Caspian herceg
I. fejezet: A sziget

Volt egyszer négy gyerek, Peter, Susan, Edmund és Lucy. Aki olvasta Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény címû könyvet, jól ismeri a történetüket. Kinyitották egy bûvös ruhásszekrény ajtaját, s azon átlépve egy másik, titokzatos világba keveredtek, Narniába. Kalandok sorozata következett, míg végül e csodálatos ország királyai, királynõi lettek, és uralkodtak békében és egyetértésben hosszú-hosszú éveken át. Egyszer azonban mindennek vége szakad, így ennek a boldog idõszaknak is. Akarták, nem akarták: visszakerültek a ruhásszekrénybe, majd a szobába, ahonnét elindultak. Mintha egyetlen perc sem telt volna el azalatt, míg távol voltak. Az idõ különös játéka miatt úgysem hittek volna nekik, ezért aztán soha senkinek nem említették ezt a kalandot, csupán egyetlen bölcs felnõttnek.
Már egy év is eltelt a narniai utazás óta. Hõseink ebben a percben épp egy vasúti váróteremben ültek csomagokkal megpakolva. Véget ért a szünidõ, vissza kellett térniük az iskolába. Eddig az állomásig együtt utazhattak, de most, ezen a pályaudvaron elválnak útjaik. Más irányba fut a lányokkal a vonat, és más irányba zötykölõdnek a fiúk, holott mind a négyen az iskola felé tartanak. Minden alkalommal úgy érzik, az utazás elsõ része, amikor még együtt vannak, a szünidõhöz tartozik, ám itt, ahol végleg búcsút kell venniük egymástól, a vakáció is visszavonhatatlanul véget ér. Most is hatalmába kerítette õket az iskolakezdéssel járó lehangoltság. Szótlanul ültek egymás mellett. Különösen Lucy gubbasztott magába roskadva: õ most fogja elõször bentlakásos iskolában tölteni az évet.
A kisváros váróterme álmosítóan üres volt. A négy gyereken kívül se kint, se bent egy teremtett lélek se.
Lucy hirtelen felszisszent, mintha megcsípte volna valami.
- Mi van? - fordult feléje Edmund, de abban a pillanatban õ is felnyögött: - Juj!
- Mi ütött belétek? - szólt rájuk Peter, és éppen rendre akarta utasítani õket, mikor Susan kezdett nyafogni mellette.
- Susan! Mi történt? Miért cibálod a ruhámat?
- Hozzád sem értem! Valaki lökdös. Hagyd abba! - kiabált Susan hadonászva.
Mindannyian szinte egyszerre sápadtak el.
- Úgy érzem, engem is lökdös valaki! - suttogta Edmund. - Sõt, mintha vonszolni akarna valahova. Szörnyen félelmetes! Már megint kezdõdik!
- Engem is ráncigálnak! - kiáltott fel Lucy, és felugrott a helyérõl. - Jaj, ez fájt!
- Figyeljetek rám! - szólt Edmund remegõ hangon. - Fogjuk meg egymás kezét, és álljunk szorosan egymás mellé. Ez valami varázslat lehet. Érzem. Gyorsan!
- Igen! - mondta Susan. - Fogjuk meg egymás kezét! Ó, bár vége lenne már!
A következõ pillanatban a táskák, a padok, a váróterem, az egész állomás úgy, ahogy volt - köddé vált. A négy gyerek egymás kezét fogva, remegve állt egy erdõ közepén! Mozdulni is alig bírtak a sûrû növényzettõl. Dörzsölték a szemüket, szinte a lélegzetük is elakadt a meglepetéstõl.
- Jaj, Peter! - kiáltott fel Lucy. - Lehet, hogy újra Narniába kerültünk?
- Elképzelhetõ, de az is lehet, hogy egészen máshol vagyunk. Semmit sem látok. Sehol egy út, sehol egy ösvény. Pedig valahogy ki kellene jutnunk innen, ha egyáltalán van hová kijutni.
Nekiindultak, hogy átvergõdjenek a tüskés bokrok, egymásba kapaszkodó fák dzsungelén. Minden testrészük össze-vissza volt karcolva, szurkálva mire végre kikeveredtek a sûrûbõl. Ekkor érte õket a második meglepetés! Aranyos napfényben békésen fürdött a táj. Egy magaslaton álltak, s körös-körül ott hullámzott a végtelenbe futó kék tenger! Halkan görögtek a hullámok a homokos parton. Az égen még egy eltévedt felhõ sem árválkodott. A messzeségben, a látóhatár pereméig csak víz, szárazföld sehol. A nap állásából ítélve délelõtt lehetett. A tenger vakítón kéklett. Nagyokat szippantottak a sós levegõbõl.
- Ez igen! - kiáltott fel Peter. - Nem is rossz!
Pár perc múlva már mind a négyen a hûvös, kristálytiszta tengervízben tapicskoltak.
- Meg kell hagyni, ez sokkal kellemesebb, mint zsúfolt vonaton utazni negyven fokban, pláne az iskola felé! - örvendezett Edmund.
Aztán jó darabig meg sem szólaltak csak fröcskölték a vizet, rákokat, apró kagylókat gyûjtögettek.
- És most mi legyen? - tette fel a maga józan kérdését Susan. - Nem ártana valami tervet kieszelni. És szerintem enni is kéne.
- Anya csomagolt szendvicseket az útra. Az enyém itt van - mondta Edmund.
- Az enyém sajnos nincs - sóhajtott Lucy. - Benne maradt a kistáskámban.
- Az enyém is itt van - vágta rá Susan.
- Az én szendvicseim is ott maradtak a kabátom zsebében. Ezek szerint két uzsonnát kell elosztanunk négyünk között. Hát ettõl nem fogunk gyomorrontást kapni, az biztos! - állapította meg Peter.
- Én inkább inni szeretnék, mint enni - mondta Lucy.
Ettõl a mondattól hirtelen mindegyikükre rátört az iszonyatos szomjúság. Tudjátok, ha valaki verõfényes napsütésben sokáig lubickol a sós tengervízben, utána úgy érzi magát, mint egy kifacsart szivacs.
- Mintha hajótöröttek lennénk! Elhagyatva egy ismeretlen szigeten. Egyébként az ilyen történetekben a pórul járt matrózok mindig találnak valahol egy tiszta vizû forrást. Gyerünk, keressünk mi is! - indítványozta Edmund a többieknek.
- Most azt akarod mondani, hogy másszunk vissza abba a tüskés bozótba? - rémült meg Susan.
- Dehogyis. Csak sétáljunk végig a parton, hátha szerencsénk lesz, és a hegyoldalban valahol rábukkanunk egy forrásra.
Gázoltak kifelé a vízbõl, a puha, nedves homokban lépkedve kapaszkodtak fölfelé. Végül kiértek a partra, a száraz porhomokba, ami hozzáragad az ember lábához. Leültek, hogy zoknit és cipõt húzzanak. Edmund és Lucy ott akarta hagyni a szandálját, hogy könnyebben tudjon menni, de Susan azt mondta, õrültség volna.
- Ha itt maradnak a szandálok, akkor búcsút is mondhattok nekik. És akkor mi lesz veletek este, ha lehûl a levegõ?
Felöltöztek hát mindannyian, és elindultak a tengerparton. Balra a tenger morajlott, jobbra erdõ sötétlett. Egy-egy sirályvijjogástól eltekintve mindenütt némaság honolt. Az erdõ áthatolhatatlan volt, egyáltalán nem láttak be a mozdulatlan sûrûbe. Bogár nem zümmögött, a szél sem fütyült, állni látszott az idõ, de õk haladtak csak elõre a parton. A kagyló, az apró rák elsõ osztályú étek, de mit sem érnek, ha szomjas az ember. Izzatagon baktattak, fáradtságtól elnehezült lábakkal. Susannak és Lucynak az esõkabátjukat is cipelniük kellett, Edmund még a varázslat kezdete elõtt letette a magáét az állomáson egy padra, így most felváltva vitték Peter nagykabátját.

Tovább