1944. november 18-át követően, ahogy az egész Kárpátalja, úgy a Beregszászi járás magyarok lakta településeiről is hosszú sorokban, gyalogosan hajtották a pusztulásra szánt férfiakat Szolyvára. Valamennyiüket a szolyvai városszélen létesített gyűjtőtáborba terelték. Az oda vezető út volt számukra a szenvedések és a megaláztatások kezdete, rá kellett döbbenniük a szörnyű valóságra: a „málenykij robot”-ra való toborozás hazugság volt. A szolyvai táborban uralkodó iszonyú körülmények, az embertelen bánásmód, a dizentéria és a flekktífuszjárvány már ott sokuk sorsát megpecsételte... Becslések szerint több mint 40 ezer kárpátaljai magyart és németet zártak ukrajnai, belorussziai, kaukázusi és más munkatáborokba.

A civil férfiak elhurcolását semmilyen nemzetközi jog vagy gyakorlat nem igazolja, a történtek a hadi jog és etika semmibevétele voltak.

1946-tól kezdve fokozatosan engedték haza az életben maradottakat, de az elhurcoltak legalább 70 százaléka nem látta viszont szülőföldjét. Csontjaik jeltelen sírokban porladnak Szolyvától a messze Szibériáig.

A néma hallgatás évtizedei következtek. A szovjethatalom képviselői igyekeztek minden nyomot eltűntetni. Az érintett túlélőket pedig megfélemlítették, mélyen hallgatniuk kellett arról, ami velük történt.

Mikor tört meg a „csend”?

1989 májusának végén Ungváron a megyei tanács tizedik ülésszakán végre megalakították azt a 19 tagú bizottságot, amelynek feladata, hogy elősegítse a ’30-as, ’40-es években és az ’50-es évek elején a represszió áldozataivá vált, azóta rehabilitált személyek jogainak és érdekeinek érvényesítését. Még ez év szeptember 6-án a KMKSZ elnöksége döntést hozott egy akció beindításáról, amelynek célja az 1944 őszén, nem sokkal a háború, a front elvonulása után deportált magyar férfilakosság emlékének megörökítése, a munkatáborban elpusztult áldozatok és a testi-lelki nyomorékként hazatértek rehabilitálása volt. Szeptember második felében igen feszült politikai légkörben kezdődött meg az elhurcoltak névsorainak összeállítása, a politikai rehabilitáció szorgalmazása. Azóta több mint tíz év telt el, ám a teljes jogú, anyagi kedvezményekkel járó politikai rehabilitáció még nem történt meg. Az ukrán parlamentben ilyen törvényjavaslat elfogadását szorgalmazta Tóth Mihály, majd Kovács Miklós parlamenti képviselő. Kezdeményezésük süket fülekre talált. Jelenleg új törvényjavaslat benyújtásán Gajdos István parlamenti képviselő, az UMDSZ elnöke munkálkodik, ebbéli tevékenységét neves ukrán jogászok, történészek, politikusok támogatják. Reméljük, hogy ezúttal az ukrán honatyák megszavazzák Gajdos István törvénytervezetét. Az idő sürgetővé vált, mivel a túlélők sorai egyre ritkulnak, már csak néhány százan élnek közülük.

Hogyan kezdődött a Szolyvai Emlékpark építése?

A KMKSZ elnökségének írásbeli kérésére a Szolyvai Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága engedélyezte a szolyvai lágertemető helyén létesítendő emlékpark felépítését. Ennek területe több mint egy hektár. A tervező és kivitelező munkálatok koordinálását a KMKSZ részéről Tóth Mihály akkori alelnök, jómagam mint felelős titkár, Kiszely Tihamér mint elnökségi tag, a területi rehabilitációs bizottság részéről pedig Molnár Bertalan, a területi tanács alelnöke vállalta.

1990. november 24-én Szolyván, az egykori lágertemető helyén, ahol később emlékpark létesült, alapkőletételre került sor. Területszerte megkezdődött a gyűjtőakció. Asztalos Éva, egy lakásfelújítással és javítással foglalkozó ungvári tervezőintézet építésze 1991-ben megbízást kapott Tóth Mihálytól, hogy készítse el a Szolyvai Emlékpark beépítési tervét. Még ebben az évben elkészült a szolyvai sírkert felépítéséhez szükséges dokumentációs anyag, az építkezés beindult. Időközben különböző akadályok merültek fel, a KMKSZ új összetételű elnöksége 1992-ben anyagiak híján leállította a park építését.

Ez év áprilisában még az év elején bejegyzett Kárpátaljai Alapítvány Tóth Mihály vezetésével megtartotta első ülését. Ezen elvi döntés született, miszerint az Alapítvány felvállalja a Szolyvai Emlékpark építésének ügyét, mivel a KMKSZ által beindított gyűjtés kevés eredményt hozott. Elkészült az emlékpark kivitelezési munkálatainak új költségvetési terve.

Mikor és kik alapították a Szolyvai Emlékparkbizottságot?

1994. július 9-én Molnár Bertalannak, a megyei tanács első elnökhelyettesének dolgozószobájában került sor az emlékparkbizottság megalakulására. Az alapítók: Tóth Mihály parlamenti képviselő, Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke, Dupka György, a MÉKK elnöke, Horváth Sándor, a Kárpátaljai Alapítvány ügyvezetője, Molnár Bertalan, a megyei tanács elnökhelyettese, Alekszej Korszun, a rehabilitációs bizottság szakértője.

Az Illyés Alapítvány 10 ezer USD-vel járult hozzá az emlékpark költségeihez, így a kivitelezés zavartalanul folyt.

1994. november 27-én, Szolyván tíz órai kezdettel került sor az emlékpark avatóünnepségére. Az emlékparkbizottság ezt megelőzően a Beregszászi Járási Kultúrházban emlékkonferenciát szervezett, amelyen a kárpátaljai magyar férfiak sztálini lágerekbe történt elhurcolásának 50. évfordulójára emlékeztek. Másnap a Szolyvai Emlékparkban ezrek gyűltek össze a megemlékezésre, eljöttek Kárpátalja szinte valamennyi vidékéről, sok százan — magyarok és nem magyarok — Szolyváról.

1995-ben az emlékparki munkálatok tovább folytak, nagyrészt az Illyés Közalapítvány, a németországi Hadisírgondozó Szövetség támogatásával. Az építők hozzákezdtek az obeliszk létesítéséhez is, így új emlékműrésszel gyarapodott az emlékpark-komplexum, amelynek felszentelésére még ez év november 19-én került sor. Azóta az emlékpark évente benépesül, nemcsak novemberben, hanem az év minden szakában.

A kárpátaljai magyar szervezetek a Szolyvai Emlékparkbizottság felhívására évente közösen szerveznek koszorúzással egybekötött gyászszertartást. A bizottság feladata akár a közelmúltban, úgy most is abban áll, hogy megőrizze a park állagát, a Szolyvai Városi Önkormányzattal és a Szolyvai Magyar Kulturális Szövetséggel együtt gondoskodjon annak rendben tartásáról.

A park küzdelmes harcok és intrikák ellenére is felépült, ma Közép-Kelet-Európa egyik legnagyobb emlékparkja, a kárpátaljai magyarság zarándokhelye lett, a megnyugvás és a kiengesztelés emlékeztető helyévé vált.