— Matematikusként nem jelent számomra gondot a tantárgy oktatása, ám a számítástechnika tanítását annál inkább megnehezíti a tankönyvek hiánya — indítja beszélgetésünket Pavlik Márta.

Ezen a tanárnő úgy próbál enyhíteni, hogy magyarországi tankönyvekből jegyzeteket készít, az előadás szövegét beviszi a számítógépbe, kinyomtatja, majd szétosztja a diákoknak. Szó ami szó, nem kis házi feladat ez, ám annak érdekében, hogy felkészült, jól képzett tanítók hagyják el a tanintézetet, mindent megtesznek az itt oktató pedagógusok, így Pavlik Márta is.

— A matematika komoly tantárgy, első éven nagyon nehezen megy a diákoknak — mondja. — Sajnos, a felvételizők tudása is évről évre gyengébb. Ráadásul tanítványaink Kárpátalja különböző településeiről valók, ahol más-más szokások, követelmények voltak, s ezzel a „válogatottal” előbb össze kell szokni. Egy-két hónapba kerül, amíg összerázódnak, s akkor már fél szóból is megértik a tanárt — teszi hozzá.

S hogy miért nehéz a matematika? Mert a képzősök tempója gyorsabb, mint a középiskola felső osztályaié, ők a kétévi középiskolai tananyagot egy tanév alatt veszik át. Nagyon sokat kell önállóan elsajátítaniuk, sok új fogalommal kell megismerkedniük.

— Egy-két hónap múlva, mire összeszokik a csoport, már látszik, hogy ki a gyengébb, kinek megy jobban a tanulás. Aki az iskolában lemaradozott, annak itt sokkal többet kell tanulnia, de aki ott jól haladt, az nálunk is képes tartani a tempót — magyarázza a tanárnő.

Alig vannak túl a matematikán, a második évben egy újabb „megpróbáltatás” vár rájuk: a módszertan. Ennél a tantárgynál a pedagógusoknak le kell „ereszkedniük” az alsósokhoz, át kell venniük a kicsik gondolkodásmenetét. A tanítóképzősök jól veszik az akadályokat, hisz a tanárnő elmondása szerint a diákok az órán tanultak 98 százalékát át tudják adni a gyerekeknek.

— Az eddig kibocsátott tanítványaim megállják a helyüket, későbbi munkahelyükről csak jót hallok vissza róluk — jegyzi meg Pavlik Márta, s méltán lehet büszke diákjaira. Igaz, mindent el is követ ezért az eredményességért. A pedagógiai gyakorlatokon például együtt izgul tanítványaival az óra sikeréért.

A gyakorlat két részből áll: két szemeszteren át vannak kötelező órák (például matematikából három órát kell adni), a nyolcadik szemeszterben pedig állami gyakorlaton vesznek részt a képzősök. Mire a leendő tanító levezet egy órát, töviről hegyire átrágják a tanárral az anyagot. Óraadó diákjaiknak konzultációt tartanak, ahol felvázolják, mit is szeretnének látni, hallani. Ezután a tanítványok óravázlatot írnak, majd közösen megbeszélik, mit kell változtatni rajta.

— Néha még a mondatot is átfogalmazzuk — mondja a tanárnő —, elmagyarázzuk, hogy ezt nem így kell kérdezni, hanem úgy.

Aprólékosan elemeznek tehát mindent, kész forgatókönyvvel állnak a diákok az alsósok elé. Nagyobb módszertani felkészültséggel látják el a tanítóképzősöket, mint az egyetemistákat.

Az állami gyakorlat nyolc héten át tart. Ilyenkor általában hazamennek a diákok volt iskolájukba, de maradhatnak Munkácson is. A nyolc hét alatt aztán már „élesben” is kipróbálhatják, mennyire felkészültek, mennyire képesek levezetni az öt, esetenként hat órát naponta.

— A gyakorlatok után jellemrajzzal jönnek vissza tanítványaink, s örömmel olvasom, hogy csak jót írnak róluk azok, akiknél a gyakorlatot végezték. Nagyon igyekvő gyerekeink vannak — jegyzi meg a tanárnő.

Pavlik Márta azt is elmondta, hogy az ukrán nyelv terén adódnak nehézségek. Persze vannak, akik már eleve úgy jönnek felvételizni, hogy „nem lehet őket eladni”: a munkácsiak és a Munkácsi járásból érkezettek bírják mind a két nyelvet. Sokkal nehezebb a dolguk a Beregszászi és a Nagyszőlősi járásból érkezett diákoknak. A nyelvtudás azonban nemcsak az akarattól függ, hanem adottság is kell hozzá, mint ahogy szinte minden máshoz is az életben.

— A tanítói pálya elég nehéz — véli Pavlik Márta — , szerintem csak az válassza, aki elhivatottságot érez iránta. Szerencsére mi jó magaviseletű gyermekekkel dolgozunk.

— Mindez kiknek köszönhetően? — tettem fel a kérdést Táli Máriának, az óvoda vezetőnőjének.

— Jórészt a kijevi adminisztrációnak, de sok segítséget nyújtott a megyei és a járási közigazgatási hivatal is — hangzott a válasz. — Nekik köszönhetően lett gazdagabb községünk e gyönyörű óvodával. Rajtuk kívül a berendezések megvásárlásában egy amerikai—ukrán közösvállalat volt a segítségünkre, a számtalan játékért pedig Gajdos István parlamenti képviselőnek, az UMDSZ elnökének, valamint Szűcs András református lelkipásztorunknak tartozunk köszönettel.

Tehát „a közös összefogással még a lehetetlennek tűnő dolgokat is meg tudjuk csinálni” alapigazság egy újabb példájának lehetünk tanúi: a feketeardói gyerekek ma olyan otthonra leltek, amilyenre legmerészebb álmaiban sem gondolt senki a faluban. Meleg, kényelem, modern felszerelések, berendezési tárgyak… — mind-mind a gyermekekért, az ő szolgálatukban. Tágas, világos szobák, ahol bőven jut hely a játékra, a mozgásra, sőt a szaladgálásra is, amiket ebben a korban annyira szeretnek és igényelnek a gyerekek.

50 apróság gondos, megfelelő neveléséről-oktatásáról gondoskodnak itt tizenkét órán át (reggel 6-tól délután 6 óráig), egészségükre pedig külön nővér vigyáz. Az épületben koncertterem is helyet kapott, ahol a zenefoglalkozásokon kívül számos érdekes előadásra, műsorra kerül majd sor a kicsik közreműködésével vagy éppen szórakoztatására.

— Amikor a játékokba belefeledkező gyermekek boldogságtól sugárzó arcára tekintek, szívemet betölti a végtelen hála mindazok iránt, akik hozzájárultak óvodánk létrehozásához — jegyezte meg Táli Mária. — Megragadva az alkalmat ezúton is szeretném megköszönni nemes cselekedetüket, a nekünk nyújtott számtalan önzetlen támogatást — tette hozzá.

Ady Endre nagyon szerette szülőfaluját, Érmindszentet. Ez a falucska — amelyről Bölöni György így ír : „…olyan, mint más kis emberlakta hely a Szilágyság sík földjén. Egyszerű házak, szétszórt utcák.”— Ady számára nagyon sokat jelent. Jelenti a gyermekkori önfeledt játékok színhelyét „azt a két öreg embert”, akik az édesanyja és az édesapja, jelenti egyetlen testvérét, jelenti a nyugalmat és a biztonságot.

1913-ban írja az Érdekes Újságban: „Érmindszentre én akkor megyek, amikor az anyám kívánja, avagy unom a szanatóriumokat és hoteleket, vagy pedig nagyon üldözött, letört avagy megalázott vagyok…”. Nyáron, amikor öccsének, aki tanárként dolgozott, vakációja volt, feltétlenül haza kellett látogatnia, hogy legyen együtt a család. Így akarta az édesanyja, s így akarta Bandi (Ady) is, mert nagyon vonzotta szülőföldje, s erről több versben is ír.

A Séta bölcsőhelyem körül címűben nagy szerelmének, Lédának mutatja be szülőfaluját. „Innen jöttem, és ide térek.” — summázza az utolsó előtti versszakban Az Itthon című költeményben édesanyjának hálálkodik a szeretetéért, a simogatásáért, s fájdalommal vallja be: „De jó is itt e csendes kis tanyán /leroskadni/ Már hallom a harangszó hangját…”.

Hazamegyek a falumba (1907) című versében megszemélyesíti szülőfaluját, amely kegyesen vár a „városi bujdosóra” s megbocsátja annak minden bűnét. Nem számít, miket követett el, rá még mindig úgy emlékeznek, mint ártatlan gyermekre, s mindenki szánja és szereti. A falu megszólítja: „…Én gyermekem, pihenj el, / Békülj meg az én ős szívemmel / S borulj erős vállamra”, azaz nyugalmat, megnyugvást kínál neki. Ő él a felkínált lehetőséggel „S mint kit az édes anyja vert meg, / Kisírt, szegény, elfáradt gyermek” örök nyugalomra tér.

Szülőfaluja tehát a biztos menedék mind az életben, mind a halálban.