A Hajnalvándor útja
I. fejezet: Kép a hálószobában

Volt egyszer egy fiú, akit Eustace Clarence Scrubbnak hívtak, de meg is érdemelte, hogy így hívják. Szülei Eustace Clarence-nek szólították, tanárai pedig Scrubbnak. Arról nem tudok beszámolni, vajon a barátai miként emlegették, barátai ugyanis nem voltak. Ez a bonyolult nevû fiú a szüleit nem apának és anyának hívta, hanem Haroldnak és Albertának. Mindannyian rendkívül korszerû, haladó szellemû emberek voltak. Nem ettek húst, nem dohányoztak, nem ittak alkoholt, és különleges alsónemût viseltek. A házukban alig volt bútor, az ágyukon csak a legszükségesebb ágynemû, ablakaik pedig állandóan tárva-nyitva álltak. Eustace Clarence szerette az állatokat, fõleg a bogarakat - gombostûre tûzni. A könyveket is kedvelte, de csak azokat, amelyek hasznos ismereteket tartalmaztak, és a képeik gabonasilókat ábrázoltak vagy mintaiskolák kövér külföldi diákjait tornagatyában.
Eustace Clarence nem szerette unokatestvéreit, a négy Pevensie gyereket: Petert, Susant, Edmundot és Lucyt. Mégis örült, amikor meghallotta, hogy Edmund és Lucy náluk tölti a nyarat. A lelke mélyén mindig vágyott arra, hogy parancsolgathasson, hogy uralkodhasson másokon. Vézna, csenevész gyerek volt, Lucy is könnyûszerrel elbánt volna vele, nemhogy Edmund, de Eustace Clarence jól tudta: a saját otthonában számtalan módon megkeserítheti a vendégek életét.
Edmund és Lucy egyáltalán nem akart Harold bácsinál és Alberta néninél lakni. De nem volt más választásuk. Édesapjukat arra a nyárra Amerikába hívták elõadásokat tartani, édesanyjuk pedig vele akart menni, mert vagy tíz éve nem volt már nyaralni. Peter a szünidõt Kirke professzornál töltötte, aki segített neki felkészülni egy nehéz vizsgára. A professzor házában annak idején, a háború éveiben csodálatos kalandokat élt át a négy testvér. Ha a kedves tudós még mindig abban a régi kastélyban lakott volna, mind a négyüket szívesen látta volna. De sajnos azóta elszegényedett, és egy kicsiny házikóba költözött, amelyben csak egyetlen vendégszoba volt. A szülõk nem engedhették meg maguknak, hogy három gyerekkel utazzanak Amerikába, úgyhogy csak Susant vitték el.
A felnõttek szerint õ a család szépe, de mivel a tanulásban nem jeleskedett (bár egyébként jóval érettebb volt a koránál), anya úgy gondolta, "õ többet profitál egy amerikai útból, mint a kicsik". Edmund és Lucy megpróbált nem irigykedni Susanra, de azt szörnyû csapásnak érezték, hogy a nénikéjüknél kell tölteniük a nyári szünetet.
- Nekem a legrosszabb - nyögte Edmund.
- Neked legalább saját szobád lesz, én viszont egy levegõt fogok szívni azzal a csúcsgörény Eustace-szel.
Történetünk azon a délutánon kezdõdik, amikor Edmundnak és Lucynak végre sikerült egy kicsit kettesben maradnia. Persze Narniáról beszélgettek, az õ titkos országukról. Gondolom, szinte minden embernek van ilyen rejtett birodalma, ám a legtöbb embernek ez csak a képzeletében létezik. Edmund és Lucy azonban szerencsésebb a legtöbbeknél. Az õ titkos országuk valóban létezik. Kétszer is jártak már ott, nem játszásiból, nem álmukban, hanem a valóságban. Természetesen varázslat segítségével kerültek oda, másképp nem is lehet Narniába jutni. Ott, Narniában valaki megígérte nekik, vagy legalábbis célzott arra, egyszer talán még visszatérhetnek. Képzelhetitek, ezek után másról szinte nem is beszélgettek.
Lucy szobájában az ágy szélén ültek, és a szemközti falon lógó festményt bámulták. Az egész házban ez volt az egyetlen kép, ami tetszett nekik. Alberta néni utálta, ezért számûzte az aprócska emeleti szobába, de nem dobhatta ki, mert nászajándékba kapta valakitõl, akit nem akart megbántani.
A festmény egy hajót ábrázolt - s a hajó egyenesen feléjük siklott. Orra tátott szájú, aranyozott sárkányfejet formált. Egyetlen árbocán hatalmas, mélybíbor vitorla dagadt. Oldala - már amennyi látszott belõle az aranyozott sárkányszárnyak mögött - zöld volt. A karcsú testet épp most emelte magasba egy fenséges, azúrkék hullám, amelynek gyöngyözõ, tajtékos habja szinte a nézõ arcába csapott. Látszott, hogy a kecses vízi jármû kissé a bal oldalára dõlve sebesen szalad a virgonc szél elõtt. A nap is errõl az oldalról sütött, s a víz itt rubinpírosban és smaragdzöldben játszott. A másik oldalon a hajó árnyéka mélykékre festette.
- Az a kérdés - sóhajtott fel Edmund -, nem lesz-e még rosszabb kedvünk attól, ha csak nézünk egy narniai hajót, de nem juthatunk fel rá.
- Szerintem a semminél minden több, még a nézés is - válaszolt Lucy. - És ez a hajó tényleg rettenetesen hasonlít a narniai vitorlásokra!
- Még mindig azt a régi játékot játsszátok? - szólalt meg Eustace Clarence, aki az ajtó elõtt hallgatózott, és most vigyorogva belépett a szobába. Tavaly, amikor õ vendégeskedett Pevensie-éknél, kihallgatta, amint Narniáról beszélgetnek, s attól kezdve állandóan ezzel bosszantotta õket. Természetesen azt hitte, unokatestvérei csak kitalálták az egészet, és mivel neki nem volt annyi agya, hogy bármit is kitaláljon, csöppet sem volt ínyére a dolog.
- Nem vagyunk kíváncsiak rád - mordult rá Edmund.
- Költöttem egy limericket - folytatta Eustace. - Valahogy így hangzik:
"Pár gyerkõc elképzelt valami Narniát És elvette eszüket ez a mánia - "
- Elõször is, a Narniát és a mánia nem rímel - szólt közbe Lucy.
- Mert ez asszonánc - vágta rá Eustace.
- Meg ne kérdezd tõle, mi ez az asszó-kutyagumi! - mondta Edmund. - Alig várja, hogy okoskodhasson. Hátha elmegy, ha nem szólunk hozzá.
A legtöbb gyerek, ha ilyen fogadtatásban részesül, vagy elsomfordál, vagy dühbe gurul. Eustace azonban meg sem moccant, a vigyor ráfagyott a képére, aztán újra megszólalt.
- Tetszik nektek ez a kép?
- Jaj, nehogy most kiselõadást tartson nekünk a mûvészetrõl! - hadarta Edmund, de Lucy, aki mindig is õszinte volt, kibökte:
- Igen. Nekem nagyon tetszik.
- Ócska mázolmány - közölte Eustace.
- Ha kimész innét, már nem is látod - mondta Edmund ingerülten.
- Miért tetszik? - fordult Lucyhoz Eustace.
- Azért, mert olyan a hajó rajta, mintha valóban mozogna, és szinte érezni lehet a víz illatát, a hullámok pedig tényleg mintha le-föl járnának.
Eustace fejében persze már készen állt számtalan válasz, mégsem szólalt meg. Azért nem, mert õ is a hullámokat bámulta, amelyek most valóban mintha föl-le mozognának. Hajón csak egyszer utazott, akkor sem ment messzebbre a Wight-szigetnél, mégis szörnyen tengeribeteg lett. A képen látható hullámzástól hirtelen elfogta a hányinger. Egészen belesápadt. Újra a festményre pillantott. És ekkor mindhármuknak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
Amit láttak, így, könyvben leírva egészen hihetetlennek tûnik, de csaknem ugyanennyire hihetetlen, ha te magad vagy a tanúja. A kép mozgott. De nem úgy, mint a moziban. A tiszta, élettel teli színekbõl friss levegõ áradt. A hajóorr belecsapódott egy hullámba, sós vízpermet fröccsent mindenfelé. Aztán a hullám már mögötte magasodott, a hajófar és a fedélzet most vált elõször láthatóvá, majd a következõ hullám ismét felkapta a hajót, orra a magasba emelkedett. Ebben a pillanatban egy füzet, amely Edmund mellett hevert az ágyon, meglibbent, a levegõbe emelkedett, és a mögöttük lévõ fal felé vitorlázott. Lucy érezte, haja az arcába csapódik, mint a szeles napokon. Ez a nap is szeles volt, ám a szél a képbõl süvített és hangokat hozott - hullámok sistergését, a hajó oldalát csapkodó víz loccsanását, nyikorgást, a tenger szüntelen robaját. De az illat, a vad, sós levegõ gyõzte meg Lucyt végérvényesen: nem álmodik.
- Hagyjátok abba! - hallatszott Eustace rémülettõl nyüszítõ hangja. - Ez biztos valami ócska trükk! Hagyjátok abba! Megmondalak titeket Albertának! Jaj!
Ebben a pillanatban a másik kettõ, bár sokkal inkább szokva volt az efféle kalandokhoz, Eustace-szel együtt kiáltott fel: Jaj!
Ennek az volt az oka, hogy hirtelen jeges hullám csapott ki a képbõl, amitõl pillanatokig levegõt sem kaptak, arról nem is beszélve, hogy csuromvizesek lettek.

Tovább