A rahói Kovbasznyuk családnak sem fordult meg a fejében, hogy mi lesz, ha a gyár, ahol a feleség, Rozália dolgozik, bezárja kapuját a munkások előtt. Egészen addig, míg ez be nem következett.

— Előbb Kvasziban dolgoztam, majd Rahón, a kondenzátorüzemben tizenöt évig — emlékszik vissza a régi szép időkre Rozália. — A férjem művészember, festőként kereste a kenyeret. Nem dúskáltunk, de szépen éltünk, egészen 1995-ig, amikor bezárták a gyárat, s munka nélkül maradtam — komorodik el.

A férj is egyre kevesebb megrendelést kapott, s egy idő után el kellett dönteniük, mihez kezdenek.

— A férjem egyedül fogott bele a vállalkozásba: kibérelt egy épületet, s bárt nyitott benne. Abban az időben még kevesen foglalkoztak ezzel, jól ment az üzlet. Később, mivel nekem sem volt munkám, besegítettem neki. Mára családi vállalkozás a mienk, hisz a két lányunk is kiveszi részét a munkából, pláne ha nagyobb társaságot látunk vendégül — meséli örömmel.

Társaságban pedig nincs hiány, hisz az egy kávéra, üdítőre betérő vendégek kiszolgálása mellett születésnapi bulikat, lakodalmakat is tartanak náluk. Igaz, csak ötven személyre teríthetnek, mert ennyi férőhelyük van, de így is sokan választják a bárt.

— Nem győzzük egyedül a munkát, ezért háromfős személyzet is besegít. Mi, a család inkább a konyhán tevékenykedünk — mondja Kovbasznyuk Rozália.

Rahón, akárcsak más városokban, ma már számtalan kisebb-nagyobb vendéglátó-ipari egység működik. A kezdetekhez képest nehéz fennmaradni, mindenkinek produkálni kell valami egyedit, ami miatt hozzájuk tér be a vendég.

— Minket már nagyon sokan ismernek s megkedveltek az évek során. 1997 óta működünk, és azóta a hozzánk ellátogatók megbizonyosodhattak afelől, hogy nálunk mindig rend, tisztaság uralkodik. Igyekszünk meszszemenően kedvesek lenni vendégeinkhez, hogy máskor is szívesen térjenek be bárunkba — magyarázza. — Manapság már igencsak nehéz idecsalogatni az embereket, hacsak nem valami különlegességgel szolgál a vendéglátó — teszi hozzá.

Az pedig, amivel Kovbasznyukéknak sikerül „odacsalogatni”, sőt megtartani a klienseket, nem más, mint a magyaros konyha, a magyaros ételek, ízek.

— Fő specialitásunk a csirkepaprikás, de egyéb húsféléket is kínálunk. Aki egyszer megkóstolja a mi főztünket, az jól megjegyzi ezt a helyet, s ha erre jár, újra felkeres minket. Vannak visszatérő vendégeink Ungvárról, sőt Ivano-Frankivszkból is — mondja büszkén.

Ám, hogy mégse legyen minden fenékig tejföl, arról az adóhivatal „gondoskodik”. Rozália elmondta, hogy a személyzet fizetése és a bérleti díj mellett tetemes adót kell fizetniük.

— Persze ahhoz, hogy mindennel el tudjunk számolni, előbb meg kell keresni rá a pénzt. Ezt pedig csak rengeteg munkával és odaadással érjük el. De ez sokkal jobb, mint munka nélkül lenni — szögezi le a vállalkozó.

Íme tehát a történet, amely egyúttal biztatásként is szolgál mindazoknak, akik mostanában kerültek abba a bizonyos „Hogyan tovább?”-helyzetbe.

— Honnan jött az ötlet, hogy magán-állatpatikát nyisson?

— Mivel a foglalkozásom szerint állatorvos vagyok, adott volt az ötlet, hogy állatpatikát nyissak. A tsz-ben, ahol dolgozom, egyre kevesebb a munka, mára csupán 200 szarvasmarha maradt, így más jövedelemforrás után is kellett néznem, s ez volt a legkézenfekvőbb.

— Mik kaphatók az üzletben?

— Tulajdonképpen minden, ami ilyen helyen kapható lehet. Minden állatfajnak — szárnyasok, sertések, szarvasmarhák, házi kedvencek stb. — szükséges gyógyszerek, tápok, eledelek, koncentrátumok, biomixek, nyomelemek.

— Mennyire van igény ezekre a dolgokra?

— Először is azt mondhatom, hogy ez szezonális jellegű: minden szezonban másra van igény. Másodsorban köztudott, hogy mostanában a gazdasági helyzet, a jószágok — sertések, szarvasmarhák stb. — ára nem a legkedvezőbb, így az embereknek elmegy a kedvük az állattartástól. S ha a gazdák nem tartanak állatokat, automatikusan nekünk is megcsappan a forgalmunk. Ha az állatok eladási ára elfogadható lenne, a tenyésztők jobban költenének azokra. Mert például, ha egy malac csak 25 hrivnyába kerül, s esetleg elpusztul, a gazda nem bosszankodik nagyon, gondolja, vesz másikat abból a pénzből, amit az injekciókra költene, s az állat így még a legalapvetőbb védőoltásokat sem kapja meg. De ha egy malac, tegyük fel, 200 hrivnyába kerül, egyértelmű, hogy a gazda is jobban vigyáz rá, biztosítja számára a szükséges injekciókat. Ebben az időszakban, ősszel, lehet mondani, holtszezon van.

— Melyek a legkeresettebb gyógyszerek?

— Elsősorban a külső- és belső féregtelenítésre szolgálók. Itt, Péterfalván elég sokan foglalkoznak csirketenyésztéssel, így tavasszal — úgy két-három hónapig — az ahhoz szükséges gyógyszerek a legkelendőbbek. Egyre többen tartanak kis háziállatokat is — kutyát, macskát, papagájt, díszhalat stb. —, amelyeket üzletben vásárolt tápokkal, eledellel etetnek. A környező településen élők ezt nálam vásárolják meg, de az árusítás mellett tanácsadással is foglalkozom.

— Jövőbeni tervek…

— Elképzeléseim szerint az emeleti részben állatklinikát hoznék létre, de ez óriási befektetés, s zsákbamacska, mert nem tudjuk, hogy lenne-e rá igény. Ám mégsem halva született ötlet, hiszen a kis háziállatokon — többnyire kutyákon — sokan végeztetnek kozmetikai műtéteket: fül- vagy farokvágást stb. Hátrányunkra van azonban, hogy faluhelyen lakunk, s az állatklinika nagytestű állatokra nem szakosodott. Falun pedig az emberek általában nagytestű, haszonállatokat tartanak.

Meg szeretném említeni, hogy régebben, még a kolhozban műfedeztetéssel is foglalkoztam, amire mostanában is nagy szükség van. Ehhez azonban már állami segítség kellene, mert szakemberekből ugyan nincs hiány, de pénzből annál inkább, ugyanis a szaporítóanyag igen drága. Mostanában épp emiatt inkább a természetes megtermékenyítés mellett döntenek a gazdák, s mivel nincs elég tenyészállat, gyakori a vérfertőzés, amely az állatok immunrendszerének legyengüléséhez vezet.

Azt mondhatom: amíg a jószágnak nincs elfogadható felvásárlási ára, addig a mi szakmánknak sincs biztos jövője.

1906 után, amikor betegsége súlyosabbra fordult, Ady rendszeresen hosszabb időt töltött el otthon. Itt a vallásos falusi környezetben a templomba hívogató harangszó s a Biblia zsoltárainak felcsendülő hangja feleleveníti gyermekkori emlékeit, amikor még — neveltetésénél fogva és a környezet hatására — tiszta hittel tudott Istenhez fordulni. A tépett lelkű, meghasonlott felnőtt belső békére, nyugalomra vágyott. S bizony lelki támaszra is szüksége volt. Mivel az emberektől kapott segítség nem bizonyult elegendőnek, Istenben kereste a kapaszkodót.

Ady nem volt vallásos ember a szó hétköznapi értelmében, nem élt az egyház szolgálataival, de vallásos volt a lelke mélyén, megvolt lelkében a hitre való törekvés. Verseiben a kétségbeejtő helyzetekbe sodródó ember panaszai törnek fel, akárcsak Balassi Bálint költeményeiben. De így vagyunk ezzel mi, hétköznapi emberek is: általában akkor fordulunk Istenhez, amikor tudatosodik bennünk, mennyire erőtlenek, mennyire tehetetlenek vagyunk, amikor belefáradunk mindennapjaink gyötrelmes harcaiba.

Ady ugyanolyan személyes, közvetlen kapcsolatban van Istennel, mint az ószövetségi próféták: panaszkodik neki, segítséget kér tőle, perlekedik vele. Imádság háború után (1907) című versében a panaszt a fájdalomról, az elmúlásról mintegy keretbe foglalja: „Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal, s magammal, hiszen Te vagy a Béke”. A keretet alkotó versszakok első soraikban eltérnek egymástól. Az első versszakok első sorában a „háború” a költő élettel vívott harcát jelenti, amely bizony nem volt Istennek tetsző, amely megviselte szívét, két lábát, ajkait, két karját — egész lényét. Szemei már szinte semmit nem látnak a világból, egyedül csak az Urat. Az utolsó versszak első sorában könyörög: „Uram, láss meg Te is engemet.” Mintegy feloldozást vár a középső versszakokban felsorolt tagadásokat előidéző bűnei alól.