A borsodi bányászat változó szakember igénye következtében sok tanuló helyezkedett el más ágazatokban földmérőként, bánya technikusként. A mélyépítés, útépítés vagy az ásványbányászat területén szívesen látták a Miskolcon végzetteket. A technikusok egy része a megye gyors iparfejlesztése következtében nem a szénbányászatban, hanem más ágazatokban helyezkedett el. A bányaipari technikusi képesítéssel rendelkezők közül a hatvanas évektől sokan vállaltak el csapatvezetést a gépesített frontfejtésekben, az F-gépes elővájási munkahelyeken. A végzettek egy része így nem a termelésirányítást erősítette. Növekedett a nyugdíjba menők száma is, így a felügyelet pótlása gondot jelentett.
Az általánosan bevált tanfolyami rendszer és a középiskolai képzés kedvezően befolyásolta a szénmedence technikai, technológiai váltását. A fellendülés időszakában létrehozott bányaipari technikumok nemcsak a borsodi medence bányászati teljesítményeit, de a személyek szakmai életútját is kedvezően befolyásolták.
hogy a széntermeléssel kapcsolatos igények változtak, a Borsodi Szénbányák szervezeti átalakulása meggyorsult és a felszámolás felé haladt, úgy a képzésben is érezhető bizonytalanság majd felszámolódás történt. A nappali tagozatos majd a dolgozó és levelező tagozatok fokozatosan fejezték be működésüket. Ózd (1925-1969), Nagybátony dolgozó tagozata 1951-1957, levelező tagozata 1954-1967 között, a petőfibányai Általános Iskola 1952-1956 között adott helyt a technikum dolgozó tagozatának.
A miskolci Bányaipari Technikum iskola felszámolása 1968 tavaszán kezdődött. Egyes helységeket azonnal át kellett adni, a mérőterem felszámolására két napot szabtak meg. Az egyetem segítségéve, amely a berendezések egy részét átvette, péntektől-hétfőre kiürült a terem. Átmenetileg raktár lett, benne egy régi harmóniummal. Az emlékezetes gyors kiürítés után az iskola kiváló szorgalmú és mindenben szakértő, közismert pedellusa harmónium játékkel köszöntötte az iskolába lépőket. Elkeseredett hangulat uralta a testületet. A két nyugdíjba menő mellett, a testület más tagjai helyben, illetve Tatabányán helyezkedtek el. Az igazgató saját kérésére a Borsodi Szénbányákhoz került. A kiköltözés és leltározás időszaka után az intézményt 1969. augusztus 31-én kiürítve a tanácsigazgatás vette át. Lezárult a tizenkilenc éves képzési korszak.
A gyakorlatokat a két alaptantárgyban (Bányaműveléstan és Bányaméréstan) külső és belső formákban bonyolították le. A belső gyakorlatok az ABBESZ tanulása, műszerismeret, szaklapok feldolgozása, számítási gyakorlatok, a szertári anyagokkal végzett munkálatok (ásvány-, kőzetvizsgálat, laboratóriumi feladatok) köré szerveződtek.
A külső gyakorlatokat az üzemlátogatások (Nógrádban és a borsodi üzemek mindegyikében) és tanulmányutak (a legtávolabbi egy NDK és a keszthelyi valamint pécsi utak voltak), a mérési eljárások városi és üzemi gyakorlata valamint a termelési gyakorlatok jelentették. Ezeket az utakat esetenként a Borsodi Szénbányászati Tröszt is támogatta. A termelési gyakorlati munkát központosítva Kurityánban, az akkori MTH intézet ellátásában végezték, különösen kihasználták a Perecesi Tanbánya lehetőségeit. Bár ekkor már az ipari tanuló képzést nem az MTH irányította, az elnevezés annyira elterjedt, hogy a szóhasználatban máig fellelhető. A rendszeres bányaorvosi vizsgálat, a jó felszereltség a gyakorlatok minőségi teljesítését szavatolták.
Az iskola kezdetén egylapos, géppel írt és sokszorosított Technikumunk című kiadvány adott hírt néhány megjelenési alkalommal az iskola nevezetes eseményeiről. Az 1956-tól a Diáktanács kiadásában volt Bányász diák iskolai kiadványt 1959-ben a KISZ-szervezet vette át. A szerkesztőség a Beköszöntőjében felhívta a figyelmet, minél többen kapcsolódjanak be a lap munkájába.
Célként tűzte ki a lap többek között a szakmai ismeretek és az iskolai élet bemutatása mellett az általános műveltség emelését is, mert az iskola ezekből a tárgyakból kevesebbet tud nyújtani. A lapban egyenetlen megjelenési ideje alatt több mint negyven tanuló neve fordul elő a különböző évfolyamokban és témákban – a tanulók magukénak tartották a kiadványt. A híradásokból kitűnik, hogy az iskola tanulói társadalmi munkájából teremt forrást a rendezvényekre, a zenekari felszerelés bővítésére. A magyar nyelvű sikeres kórus után orosz nyelven éneklő kórus szervezésére került sor.
Színes és tartalmas beszámoló örökíti meg a senftenbergi (NDK) tanulmányutat az ottani Bergingenierschule-ban (főleg külfejtéses tanulmányokat folytatók). Az 1963-ban ötödik évfolyamába lépett, adója a Miskolci Bányaipari Aknászképző Technikum KISZ vezetősége. A felelős szerkesztő Tóth Gyula tanár, akit népes szerkesztőbizottság támogatott. A hírt adott a miskolci Villamos ipari Technikum kollégiumavató ünnepségéről is, amely végén megjegyzi, hogy a bányaipari diákotthon is elnyerheti a kollégiumi címet. A lapban szépirodalom, a TV nyomán a TV Ki mit tud vetélkedője mintájára szervezett diákotthoni vetélkedők sora. Minden számban szerepeltek a labdarugók, volt humoros oldal Sújtólég címmel, de nem hiányoztak a szakköri dolgozatok rövidített anyagai sem pl. Dér Jánostól a Diákélet a középkorban, Kocsis András Györgytől a Fekete Afrika, slágerként megírt diák-élet részlet Lengyel Pál tollából. De a korszerű technika sem maradt el. Vágathajtás fagyasztással szerpet. Az egyik kiadásba.
A technikum az alapításától a város oktatási intézményei között előkelő helyen számon tartott tényező volt. A tantestületi munka az iskolákra vonatkozó rendelkezések alapján folyt, a rendszeres értekezletek, szakmai munkaközösségi megbeszélések, felügyeleti látogatások a középiskolai rendtartás alapján történtek. A szakmai felügyeletet a változó nevű és szervezeti formájú fenntartó minisztériumok látták el. A munkás- és értelmiségnevelés egyik bázisának tekintett technikumot a párt és a Bányászszakszervezet is kiemelt figyelemben részesítette. Ez különösen akkor vált ténylegesen támogatássá, amikor a tantestület és a tanulók is egységesen a Bányászszakszervezet tagjai lettek. A BDSZ támogatása közvetve és közvetlenül is sok eseményhez kapcsolódott – az iskolai versenyek, jutalmak, üdültetés és más támogatások – főleg a bányaüzemeken keresztül segítették a tanulók és az iskolaközösség munkáját. Folyamatos volt a kapcsolat a Borsodi Szénbányászati Tröszttel és üzemeivel, amelyet elsősorban a technikum szorgalmazott. Termékeny együttműködés alakult ki több esetben az OMBKE Borsodi Csoportjával részben a tanárok OMBKE tagsága nyomán.
A versenyeken és a tanulmányi teljesítményekben a technikum szakmai-pedagógiai eredményessége lemérhető volt. A rendkívül egyenetlen felkészültségű ifjúság majd egyre inkább felnőtt-tanuló állomány tanítása alapos szakmai-pedagógiai munkát követelt.
Erre jó alkalmat teremtett az iskolaalapítástól kezdve működő énekkar, tánckar, és színkör. Bár ezek működése egyenetlenül alakult, fenntartásában maguk a tanárok és tanulók is részt vettek. Jellemző volt, hogy a gyümölcsszedésben, más mezőgazdasági munkában vagy a vállalatnál végzett munkáért kapott fizetség 50%-át a szakkörök fenntartásához ajánlották fel. Így vált lehetővé a zenekar fenntartása, vagy egyes tanulók segítése, vagy az otthon, kollégium felszereltségének jobbá tétele.
Az iskola a kulturális rendezvényekre való felkészülésben és a részvétel megteremtésében mindig támogatását nyújtotta. A változatos kultúrélet más iskoláknak is példát adott, a közös rendezvények kölcsönösen gazdagították a tanulókat, magatartásformáló szerepük érzékelhető volt az iskolai fegyelem, öntudatos magatartás terén.
A szavalóversenyeken elért helyezések, a zenekar és a színjátszó csoport színvonalas műsorai nemcsak az iskola ünnepségein, de bányásztelepüléseken is nagy érdeklődéssel várt alkalmak voltak. A zenekar és a színjátszó csoport 1953-1968 között 189 kisebb-nagyobb rendezvényen szerepelt. A színjátszók és az énekkar nevezetes fellépése volt egy gospel előadás, amely a megyén túl is öregbítette az iskola hírnevét.
Rendszeres volt a fizikai és matematikai vetélkedőkön való részvétel. Így a Középiskolai Matematikai Lapok feladat-megoldási alkalmain mindig volt miskolci helyezett, az Arany Dániel matematikai verseny és az országos középiskolai fizikai és matematikai versenyek is a megmérettetés alkalmai nyújtották, ahol a tanulók a megyei szintig jutottak el (22 fő). A fizika és kémia valamint a matematikai felkészülés fontosságát a technikum szinte elsődlegesnek tartotta, ezzel is segítve a miskolci egyetemre való felvétel lehetőségét
Akárcsak Pécsett, a technikum fennállása alatt új, a korszerű igényeknek megfelelő intézményhez nem jutott. Az elfoglalt intézmények oktatási és kulturális feladatoknak megfelelő átalakítása sok erőfeszítéssel és anyagi áldozatokkal járt. Bár – a pécsi technikumhoz hasonlóan – a miskolci technikum új tervei is elkészülte (1965) , a makettet a tanulók a tantestület tetszéssel fogadták. Az új létesítmény a komplex oktatás elvén, az elméleti és gyakorlati termeket, laboratóriumokat, sportpályákat magában foglaló módon épült volna meg. Az igényes kivitelezésben a Művelődése Minisztérium a felsőfokra törekvést látta és a terveket elutasította. Reálisan azonban a bányászati képzési igények alakulása már nem nyújtott biztató távlatot egy ilyen, a városképet gazdagító épület megépítésére.
A helyhiány következtében a felszerelés bővítése, elhelyezése, rendeltetésszerű használata fokozott előrelátást és felkészülést jelentett. A könyvtár elhelyezése, amelynek állománya fokozatosan gyarapodott (elérte az ötezer kötet) a szakmai és szépirodalmi állományát tekintve a város iskolái között 1960-ra a harmadik helyet érte el. A könyvtár olvasóterme és felszereltsége példásan modern volt. A mindenképpen folytatott állománygyarapodást, amelyhez a tanári kar értékes könyveivel is hozzájárult, korlátozta a helyhiány.
A Bányaipari Technikum első elhelyezése a Déryné utca 11. szám alatti (ma Deák Ferenc u.) általános iskolában történt. Az épületben voltak az egyetemisták tanulószobái, ezeket akkor hagyták el, amikor az egyetem új épületeibe költözhettek. Az új intézményben 1952. szeptember elsején kezdődött meg a tanítás. A felszerelés és helyhiány sok nehézséget okozott, amit folyamatos és jelentős beruházások fokozatosan csökkentettek ugyan, de megoldást csak részben hoztak. A körülmények között a nevelőmunka is nehezebb volt, amit a tantestület elhivatottsága, türelme kreativitása és a tanulók öntevékenysége nagyban ellensúlyozott.
Többségében a kollégium adott helyt a szakköri munkának. A fotó (dr. Koska Árpád), a bányaméréstan (Jenet Mihály), a bányaműveléstan (Lukács László), magyar nyelv és irodalom (Cserlaki László vezetésével), a matematika (dr. Koska Árpád) és a testnevelés különböző ágait átfogó testnevelési szakkör illetve sportkör sokakat megmozgatott. A bányaműveléstan szakkörben az iskola néhány külföldi folyóirata és a BKL cikkei feldolgozásával a helyileg alkalmazott eljárásokkal történeti összehasonlítást, értelmezést gyakorolták. Itt került sor azokra a matematikai feladatcsoportok megoldására, amelyek összefüggtek a művelés munkaügyi, szervezési és teljesítmény összefüggései körével. A gyakorlati feladatcsoportok átfogták valamennyi technológiai folyamatot és elsődlegesen borsodi feladatokkal foglalkoztak.
A bányaméréstani szakkörben a matematika alkalmazásának gyakorlati megértetése történt, már a korszerű mérőműszerekre koncentrálva.
Itt megjegyzendő, hogy az iskola sportmunkáján túl, az ifjúság élt a bányász sportegyesületek szakosztályai által nyújtott lehetőségekkel. Az évtizedek során a megyei és városi hagyományos középiskolai versenyeken állandóan szerepeltek a bányaipari technikum csapatai (röplabda, sakk, torna, kézilabda, súlylökés, labdarúgás, atlétika, távolugrás, magasugrás, diszkoszvetés a sík- és rövid távfutás mellett a különböző Túra utak). Az 1958/59 tanévben tíz szakosztályban vettek részt tanulók közte volt pl. az ország egyik legjobb röplabda játékosa, Jánosi Ferenc, Kosztoványi Ferenc országos tornaverseny egyik győztese. Az asztalteniszben jeles eredményekkel büszkélkedhetett Tóth Károly, aki egyébként a diákújságban éveken keresztül a sporthírek avatott közvetítője volt. A házi versenyek a tömegsport bázisai voltak, innen számos sikeres sportpályafutás indult. A tevékeny és sikeres iskolai sportélet irányítója a borsodi sportélet neves személyisége, a technikumban 1960-tól tanító Móré József volt. A technikum röplabda csapata az 1965. évi megyei férfibajnokságban az ötödik helyet szerezte meg.
Az erőteljes toborzás következtében folyamatosan nőtt a létszám, ez a kollégiumi férőhelyek bővítését kívánta. A beiskolázás forrása kis részben az általános iskolákból, nagyobb részben a vájáriskolát végzettek és bányász felnőttek köréből származott, nekik mindenképpen helyet kellett biztosítani.
A technikumba érkezőket a legkülönbözőbb helyeken szállásolták el. Ma nehezen képzelhetők el azok az állapotok és erőfeszítések, amelyekkel a nehézségeket az iskolavezetés, nevelők és a diákok közösen igyekeztek megoldani, többségben és végeredményben sikerrel. Esetleges volt a tisztálkodási lehetőség, a kölcsönberendezések helyett idővel új szekrények, asztalok, székek, ágyak és más felszerelések érkeztek.
Nagyobb csoport lakott a Dayka Gábor u. 4. szám alatt, de a helyhiány nyomasztó volt. A diákotthont ezért a Csabai kapu 20. alatti művésztelepen helyezték el. A foglalkozásokat 1953/54-től jobb körülmények között tarthatták, így megkövetelhető lett az elvárható fegyelmezett magatartás.
A Bányaipari Diákotthon első igazgatója Seres János festőművész-tanár lett. 1958-ra elkészült a technikum új otthona, amelynek lakótermei, kultúrterme, könyvtára és berendezése lényegesen emelte a kollégiumi ellátás szintjét. A diákotthon később a kollégium vezetői: Seres János festőművész után 1957 tavaszán Szádeczky László, 1957 nyarától Kosztelnyik Béla, 1958 tavaszától Varga Béla voltak. A nemzetközi hírű, számos kitüntetéssel bíró Seres János nagyméretű festményei az iskola megbecsült alkotásai voltak.
A Kurityán-Miskolci Dolgozók Bányaművelő Technikumába jelentkezetteknek az 1951/52. tanévben előkészítő tanfolyamot tartottak. Az oktatás helye az általános iskola volt. Első vezetője Vályi Béláné, az általános iskola igazgatója volt. Tőle Démuth Viktorné majd Kiss Varga Sándor vette át az igazgatói teendőket. A tanítást az általános iskola tanerői és a kurityáni bányaüzem mérnökei végezték.
Az 1952/53. tanévben a kurityáni iskola két osztályát 1953. január 1-el a miskolci Bányamérő Technikumhoz csatolták. Az elhelyezési nehézségekkel küzdő intézmény vezetését 1953. március 1-től Markovich Pál a miskolci Technikum igazgatója vette át. A tanítást ez időtől a miskolci Bányaipari Technikum tanárai és a Borsodi Szénbányászati Tröszt mérnökei látták el.
Az 1953/54. tanévben új első osztály indult 25 fővel, így az iskola három osztállyal működött. 1955-ben került sor az első képesítő vizsgára a Bányaművelő Technikum kifutó osztályában. Ugyanebben az évben kezdték meg tanulmányaikat a Dogozók Bányaipari Technikumának első éves tanulói. A képzés megszűnéséig az iskola folyamatosan négy osztállyal működött (1959). Végzettjei: 1954/55-ben 8, 1955/56-ban 13, 1956/57-ben 3, 1958/59-ben 4 fő.
A központilag szervezett bányaipari technikus képzés kiterjesztése során a tatabányai Bányaipari Levelező Központ tagozataként 1953. október 10-én létesült Miskolcon is a Bányaipari Technikum Levelező tagozata. A sürgető beiskolázás eredményeként 32 fő jelentkezőt sikerült összegyűjteni, közülük azonban 18-an ki is maradtak. Az első tanév nehezen kezdődött. Az elhelyezés körülményei, a dokumentációk, tanterv, útmutatók hiánya ellenére az első év sikerrel zárult.
A tagozat 1954/55-ben már két osztállyal indulhatott, vezetője Juhász Endre igazgatóhelyettes lett. Az 1956/57. tanévben négy osztály volt, az 1957/58. tanévet a tagozat négy bányaipari és két bányagépészeti osztállyal kezdte.
A tagozat legnagyobb tanulólétszámát az 1958/59. tanévben érte el. Végzettjei 1956/57-ben 6, 1957/58-ban 2, 1958/59-ben 14 fő. A levelező tagozaton 1954. és 1993. között 557-en végeztek. Az utolsó években a négy éves képzés mellett érettségire épülő két éves képzés is volt. A tagozat vezetői Markovich Pál, Juhász Endre, Végvári Károly és Hernádfői Ferenc voltak. Az oktatás a Miskolci Bányaipari Technikumban és a Miskolci Villamosipari Technikumban / Szakközépiskolában folyt.
A képzésre a beiskolázás nagy nehézségekkel kezdődött. A bányászat megszervezése, a toborzással érkezett sokféle helyről származó ember elhelyezése, nem könnyű és új feladat volt. Ezt a technikumi beiskolázásra fordított állandó erőfeszítések is jellemezték, csakúgy, mint a származási arányok megtartásának jó ideig tartó kötelezettsége.
A felvettek között az egyenlőség és a bányász szakma elérhetősége jegyében lányok és fiuk egyaránt szerepelte. A bányavállalatokkal és politikai szervezetekkel együtt folytatott beiskolázási munka eredményeképpen az 1952/53. tanévben már három új első osztály kezdhette meg tanulmányait.
A Bányaipari Technikum Bányamérő Tagozata 1951. szeptember 1-vel kezdte meg a munkáját. A bányaipari képzés első helyszíne Miskolcon a 3. sz. Villamosipari Technikum két tanterme volt. A tanítás két osztállyal, nyolcvan tanulóval kezdődött.
Első igazgatója Hajós Gyula gépészmérnök lett. Ő 1952. május 1-ig töltötte be a tisztet, utána a Tatabányáról áthelyezett Markovich Pált nevezték ki igazgatónak.
A technikum megbízott igazgatója 1958 júniusától Tóth Pál bányamérnök lett. Szervezőmunkája eredményeképp az iskola felszerelése, helyzete nemkülönben bányászati és városi elismertsége sokat nőtt. Hivatástudat és a bányászati hagyományok őrzőjeként is aktív egyéniség volt. Nevéhez fűződik a „Bányász mini könyvek” nemzetközileg is értékelt kiadásának megteremtése. Tóth Pál 1964-ben bekövetkezett haláláig vezette az intézményt.
Végvári Károly okl. bányamérnök 1964-ben vette át az iskola vezetését, amelyet 1969-ig, a képzés megszűnéséig igazgatott. A bányaüzemi gyakorlattal és egyetemi oktatói, tudományos tapasztalatokkal rendelkező vezető számos kezdeményezéssel élt, dinamizálta a korábbi fejlesztéseket.
Működése alatt teremtődött meg az ipari TV-lánc, egy fő és négy mellékállással, az iskola megszűnése után a berendezés Esztergomba került. 1965 tavaszára elkészült nyolc, három személyes mérőasztal, fokozott biztonsági felszereltséggel az akkor teljes villamos mérőműszer állománnyal. Ez a berendezés az iskola megszűnése után a miskolci egyetemre került.
Végvári Károly tervei szerint készítette el és az oktatást segítette a Seres János festőművész által megfestett kétszer 16 db-os nagyméretű geológiai falikép sorozat. A bányaművelés gyakorlatát bemutatandó, a hazai fejtések jobb megértését szolgáló nagyméretű képek elkészítése is Végvári Károly kezdeményezésére történt. A Martos Ferenc-féle fejtési összeállítás nyomán elkészült egy 42 fejtést, fejtésmódot bemutató sorozat, amelyeket a folyosókon helyeztek el. A széles és keskenyhomlokú fejtések megkülönböztetését segítette a más-más színnel való jelölés. Így színdinamikailag is érdeklődést keltő képeket tanulmányozhattak a tanulók (esetenként a szakköri feldolgozások a fejtés képe alapján történtek). A kémiai és fizikai szertárak mellett a föld- és bányaméréstan szertár az akkori minden korszerű műszerrel rendelkezett.
A tanulószoba rendszer, a szilencium és a tanulási időszakok rendszeresítése előnyösen befolyásolta a tanulmányi eredményeket. A folyamatos korrepetálások, a tanulás „megtanítása” és a bányászati szakirodalom feldolgoztatása, beszámolók és munkafeladatok formájában erősítette a tanulók bányászathoz való érzelmi kapcsolatait is. Ebben jelentős szerepe volt a testület és az óraadó bányamérnökök, technikusok hagyománytisztelő és őrző magatartásának.
A bányászjelvények, dalok, a hagyományos rendezvények szervezése és megtartása, az egyetemmel való kapcsolat a bányásztudatot erősítette. A technikusok sapkája, karszalagja, a ballagások mind bányász jellegűek voltak, erősítve a hagyományos érzelmeket.
A bányászhagyományok megőrzése, a bányász elődök megörökítésének szándéka fogalmazódott meg akkor, amikor 1954-ben a bányászati középiskolák elnevezése szóba került. A bányászati tudomány és oktatás mellett érvelők – dr. Tárczy-Hornoch Antal és Gyulay Zoltán egyetemi tanárok hathatós közreműködésével – a korábbi technikumi célra (Bányamérő Technikum) is hivatkozva, különféle egyeztetések nyomán a főhatóságok beleegyezésével a Mikoviny Sámuel nevet választották.
Az iskola ünnepélyesen 1955. december 17-én vette fel Mikoviny Sámuel nevét. Ekkor avatták fel az iskola falára helyezett domborművet, Seres János festőművész alkotását és helyezték el arcképét, amelyet Steiner Antal soproni festőművész festett meg.
Selmecen, Felsőbányán és Nagyágon 1873-ban szerveztek bányaiskolát ügyelők és altisztek nevelésére, 1903-ban már öt bányaiskola létezett Selmecen, Felsőbányán, Nagyágon, Verespatakon és Pécsett.
Az Országos Bányászati és Kohászati Egyesület 1908-ban Rozsnyón új bányaiskolát állit föl, amelyet a Felvidék csehszlovák megszállása következtében Ózdra telepítettek.
A középiskolai szervezetben a bányászati képzést a pécsi Péch Antal Bánya-, Kohó- és Mélyfúró Középiskola szolgáltatta, amelyet 1942-ben Nagybányára helyeztek át.
A bányaiskola 1944 őszén Nagybányáról Sopronba települt majd, 1946 márciusában az iskola átköltözött Diósgyőrbe a vasgyári tanonciskolától kölcsön kapott helyiségekbe. Végül Tatabányára helyezték a Péch Antal Bánya-, Kohó- és Mélyfúróipari Középiskola egy részét. Az 1949/50. tanévben a neve Bányaipari Aknászképző Technikum lett.
A középiskola mellett a bányavidékeken alsó fokú (előkészítő) szakiskolákat szerveztek Dorogon, Ózdon és Tatabányán.
Az ózdi iskola 1948. szeptember 6-án nyitotta meg kapuját. A bányászati képzésben Borsod első új intézménye az ózdi iskola lett. 1949-től, mint a dolgozók műszaki középiskolája működött, majd a technikumok alapításával lett Bányaipari Technikum.
A bányászati képzési rendszer 1949-től a vájáriskolákkal, az ipari gimnázium bányászati tagozata után a technikumok és a Nehézipari Műszaki Egyetem alapításával vált teljessé.
A középiskolai utánpótlás forrása a borsodi fiatalság és a Sajószentpéteren, Perecesen, Kurityánban és Rudabányán létesített vájáriskolákból érkezett, alkalmas, jóképességű fiatalokból állt, akik a technikumból a felsőoktatásba is eljuthattak.
