékoztatta a választópolgárokat, hogy nem egyedüli eset az övék, sokan érzik úgy, hogy igazságtalanul jártak el velük szemben. A törvényt ugyan nem tudja megváltoztatni, de felveti a kérdést az illetékesek előtt. A borzsovai Mikola Ivanina harmadik kötetét, egy regényt adna ki. Egy szentpétervári vállalkozó ígérte, hogy fedezi a költségeket, de azóta nem jelentkezik. Parlamenti képviselőnk arról biztosította a tollforgatót, hogy lehetőségeihez mérten igyekszik támogatót találni számára. E három példa csak ízelítő azon emberi sorsokból, amelyekkel megismerkedhetett Gajdos István. Szerencsére a felmerült kérdések oroszlánrészét ha teljesen nem is sikerült megoldani, de legalább részben orvosolni lehetett. A választópolgárok örültek annak, hogy megoszthatták fájó problémáikat parlamenti képviselőjükkel, hogy kezet foghattak, szót válthattak vele. B. L. Heti jegyzet A tudás hatalom! A tudatlanság pedig áldás! Legalábbis amolyan kegyelmi állapot. No, ez rendben is lenne, de ami mostanság egyik-másik iskolában oktatás-tanítás címszó alatt történik, az azért már enyhe túlzás. Mert butaságból is megárt a sok(k). Nagyon-nagyon régen is (amikor én még iskolás voltam) történtek csodálatos dolgok. Például. Volt egy osztálytársam, aki az algebráról azt hitte, hogy a gebra alsó foka. Dolgozatíráskor a feladatokat szép gyöngybetűkkel felvéste a füzetébe, aztán a megoldás helyett — ugyancsak kifogástalan kalligráfiával — mindenféle igaz dolgokat írt. Például ilyesmiket: 2 + 5= 7, 17 – 9 = 8, 36 : 6 = 6 Megcáfolhatatlan igazságok ezek, csak éppen semmi közük nem volt a feladat valós megoldásához. Ezt csinálta éveken keresztül. …És leérettségizett… Egy másik gyerek miatt a kedves ősöreg iskolaorvosunk majdnem infarktust kapott. Hatodikosok lehettünk, és a látásunkat vizsgálták. A táblán a fiúnak már az öklömnyi betűket mutatták, s ő még csak véletlenül sem ismert fel egyet sem. Kész. Ez a gyerek vak — állapította meg az orvos. Aztán hirtelen a felismerés fénye lobbant a szemében. Elkezdte mutogatni a betűk melletti ábrákat. A tanuló még a hangyányi rajzokat is pontosan meghatározta… Azt azért szeretném megjegyezni, hogy az ilyen esetek akkor évekig beszédtémául szolgáltak s legendaként éltek a köztudatban. Mostanság cifrább dolgok is csak az “ez még semmi” kategóriájába kerülnek. Több tanévnyitón is voltam szeptemberben. Az egyik helyen az öles betűkkel írt plakáton fedeztem fel helyesírási hibát… Egy tanárismerősöm röpdolgozatot íratott magyar nyelvből. A tizenvalahány iromány egyikére sem lehetett volna a régi logika szerint hármast adni (a tizenkettes rendszerben négyes-hatos volt mind). Csak a legszebb gyöngyszemet örökítem meg: Kérdés: Mi a toldalék? Válasz: Amit a mondat végére toldunk! Kérdés: Mi a szófaj? Válasz: Amit a mondat végére fajolunk! Ez már valami! Ugye? S most komolyan. Jó, hogy vannak magyar iskoláink. Tudom, hogy sokukban felkészült, lelkes pedagógusok lelkiismeretesen oktatják gyermekeinket. De azért tessenek már odafigyelni, hogy ennyire azért ne fajoljon, akarom mondani fajuljon el a dolog. Horváth Sándor