A végső ütközet
I. fejezet: Az Üst-tó

Narnia történetének utolsó korszakában messze nyugaton, a Lámpás tisztáson is túl, a nagy vízesésen innen, élt egy majom. Annyira vén volt, hogy senki sem emlékezett, mikor költözött arra a vidékre. Agyafúrtabb, csúfabb, ráncosabb állatot el sem tudsz képzelni. Egy hatalmas fa erõs karjai közé épített, ágakból összetákolt, levelekkel bélelt házikóban tanyázott. Fondornak hívták. Az erdõnek abban a részében kevés beszélõ állat, ember vagy törpe élt, Fondor egyetlen barátja a szomszédságában lakó szamár, Gubanc volt. Legalábbis mindketten azt állították: barátok, ám a valóságban Gubanc sokkal inkább Fondor rabszolgája volt, mint barátja. Ha lementek a folyóhoz, Fondor töltötte meg vízzel a jókora bõrtömlõket, de Gubanc volt az, aki hazacipelte. Ha szükségük volt valamire a folyón túl fekvõ városból, Gubanc baktatott oda, hátán üres kosarakkal és tért vissza megpakolva. A vásárolt finomságok legjavát Fondor habzsolta fel, mondván:
- Tudod, Gubanc, én nem eszem füvet meg bogáncsot, de valamivel csak jól kell laknom.
Erre Gubanc mindig azt válaszolta:
- Persze, Fondor, persze. Igazad van.
Gubanc soha nem panaszkodott, tudta, Fondor jóval okosabb nála, úgy érezte, igazán rendes tõle, hogy egyáltalán barátkozik vele. Ha néha-néha mégis vitatkozni próbált, Fondor mindig letorkollta:
- Hidd el, Gubanc, én mindenhez jobban értek, mint te. Tudod, nem vagy valami lángész.
És Gubanc mindig így válaszolt:
- Igaz, Fondor, tökéletesen igazad van. Nem vagyok valami lángész - sóhajtott és tette, amit Fondor mondott.
Még valamikor az év elején egy reggel együtt sétálgattak az Üst tó partján. E hatalmas tó Narnia nyugati csücskében, meredek sziklafalak tövében fekszik. Egyik oldalán végenincs mennydörgéssel ömlik bele a nagy vízesés, a másikon Narnia fõ folyama zúdul ki belõle. A zuhatag állandó mozgásban tartja a vizet, a tó táncol, habzik, pezseg, bugyborékol, mintha forrna, ezért is kapta az Üst tó nevet. Kora tavasszal a legvirgoncabb, amikor megolvadnak Narnián túl a nyugati vadonban meredezõ hegyek hósipkái, s felhizlalják az ölükben eredõ nagy folyó forrását. A két állat nézte a zubogó vizet. Fondor egyszer csak sötét, csupasz ujjával mutatott valamit.
- Nézd! Mi az?
- Mi mi? - kérdezte Gubanc.
- Az a sárga valami, ami most szánkázott le a vízesésen. Látod? Ott van megint, ott úszik. Ki kell derítenünk, mi az.
- Muszáj?
- Persze, hogy muszáj! - mondta Fondor ellentmondást nem tûrõ hangon. - Talán hasznát vesszük. Légy oly jó, ugorj be a vízbe és halászd ki nekem!
- Ugorjak bele? - Gubanc hosszú füle megrándult.
- Különben hogy szedhetnénk ki? - kérdezte a majom.
- De... de - nyögte a csacsi - nem lenne jobb, ha te mennél be érte? Végül is te vagy kíváncsi rá, én azért nem annyira. Meg ugye kezed van. Legalább olyan jól meg tudod fogni a dolgokat, mint az emberek vagy a törpék. Én a patámmal sután bánok az ilyesmivel.
- Nahát, Gubanc! - sóhajtott Fondor. - Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit mondasz. Rólad soha nem gondoltam volna.
- Miért, mi rosszat mondtam? - a szamár igen alázatosan beszélt, mert látta, mélyen meg bántotta a majmot. - Úgy értettem...
- Azt akarod, hogy én menjek be a vízbe - válaszolt Fondor fájdalmasan. - Mintha nem tudnád nagyon jól, mennyire védtelen és gyenge a majmok mellkasa, mennyire könnyen megfáznak! De jól van. Bemegyek én, habár már így is vacogok ebben a kegyetlen szélben. Sebaj, bemegyek! De talán ez lesz a vesztem. És akkor majd sajnálkozhatsz! - Fondor úgy beszélt, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Jaj, kérlek, ne, kérlek, ne, kérlek, ne! - kiáltotta-bõgte a szamár. - Nem így gondoltam, hidd el, nem így! Ostoba, oktalan állat vagyok, nem tudok egyszerre több dolgot észben tartani! Megfeledkeztem a gyenge mellkasodról. Hát persze, bemegyek én! Eszedbe ne jusson, hogy bemássz a vízbe! Ígérd meg, hogy nem teszel ilyet!
Fondor meg is ígérte, Gubanc négy patája pedig kipi-kopp kopogott a köves parton, amint megkerülte a tavat, hogy alkalmas helyet találjon a vízbegázoláshoz. A hidegtõl eltekintve sem volt tréfadolog bemászni a habzó, örvénylõ tóba. Gubanc jó darabig reszketve állt a parton, nem akaródzott elindulnia. Ám ekkor Fondor megszólalt a háta mögött:
- Jól van, kihalászom én.
Gubanc persze nyomban rávágta:
- Nem, nem. Megígérted. Már megyek is!
- és ment.
Hatalmas hullám csapott a képébe, szája, szeme tele lett vízzel, semmit sem látott. Pár pillanatra a víz alá merült, s amikor újra felbukkant, egész máshol találta magát. Hirtelen örvény kapta el, forgott, forgott egyre gyorsabban és gyorsabban, éppen a zuhatag alá sodródott. Roppant erõvel zúdult rá a víz és a felszín alá lökte, de annyira mélyre, hogy úgy érezte, nem tart ki a levegõje addig, amíg újra feltornázza magát. Amikor felbukkant és végre sikerült a lebegõ valami közelébe evickélnie, az elsodródott tõle, a vízesés alá került és lemerült a tó fenekére. Amikor megint felbukkant, messzebb volt, mint valaha.
Gubanc egész testét zúzódások borították. Végül a jeges víztõl dermedten, halott fáradtan sikerült a fogával elkapnia. Botladozott vele kifelé, igyekezett magasra tartani, de mellsõ patái minduntalan belegabalyodtak, mert az a valami akkora volt, mint egy kandallószõnyeg pluszban súlyos, hideg és nyálkás.
Ledobta Fondor elé aztán csak állt csöpögve, reszketve s levegõ után kapkodott. Ám a majom pillantásra sem méltatta, nem kérdezte meg, hogy van. Egyre csak ugrált a valami körül, tapogatta, fogdosta, szétterítette, szaglászta. Gonosz fény villant a szemében s így szólt:
- Ez egy oroszlánbõr.
- Iá, iá - igazán? - lihegett Gubanc.
- De vajon... vajon... vajon... - morfondírozott Fondor, s látszott, rettenetesen töri a fejét.
- Vajon ki ölte meg szegény oroszlánt? - kérdezte végül Gubanc. - El kellene ásnunk. Temessük el.
- Ugyan, nem beszélõ oroszlán volt - legyintett Fondor. - Emiatt igazán nem kell aggódnod. A vízesésen túl, a nyugati vadonban nem élnek beszélõ állatok. Ez csak egy ostoba, vad oroszlán bõre.
Ebben egyébként igaza volt. Több hónappal korábban egy vadász lõtte le s nyúzta meg az oroszlánt valahol fent a nyugati vadonban. Ám ez a történet szempontjából lényegtelen.
- Akkor is, Fondor - erõsködött Gubanc -, ha csak egy ostoba, vad oroszlán bõre, nem kellene mégis tisztességgel eltemetnünk? Hiszen mindegyik oroszlán, hogy is mondjam csak, nemes vad. A tudodki miatt. Nincs igazam?

Tovább