Az ezüsttrón
I. fejezet: A tornaterem mögött

Unalmas õszi nap volt. Jill Pole a tornaterem mögött zokogott.
Azért sírt, mert bántották a többiek. De nem iskolai történetet akarok most mesélni. Jill iskolájáról csak annyit mondok, amennyit muszáj - nem kellemes téma. Koedukált tanintézet volt, tehát a fiúk és lányok együtt tanultak, azelõtt az ilyesmit "kevert" iskolának is nevezték, persze egyesek szerint inkább vezetõik agya volt finoman szólva "kevert", mondhatni zûrzavaros. Ezen elmékben született meg a gondolat: a fiúk és lányok azt csinálhatják csak kedvükre, amit akarnak. Sajnos a nagylányok és nagyfiúk többsége a kisebbek bántalmazásában lelte kedvét. Mindenféle szörnyûséget mûveltek velük. Egy átlagos iskolában ez már félévkor kiderül, és sürgõsen véget is vetnek a dolognak, ám ebben a tanodában más volt a helyzet. Ha esetleg napvilágra kerültek az effajta tettek, a bûnösöket nem tanácsolták el, nem büntették meg. Az igazgató érdekes lélektani esetnek nevezte õket, s órákon át beszélgetett velük az irodájában. Aki pedig tudta, mit kell mondani egy ilyen igazgatónak, hamarosan a kis kedvencek között találta magát.
Ezért sírt Jill Pole azon az unalmas õszi napon a tornaterem hátsó fala és a bozót között húzódó ázott kis ösvényen. De nem tudta rendesen kisírni magát, mert egy fiú fordult be fütyörészve, zsebre vágott kézzel az épület sarkánál. Majdnem felbukott a kislányban.
- Nem látsz a szemedtõl? - kiáltott rá Jill Pole.
- Jól van, na - mondta a fiú -, most mit... - ekkor vette észre a lány kisírt szemét. - Mi van, Pole? Mi a baj?
Jill nem tudott megszólalni, csak pofákat vágott, nehogy újra elsírja magát.
- Azok voltak, ha nem tévedek. Mint mindig. - komorult el a fiú arca, és még mélyebb re fúrta kezét a zsebében.
Jill bólintott. Ha ki tudott volna nyögni bármit is, akkor sem kellett volna egy szót sem szólnia. Mindketten tudták, mi a helyzet.
- Hallgass ide - mondta a fiú. - Semmi értelme...
Jót akart, de tényleg kioktató stílusban beszélt. Jillt elöntötte a harag, ami gyakran elõfordul, ha nem hagyják, hogy az ember jól kisírja magát.
- Menj innen! Törõdj a magad dolgával! - kiabálta. - Mit tolakszol ide? Te akarod megmondani, mit tegyünk és mit ne? Szerinted nyilván megállás nélkül nyalnunk kellene nekik, lesni, hogy mit akarnak, úgy táncolni, ahogy õk fütyülnek! Ez a te módszered!
- Istenem! - sóhajtott a fiú, és leült a bozót széle melletti füves partoldalra, de mindjárt fel is ugrott, mert a fu csupa víz volt. Egyébként Eustace Scrubbnak hívták szegényt, ennek ellenére rendes kis fickó volt.
- Pole! Most miért mondasz ilyeneket? Szerinted ebben a félévben így viselkedtem? Nem álltam Carter mellé a nyúlügyben? És nem õriztem meg Spivvins titkát - pedig még kínoztak is! És nem...
- Ne... nem tudom, és nem is érdekel - hüppögte Jill.
Scrubb látta, hogy Jill még nem szedte össze magát, ezért nagyon bölcsen megkínálta mentolos cukorkával. Õ is bekapott egyet. Nemsokára Jill már más fényben látta a dolgokat.
- Ne haragudj, Scrubb - szólalt meg végül -, igazságtalan voltam. Tényleg rendesen viselkedtél - ebben a félévben.
- A múlt félévet pedig töröld ki az agyadból. Akkor még egész más voltam. Akkor még... Atyaisten! Micsoda tetû voltam!
- Hát ez igaz - bólintott Jill.
- Szerinted is sokat változtam? - kérdezte Eustace.
- Nem csak szerintem. Mindenki ezt mondja. Azok is észrevették. Eleanor Blakiston hallotta, hogy Adela Pennyfather pont errõl beszélt tegnap az öltözõben. Azt mondta:
- Nem tudom, mi ütött ebbe a kis Scrubb-ba. Nem hajlandó engedelmeskedni. Ideje kezelésbe vennünk.
Eustace megborzongott. A Kísérleti Tanodában mindenki tudta, mit jelent az, ha azok valakit kezelésbe vesznek.
Egy darabig nem szólalt meg egyikük sem, csak az esõ csöpögött a levelekrõl.
- Miért voltál annyira más tavaly? - kérdezte végül Jill.
- Sok furcsaság történt velem a szünetben - válaszolt Eustace titokzatosan.
- Mifélék?
Eustace sokáig nem válaszolt. Azután így szólt:
- Figyelj, Pole, utáljuk ezt a helyet, amennyire csak utálni lehet, igaz?
- Hát én biztosan - bólintott Jill.
- Akkor azt hiszem, megbízhatok benned.
- De rendes vagy!
- Tudod, ez állati nagy titok. Pole, elhinnél-e nekem olyasmit is, amin mindenki más csak röhögne?
- Nem tudom, még nem próbáltam, de azt hiszem, igen.
- Elhinnéd-e nekem, ha azt mondanám, a nyári szünetben eltûntem a világból, hogy kikerültem ebbõl a világból?
- Nem tudnám, hogy érted.
- Jó, akkor hagyjuk ezt a világügyet. Emlékszel, meséltem, olyan helyen jártam, ahol az állatok beszélnek, ahol mindenféle, öhm... bûbájossággal, még sárkányokkal is találkozhatsz... és csupa olyasmivel, ami csak a tündérmesékben létezik. - Scrubb zavartan ejtette ki a szavakat, egészen belevörösödött.
- Hogy kerültél oda? - kérdezte Jill, s rajta is eluralkodott valami furcsa félszegség.
- Csak egyféleképpen lehet - varázslattal - Eustace már szinte suttogott. - Két unokatestvérem is velem volt. Egyszer csak ott termettünk. õk már korábban is jártak arrafelé.
Suttogva beszélgettek, így valahogy Jillnek nem esett annyira nehezére elhinni, amit a fiú mond. Hirtelen szörnyû gyanú ébredt benne, és felkiáltott (annyira vadul, hogy egy pillanatra kibújt belõle a tigris):
- Ha kiderül, hogy átversz, soha többé nem állok veled szóba. Soha, soha, soha!
- Nem verlek át - mondta Scrubb. - Esküszöm, nem. Bármire megesküszöm.
(Amikor még én jártam iskolába, azt mondtuk volna: - Esküszöm a Bibliára. - De a Kísérleti Tanodában nemigen pártolták a Bibliát.)
- Na jól van - bólintott Jill. - Hiszek neked.
- És nem mondod el senkinek?
- Dehogy. Én nem vagyok olyan.
Ekkor már mindketten nagyon izgatottak voltak. Ám Jill körülnézett, látta a szürke õszi égboltot, hallotta a levelekrõl csöpögõ esõ hangját, megint eszébe jutott a Kísérleti Tanoda minden reménytelensége (a félév tizenhárom hétig tartott, és még tizenegy hátravolt), és azt mondta:
- Na és akkor mi van? Nem ott vagyunk, hanem itt. És nem is juthatunk át oda. Vagy igen?
- Épp ezen gondolkodtam. Amikor hazajöttünk arról a helyrõl, valaki azt mondta ott, hogy az unokatestvéreim, a két Pevensie gyerek többé nem térhet vissza. Tudod, õk akkor jártak ott harmadszor. Lejárt az idejük. De rólam nem szólt egy szót sem. Pedig biztos mondta volna, ha nem akarná, hogy menjek. Folyton azon töprengek, nem lehetne, hogy... esetleg valahogy...
- Csináljunk valamit, hogy átjussunk?
Eustace bólintott.
- Például rajzoljunk egy kört a földre, írjunk bele mindenféle fura betûket, álljunk a közepébe, aztán skandáljunk varázsigéket?
- Hát - mondta Eustace, miután egy darabig keményen törte a fejét - én is ilyesmire gondoltam, de nem próbáltam ki. Most valahogy mégis úgy érzem, hülyeség ez a körrajzolósdi meg a hasonlók. Szerintem õ nem szereti az ilyesmit. Mintha rá akarnánk kényszeríteni valamire. Nem tehetünk mást, csak hogy megkérjük.
- Ki ez a valaki, akirõl folyton beszélsz?
- Azon a helyen Aslannak nevezik.
- Milyen különös név!
- Feleannyira sem különös, mint õ maga. - Eustace hangja ünnepélyesen csengett. - Próbáljuk meg. Abból nem lehet baj, ha csak kérünk. Álljunk egymás mellé, valahogy így. Tenyérrel lefelé nyújtsuk magunk elé a karunkat, Ramandu szigetén is így csinálták...
- Kinek a szigetén?
- Majd máskor elmondom. Gondolom, azt szeretné, ha kelet felé fordulnánk. Várjunk csak, merre van kelet?
- Fogalmam sincs.
- Hihetetlen! A lányoknak halvány gõzük sincs az égtájakról.

Tovább