A ló és kis gazdája
I. fejezet: Shasta szökése

Azokat az idõket, amikor Peter király uralkodott a birodalomban öccsével és két lánytestvérével, méltán nevezhetjük Narnia aranykorának. Békesség és nyugalom volt az országban, s a gonosz még az orra hegyét se merte volna átdugni a határon.
Peter királyságának éveiben messze délen, Calormen országában, apró, tengerparti öbölben éldegélt egy szegény halász, Arsheesh. Vele élt fogadott fia, Shasta is. Arsheesh mindennap hajnalban kelt, épp csak kivakarta magát az ágyból, máris csónakba szállt, hogy halászni menjen a tengerre. Délutánonként visszatérve a tengerrõl befogta kis szamárkáját a szekér elé, felpakolta a halat és bezötyögött a két mérföldre lévõ faluba, hogy eladja a tenger aznapi ajándékát. Ha jó áron sikerült megválni a portékától, akkor bizony jókedvûen tért haza, kedvesen vállon veregette a gyereket, néha még ajándékot is hozott. Ám ha nem járt sikerrel, ami bizony nem volt ritka, nem gyõzte szidni Shastát, s ha úgy adódott, még el is náspángolta. Pedig ez a gyerek nem ezt érdemelte volna: örökösen a dolga után futott, javította, tisztította a hálókat, vacsorát fõzött, tipp-topp rendbe rakta mindennap a kunyhót.
Shasta ki sem látott a munkából. Nem nagyon érdekelte, mi van az õ kis portájuk határán túl. Egyszer-kétszer megfordult a délre esõ szomszédos faluban, a nevelõapját kísérte el, de semmi érdekeset nem talált ott. Az emberek éppolyanok voltak, mint az apja: földig érõ, viharvert kabátokban jártak, durván faragott kalucsnikban, fejükön turbán volt, az arcuk csupa szõrös bozont. Aztán ha megszólaltak, a szavaik is olyanok voltak, mint a ruházatuk: unalmasak és elnyûttek.
Annál inkább izgatta Shastát a tõlük északra esõ fertály, mert arra senki soha nem járt. Hiába kérlelte nevelõapját, hadd fedezze fel azt a tájékot, a halász csak annyit mondott: azt nem. S ha hálófoltozás közben óvatlanul megkérdezte, hogy apám, mi van ott a hegy mögött? No a halász, fõleg, ha épp rosszkedvében volt, jól fülön csapta Shastát, és rámordult, hogy törõdjön a maga dolgával. Néha azonban, mikor békésebb hangulatában volt, kedvesen próbálta eltéríteni a gyerek érdeklõdését:
- Fiam, az északi tájakon törni a fejed hiábavalóság. A költõ is ezt írja: "Szorgalom gyarapítja a javakat. De akik a rajtuk kívül álló dolgokat fürkészik, azok hiábavalóságot cselekszenek, s büntetésük szegénység és nyomorúság lesz."
Shasta úgy vélte, messze északon, a hegy mögött csodálatos világ rejtezik, és ezt a nevelõapja el akarja titkolni. Valójában azonban a halász azért beszélt így, mert fogalma sem volt arról, hogy mi lehet ott északon. Különben nem is érdekelte. A jó fogás, a jó piac, csak az izgatta.
Egy napon különös idegen bukkant fel. Dél felõl érkezett deres, lobogó sörényû pejparipán, a lószerszám csak úgy villogott a napon, a kengyel, kantár ezüsttel volt kiverve. Páncélinget viselt az érkezõ, fején furcsa, középen csúcsban végzõdõ turbánt, oldalán görbe handzsár lógott, hátára rézgombokkal díszített kerek pajzs volt vetve, jobbjában lándzsa meredezett az ég felé. Bõre barna volt, de ez nem lepte meg Shastát, mert Calormen lakói mind barna bõrûek voltak. Ami viszont szokatlan volt, az illatos olajtól csillogó vöröskés göndör szakáll. A fiúnak fogalma sem volt, hogy ki lehet az idegen, de Arsheesh a meztelen karját ékítõ aranykötõrõl rögtön tudta, hogy ez egy igazi tarkaan. Azon nyomban térdre esett, szakállával a földet sepregette, és intett a fiúnak, hogy térdeljen le õ is.
Az idegen szállást kért éjszakára, amit a halász természetesen nem mert megtagadni. Vacsorára a legjobb falatokat tálalta fel a vendégnek, Shastának meg egy karéj kenyeret nyomott a markába, s jelezte, hogy máris kotródhat kifelé az istállóba, hogy ott a halász megfáradt szamarával töltse az éjszakát. Túl korai lett volna még lefeküdni, úgyhogy Shasta csak pár lépésre távolodott el a kunyhótól, aztán megfordult, csendben visszaosont, és fülét az ajtó egyik repedésére tapasztotta. Kíváncsi volt, mirõl folyhat a szó. Tisztán hallotta a hangokat:
- No akkor kedves gazduram - kezdte a lovag -, megalkudnék erre a fiúra.
- Óh, felséges lovag - válaszolt a halász hízelkedõ hangon -, milyen árat is szabhatnék én, a te szolgád, egy szegény halászember? Hogyan is mondhatna összeget egy apa, amikor azt kívánják tõle, hogy rabszolgasorsra juttassa egyetlen fiát, aki vér a vérébõl? Hát nem azt mondja a költõ: "A te véred kötése a legerõsebb, a te sarjad mindennél drágább neked. Az ékköveknek van ára, és az aranynak is van ára, de a te gyermeked többet ér a perzsa király minden kincsénél!"
- Ez mind igaz - felelte ridegen a lovag. - De én ismerek egy másik költõt, aki pedig ezt írja: "Annak, aki az igazságot kicsavarja, lecsupaszítják a hátát és korbáccsal csíkozzák meg a bõrét." Ne szennyezd hát a szádat hazugsággal. Ez a fiú szemlátomást nem a te véred. Te barna vagy, mint a szerecsenek, az õ bõre pedig fehér és haja szõke, mint a szép barbároké, akik a messzi északon élnek.
- Jól mondod - bólogatott a halász -, "a legélesebb penge csapását is fölfogja a pajzs, de a bölcsesség áthatol minden páncélon". Tudd meg, hatalmas vendégem, hogy siralmas szegénységem miatt nem nõsülhettem meg, így aztán gyermekem sem születhetett. De hogy a történet elejére kanyarodjak: ez abban az évben történt, amelyben a tisroc (örökké éljen!) megkezdte magasztos és áldásos uralkodását. Egyik éjjel telihold volt, és az istenek úgy akarták, hogy ne jöjjön álom a szememre. Felkeltem hát, kiléptem a kunyhóból, és leballagtam a tengerhez, hogy felfrissüljek a víz látványától és beszívjam a hûvös éjszakai levegõt. Ahogy ott állok, mintha csónak surranását hallanám, aztán valami erõtlen sírást a víz felõl. Hamarosan a hullámok egy kis csónakot sodortak a partra. Férfi hevert benne, éhségtõl és szomjúságtól félholtan. Mellette megürült vizestömlõ és egy gyerek, aki még élt. Biztosan hajótöröttek - gondoltam -, akik napok óta hányódnak a vízen. Az istenek megvilágították elmémet, s láttam magam elõtt az eseményt. Apa és fia menekül a csónakon. A férfi megvonja magától az étket és megvonja magától az italt, hogy életben tartsa gyermekét. Így maradhatott életben az apróság, s így holt meg végül az apa. Fejembe ötlött a régi mondás, hogy az istenek gazdagon megjutalmazzák azokat, akik segítenek az elhagyottakon. Megindított a szánalom; mert a te szolgádnak gyöngéd szíve van...
- Hagyd az öndicséret balga szavait - szakította félbe az idegen. - Elég, ha tudom, hogy magadhoz vetted a fiút. Úgy hiszem, már tízszeresen megszolgálta a kenyeret, amit kapott tõled. Most pedig azonnal mondd meg, mennyit kérsz érte, mert elegem van a locsogásodból.
- Magad mondtad bölcsen az imént - folytatta nyájasan Arsheesh -, a fiú munkája kincset ér. Ezt is figyelembe kell vennem, mielõtt árát megszabom. Ha eladom, másikat kell szereznem vagy bérest fogadnom helyette.
- Adok érte tizenöt aranyat - vágta rá az idegen.
- Tizenöt aranyat! - kiáltott fel a halász, hangjában sikoly és jajongás keverékével. - Tizenötöt!? Vénségem támaszáért, szemem fényéért!? Ne gúnyold ki õsz szakállamat, ha tarkaan vagy is! Hetven az ára!
Mikor Shasta az alkudozás szavait meghallotta, óvatosan felegyenesedett, és lábujjhegyen elosont az ajtótól. Ami fontos volt, azt tudta már. Jól ismerte nevelõapja kupeckedését. Biztos volt benne, hogy a halász túlad rajta, s abban is, hogy a tizenöt aranynál jóval nagyobb árat sikerül elérnie, bár hetvennél természetesen kicsit kevesebbet. Nem akarta végigstrázsálni azokat a hosszú órákat, míg az egyezség kialakul.
Ne higgyétek, hogy Shasta ugyanazt érezte, amit ti vagy én éreznék, ha véletlenül meghallanánk, hogy szüleink arról beszélnek, mennyiért adjanak el bennünket rabszolgának. Egyrészt az õ élete alig volt jobb a rabszolgákénál, úgyhogy bizton számíthatott arra: a nemes pejen érkezõ nagyúr kegyesebb lesz hozzá, mint Arsheesh. Másrészt megmenekülésének története, hogy hogyan került a halász házába, izgalommal töltötte el és a megkönnyebbülés érzésével. Gyakran lelkiismeretfurdalása volt, mert bármennyire igyekezett is, nem tudta megszeretni a halászt, pedig tudta, a fiúnak szeretnie kell az apját. De most kiderült, Arsheesh egyáltalán nem a rokona. Nagy kõ esett le a szívérõl. "Szóval bárki lehetek! - gondolta. - Az is lehet, hogy maga a tarkaan, sõt a tisroc (örökké éljen!) az apám, esetleg egy isten!"
Az udvaron téblábolt, a gondolatai összevissza kavarogtak. A levegõ átszürkült, egy-két csillag is elõbújt már, bár nyugaton még az ég peremébe kapaszkodott a lebukó nap. Nem messzire tõle az idegen vendég lova tépdeste a füvet. Shasta odabaktatott hozzá, megveregette a nyakát, de a ló rá se hederített, harapdálta tovább a füvet.
"Vajon milyen ember lehet ez az idegen?" - morfondírozott magában Shasta. - Hátha nagylelkû, nemes úr... - mondta ki hangosan. - Vannak olyanok, akik annyira rendesek, hogy a szolgáiknak szinte semmi dolguk nincsen. Szép ruhákat hordanak, és mindennap húst kapnak enni. Esetleg elkísérhetem õt a háborúba, aztán ott megmenthetem az életét. S ha megmentem az életét, õ hálából felszabadít, késõbb pedig fiává fogad, palotát ajándékoz nekem. De mi van akkor, ha kegyetlen, durva ember? Bilincsbe verve hajt ki robotolni a földekre. Bárcsak tudnám, mi az igazság! De hogyan? A ló biztos elmondaná, ha tudna beszélni."
Ekkor a legelészõ paripa megemelte a fejét, és orrát odanyomta a fiú kezéhez.
- Bárcsak tudnál beszélni, pajtikám! - sóhajtott fel Shasta.
És akkor hirtelen... Shastának még a lélegzete is elakadt, azt hitte, álmodik vagy képzelõdik, mert a ló tisztán, érthetõen, mélyen csengõ baritonon megszólalt:
- Hiszen tudok.
- Hogy te... Hogy tudsz... Hogy beszél... - dadogta Shasta a ló kerek-nagy szemébe bámulva - Hol tanultál meg?

Tovább