Fruzsina 2003 február
január (2002 szeptember, október, december)

Február 28. (Nem emlékszem az álomra. Ha nem lenne száz másik bajom, most azt írnám: szomorú vagyok miatta, mert kellemes foglalkozás kenyérért menet, mosogatva azon monfondírozni, hogy mi mit jelenthet az éjszakámból. De a csendes szomorúság nagy luxus erre. Nincs idő rá. Nincs alkalom, mert sokkal erősebb, vagy zajosabb érzelmek, indulatok agyon nyomnák úgyis. Például a keserűség. Vagy a röhögés. Még csak nem is mondható, írható úgy, hogy vidámság. A vidámság számomra könnyű derűvel átitatódott, nem csak felszínt érintő, de mégis lebegőssé tevő állapot. Erre mit kapok? Röhögést. Mert vidámságra nincs idő. Poén. Hatásszünet. Mosoly. Nevetés. Ugyan! Miről írok én? Gatyaletolós, seggmutogatós humor. Esetleg. Szünet az nincs. Csak meg ne szakadjon a röhögés, mert akkor fel kellene riadni. Miből? Ami elzsibbaszt. Ez a trend, én pedig öreg vagyok, inkább fogjam be. Talán nem is mérvadó a véleményem, de itt már régen nincsen igazi humor. Talán a bombázások alatt. Még a viccnek is más vonatkozásai voltak. Igaz, másféle vicceket meséltek azok, akiknek kedvük maradt rá, de a hallgatóság is másféle füllel figyelt. Csak a mára összpontosítva éltünk, és az idő lelassult. Gyomorba ért először a szó, a csattanó, onnét bukott fel aztán. Volt, aki nevetett, és volt, aki elsírta magát. Ugyanazon a poénon. Miket meséltünk? A bácskai paraszt kapálgatja a lövészárkok miatt feltúrt kukoricájából, ami megmaradt, és a délre tartó repülők láttán felsóhajt: na, itt van, minden maradt a régiben, már megint mindent Belgrádnak visznek… Vagy a másik, hogy minek érzi magát egy délvidéki? Eltévesztett célpontnak…)

Február 27. (Ha nem nézek tévét, ha nem olvasom a híreket, akkor teljesen más világban vagyok. Amint kikapcsolom a gépet, és innét felkelek, azonnal más gondok jönnek elém, és iszonyú messzire kerül Irak, Bush, meg a többiek. Megjön a munkából a párom, roppant beszűkült életünk közös programja következik: kávé, ebéd. Mi volt a gyárban kérdezem, majd a semmi sem volt ma sem - re következik a gyerekek kérdése, hogy még ma sem volt fizetés? November óta nem volt. Ezzel ki is merül a téma. Hallgatunk. Néha megkockáztatom, hogy elmondom a délelőtt olvasottakat, de olyan tekintettel néz rám, ami azt mondja: nekünk mi közünk ehhez? Nem azért, mert egy bunkó, vagy értelmileg fogyatékos, hanem mert nem lehet túllépni köreinken. Volt egy bombázásunk, volt egy októberünk, most vannak privatizálás előtt tönkremenő vállalataink, és kilátásunk a nagy büdös semmire… Bár a teraszajtóból egyre jobb a kilátásunk, mert néhány fa nem úszta meg a telet.

Azért megkérdezem hogy, mi a véleménye a szombati tüntetésekről. Ne haragudjak, de hagyjam békével, és még csak ne is higgyem, hogy politikai állásfoglalását jelzi vele, de ő most megy a kertbe, egy újabb fát kivágni, és ha nem akarok holnap is fagyoskodni, jól tenném, ha felgyűrném a gatyaszárat, baltázni tán még tudok, ha egy cikkre három napja nem vagyok képes… különben is, jó lesz, ha azt a szürke kábelt elvágom, mert ki fizeti ki a telefonszámlát? Nem mondtam semmit. Nehéz ezt megállnom, de mindig hatása van. Ha egyszer csendben vagyok, az nagyon jelent valamit. De most még erre sem fordult vissza, lehet, későn kapcsol. Persze, hamarosan megértettem, hogy miért nem velem vacakol. Csak kibukott belőle az ideg.

Mert a gyárban megint semmi. Az a baj, hogy már ígéret sincs, pedig február tizenötödike volt az utolsó reményünk. A műhelyben valaki hatalmas betűvel kiírta, hogy VISSZASZÁMLÁLÁS, és egy nagy négyest írt mellé. De azt, hogy mi lesz négy nap múlva… Nem lesz semmi. Mit ért a forradalom? Azóta a gyár tönkrement, az újgazdag privát meg naponta cserélheti a munkásait, és a szemükbe röhöghet, hogy ha valami nem tetszik, csókolom, annyi melóst kap helyettük, amennyit csak akar. Szombaton a gyárban elromlott az egyik gép, be kellett menni valakinek. Ki örül annak, ha mínusz tíz fokban szombaton is dolgozni kell? Senki. És akkor mégis, mi döntötte el, hogy ki legyen beküldve? Az, hogy kinek jött legjobban az az egy meleg ebéd. A nyolc éves gyakran felteszi a kérdést, hogy de apu, akkor miért jársz dolgozni? Erre kell felelni, és ez mellett az elnökök, kormányfők, kommentátorok, elemzők beszédjeinek még meghallgatására se, nem hogy véleményezésére jutna idő, és kedv.

Mit jelent nekem ez a háborús időszak… Érzelem nélküli háborús képek bukkannak fel, tudom, nem azért mert már elfelejtődött, csak még nem volnék képes szembenézni velük, így csak a képek vannak, a fájdalom, a félelem valahol lemaradt, mint a bombázás ideje alatt az álmok… soha sem háborúról álmodtunk közben, ezt katonák is mondták, akik megúszták, akik visszajöttek. Ma van az egyik barátunk születésnapja, jó lenne, ha már beszélne arról az időről, de nem hiszem, hogy épp ma kezdené el, pedig ha elkezdené, az a gyógyulás útjára térését jelentené. Sok ilyen beteg él közöttünk. Igen, lenne ok a tüntetésre, de most nekem úgy tűnik, hogy olyan erre, mint az állóképen levés. Vissza kellene keresnem azt a pillanatot, amikortól lemerevedtünk.)

Február 26. (Nem érzem, hogy vége lenne. De ez lehet, csak valami istenverése, vagy átok rajtam, talán csak öreganyám mondata ragadt meg bennem: örökké azt hajtotta, hogy akinek egyszer háborúban volt része, annak soha se lesz békéje. És úgy is élt. Nekünk is úgy kell élni ezentúl, és ha kell, ha nem, én úgy élek. A télre és a háborúra készülni kell. Mert hiába nem akarsz te senkit megfagyasztani, hiába nem akarsz te senkit se megölni, akkor is fázni fogsz, és megölhetnek, megölhetik szeretteidet, megölhetnek magadban úgy, hogy attól még jársz, kelsz, eszel, iszol és a többi, közben pedig nem vagy már régen. Megölhetik a magyart is benned, hogy észre sem veszed. Elárulnak, eladnak esetleg. Túsz leszel, vagy örökké úton, menekülve.
*
Babazuza, mondtam neki, de hát csak egyszer halhat meg az ember! Fenéket, legyintett, és beleharapott a savanyú uborkába: többször is meghalhatunk, mondta. Azóta tudom. Mert ahogy öregszünk, halunk is sokszor, és ahogy körülöttünk halnak az ismerősök, velük is meghal egy darabunk, és ha neadjisten a gyerekünk hal, vagy elég az, ha nagyon beteg, vagy ha elmegy… ha nagyon fáj neki valami, amit jó lenne átvenni tőle, de nem megy: szóval, sokszor halunk meg kicsim, de jobb lesz, ha nem tudod meg, miről beszélek… És hányszor hal meg bennünk egy egész világ…
*
Tudom, hogy lesz háború, már el is kezdődött, még az első, kósza célzásnál, már akkor, amikor a lehetőségét emlegetni kezdték. És ezzel nem is mondok semmi érdekeset, semmi meglepőt, semmi újat. Amíg erőszakra erőszak a válasz, nem lehet vége. Időben kezdték adagolni, hogy felfogjuk: lesz. Hogy amikor majd az első bombák lehullanak, megkönnyebbüljünk… Mert akkor már amúgy sem bírjuk tovább a feszítést… Azt hiszem, ezt az is érzi, akit nem ért meg még ilyent… , hogy részese egy háború felvezetésének, ahogy lassan átfestik előtte az életét, ahogy lassan kiölik belőle a távlatokban való gondolkodást, amikor arra kényszerítik, hogy csak a mára koncentrálva éljen, és csak a tartalékokban lelje örömét, terveiben már semmiképpen…)

Február 25. (Már tíz éve minden reggel egy szelet kenyér és egy joghurt a reggelim, és volt olyan is, amikor még erre sem jutott. Kőnehéz ingyen kenyeret kaptunk, és hetekig csak a gyerekek ettek tejfélét. Pedig akkor éppen még egy volt a hasamban, és emlékszem, sírtam, nem azért mert én éhes voltam - odáig azért nem jutottunk -, hanem mert negyedik állapotosságomra pontosan tudtam, hogy mi az a minimum, ami kellene egy várandós anyának. Panaszolni nem mertem, kinek, és mi értelme lett volna? Ilyen időkben őrült, aki gyereket vállal, ezt épp elégszer kaptuk meg, de nem állt le a világ, szülni akkor is szülnek, ha háború van. Nem mentem tüntetni, akkor sem, amikor a szomszéd városban volt, mert pelenkát kellett mosnom, négy gyerek holnapját alakítanom, és a lelket tartanom körülöttem néhány emberben. Bolond világban ésszerűnek maradni lehet, hogy nehéz, de sokkal szükségesebb, mint a viszonylag normális körülmények között. Emlékszem annak az elszállt pasinak a körlevelére, aki azt rótta fel, hogy mi itt bénák vagyunk, mert szavunk még a Coca Cola reklámot sem képes elnyomni, és hogy miért nem megyünk fel Pestre tüntetni, gyalog, az időnk is kiadja, hiszen nincs munka, ha van, akkor meg nem fizetik. Na, akkor kívántunk neki minden jót, de aki tanácsol, az először nézzen szét a helyszínen. A fenének kellett nekem ezeket a rémálmokat előszedni, tisztára agyonvágta a napjaimat, és az óbégatás is csak egy darabig érdekes, a világ meg megy szépen tovább, csókolom, ennyi.)

Február 24. (A lányom rólad kérdezett, hogy mi van veled. Mondtam neki, hogy tavaszra, ha túléltük a telet, kiváltjuk az útlevelét és meglátogatunk téged, és a városod. Örömében nyakamba ugrott, mert még soha sem járt a szerbiai hegyeken túl, a tengeren is csak egyszer. Elfordultam befőzni a kávét, hogy ne lássa a szememet, de hiába, neki sem lehet már hazudni, gyanúsan hallgatott. Így van ez. Tudja, hogy vízum, tudja, hogy a nyarunk se lesz lényegesen könnyebb, és ennyi. Mert ez van, örömünk csak a lehetőség felvetéséig jut el, a beteljesítéssel már nem is foglalkozunk. A kertben közben este lett, a februári telihold épp feljött. Baglyok, macskák, szuszogó öreg az utcán. Tél van. Mindjárt lesz az esti híradó, és különben is, minek fagyasztani magamat, be kellene menni. Délről egy repülő villogva halad a hold felé, csak kicsit kell ráfigyelnem, és máris a bombázókat idézi, veszélyes játék, inkább mást képzelek… Azt mondta a lányom, majd átmegyünk minden hídon, és majd ugye elvezetem az Úttörővasúthoz, vagy a gesztenyefák alá… Szindbád amerre járt, és majd veszünk könyveket is, ugye majd bemutatom neki Jónást, és keresünk egy olcsó helyet, ahol megiszunk valamit. Mert biztosan megszomjazunk közben… Akkor kellett sürgősen kijönnöm a kertbe, mert felismertem, hogy benne is ott van valami, ami nem nyálas nosztalgia a soha sem volt után, hanem az mocorog benne is, ami nekem sem hagyott nyugtot. Én csak felismerem… Még nem mondom meg neki, hogy reménytelen, mert ha megoldunk minden megoldandót, ha el is jut odáig, ott úgy sem várja semmi a világon, vagyis semmi sem abból, amit most odaképzel. Ott valami más van, vagy valaki mást talál, persze, jó lesz az is, sőt sokkal jobb lesz, mint az álom. A hamis álomnál sokkal jobb lesz… Még egy kicsi kell, és nekem szegezi majd a kérdést, hogy mi miért születtünk éppen ide, ahol semmi se egyértelmű, semmi se világos, semmi se fekete vagy fehér… Lázadni fog, de majd vége lesz annak az időnek is. Vagy úgy, hogy elmegy innét, vagy úgy, hogy azért is marad...)

Február 23. (Nevet kellene adni. Ennek az állapotnak. Amikor befullad minden. Ragacs-idő. Egyszerűen nem működik az eddig sem nagyon működő. Most sehogy. Még a gépem is szabotál. Harmadszorra sem indul rendesen, már nekem fáj a gyötrése. Nem a gépet kellene újra elindítani. Nagyon nehéz elfogadni, hogy mindenben az emberi kapcsolatok a leggyengébb láncszem. Újra és újra a "megbízom a másikban" csapdájában esek. Azután jön a csalódás, a világosan látás. De miért nem veszem észre, ha visszaesek, és megint hiszek?
*
Bloggolók tudják, hogy a számláló függőséget okoz. Pedig nem az a lényeg, hogy mit mutat, hogy regisztrálódik-e minden olvasó: az a fő, ha elolvas valaki. Visszajelzés… ez is.
*
Az állapot túllépet minden határon. Melyiken? Mindegy. Rend, nyugi, meleg, kivételesen az egyik kölyök sincs itthon. Ez utóbbi fél mondat mögött az is ott van, hogy november óta a nappali-konyha az életterünk, a gyerekszoba kiiktatva, fűtési okok miatt. És minden beszélgetésünk a gyerekek füle előtt. Azért néha lenne "nichtfordemkind" témánk. De olyan volt, mintha nem lenne. Ültem a kályhán, néztük a hülye műsort, azután feljöttem a tizenkét fokba ide, a géphez. Na, ez egy helyzet, amivel foglalkozni kell.)

Levél

Három éve azt hittem, csak egy út létezik az irodalomban. Ma már tudom, hogy ez csak akkor igaz, ha úgy értendo, hogy egy, de az az egy a saját utam, nem pedig egy közös csapás, amin kötelezően menni kell, ha valahova el akarok jutni. Aki ide született, az hajlamos volt azt hinni, hogy ez az utóbbi az egyetlen igazság. Ahol csakis valaki után kullogva van megengedve, hogy gyalogolhasson. Akar a fene mások után menni. Vagy ha már azt tenném, akkor nem irodalmárokat képzelnék magam elé, hanem embereket, akik ezt megérdemlik, mert tettek érte, és ha tudnának róla, ki is kérnék maguknak a fejemben felállított sorrendet…

Február 22. (Érdekes úgy járni a kertben, hogy hó alatt még minden, közben én nem a havas kertet látom, érzem, hanem azt, ami a fejemben van. Amire még emlékszem a tavaszi kertekről. Nagyot gyalogoltam, elmentünk a festőhöz, akinek tusrajzi néhány héttel előbb vannak felrakva. Nagyon menne a tengerhez, Dalmáciába, valamikor már volt ott, festeni, lenni, nem a fürdésért, egyáltalán nem azért. Sírt, amikor ott kellett, hogy hagyja. A beszédtémánk a nyomor volt, közben arra gondoltam, hogy itt mindenki úgy éli meg, mint amit nagyon restellni kell, mintha csak a saját hibája lenne, és mentegetődzni kellene azért, mert nem tud lopni, csalni, seftelni, verekedni, tülekedni. A lányom talált egy függőt, kiírta az iskolába, hogy jelentkezzen nála, akinek elveszett. És kinevették az osztálytársai. Emília hiába próbált úgy hatni az értetlenkedőkre, hogy képzeljék el, hogy egy nagyon kedves valaki adta annak a lánynak, és majd mennyire örül, ha megtalálja… Nem ért semmit, hülyének nézték. A másodikos lányunk meg a kivételezésre akadt ki, újra és újra ez a témája. Látszik, hogy négy testvér nőtt fel, és az igazságérzetük talán ezért is érzékenyebb… Amúgy meg csalódtam, nem elvárásokban, mert azokat már nem is támasztok, hanem emberben, amit nagyon nehezen heverek ki.)


Ahol éltem

Az utcában épp annyi idős házaspár él, mint ahány agglegény. Fiatal házaspár egy sincs, ötven év alatti agglegény sem. Az özvegyasszonyok kétszer annyian vannak, mint a házaspárok. A házaspároknak vagy nem is volt gyerekük, vagy fiatalon halt meg, vagy pedig régen máshol él. Két gyereke senkinek sem volt, egykék utcájaként híresült el. Egy házaspárnak van kocsija, és két agglegénynek. A többség gyalog jár. A többség pontosabban sehogy sem jár. Nem bír, vagy már nem is akar. Különben is, hova mennének?


Kép, méltatlankodó idős hölggyel
   
Száz tojást adott el érte. Mondta a fodrásztanoncnak, hogy nem akar festést. Nem festék ez, csak egy kis színt kap a néni haja. Neki soha sem mester jut, örökké tanoncok. Most nézd meg, hogy kéklik a fejem, így menjek ki az utcára? Kékesfehér glória a feje körül, naptól kifakult kékszínű virágok ilyenek. Rézgombokat válogat, a tavaszi kabátját újítja. Nem kellett az ócskásnak sem, ki sem számolom, milyen öreg. Piacozni jártam érte, apámmal egy egész napi utazásba került, mire megvettük. Most meg nem kellett az ócskásnak sem… A haja színe, mint a tavaszi ég.

Február 21. (Próbálom megkeresni magamat. Délután egy kosár pogácsát sütöttem. Fanni már nem annyira beteg. Jobb idő van. BiL lehozta a magánlevelemet, azt írja, úgy sem tudni belőle, hogy ki a szerző… Nem? A világon kívüli világ iszonyúan kicsi, nincsenek illúzióim. Nem kellett volna foglalkoznom a témával. Igaz, nem lehet örökké menekülni. Az öcsémmel is veszekedtem. A helyi lapban megjelent egy írásom, kipofozott formában az itt is közzé tett, január elsejei. Nem kellene kibeszélnem a családi dolgokat, mondta. Azután a valóság és az irodalom kapcsolatának témája következett. Ostoba vitába keveredtünk. Nem képes felfogni, hogy ugyanaz a dolog esetleg nekem mást is jelenthet, mit neki, akkor is, ha együtt nőttünk fel. De már nem a régiek vagyunk, mert negyed óra után én kezdtem lejjebb adni, és akkor ő is. Máskor vérre mentünk volna. És csak azért, mert ugyanazt én másként éltem meg. Mint a háborút, mindenkinek megvan a saját verziója. És megint itt vagyok. Ma találtam néhány akkori lapot. Érdekes, hogy nem raktam félre mindet, ez valami olyasmi lehetett, mint a napló törlése - nyomtalanná téve azt az időt, azt hittem meg nem történtté is tehetem. Látszik, hogy nem. És olvasom a 1999 áprilisából megmaradtat... Akkor lettek oda a hídjaink. Közben sport, irodalom, most banálisnak tűnő egyéb hírek töltik ki a nyolc oldalt. Műsorok. Épp olyan felfoghatatlan így utólag… Emlékszem, gyerekkoromban a második világháborús lapokban böngészve elképedve láttam, hogy színház, mozi, kiállítás… nem értettem, hogy miként voltak képesek az emberek másra is gondolni akkor, mint a háborúra. Most ugyanezt éreztem, 1999-re értve. Pedig benne voltam, és akkor fel sem tűnt, csak most furcsa. Az elmúlt idő mindent törölt a fejből, és olyan, mintha egy lélegzetvétellel éltük volna át a 1999. március 24-től, 1999. június 10-ig terjedő időt: bombázások. Mert ha itt háborút mondunk, az másra is értendő, a "bombázások" csak a NATO-val kapcsolatban. A tegnap megjelentetett toronyról akartam írni, de majd holnap… )

Február 20. (Belgrádban, a nagy tüntetések városában alig kétszázan voltak… Világon kívüliek lennénk? Ez az utóbbi megfogalmazás volt a legkínosabb, mert tetszik, vagy nem tetszik, van benne valami. Világon kívülinek lenni pedig semmi jót nem jelent. De a közöny vádját már válaszlevelemben kikértem magamnak. Konrád György sorai abból az időből maradtak meg emlékezetemben: "Mi az a túlélés? Hogy még mindig élünk? Hogy az ember tovább él, mint a baj? Győzelem a hosszabb élet által? Igen, a túlélés valami olyasmit jelent, hogy kibírtuk, felülkerekedtünk. A nép túléli vezéreit. Bajban olyasmit mondogatunk magunknak, hogy ezt a kis időt fél lábon is kibírjuk. A túlélés reménye magában foglalja a körülmények ideiglenességének a hitét." Most nagyon kell hinnem benne, hogy a körülményeink csak ideiglenesek! Ma azzal jött haza a párom, hogy nincs, nem lesz fizetés - november óta semmi se volt. Pedig a mai napban volt az utolsó reményük. Hétfőtől minden munkás kap két paletta üreges téglát, és ámen. Elvert bennünket a NATO, volt egy 2000 októberünk, az elnök Hágában (meleg van neki, és kap enni!), már nem is Jugoszláviában élünk, hanem….Jézus, nem is tudom, hogy hogyan írjuk újabban: Szerbia és Montenegró? Ha meghalok, elég cifra lesz lekövetni. Egyikben születtem, másikban éltem. (Éltem?!) Ettől cifrább csak a most elhunyt nagyságánknak volt, majd száz évesen kijutott neki mindenből! A Monarchiában született, régi, új, legújabb Jugoszlávia… Az ember marad a fenéken, és közben meg úgy néz ki, mintha mindig mászkálna ide-oda. Ez csak elmélkedés. Had jöjjek már megint a fákkal… maradt az eper a galamboknak, megmaradtak az akácok is, de a két szilvafának annyi! Erről tudni kell, hogy portavásárlásunk óta (1989) könyörgök, hogy a mellettük növő újaknak kell az élettér, betegek is, vágjuk már ki őket… minden évben legalább két nap veszekedés volt belőle. Párom ragaszkodott hozzájuk a három vödör termés miatt, mert bár egy korty alkoholt se iszik, meg se kóstolja a végeredményt, de minden évben főz pálinkát. Azután csak lesi, várja a vendet, kínálja, faggatja, hogy na, ízlik? és rettentően boldog, ha dicsérik. Pestre is jutott belőle, szép, nyugis, dumás esték kísérője volt, kertem ízeit osztottam meg mással. A fene essen ebbe a nyomorgós világba, nem szóltam én egy szót se, csak könnybeszaladt a szemem, amikor megláttam a csupasz helyüket… Olyan volt, mint ha a tizen éve egyfolytában vívott csata győztese lettem volna, és kurvára nem esett jó győzni!!!!! Legalább ne lennénk ilyen hülyék. Befagy a seggünk, erre itt érzelgősködünk. Amúgy meg pofa be, mondtam magamnak az előbb. Néhány háznyira egy gyümölcsös… szépen, sorban, válogatva se, földközelben elvágva a fák. Barack, körte, ami, ahogy jött… Heten élnek egy fedél alatt, egy szobában, a nagyapa kevés nyugdíjából… a villanyukat már levágták, a két dolgozó férfi vállalata tönkremenve, két pici gyerek van, és két nő… Hogy mit ehetnek, azt el sem tudom gondolni. Soha sem a panasz szól belőlem, egyszerűen a döbbenet, hogy ide jutottunk. Amikor írom, magamat szoktatom a tényekhez. És még mindig nem hiszem el, hogy ezek mi vagyunk, ez a mi életünk. Pedig ez a valóság. Milyennek látom a jövőnket? Néha határozottan azt érzem, hogy boldogan fogunk még visszaemlékezni EZEKRE a napokra, picsogós nosztalgiával, hogy MILYEN JÓ volt! Nos, igen, együtt vagyunk, tudunk még nevetni is magunkon, és mindennek ellenére biztosan reménykedünk is. Konrád György, fentebb idézet sorait tessék most megint elolvasni. Köszönöm, hogy még nem adtad fel, hogy visszajársz ide… Ígérem, amint jön a tavasz, lesz ez jobb is…)

Február 19. (Igazi parlamenti hangulat alakult ki a délutánban. A háztól délre van egy eperfa, ami fűrész alá került. Amúgy is dühös a párom, mert soha az életében nem szeretett muszájból fát vágni, különben is, élő fából soha sem elég. Ez az eperfa egy pár vadgalamb helye. A legnagyobb zúzmarában, dérben, jégben ott ülnek egymás mellett, szoros közelségben, és minden ajtónyitásunkat követik. Nem értem, miért nem bújnak el a fenyők közé, valami oka biztosan van, hogy nem mennek a többiek után. Kedves párom elkezdte szabdalni az eperfát, öt-hat vaskos ága volt eredetileg. Még kettő élte túl a mai napot. Ott a két galamb, és nézi, ahogy megyek ki a műhelybe. Elkezdődött az alku. Igen, ő is sajnálja a galambokat, meg azt is, hogy ettől az árnyéktól már nem frissülünk a nyáron, de döntsem el végre, fagyoskodni akarok, vagy érzelgősködni, és különben is, ne baszogassam már, elege van mindenből. Aljas módszerhez folyamodtam, kicsit bánt is a dolog: bementem a gyerekekhez, és kissé rájátszva, előadtam, hogy szegény galambokkal most mi lesz? Volt is lázadozás, szavazás, meg apelláta, ajtócsapkodás is a végén. Az eperfa marad, de elköszönhetek a két, már előzőleg, párom által kiszemelt akáctól… A nagyobbik lány röhögött, mint a fakutya, szerencse, hogy nem parkettás a lakásunk, mondta. Nem jár messze, mert a padláson tönkre mentek a hajdani videós üzletünk préselt lemez polcai, a cserepek között behullott hó miatt szétáztak, szétnyíltak, mint a bazsarózsa. Szóval, elvagyunk, próbálunk derülni a sírnivalón. Már a kicsi is jobban van, tegnap belázasodott, az éjjel egy szemet sem aludtam, ő szerencsére igen. És holnap lesz a párom vállalatában gyűlés. Három hónapja egy dinár se, mit lehet még mondani... Ezek mellett eltörpül Irak és a háború. Nem is igaz, csak azzal egy másik fájlban szenvedek. Béka van a torkomban tőle. B. mondata vígasztal, azt írta, hogy tulajdonképpen már megírtam, csak nem tudom felfogni. De akkor hol van?)

Február 18. (Az ablakom alatt egy férfi szamár után kullog, zsákok vannak az állat hátán. Az ember vesszővel a csizmája szárát csapkodja, valószínű, hogy a szamár noszogatására van a kezében. A felesége lehet az, aki később ér az ablak látószögén belülre, a sort zárja talán, és annak a kezében is egy pálca van. Elnevetem magamat: ő kit bíztat vele? A zsákban kidudorodó valami hasogatott fát, vagy esetleg szenet sejtet. Az előbb biciklin frissen kifűrészelt, legallyazott akácot tolt az ismerős menekült. Amikor idejöttek, első kérdésük az volt, hogy hol van itt erdő? Sehol, mondtuk, akkor kezdtek vakaródzni. A határban már nem nagyon maradt fa, nem csak az öreg tologatta befelé, és nem csak a menekültek, így ment ez egész nyáron. Úgy látszik, az öregnek is elfogyott az, amit bekészített. Bosszant, de én ugyan nem szólnék neki, és amint látom más se. A gazda pedig, akinek a földvégéről ritkítottak, vakaródzhat tavaszra. A mi kertünk mezsgyéjét se kímélték. Már mi sem. És a nap süt. Végre. Elképesztően beszűkült mozgásterünk, a napi gondok egyre hátrébb szorítanak… Attól félek, ismét beleesek a depressziós gödörbe. Tavaly, amikor túl voltam a mélyponton, megígértem magamnak, hogy résen leszek, és még egyszer az nem következhet be. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy más út is vezethet ugyanoda. Ma meg kell keresnem a nagy családosok frissen alakult társulásának elnökét. Négy gyerekkel igazán ott lett volna a helyem a gyűlésen…)

Február 17. (A tegnap kész csőd volt. Anyám szombati disznóvágása után a nyolc éves úgy jött haza, hogy torka-füle-feje fájt, ráadásul a jobbik kabátja totálkáros. Mindennek tetejébe bedöglött a tizenhárom éves mosógép - nem vagyok babonás -, és nem győz a párom annyi fát kivágni, amennyit naponta el kell tüzelnünk, hogy legalább tizennyolc fok legyen a házban. Mert a bekészített szénnek már régen annyi, a fának is. Viszont ezt a területet, szintén tizenhárom éve, épp azért vettük meg, mert olyan volt, mint egy esőerdő. Persze, egyáltalán nem arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz tüzelni belőle… De azért jó volt tudnom, hogy ha minden kötél szakad, van mihez nyúlnunk. Mások amúgy is megteszik, rendszeresen. Annak örülök, hogy már nem kap el tőle az idegbaj. Mit birok? Aki lop, az akkor is lop, ha üvöltözök, fenyegetőzök vele. És a hülye is tudja, hogy a létfenntartási lopás nem büntethető. Úgy hallottam, hogy nyolcezer dinárig még jegyzőkönyvet sem vesznek fel. Belefér. Persze, most senki se gondoljon száz éves tölgyekre, átérhetetlen vastagságú fatörzsekre… Nem hiába szeretem az akácokat, nőnek, mint a fű, esetenként jobban is. Az ide rakott képek soka is a kertben készült… És azt se higgye senki, hogy nem szakad a szívem minden ág után! Igyekszünk onnét kivágni a napi adagot, ahol amúgy is sűrűn van. Bár erről talán a madarainkkal kellene konzultálni. Mikor lesz vége ennek a télnek? Mindenhez képest jól bírjuk, írja az ismerősöm… és azt is hozzáteszi, mi bizonyára nem a romantikáját látjuk ennek. Igaza van. Sokkal jobban látjuk azt, amit ezután kell tennünk: az első szép naptól kezdve a fagyosakra készülve élni. Mint a háború. Akinek egyszer volt benne része, az már soha sem tud nyugodtan élni a békében.)

Február 16. (Beszélgettünk, és a tibeti tanárt idézve mondta, hogy hajnalban kell kimászni az ágyból, akkor is, ha nehéznek tűnik, mert akkor legtisztább az agy. Paraszti őseim is tudták ezt, eszerint is éltek. A gangon fekve nem is lehetett volna tovább lazázni, mert a keleten ébredő nap épp az ott alvó férfi arcába sütött: egyrészt, mert a házat csak menedéknek, asszonyoknak valónak tekintették, másrészt pedig a porták mezsgyéje jókora távolságra volt egymástól, és semmi sem takarta a kelő napra látást. Hajnalban keltem, azaz megelőzve, már fél ötkor. Megnéztem a leveleket, néhány a tegnapi tüntetésekről szól, és kérdés is van: itt miért volt ekkora csend? Apátia, letargia, depresszió. Kilencven óta tüntethetett, aki akart. És a NATO itt már megtapasztalást jelent. Fanni akkor tanult olvasni, és első elolvasott szavai egyike volt. Néhány ismerőssel beszélgettünk, kíváncsi voltam, hogyan vélekednek, mit hoz a jövő. Aki itt él, annak nem csak a logikus észjárása mondatja, hogy bizony, lesz bombázás… mert a gépezet beindult, és nincs semmi, ami megállítaná… Ismerős a feszültség, amiről már tudjuk, mibe torkollott. Néha olvastam olyan véleményeket, hogy többet kellene írni a megtörténtekről. De ha egyszer még nem lehet! Majd később, biztosan. Most látom, semmi értelme nem volt hajnalban ébredni. Ráadásul a nyolc éves felébredt, rám nyitott, jó reggeltet mondott, majd elmosolyodott, és azt mondta, hogy látja, rossz reggelem van. Érdekes, amíg nem mondta, nem is voltam tudatában…)

Február 15. (Szép kis panoptikumot lehetne mutogatni, ha ismerőseim szélsőséges gondolkodású egyéneit raknám bele! Vállald fel önmagad, legyél az, aki vagy… No persze, azután meg csak győzd a magyarázkodással! Az élet egy aknamező, sóhajtanám hangulatfény, meleg, zene, kellemesen elmerengő társaságban. Na, akkor erre igyunk, mondaná az, akit teljes józanságában még az anyja sem láthatott… rossz nyelvek szerint. Az vagy, akinek látszol, a többi nem számít. Zászlóra is írhatnánk akár. Akinek szomszédságában Hentes lakik, az érti miről beszélek. Szerencsére, felénk a csatlakozás még mást jelent. Mondjuk azt, hogy az internetre, vagy a társasághoz. Olvasom a feltételt, hogy labdát a disznóknak, a stressz miatt… Követelmény. A húsevésről nem könyvek, érvek szoktatnak le, nem is elvek. Különben is, az a heti egyszeri alkalom szinte már leszokással egyenlő. Naponta látom, ahogy hozzák, verik le az állatokat a kocsikról… hallom, ha netán nem látnám. Anyám pedig holnap disznót vág. Boldogságomra, felmentett a részvétel alól, így is többen lesznek, mint kellene. Gyermekkori rémségek közé tartozott a disznóvágás, ha nem volt szerencsém, évente kétszer is. Részegen dallikázó Dudás nagyapám hol dörmögő, hol rezgő hangja az egyetlen szép emlék. Az meg túl szép, túl sok rejtettet hozna fel, még nem tudok szembenézni… Még nem. Vannak napok, amikor tényleg olyan, mintha aknamező szélén állnék, és ha lépni merek, bármerre, robban alattam. Már megint burkolok! Közben meg csak arról lenne szó, hogy írok valamit, amit nagyon szeretnék előadni, mert ott nem burkolok, viszont a figurák nem hiszem, hogy díjaznák… )

Február 14. (Ha egy korombeli kezdi úgy, hogy "gyerekkori szerelmem", az azt jelenti, roppant jó memóriával rendelkezik az illető. Igen, mert olyan régen volt. És az este felhívott. Boldog Valentint megelőző estét, mondta. Már ezer éve nem hallottam a hangját. Hát te? Hát én. Mi van veletek? Semmi. És nem nagyon volt mit beszélnünk tovább. Azért az igazsághoz azt is tudni kell, hogy egészen kisgyerekkori, egyoldalú érzelem volt, ami későbbi, baráti kapcsolatukban már csak humorizálva lett emlegetve. Az élettől kapott egyik fontos lecke épp az a tapasztalat volt, amit ebből szűrtem le: minden elmúlik, amibe ma képes lennél belehalni, az holnap már csak mosolygásra késztet. Vagy szégyenkezésre. Vagy letagadod. Vagy azt sem tudod már, hogy kitől kaptad azt a rózsát. Itt ül a kézfejen, bármelyik percben elrepülhet, tehát akkor inkább ne is legyen az enyém? A pillangó, ugye. A szerelem. Kisbarátomat vigasztalgattam, ha éppen egy nagy szerelembe esett: nem baj, majd elmúlik. Titokban azért reméltem, hogy egyszer valaki, ha nem ő, hát akkor majd valaki más bebizonyítja nekem, hogy van olyan szerelem is, ami nem múlik el… De olyan nincs, és éppen ez a jó benne. Ki győzné a hatalmas lánggal égő tüzet huzamosabb ideig táplálni?! Átalakul szépen szeretetté, melegítő biztonsággá… Persze, ha nem válnak szét egymás útjai, csak akkor. Ne tegyem le még a telefont, mondta tegnap este a volt-nagy szerelmem… tulajdonképpen azért hívott bennünket, mert segítségre van szükségük, úszik a ház, csőtörésük van. Ja, ilyen egyszerű, még jó, hogy gyanakvásom eleve megakadályozott benne, hogy képzelegjek. Rendben, megoldjuk, a férjem mester ebben (is). Kicsit még emlegettük a múltat, persze nem az iskolát, hanem a tizenöt évvel ezelőtti közös történetinket, akkor is volt vizes, bőven. Házuk mögött hegy van, ahonnét a hatalmas esőzések következtében lezúduló égi áldás szabályosan kimosta a falakból a maltert, és a latyak a lakásukon keresztül talált magának utat… No, így van ez, itt a baj se csak bajt jelent, legalább találkozunk megint…)

Február 13. (Az álom… Szerintem is lehet benne valami, hogy egy álmot értelmezni csakis annak megálmodója képes. De persze azt is eltudom képzelni, hogy néha nem árt a külső segítség. Mert álomszövegeim lapján olyan lehetek, mint a hangya: mászkálok összevissza, és nem látom, mert túl közel vagyok hozzá. Nem mániákusan, de mégis követem álmaimat. Nagy merészség lenne nem figyelembe venni. Számos jós álmom volt, amiket talán úgy is lehetne magyarázni, hogy persze, mert magam is elősegítettem, hogy megvalósuljanak… Viszont néhány olyan álomban volt részem, ami nem rólam szólt, hanem másokról, és amikor beteljesedtek, nagyon megdöbbentem. Néha úgy gondolom, nem kell ez nekem. Máskor azért elfogadom, mert útjelző szerepük van. Legmegrázóbb jósálmom kilenc nappal a megtörténte előtt volt. Sötét, fekete szobában egyetlen dologra esett fény: legkisebb lányunk kiscipőire. A feketeségben az élénk lila kiscipő oldalára fordulva hevert, mintha eldobta volna valaki. Szorongva ébredtem az álomból, de azután nem foglalkoztam vele, biztosan el is felejtődött volna, mint a többi. Sajnos, nem így történt. Fanni akkor két és fél éves volt, és jó egy hétre az álom után, a szobában játszva elesett, és maga alá csavarodva eltört a felső lábszára. Hosszú, kínokkal teli hónapok következtek. A lila kiscipő még sokáig használatlanul maradt. Ehhez azt is tudni kell, hogy a gyerekekkel kapcsolatban mániákusan rettegtem, hogy baleset éri őket, és majd kórházba kell rohannunk… Ezerszer lejátszottam magamban ezt a rémképet. Már tudom, hogy hiba volt, mert amikor megtörtént, megértettem, hogy rettegésemnek is köze lehetett a megvalósuláshoz. Szerencsére, soha más baleset nem történt, de annak ellenére, hogy lehetőségemhez képest a maximális biztonságot igyekeztem megadni nekik - most elsősorban fizikai értelemben gondolom -, tudom, nem csak az én érdemem volt, hanem egyszerűen szerencsések vagyunk. Azt mondják, a később születő gyereket jobban félti a szülő, de én pont fordítva érzem. Talán az a lábtöréses eset miatt is… Mert az első három gyerekünk bármelyike ha egy percet is késett, már pánikoltam. Fannival sokkal lazább vagyok. Így mindenkinek jobb. Az álmok? Inkább Jung, mind Freud szerint… Visszatérő álmom mindig ugyanaz: üres szobákban járok, tágas, de ablaktalan mind. Még nem kész, hanem csak épülőfélben lévő házban. Nos, megfejti valaki? Sejtéseim vannak róla… de túl közel vagyok, és nem biztos, hogy jól látom.)

Február 10-11-12. (Hirtelen, egyik percről a másikra leestem lábról. Két napig feküdtem, mint egy darab fa, de mivel betű nélkül akkor sem bírtam ki, olvasni próbáltam. Hemingwayt, például, a harangokat. De minek már előröl kezdeni, inkább csak onnét, ahol felütöttem. A havas hegy egy régen olvasott novellát idézett fel, és lehunyt szemmel sokáig gondolkodtam, ki is írhatta, kinek is adhattam oda valamikor azt a könyvet, amiben a novellát találtam. És nagyon sok elkallódott könyv jutott így eszembe. Lázas félálomban bosszankodtam rajta. Ideje lenne már az újraolvasásnak is. Fiatalságom olvasmányait előszedni. És ideje lenne már kicsit nyugisabb tempóra szokni, mert még mindig egyszerre tennék száz félét. Nem szeretnék most fiatal lenni. Nem szeretnék ismét fiatal lenni. Persze, feleselj csak velem, hogy könnyű ilyesmit leírni, amikor amúgy sem lehet… Közben próbáltam a néhány hűséges olvasómra tekintettel lenni, de a gépem egy húron pendülve velem, egy istennek sem akart beindulni. No, most végre sikerem volt, a modem sem hagyott cserben, sőt, eddig a leveleket is lehívhattam, remélem, elküldéskor is szerencsém lesz.
*
Az egyik levélből idézem: "--- Vajdasági magyar és szolidaritás, ezt már megtanultam, hogy ilyen nincs. Most azt tanulom, hogy magyar szolidaritás sincs. Van-e emberi? Persze hogy van. De nem szabad számítani rá. Oda akarsz betörni, ahol számodra nem tartogatnak fel helyet. Senkinek sem tartogatnak helyet, dzsungelharc a világ, ahol az ügyesebb, a rámenosebb és a szerencsésebb gyoz. Az eroszak különbözo formái természetesen megengedettek. Egyre kevésbé látom, hogy mi lesz holnap, s egyre kevésbé érdekel. S ez nem is letargia. Az adott helyzetet lehetne másként is feldolgozni? Nekem ez a hozzáállás tunik a legjárhatóbbnak." Eddig az idézet. Ugye, nincs ebben semmi különös, szinte közhelyes mondatok, egymás után. Engem mégis fejbe vert. Mert olyan ember írta, akit jól ismerek, és minden mondatából száz mögöttes, másikat olvashatok ki. Mert ezerszer megbeszéltük már, le is írtuk sokszor. És most újra leírta. És engem is újra és újra felháborít. Mit bizonyít ez? Talán azt, hogy még mindig reménykedem. Hogy talán tévedés az ilyen vélekedés.

Apró dolgok térítenek vissza az alagútból. Például az annyiszor leírt dolog, a köszönés… Azt mondják, ma már nincs távolság. Mert az Internet, a repülők, stb…. Van benne valami. Ausztráliából kaptam egy levelet, néhány perce készült fotókkal. Vagy esemest az előbb, Afrikából, falubelijeink épp a Szaharába indultak… És sorolhatnék ilyen példákat. Mert ugye nincs távolság. De a két nap kábulatom után azt érzem, hogy csak az van. TÁVOLSÁG van. Ha a gép nem működik, kikapcsol a világom is, amit három éve megcsináltam magamnak. Nem egy imélező írta már vissza, hogy melegséget kapott a leveleimből. És én is éreztem ugyanezt. Akkor is tévútra vihet.

Apró dolgok térítenek vissza az alagútból. Például a szegedi buszvezető, néhány hete, vasárnap. Jó reggelt, asszonyom, jó reggelt uram. Mindenkinek köszönt. És nem egyenköszönés volt, hanem személyhez szóló. Láttam, mert mindjárt az első helyre ültem. És még csak nem is azért voltam boldog, hogy nekem köszönt, hanem mert mindenkinek. A finom hölgynek éppúgy, mint a másnapos, kialvatlan öregasszonynak. No, de mi is ebben a csodálni való? Mert észrevette a másikat, és emberien viselkedett. Itthoni példa is, hogy legyen… Állok a sorban, mellém kerül valaki, kicsi ez a falu, látásból ismerem, névről nem. Kezét karomra teszi, keresi a szememet, és azt mondja: olvastalak. Semmi többet, csak ennyit. Nem tudom, mit olvasott tőlem, de valahol, valami összeköt vele. És a gyerekek. Borzasztó jó, hogy néha beszélni sem kell, és értjük egymást… Ilyenkor elfelejtem azokat a dolgokat, amik a fentebb idézet levél íróját bántják… És Beuys szerint a világ jelenlegi állapota nem olyan adottság, amibe bele kell törődni…

Február 9. (A borítékolt, kanálnyi földről ismét Flóris bácsi idéződött fel. Nem mindig értettem a felnőttek beszédét, és a sokat emlegetett "utolsó hajó" fogalma is homályban maradt. Akiknek sikerült az "utolsó hajóval" elmenni… Magamban misztikus képeket rajzoltam beszélgetésükhöz. 1939, ennyi volt a tény. Úgy növekedtem közöttük, hogy csak utalásaikból sejthettem meg valamit. Ha kérdeztem, elhallgattak. Úgy árulják a földet, mint itt a pirospaprikát, zacskóban, mondta Flóris bácsi. Azután elmaradt, félni kezdett a repüléstől, megöregedett. Akik pedig emlegethették volna, meghaltak. Néhány éve jött egy csomag, a fiának jutottunk eszébe. A csomagban volt egy láng piros pulóver is, nekem ajánlva. Tavaly nyáron vettem fel először, a lösz falak tövében a Kaláka villamosát hallgattam benne. Amikor jó sokára, kerülővel tudtam meg, hogy gyermekkorom matuzsálemi kort megért Flórisa meghalt, gondoltam, majd írok a fiának. De mit írhatnék neki? Még gyanút fogna, azt hinné, akarok tőle valamit. Hogy akarunk tőle valamit. Jegyet arra a hajóra… Flóris bácsi kertünk piszkéi alól kanalazta a földet, morzsánként szórta a selyempapírral bélelt borítékba. Nem piszok az, gyerekem, hanem föld, mondta később az asztalnál, arcát tapogatva…)

Február 8. (A szobám meghányva ruhákkal. Miért rakosgatok húsz évvel ezelőtti blúzokat, a negyvennyolc kilómra szabott nadrágokat, agyonhordott pulóverokat? Inkább én dobjam ki őket, mint utánam mások. Az sem egy utolsó szempont, hogy a szekrényben lényegesen több hely lesz. Közben hallgatom a híreket, információkkal bombázódom, és várom, hogy lehessen kertet vakirgálni. Mert akkor végre az egészséges ritmust veszem fel. Evésben, alvásban, tervezgetésben, mozgásban. Kevesebb idő jut az információk begyűjtésére. Gondolok itt arra, hogy a kertbe nem jön utánam a tévé-rádió-Internet-napilap híráradata. Az információ társadalma…… ah! ah! ah! Kérdem én, nekem, magambafordulós falusi asszonynak minek mindenről tudni? Nem mondom, kellemes érzés, ha társaságban hozzá tudok szólni a témához… Idős ismerősünk Amerikába került koros fia ahányszor csak haza jött, megtúrta a kerti földet, tapogatta a mogyoró törzsét, rákérdezett, hogy mi lett a két éve ültetett naspolyával, a birs vadhajtásait nyesegette a bicskájával, számolgatta a fakopácsokat, és ha a kora tavaszi estefelé már langyosabb volt, egészen sötétig kint matatott a kertben. Apám ugyan nem kérdezte, hogy az első kézfogások, ölelések után miért vonul, szinte menekülve a kerti világba, apám értette, hogy miről van szó, akkoriában én inkább csak éreztem. Asztalhoz készülődtünk, Flóris bácsi kezet mosott, leült mellém. Bácsi, piszkos az arca, mondtam neki ahogy ránéztem. A borotválkozó tükörbe hajolt, nem piszkos, csak földes, felelte, és kézfejjel letörölte a foltot. Azt tudjuk, hogy hol, melyik elnök mit mondott, csak a természet folyamatosan, felénk is áramló információt vesszük egyre nehezebben. Közben meglettem a ruhákkal is, néhány használható darabbal elindultam a szomszédba. Hófehér a táj ameddig ellátni, de a kerítés tövében egy fekete kupac, nem akartam hinni a szememnek: vakondtúrás! A legalább húsz centis hó tetején fényesre fagyott, fekete rögök…)

Február 7. (Tegnap az esztergapadnál fejeztem be. Nem túl hosszú időt voltam a tanult szakmámban, három év és néhány hónap van a munkakönyvemben. Jöttek a gyerekek, nem akartuk, hogy más nevelje őket. Még a nagyi sem, de ő sem akarta annyira. Ma szinte nevetségesnek érzem az akkori terveinket, és ha a nagyobb lányaimat elnézem… Mintha ők nem álmodnának olyasmikről, mint mi, az ő idejükben. Hogy van az a mondás, hogy adja Isten, hogy legyen, és azután ne legyen? Ettől kemény ez, ami velünk van. Jó, jó, nem kezdek nosztalgiázni. És nem is nosztalgia az, amikor gebedezem a fájástól, ha arra gondolok, korosztályomnak mennyi mindene volt, ami a mostaniaknak nincs. Nem, nem arról van szó, hogy anyagiak… LEHETŐSÉG volt. Tér. Tenger! Helyek, ahol az apám járt, és azt hittem, majd én is… Mire mehettem, csak az a montenegrói szakasz maradt. Naív elképzelés él(t) bennem, hogy felismerem a házakat, amiket ők építettek. Rijeka, Opatija… Akkor is tél volt, hatalmas. Melegített téglákat raktunk az ágyba, a kályhán hatalmas fazékban víz volt, hogy ha a kályha lealszik, az még tovább melegítsen. Furcsa, írás közben ellegeltem. Délután elővettem egy kartondobozt, az újságokat akarom belepakolni. Már vagy öt perce gondolkodtam mindenen, és a doboz feliratát bámultam. Most ért el tudatomig: "Dalmacija-Vino, Split" - ezt írja rajta. A kikötő. Hatalmas valamik a parton, nevüket nem tudom, hozzájuk kötötték a vitorlásokat. Apám támaszkodott az egyikhez. Előre félek a bevezetendő vízumkényszertől. Mint amikor a letétet kérték kiutazáskor… Lehet, sehova sem mennék, de ha tőlem független dolog miatt nem lehet, az szörnyű. A bezártság szörnyű.)

Február 6. (A hó. Óh, az a hó, még mindig! Anyámnál is elhánytam. A vert falak tövéből hajdanán kötelezően, mielőbb. Apám meghalt, anyám azt mondja, ráér az. A kaput alig bírtam benyitni. Könnyű fából van a hólapátja, ki-kiszólt, hogy hagyjam már, nem kell annyira, csak épp a járatokat… A libákig, az ólig, az öcsém műhelyéig. Majd leolvad. Itthon a gyerekek szó szerint hemperegtek benne, a szomszéd kutyája is csatlakozott hozzájuk. Kétségbeesett kapaszkodásom a szépségébe már lassan kifáraszt: mikor lesz végre igaziigaziigazi tavasz!!!!! Mert én már csak úgy tudok szétnézni magunk körül, hogy mi éghető, és mi nem… Amúgy meg ki is lettem oktatva rendesen: az ember előre gondolkodik. Igen, emlékszem a nyárra, és akkor sem dőzsöltünk a javakban… A télre számítani kell, és az ilyen tél a tél. Ha enyhébb, akkor az ajándék. Na igen. Készül egy riportom, amiben arról lesz szó, hogy tulajdonképpen miből él az, akinek semmi jövedelme. És arról is szól, hogy milyen alacsonyra lehet, vagyis kell leszorítani az igényeket. Eljárok a családhoz, jókat beszélgetünk, a hangulat mindenek ellenére derűs. Van mit tanulnom tőlük. Aki itt tanul túlélni, bárhol boldogul, mondta a családfő. Miért nem ment el, miért nem mentek el, kérdeztem tőlük. Nevetett az apa, legyintett a feleség. Hogyan a csodában fogom én azt leírni, hogy benne legyen az a sok minden, ami abban a néhány másodpercnyi időben volt?! Fémesztergályosnak tanultam, a gyakorlati óra első mondata jutott eszembe. Az egyik, nagyon szeretett, kedvelt tanárunk mondta, amikor a műhelybe vezetett bennünket: gyerekeim, ezek a padok nem a legjobbak, de aki ezeken megtanul dolgozni, az egy jó esztergapadon fütyörészve elboldogul…)

Február 5. (Itt lakik a szomszédunkban, akkora, mint egy babszem. Soha sem panaszkodik, pedig biztosan lenne neki mire. Ha most ezt olvasná, alaposan leszidna érte: ne akarjak már a fejébe látni, honnét tudom én azt… Havat lapátoltam, amikor megszólított: szép időnk van, ugye? És ment is tovább. Senki sem tudja, hogy hány éves, mert nyolcvanon túl is fürgén jár. A férjére már talán ő sem emlékszik. Hat testvére közül a legfiatalabbikkal él együtt. Legalább tíz év van közöttük, de mégis ő a mozgékonyabb. Semmi morgás az idő miatt, már tűröm a telet, lapátolok tovább. Felfogtam, hogy nem azért esik, hogy bosszankodjunk rajta. Mert a tél az tél. Belesimulni a dolgok rendjébe. Ebben a hajszás világban? Igen, ebben. Akinek lehet, legalább az. Még nem voltam kész, már jött visszafelé a boltból. Zárkódtam, mentem vele. Vittem a lapátot is. Mire letúrtam házuk előtt a járdát, készen volt a tea. Nem mondtam, hogy nem szeretem. Semmilyen teát nem szeretek, kávéhoz szoktam, és kész. Az ablakon túl már nem is esett, hanem szakadt a hó. Nem fáraszt azzal, hogy szidja a világot, vagy a sorsot átkozza. Pedig lenne neki miért. Húga az ágyból felelget, beteges megint. Kevésből élnek, és egész évben a télre készülve. Elővesz egy füzetet, amiben pontosan leírva, hogy miből, mennyit kell bekészíteni, hogy nyugodt telük lehessen. De hát ez a tél különösen zord… mondom nekik. A tél az tél, zárja le a fiatalabb. Mi van ezen csodálkozni való? Pontosan tudják, hogy egy rendes télre mennyi tűzrevaló kell, és ha az enyhébb idő miatt kimarad a szén, nem gond, a rákövetkező évben majd kevesebbet kell pótolni hozzá… Tulajdonképpen semmi sem történt ebben a délelőttben, de úgy jöttem haza tőlük, mint aki egy utazásról tér meg.)

Február 4. (A helyzet változatlan. Egy interjú befejezve, családról gondoskodva, magamról is jó lenne valakinek… Ilyen napok is vannak. Itt van ebben a picinyke falucskában egy nehéz könyvektől roskadozó, grammos termékek számára készített, gyönyörű gyógyszertári berendezés! Valamelyik nap előadás közben (szégyen, hogy ellegeltem) vettem észre azt, amit már régen kellett volna: vétek pusztulni hagyni az olvasóteremmé alakított gyógyszertár egykori bútorzatát. Igen, ez most mind az olvasmányomról jutott eszembe, ami egy patikamúzeumról szólt. Szemünk láttára veszik ki környezetünkből a szép. Amikor az új gyógyszertárat készítették, a lemez-üveg-fém diszkrét bájára alapozták a hangulatot… A régi helységben először nőgyógyászati rendelő lett, majd könyvtári olvasóterem. Már megint a múltban vagyok… )

Február 3. (Semmi nem történik körülöttem. Szokásos, napi dolgok. Gondok, amikre szót se érdemes. Azért felteszek egy kérdést, hátha jön egy téma: ma minek örültem? Kapásból jön a válasz, hogy a nyolc éves egészen jó fogalmazásának. Mert elmondtam neki a titkot, ami a nagyoknál is működött: ne gondolj semmire, csak a címet ismételd el egyszer magadban, utána felejtsd el, legelj kicsit a semmibe, és ami először eszedbe jut, írd le. Most csak azt nem értem, miért nem működik ez nálam? Működik, persze, csak azokat az első gondolatokat nincs értelme ideírni.
*
Tegnap is először márciust akartam, utána januárt írtam. Mi ez, ha nem menekvés a jelentől? A legszebb szerelmet is tönkreteszi a nincs, mondta a telefonba a tanárnő, és siránkozott még egy kicsit. Mit vitázzak vele, hogy az nem is igazi szerelem volt? Tegnap B. V. könyvét is böngésztem, ott akadtam rá arra a mondatra, hogy az új ház áldozatot kíván. Átgondoltam ismerőseim "újházas" veszteségeit, és lehet benne valami. Jó, aki csak anyagi csapással úszta meg. Nekünk a gyerekünk halt meg. Furcsa, néha elfelejtem, hetekre.
*
Tegnap esti beszélgetésünk egyik kérdése volt, hogy ha újra kezdeném, vállalnám-e ugyanezt, ugyanígy? Amikor épp a lassúbb életet élem, igen lenne a válasz, habozás nélkül. De ha a gépszíjelkapta "világot" nézem, azt mondanám, hogy nem. Magyarázom: teszem a dolgomat, ami a képességeimhez mért, ami tőlem telik… Fogalmazok a nyolc évessel, ebédet főzök, várom haza őket, szövegelek, nézem, hogy körülöttem mi éli túl a telet, turkálok a régben, beültethető kertet, időt várok, simogatok, lelket ápolok, magam alatt vagyok, fellegekben úszom, érzem, hogy vagyok, amíg velük vagyok - akkor IGEN a válaszom. Mikor nem? Amikor mindenáron, úgymond a saját túlélésem miatt be kell állnom a versenybe, ami egyértelmű, hogy hova vezet…)

Február 2. (Nem vitt rá a lélek, hogy kimenjünk a határba, gyalogolni egyet. Pedig nem nagy kunszt lett volna: a kertünk végén a kerítést átlépve már ott is vagyunk. Olvastunk egész nap. Írtam, hogy selejtezek. Mert mi a bánatnak elrakni a rengeteg újságot? És most terítve a ház, a kicsi a matek füzetét sem találta, mert közéjük keveredett. Megtaláltam az apám által elrakott kivágásokat is, azokat nem volt szívem az eldobandó halomba tenni. Egészen régire is akadtam, amit még a nagyapám tehetett félre: Churchill beszéde az angol-olasz viszály okairól. Hát, nem ma volt, az biztos. Hasonlítgattunk, különböző időszakok napilapjainak tartalmát, hangulatát vetettük össze. 1910 - től napjainkig. Akkor is azt mondták: régen jobb volt. De mikor is van az a "régen"? Saját elképzelést alakítottam ki. Az, aki ilyent állít, az leggyakrabban a saját gyerekkora idejébe datálja, datálta a "régen" idejét. Mert akkor sok szempontból jobb lehetett neki, a felnőttség terhe nélkül. Én is azt mondom, hogy "régen jobb volt". Viszont épp abban az időben fújták szüleim, hogy "régen jobb volt"… és így tovább… Írjam, hogy alig selejteztünk ki valami? Kegyeletből, szánalomból, emlékezés okán, …stb… Hogy lesz így rend a világ(unk)ban?
*
Mi közöm nekem az íráshoz, honnét vettem hozzá a bátorságot? A lóarcú újságíró egyetlen tanácsa: írd le, ami van. Aki ide született, tudja, hogy épp ez nem megy. Már az anyám hasában megtanulhattam, hogy mit gondoljak, és mit nem szabad. Mert hiába szeretnék én fejjel menni a falnak, a józan ész visszafog, és a számat csukva tartja. Ki mondta, hogy a gondolkodás a tett halála? Aláírom. Ennek legalább nem lesz másokra is kiható következménye.)

Február 1. (Mennyire nem itt jár az eszem! Először márciust írtam, mert a tudatalatti vezette lefagyott kezemet, hagyni kéne, pihenni, pihentetni magamtól. Körlevelet írni, meghirdetni, hogy aki akar, aki engem akar olvasni, szóljon, küldöm, magánban. Persze ebből nem lesz semmi. Hisztis lentek meg fentek között liftezek, közben egyhuzamban elolvastam egy könyvet, ráadásnak egy csomó folyóiratot, napisajtót lapoztam át. Begyújtani kerestem papírt, fagyoskodtam a halom tetején, nem volt szívem rá. Bush beszéde, hindu gondolkodás, csíkos halak, szerkesztőségi levelek, hirdetések, riportok és furcsa rímek között. Egy üzenet: sokszor kell elolvasni némelyik mondatod, írj már gyalog! Az előfizetésem elfogyott, barátom előfizetését is feléltem, a telefont nem is értem, hogy miért nem vágták még le? Ismerősömet kérdeztem, mivel fűtenek, villannyal, felelte. Meddig, kérdeztem. Amíg az első számlát meg nem kapjuk, mondta. Holnap mesternek szólni, bekötni a villanykályhát, soha sem söpörtük ki még ennyire a szenes fészert. Ugyan! Nem panaszolás ez, csak tények. Hosszú ez a tél, pedig a lelkemben régen vége. Mi az a lélek? Fruzsina haldoklik bennem, soha nincs egyvégben annyi idő se, hogy visszaolvassam, nem hogy a folytatásra. Ma, az a könyv kivétel. Mert a lányom tegnap hahotázta végig, tisztára mint én, mondta, és tényleg. Itt-ott, tényleg engem írt meg B.G. Fruzsinának még el kellene mondani a sóletot, Flóris bácsit, a túlélés elengedhetetlen kellékeiről ezt-azt, vidámabb dolgokat is, mert nem igaz, hogy csak szomorú van. "Baszatlan picsa ír", olvasom az Irodalmi szekcióban, és hogy a jó lakott nő csak ül és bájosan mosolyog… Bájosan mosolyogva is lehet írni :-) Csak az ösztönök elfojtása káros, átalakítása már nem, mondja a lélekdokink, aki épp kapóra jött be hozzánk. A lányomnak adott tanácsokat, róla vegyen példát: manapság egy pszichológus jól él. Egyre jobban, ezt ne felejtse a kisasszony …)
*
Tusrajz: Németh László, kishegyesi képzőművész munkája.

Január 28-29-30-31. (A maradék bizodalmam is oda. Mostanában sok emberrel találkoztam, de közülük egyetlen egy sem volt olyan, akivel szívesen osztanám meg az öröklétet. És borús hangulatú reggelemben szent meggyőződésem, hogy meg is érdemeljük, amit kapunk. De ne szórjam itt a mérget, inkább ide rakok valamit, utóbbi napjaim kedvenc írását. Mert ilyesmivel is foglalkozom. Bár kicsit hosszú, de most négy napig amúgy sem lesz módomban gépközelbe kerülni.)
*

Az agglegény

   *Nem szingli ő, hanem agglegény, így írjam. Büszke rá, hogy eddig kibírta nőtlenül. Régen volt, amikor kiment. Hová? Ahová a többi: Németországba. "Németbe", így mondja. Most betegszabadságon van, a nyári kéztörés betett neki. Vasas a szakmája. A gazda őt kérdezi, ha újat akar felvenni. Családtag szinte, megbecsülik. De már kint is nehéz. Ne arról faggassam. Sehogy se akar jól lenni a keze. Nagy szükség lenne régi erejére, mert még nincs kedve rokkantnyugdíjba menni, fiatal ahhoz. Négy heti kúráról, szinte szökve jött haza, szülei házassági évfordulójára, de holnap már indul is vissza, mert jelentkezni kell ellenőrzésre. A "Királyhoz" akart menni egy sörre, de ott már a "Mozi" van. Festő a tulajdonos, a Németh Laci. Persze, hogy ismeri. Még kölyökkorából emlékszik rá, annak meg a lába volt eltörve, biceget a Vasút utcán. Mankóval. Emlékszik a jegenyékre is a vásártérnél. A Hegyalja utcából meg csodát csináltak a fiatalok? Ugyan, gyerünk már arra… Közben majd mesél.*
   - Feltúrtam apámék padlását. A rokon kölyök miatt. Pisti dj akar lenni, kikönyörögte az öreg lemezeket. Amikor elszóltam magamat, úgy beindult, hogy a sörömet se hagyta meginnom. Így volt. Azt mondta, elege van a szívatásból, zenélni akar. Éjnek idején a padlást túratta velem. Illés, Omega, és a többiek. Elvitte mindet.
   Hozzám járt zsúrozni a környék. Nem volt még disco, csak bálak. Nyaranta kitakarítottuk a fészert, tojáskartonokkal kiraktuk a falat, a kukoricás zsákokon ültünk. A lányokat kivittük a szőlőbe. Akkor jött divatba a góracozás. Azok a lányok velünk is adakozóbbak voltak. Amikor az egyikkel öregapám presnyákját megszentségtelenítettem, kitört a botrány. Volt más balhé is. Amikor szexújságot felejtettem a zsákokon, és mázsázáskor öregapám megtalálta. Szétterítve dugdosta nagyanyám orra alá, hogy micsoda mocskot nézeget a kölök! A nagyi nem látott rendesen, kérdezgette, hogy mi bajod János, megbolondultál? Az öreggel nem lehetett bírni, napokig szidott, én meg kiröhögtem, mert közben megtaláltam az újságot a kóterban, rongyosra nézve…
   A lemezjátszót anyám hozta, hatvanhétben. Attól kezdve könnyebben viseltem nagyapámat, és a vendégmunkás apám, anyám sem hiányzott annyira … Az öreg meghibbant. Tyúkokat vitt a szobába. Az enyémbe is, ahol az Ómi térdeplője volt. Senki sem imádkozott rajta, azon tartottam a lemezjátszót. Szentségtörésnek vélték, de templomba azért nem jártak. Tito nem engedi. Ezt mondták, amikor hittanról hazamenet megcibált a tanárnő.
   Bolond idők voltak. Boldog idők? Nagyapa örökké a padláson volt. Cipőket foltozva énekelt, néha elhallgatott, meghúzta a butykost. Dél felé hosszabban hallgatott a nóta, egy óra felé már teli torokból szidta Titót, mert szerinte a nyugdíj nem érkezett időben. Szidta a marsallt, nagyanyám pedig lélekszakadva rohant a balesetveszélyes tyúklétrán, fekete szoknyáját egyik kézzel marokra kapva, másikkal kapaszkodva a fokokban. Úgy lengedezett, mint egy fekete varjú, úgy is károgott. A dulakodás neszeiből kivehettem néhány mondatfoszlányt: János, hallgass, elvisznek a rendőrök! János, nyughass, feljelent valaki!
   Nem jelentették fel, vagy tárgyilagos volt a besúgó. Azt is elmondhatta illetékes helyen, hogy ha az öreg megkapta a nyugdíjat, akkor egy újabb liter pálinkával, foltozás ürügyén ismét a padláson énekelt, ivott, és az egyensúly kedvéért már fennhangon dicsérte az elnököt. A padlás másoknak tabu volt. Ha elment, lakatra zárta, a létrát is elcipelte onnét. Már halála után mentem fel, és csalódtam: semmi sem volt abból, amiket élénk fantáziám odaképzelt. Rossz lábbelik, cipészszerszámok, háromlábú kisszék subadarabbal, és a zsákokból összerakott halom, ahol kialudta magát, ha már se szidni, se magasztalni nem tudta Titót.

   *Közben túljutunk számos utcán, a hólepte határ felé tartunk. Mert a Pecze-kastély ki nem maradhat! De a tájról ismét csak magába fordul. Ha ráér, úszni jár és kirándulni. Légballonban is lebegett már München felett, a gazda befizette. Festményeket nézeget, múzeumba jár. Mona Lisa mosolyát keresi. Nem, az eredeti festményt még nem látta... Őt is öt évesen hagyta itt az anyja. Ezért nem kell neki nő. A pszichológus azt mondja, hogy idealizálta az anyját. Keres annyit, hogy megfizesse a heti egy órát. Kámfor színű szobában ülnek, beszélésből neki kint annyi untig elég. De ha haza jön, az más. Megállunk, körülöttünk jeges szél tekereg, ép kezét vállamra teszi, olyan nehéz, mint a magány, a rosszabbik fajtája… Forduljunk vissza, ajánlom. Folytatja a mesét, kámforszínű kanapé híján, gyalogolva.*
   - A fekete tyúk felugrott a térdeplőre, leverte a lemezjátszó karját, a tű elpattant. Anyámnak hiába írtam, hogy kell egy tű, magnetofont hoztak. Az volt a sláger. Akkora volt, mint egy koffer. Én mégis ragaszkodtam a lemezeimhez. Minden újdonságot megvettem, a hazaiakat is. A Bjelo Dugme lett a kedvencem. Már húsz éve nem hallottam… Emlékszem, amikor a hírekben, a szlovéniai hegyek között először láttam tankokat élesben. Rossz volt. Képtelenség. Eszembe jutott a "Neretva", a "Drina", meg a többi, ahogy kivezényeltek bennünket a moziba, az egész iskola nézte a "Neretvá" - t. Meg Mirkot és Slavkot…
   Akartam menni a Stadionba. Apám szerint gyomorrontóak a felmelegített dolgok, és én sem leszek tizenéves attól, hogy agyontapostatom magamat a fiataloktól. Több közöm van nekem az Omegához, mint nekik. Magyarországról, több heti késéssel kaptam a lemezeiket, néha csak egy hónapra rá a kísérőlevelet. Nem elég, hogy nagyapám is átnézve adta kezembe a fehérgyarmati levelezőtárs levelét, még hivatalos helyen is feltépték, és széles ragasztószalaggal ragasztották le újból, nem csinálva titkot belőle, hogy felnyitották. Omegáról és Bjelo Dugmeról leveleztünk, hogy mikor telik le a három év, és mikor jöhet el hozzánk. De nem lett belőle semmi, megszakadt a kapcsolatunk, ő elment katonának, én kimentem németbe. De egyszer majd én is visszajövök, mint anyámék…

   *A falu fehér, zúzmarás. Üres a főutca. A "Sógor" vendéglő pincére átszól a túloldalra, messzire hallatszik. A férfi meséje nem akar elfogyni, hónapok hallgatása előzte meg. Miért nem lehet mulatni ebben a faluban, kérdezi hirtelen, és dúdolni kezdi a "Darumadarat". Barátném, rád majd a mesémet hagyom, súgja, és édesbús nosztalgia veszélye fenyegeti sétánkat, ami kapum felé egyre lassul…*
   - A legjobb barátom Debrecenbe nősült. A nőnek nem tetszettem, túl sokszor emlegettük a múltat. Mondtam, hogy Józsi múltja hozzám áll közelebb, erre megesküdött, hogy a jövőjében már nem lesz helyem. Ostoba nők! Azt hittem, hogy az ital miatt szájalt, de legközelebb hiába csöngettem, nem engedtek be. Svájcban élnek, jó ideje. Nem tartják a kapcsolatot senkivel, a magyarországiak közül sem.
   A lemezjátszó lomtalanításkor kerülhetett a szeméttelepre. A családban törvényben kimondott, hogy nem raktározunk, de mindenkinek vannak kedves tárgyai, amelyeket nincs lelke szemétre vetni, ezért időnként betévedünk a másik területére, és ott lomtalanítunk. Lélekfájás nélkül dobta ki valaki a lemezjátszót is. De mikor és kinek volt mersze nagyapánk háromlábú kisszékét, a durva bőrből vart szerszámtartó táskáját, a semmiféle színnel nem azonosítható nadrágját - amiben egész életében láttam -, kidobni? Csakis idegen tehette, aki nem ismerte az öreget.
   A kertben máglyán égettük gyerekkorom ronggyá nyűtt játékait, nagyanyám fekete mamuszait is. A józan ész azt mondta, hogy egyszer úgyis vége, és azt nem tudtuk volna elviselni, hogy idegenek lába taposson rajtuk. Szertartásosan hordtuk halomra, mindenkinek csak egyet volt szabad megtartani, és egymás elől is titkolva a megilletődést, a füstre fogva könnyeinket, álltunk a lángok körül, mindenki a maga varázskörében, a maga világának részét temetve.
   Felnőttkorban már több hangsúly esik a lelki dolgok őrzésére, másként működik az idő, mint gyermekkorban. Én vetettem azt a mamuszt tűzre, nem hagytam volna másra, a fejemben varjú képében őrzöm a nagymamát, kapálódzni a létrán. Manapság nem is illik így érezni, durvább dolgokra vagyunk hangolva…
   Pátyolgatom törött kezemet, várom a szomszéd fiút, aki a discot csinálja, mindig mesél valami érdekeset. Bejöttek neki a lemezeim, mondta már az első alkalom után is. Kimentem megnézni őket, apám kutyáját is vezettem, de a szerencsétlen nem szokta a tömeget, kirántotta magát a kezemből és elrohant. Másnap olvasom, hogy szétzavartam a bulit. Képzeld, írt rólam az újság is, pedig én nem is csináltam semmit. Csak a kutyám, szaladt és csaholt. De lehet, hogy nem is az én kutyám volt a tettes.
   Így vagyok. Rohangálok ott és itt között. Ott azt hallom, hogy sok a magyar, erre meg azt, hogy kevés. Te érted ezt? Nem akarsz kijönni hozzám? Felmondom a kanapés pszichológusomat: jövünk, megyünk, beszélgetünk, úton leszünk, örökké…

Január 27. (Várakozás. Könyvek, kéznél. Felütöm, találomra. Ádám túl mohó volt, nem elégedett meg Isten ajánlatával, hogy amennyit körül tud kapálni, az elégséges legyen neki: kitoldotta a kapa nyelét, később körön kívülre is merészkedett. Ezért nincsen soha elég nekünk, büntetésből. Olvasom tovább: a búza szára végig volt szemmel, hogy most csak a hegyén van, annak is az ember az oka. Többnyire a nőre fogják. És mi van azokkal, akiket épp ilyen mohóság kerített hatalmába, csak épp a tudás megszerzése, vagy csak "szerzése" a cél? A tanítvány ne akarjon okosabb lenni a tanáránál. Rossz tanár semmilyen okosságot nem csíp. Interjúalanyomra várakozva mindenfélére gondolok. Szerb Antalra is, például. A "Budapesti kalauzban" írta, a szigetre értve, Arannyal kapcsolatban a múlandóságról, hogy " itt két oldalról folyik". Már mint a Duna, a sziget körül. Az idő útjában akadály az ember, elfolyik mellette, kétoldalt. Hm. Akit vártam, megérkezett. Az idő pénz, tárgyra térek, ő mondja a válaszokat. Olyan érzésem van, hogy igen, a tudás az, ami némileg képes elvenni a múló idő élét. Lehet, csak álmodom, hogy az irodán túl a gyakorlati élet nagyon más? Amikor a nő azt mondja, hogy nem bírja tovább, az azt jelenti, még kétszer annyit elbír… Hát persze. Én vagyok rá a bizonyíték.)

Január 26. (Ne nézd mindig a nyomorúságot. Babaillatú házban könnyű elfeledkezni róla. Első lányunkat egyedül hoztam haza a kórházból, az apu épp katona volt. Életemben akkor kerültem fél méternél közelebb egy csecsemőhöz: hozzá is. Barbár szokások voltak divatban. Koraszülött lett, meg sem mutatták, elvitték ötven kilométerrel messzebbre, nekem csak egy telefonszámot adtak. Majd érdeklődjön. Húsz évesen olyan ijedt voltam, nem is értem, hogyan bírtam ki? Hat hét légüres térben. A hasamban már semmi sincs, a kiságy még üres. Jött a nővér, már itta a kávét, be nem állt a szája, jó sokára kapcsolt, hogy a baba nincs is otthon. Az más, szóljak, ha meghozom. Telefonálni jártam a postára. "Kako je dete Nagy Farkasa?" Mindig azt felelték, hogy minden rendben. Ha leutaztam a kórházba, az sem ért többet, akkor az üvegen túlról mondta a nővér ugyanezt. Megnézni? Hogy képzelem! Jöhettem haza. Az a hat hét kényszerű távolság törést okozott: máig érzem. Bűntudatot, egyebeket. Azóta más, erre is. Emberibb. Az anyu mellett a csecsemő, nem szakad meg a folyamat. Az átlagéletkor nő. Néha azt érzem, túl hosszú ideje vagyok már babaillatot nélkülöző házban. Tegnap a gimis életében először főzött paprikást, és épp olyan lett, mint ahogy én főzöm. Egyre több dolgot tesznek úgy, mint szüleik. Jó látni, ahogy tanulják az életet, felkészülve rá, hogy majd nélkülünk is kell…)

Január 25. (Arról beszélgettünk, hogy csak az ember ennyire agyament, hogy hajt ész nélkül, leginkább többet akar, mint amennyit elbír. De mi van az állatokkal, azok akarnak-e erejükön túl mutató dolgot? Odáig jutottunk, hogy honnét tudnánk azt mi? De azért elidőztünk az ösztönöknél. Mert lehet ösztönből tenni, és ösztönből leállni is. Az emberben is ott az a belső hang, amit olyan könnyű elnyomni… az a hang, ami azt súgja, ideje behúzni a féket, és nem erőlködni tovább. A dolgok akkor érdemesek, ha többek nálamnál. Ilyesmiket hallhattam, eddig épp eleget. Hogy legyél több önmagadnál… Magadon vett győzelem, például. Mert mi volt tegnap is… Újabban egyre gyakrabban kerülök olyan helyzetbe, hogy csak utólag, a történések múlta után kapcsolok, hogy jééééé…… megtettem! Valami olyasmit, amit addig ki sem néztem volna magamból. És még ideges sem voltam közben. Már megint vacakolok, körbe keringek. A kicsi hazaért, mondja, hogy kiosztották a nemrég beszedett füzeteket, amiben a fogalmazást írta. Kifizettek, kérdeztem meg tőle. Tisztára őrület! Azt akartam tudni, hogy hányas lett… Látszik, hogy előtte honor-ügyben leveleztem.)

Január 24. (Ha nem lenne ez a naplózás, fel sem tűnne, hogy mennyire múlik az idő. És mennyire kevés a huszonnégy óra! Tegnap harminc percig prédikáltam a gimisnek, hogy mindent megszerezhet, csak a mögé kerülő, elvesztegetett időt reménytelen újból elővenni. Bepótolja, mondta. Azt? Soha. És papoltam tovább. Közben nem vettem észre, hogy okoskodásommal én is csak "elvesztegettem" mindkettőnk fél óráját, mert ha majd a saját bőrén érzi a múló idő szúrásait, akkor fogja fel rendesen mondandóm lényegét. Amúgy is zűrös napomba beletelefonált kedvenc kisbarátom, hogy írás kellene a helyi lapba, és én persze azonnal igent mondtam. Azt még nem tudom, hogy ő tudja-e, hogy közülük ha bárki más kért volna rá, elutasítottam volna, okom lenne rá épp elég, főleg mert rögtön kell. Idő! Idő! Egyszerre jó is meg nem is, ha felismerik az ember gyengéjét. Az asszonyét, akinek elvileg ugye nem is lehet gyengéje… vagy csak nem lehet gyenge? Narkotikumom, a levelek, függőség, mondják. Az hát. Most is ahhoz folyamodtam, és használt is. Ketten jól letoltak a kéretlen reklám miatt, de hozománya nem csak negatív előjelű eredmény lett. Sőt! Ah! Már megint a hiúság felől fúj a szél... Az ablak alatt elhaladt tudós barátom, megyek, kávé, szünet, majd a szokásos, napi meló.)

Január 23. (Azt mondta az eladó, hogy jó vásárlója vagyok. Pislogtam, mint béka a moslékban: hat éve jártam ott utoljára. Vagy nem is megfordulásom gyakoriságára gondolt? Mert úgy léptem be az üzletbe, hogy én onnét addig ki nem megyek, amíg nem találunk megfelelő cipőt magamnak. Sok választásom nem volt, mert a tegnapi latyakos rohangálás az utolsót döfte kedvenc lábbelimbe - kiszenvedett, végleg, béke hamvaira. Szó szerint, mert töredelmesen bevallom, bedobtam a kályhába. Akinek orrát még nem facsarta a szeméttelep felől naponta falunkra települő füst, az mondana csak olyant, hogy rosszul tettem! Mert a telepet juszt is begyújtja valaki. Néhányunknak már leesett a tantusz: biztosan van összefüggés a légúti megbetegedések, egyéb nyavalyák és a völgyet elborító füst között. Szóval, a cipőnek mindegy volt, hol lesz por és hamu. Szelektív hulladékgyűjtés… Pedig nincs is abban semmi új. Falusi embernek alig volt hulladék, amit kivitt volna. De hova is vitte volna ki? Mit? Amíg nem jött divatba a zacskós tej, a műanyag flakon, egész egyszerűen ment minden. Papírért, rosszvasért, megunt kacatért házhoz jártak, és még fizettek is valamicskét érte. Minden oda került, ahol a helye volt. De ha nem… Apám az ágyból rángatott ki bennünket, mert kései hazatértekor a szépen világító Hold fénye a trágyadombra került csokis papírra esett. Peneltünk is az öcsémmel, picsogva a sejtelmes fényben, és undorral másztuk meg a rakást, oda lett a pöttyös pizsama, moshatott anyánk, de legalább egy életre megtanultuk, hogy mi az a szelektív hulladékgyűjtés: az ól mögött volt egy tönkrement boroshordó, abba kellett rakni a nem éghető, nem elrothadó kidobandókat. Tört öveget, pléhdobozt, sztaniolt…)

Január 22. (… mert például itt van a tujaőrület. Senkit se zavar, hogy tájidegen, az a fő, hogy borzasztó gyorsan nő, átlag hatvan centit évente, persze megfelelő gondozás mellett. Örökzöld, lehet takarni vele randa falat, hátsóudvart: néhány év, és a szomszéd se lát be a portánkra. Ősszel nem kell annyit vacakolni vele, nem fújja arcunkba száraz leveleit a szél, nem kell söpörni utána. Csuda kényelmes jószág. Látom a palotákat, majdnem kész házakat, még ott az építési hulladék, de már harminc centis, vagy méteres tujasort locsol az alkalmazott. Kinek mennyire telik. Ez most csak arról jutott eszembe, hogy szerencsétlen kis madárkáink épp a tujáknak köszönve vészelik át a telet: rengeteg magja van, sűrű ágai között megbújva zsibognak. A szomszéd kutyája elvitte a papucsot, az után mentem, és egy csapat énekest riasztottam ki a birodalmukból. Különben minket is utolért az olvadás, nem nagyon, csak épp kellemetlenül latyakossá téve mindent. A barátnőmnél voltam, aki örömmel fedezte fel magában a virágozási vágyat - nem "virágzásit", hanem virágozásit! Mire kérdeztem volna, hogy mit jelent, mondta: tavaszérzete van. Mint nálam, épp ma. Nem tudom, hogy mitől jött, de egyszerűen tudom, hogy számomra vége a télnek. Túléltem, nyafogva, fagyoskodva, depi felé csúszva, de túl. Az utolsó hófehér napját még élveztem is: tegnap hajnalban volt az. Valamitől mehetnékem lett, háromnegyed hét volt, sehol egy lélek, csupa zúzmara minden, az ég sötét, gyönyörű kontrasztban a fákkal. Akkora csend volt, mint talán még életemben soha. Egy órányi volt az utam, és a végére rájöttem - hányadszor már! - , hogy amit nem tudok megváltoztatni, azt fogadjam el… Tegnap elfogadtam, és nem csak játszásból, hanem igazándiból. Erre itt a jutalmam: mától túl vagyok a télen, ellenálló lettem kínjaira. És munkát is tegnap kaptam. Mi kell még? Lehetőség, és akkor majd meg látjuk… Olvasom a Nők Lapjában, kedvenc szerzőm tollából, hogy "… fiam, ha kívánsz, olyant kívánj, hogy a Jóisten is megcsóválja a fejét!" No, hát az én kívánságom, négy éve épp egy ilyen volt… Köszönöm.)

Január 21. (Szeptember elsején indult a történet. Fruzsina - őslakos özvegyasszony, nyugdíjas tanító nő - mondja az életét. A jelenben történő dolgok gyakran visszavetik a múlt eseményei közé. Férjét tartalékos katonaként látta utoljára, azt írták neki, hogy meghalt, de nem hiszi, hogy őt temette el a lezárt koporsóban. Egyetlen fiuk még időben lelépett: Kanada és Európa nyugati országai között tengeti hétköznapjait, de ez Fruzsinát nem érinti, már ha az éppen ebből a tényből fakadó nyavalyáit leszámítjuk… Fruzsina váratlanul szomszédokat kapott: a mellette lévő üres házba háborús menekültek pakoltak, közöttük is van egy özvegy, szintén háborús... Egykor szemben álló katonák özvegyei kerülnek így egy asztal mellé, gebedezve a magányukban, csendes marakodásban. Fruzsina eleinte fölényben érzi magát, de lassú lépésekkel hátrálni kényszerül, míg nem a sors úgy hozza, hogy mindenét elveszíti. Közben a menekültek körülszövik az őslakosokat, egyre jobban kifelé szorítva az életterükből őket… Az utolsó részben Fruzsina szökésben van, régen lerombolt otthona, és Mirjana felé tart. Így valahogy… De itt is érvényes, hogy a lényeg a részletekben van, az pedig csak napról napra követhető, összefoglalni reménytelen. Januártól azonban már a "Fruzsina-történetek" mellett önálló novellák is olvashatók, zárójelbe rakott címmel jelezve. És amikor az egész szövegelés zárójelben van, az a "napi izé"…)

Január 20. (A mester csinált mindenféle, számomra furcsa dolgot, végül ugyan jobb lett a gép, mint előtte, de most meg nem lehet a szokott módon indítani. A kályhán gubbasztottam, köztem és a fal között egy tükör volt. Órákon át beszélgettünk. Szemből látott, de a hátamat is. Veszélyes játék. Nem akarok kötődni, és több felelősséget sem vállalhatok magamra. Az ilyen beszélgetések pedig … Macska, egér. Ahhoz beszéltem, aki ő valójában, a pózokra egyáltalán nem reagálok. És hogy vette a lapot, az teljesen normális. A kíváncsiságon túl ott a feltárulkozás vágya a beszélgetőkben. Nyomorúságos, igazi párbeszédre kiéhezett világ! Mindig megdöbbent, hogy annyira kevés kell: érdeklődés, figyelem a másik felé. De micsoda cirkusz kerekedhet abból, ha valakivel beszélgetsz, és nem arra válaszolsz, amit kérdez, hanem a gondolatait követve felelgetsz neki! Miről volt szó? Mindenről. Olyan egyszerűen élsz, mint bármelyik szomszédod, és egyszer kiugrasz közülük, felfénylesz: de mi az, ami biztosan megőriz a továbbnak? Ki beszél az örökkévalóról, férfimunka az, legyen az övék, és a nőnek maradjon csak a pillanat… Hamvas is írt erről, a férfi építi a magas tornyot, a nő a múlékonyban alkot. Kétfelé hasított oltárra rakja szíve vágyait, és keresi az énjét, azt, amelyik belemegy a játékba, és felveszi az álarcot, ami a saját arcának majdnem szakasztott mása, de csak majdnem, és szerencsére nem ugyanaz. Dereng egy sor valahonnét: éjfélkor levenni a maszkot, vizet inni belőle. Ismétlem magamat, újra felrakok egyszer már megjelentetett képeket, nem emlékszem arra, hogy mit, kitől, mikor, hol olvastam. Tények nem maradnak bennem, az adatok kihullnak. Csak érzetek, benyomások őrzik múltam eseményeit. Illatok, hangok emelik felszínre őket. Belenyúlok az álmaimba, és kiragadok valamit. Megtagadott vágyak jönnek így elő. És köszönöm a szép leveleket, néhány új látogató kérdezte, hogy miről van itt egyáltalán szó? Miattuk majd holnap vázolom, néhány mondatban.)

Január 19.


Emlékére

Ő is Dudás volt.
Más nincs is közös.
Talán tervet is
kovácsolt. Ősöm.

Arra majd vigyázok,
hogy ne legyek más,
ócska komédiás,
álmodott álom.

Egyébként mindegy.
Csalódna úgy is.
Tehát: előre,
lenni nélküle.

(Mostanában tudtam meg, hogy a Dudás ük - üköm Mohoráról jött erre a vidékre, még valamikor 1700 utolsó éveiben. Negyvenig jól van az ember a jelenével, a jövőt tervezi, de negyven év után elkezd visszanézni. Ilyenkorra nő be a feje lágya: nem lehet egyedül, nem minden érdem a sajátja, nem ér semmit gyökértelenül. És aki addig annyira más akart lenni, annyira különbözni szeretett volna, az hirtelen annak kezd örülni, ha rászól az aszott öregasszony a szomszéd utcából: épp olyan vagy, mint az apád. És elhiszi neki, mert fene tudja miért, de nagyon jó hallani... Itt kezdődik. Azután már jöhetnek a ráncok is, mert közben egy olyan arca lett, amin nem változtathat a múló idő sem. Amíg élt az apám, nem tudtunk mit kezdeni egymással. Féltem tőle, és ennyi. Az utolsó évének elején, rettentő daccal álltam elé: írni fogok. Mert annakidején nem hagyott. Halomnyi már mögöttem a megjelent riport, interjú, stb. És néha elfog a kín, hogy épp annak nem tudok már bizonyítani, akinek legfontosabbnak hittem. Éppen négy éve.)

Január 18. (Hiába van fent balról az arany levél, és a "fruzsina - vonal" a napi jajok alatt: aki ír, az szinte kivétel nélkül a valódinak is nevezhető címemre ír. Számomra ismeretlenek is - hogyan találtak meg? Ma reggelre jött egy (tanács, kérés, elvárás?) üzenet: "Szex az élet lelke, de ez a Fruzsina sosem dug. Hány éves? Mert én eddig nem tudtam kitalálni." Nos, igen. Majd kiderül, ha még eddig nem. És mivel a balzaci kort jóval meghaladta, talán nem is lenne túlzottan érdekes életének ezen területe, legalábbis ha figyelembe veszem, hogy az olvasók átlagéletkora jóval Fruzsináé alatt, de még a sajátom alatt is van… Ha már a leveleket említettem, iderakom az egyik újságíró leveléből kiragadott, nekem roppant tetsző mondatot: "Gázos ez a világ, és szegényes a viselkedéskészlet, amivel rendelkezünk hozzá." Szépen kilehetne bontani ezt a témát is, a globalizáció, a környezetvédelem is beleférne. Indítómondatokat bőven szedegethetnék a befutó üzenetekből. Az utóbbi időben azonban legjobban tetszett a következő: "Mi rejlik a magány sirámai mögött? Nem az adás óhaja, és a vágyakozás olyan valami után, amit már lehetetlen megkapni?" Ezt akár Fruzsina is mondhatta volna. Vagy én.
*
Menni az idő vonalán, elindulni szépen, hajszálnyi kötél, amin egyensúlyozva talán meg lehet úszni. Merőleges irányt venni rá, az már egy teljesen más dolog. A megírás kényszere nyitja az ajtót, ahol be lehet lépni, elindulni. Közben múlik a rendes idő, emez pedig egyre jobban húz magába, jönnek a történetek, benyomások, megírandó mindenféleségek, öregasszonyok meséi, aki legbelül vagyok. Az életben félek tőlük, mert joguk van ahhoz, amihez nekem még nincs, ezért bújok bőrük alá, viszketnek tőlem, véresre vakart seb alatt is jobb, mint kívülük, velük szemben lenni… Nyugi, Fekete J. J. valamelyik írásában olvastam, hogy az álarc nem rejteni, hanem kiemelni hivatott. Néha magam sem tudom, hogy ki írja a történeteimet...)

Január 17. (Bernard Shaw mondta, hogy "Isten ereje a magánya", tehát a magány valami egészen más is lehet, mint amiről mi itt beszélünk…
*
A világ kegyetlensége volt a téma. A szenvedés oka, a bűn megismerése, az én különválása, a gyermek korai éveinek boldogságtapasztalása, visszavágyásunk abba az időbe, amikor még nem tudtuk, hogy van te és én, hogy vagyunk külön mi, és van a világ… Az aztékok életéről, az inkák társadalmáról olvastunk. Napáldozatokról. Véres korszakukról, amikor háborúzásaik egyetlen célja a fogolyszerzés volt, hogy azok kitépett szívét adják a fényt segíteni, mert hitük szerint a lemenő Napot estére legyőzte a sötét, és hogy reggelre visszanyerje erejét, úgy kellett tenni. De tudjuk, hogy a fényt soha sem győzheti le a sötét, mert a sötét fényt árnyékoló eszközök nélkül tehetetlen. Párhuzamot vontunk a jelen és múlt kegyetlenkedései között. Az elborzasztó cselekedetek mozgatórúgóit kerestük. A pénz istenének kiszemelt áldozatok tehetetlenségéről… Ne kutasd, hogy mi volt, hogy mi lesz… Nem kérdés, hogy itt és most… de mi, pontosan mi is a dolgom?!)

Január 16. (Vannak olyan utcák, amelyeken járni felér egy kalandos utazással. De ma olyan utcán jártam, amiről akkor az ég világon semmi sem jutott eszembe. Mert fejben nem ott voltam. Elfelejtettem a tanácsot, hogy mindig arra figyelni, abban lenni fenékig, ami éppen történik, ami éppen van. Szétszórtságot hozott a melegfront? Igazából elnyomtak a gondok, mi lesz holnap, miből, meddig… "Fruzsina pánikszobája", írja blogomról a Villanynarancsban, a cikk szerzője. Igen. Ha amerikai dúsgazdag, de sőt még ráadásnak lelkibeteg is lennék, csináltatnék is egy pánikszobát… Tavaly olvastam, hogy ilyesmi is létezik. Minden, jó pénzért megszerezhető kellékkel, ketyerével bebunkerolja magát a szerencsétlen milliárdos, hogy védekezzen. Pedig önmagától amúgy sem tud elbújni… Első hallásra azt gondoltam, hogy a "pánikszoba" az egy helyiség, ahová a többiek elől rejtőzik a nőci, ha rájön a hiszti. Hogy ő ne ártson a többieknek. Közben meg dehogy. Ha jön a vész, akkor belemenni, bezárkózni, és csak elektronikus kütyükön keresztül tartani a kapcsolatot a külvilággal. Ahelyett, hogy cselekedne az ember. Ahelyett, hogy feltűrné a gatyaszárat, és szembenézne. De mint írtam, belül van a bibi. Amíg menekül, addig reménytelen. Végül is van benne valami: Fruzsina pánikszobája. Mert ide bújok a valóság elől. Ilyesmiken gondolkodtam a havas utcán gyalogolva, és amit akkor elszalajtottam, most sompolyog vissza hozzám: a félig kész házról fele cserepet lehordta a szél, a gazdájára gondoltam, aki Svédországban lakik egy másik házban… Bográcsos főtt az utca derekán, "novokompovana" szólt, menekültek ünnepeltek valamit a kerítésen túl. Az egyik udvar magas téglafala felett hatalmas hóember nézet kifelé, emlékszem, azon gondolkodtam, hogy hány évesek is lehetnek azok a kislányok, akik építették, és hogy hány éve is jártam ott utoljára - valamikori jó ismerőseink a tulajdonosok. A zenetanár ablakai mögül hegedűszó hallatszott. Egy kölyök nagyot köszönt a sarkon… )

Január 15. (Visszatért belém a lendület: a napsütés, a melegebb idő engem is kiolvasztott. Jobb karomat alig érzem, a ház körül túrtam a havat. Onnét, ahol eddig elfért, de ha olvadni kezd, már gond lesz vele. Ez a kertünk, ez van most hó alatt. Öregek tanácsa az is, hogy ilyenkor kell a gyümölcsfák alá lapátolni a havat, hogy a tavaszi olvadással minnél több víz, ásványi anyag szivároghasson tövükbe, de nem csak ez a haszna, hanem a korábban virágzó fákat kissé késlelteti a szirombontásban, és így az esetleges fagykár is csökkenthető. Ahogy télben legatyásodott magamat elnézem, nem hiszem, hogy ma még a fák is sorra kerülnek. Pedig mikor minek van az ideje, azt akkor kell, és nincs mese. Na, épp ettől szoktunk el. Kényelemes vakaródzásba, "nincs kedvem most" - ba bújva hagyjuk leperegni az időt. Pedig csak az ösztönnek, vagy lelkiismeretnek engedelmeskedve is egyszerű lenne tudni a dolgok rendjét. Hajnalban kelni, de nem azért, mert később nem érne utol a munka, hanem hogy tetten érhető legyen az ébredés, a napfelkelte, hogy az induló napunk lelke belénk húzódhasson. Összhangban lenni. Próbálni legalább. Az álmom is erről szólt. Gyönyörű színekkel pompázó ég alatt úsztam a levegőben, különös ábrákkal volt teli az égbolt, harsány, vidám színekkel festve. Alattam emberek ültek a földön, bennem zsibogott az öröm, nem hanggal, csak magamban mondtam nekik, hogy nézzetek, repülök, és ők integettek, értették a ki sem mondott szavaimat. Az ilyen álmok belém égnek, és behangolják nem csak ezt a napot, hanem előre sok-sok napomat. Jobb időszak vár rám? Végül is ebben sincs semmi rossz… de ha rosszabb is következik, előre védve vagyok tőle… Ezek csak a te fejedben vannak, mondja az ilyen beszédre a racionális gondolkodású ismerősöm. Igaza van. De akkor az ellenkező előjelű dolgok is csak a fejemben vannak, nem? Nos, ebből már el lehet indulni valamerre.)

Január 14. (A kicsi nézi a tévét, füleli a reklámot, mintha már tudná, hogy csapda, eleget beszéltünk róla… talán érti, de azért nem vagyok biztos benne, hogy nem fáj a szíve például a Barbis baromságok után. Egy mini hős, mert legalább azt kibírja, hogy nem idegesít vele. Mondtam neki, hogy nem attól lesz boldog, hogy birtokol… Az apja ettől sokkal bölcsebb, kivesz a zsebéből egy csokit, mert a gyereket nem az okoskodás érdekli, hanem amit megszerezhet. Majd máskor nőjön fel, ráér még vele...)
*
(Hazaúton) Amikor másodszor is elkapta a szíve, feladta. Bezárta a párizsi lakást, jegyet váltott Budapestig. A további utat már a véletlenre bízta: vagy Budán marad az egyik lányánál, vagy jegyet vált a Vajdaságba, a másik lányához, aki a régi, családi házban él. Rohanvást tűntek el a fák, házak, az oszlopok. Egy órára rá Párizs már olyan messzinek tűnt, mintha nem is onnét indult volna el. Az égre figyelt. Az elmúlt évek alatt a honvágy keserű-édes érzését is mindig a kék égbe emelkedéssel győzte le. Kiment a városon túli, hatalmas térre és lefeküdt a földre. Olyankor igazán szabad volt, még a meg nem írt könyvekre sem gondolt. Ki mondta, hogy az égboltot nem lehet birtokolni? Övé volt és ő volt az egyetlen ember a földön. Máskor csak megtámaszkodott egy elhagyott kertvárosi ház kerítésénél, vagy az omladozó, szélfújta épületek lakóinak szellemtestét őrző, üres szobák falának döntötte a hátát és fenékig élte át a magányát, ami akkor soha sem fájt, még csak szomorú sem lett tőle. Inkább megnyugodott. Az égboltnak volt ehhez valami köze, amit azonban óvakodott megfogalmazni. Mindig azt hitte, van még rá idő. Párizsban az ég csak annyit jelentett neki, amennyire felidézni volt képes az otthonit. Erre gondolt az úton. Párizsban az őszt sokkal később lehet észrevenni, és az ég soha sem igazán kék. Nem annyira kék, mint otthon. Persze, tudta, hogy ez csak mese, de szerette az ilyen meséket. Amikor lefeküdt a fűbe, az éppen olyan volt, mint otthon. És közben tudta, egyáltalán nem hasonlít az otthonihoz. Sírva is fakadt, de ezt be nem vallotta volna senkinek. A még imitt-amott havas tájban türelmét veszítve próbálta felfedezni az első tavaszi töredéket, de azért remélte is, hogy még sem tűnik fel egy akármilyen kisváros vasútállomásán, vagy bukkan ki a sínek melletti bozótok alól, amikor éppen lassít a vonat. Szerette volna otthonig, egészen Szabadkáig halogatni a tavasszal való találkozást. Mert alig indult ki a vonat Párizsból, már tudta, ha lehetne, Szabadkáig nem szállna le róla semmi pénzért.

Január 13. (- 25 fok. Fruzsina pedig kiért az erdőből, és egy vendéglőben issza a kávét)
*
Hiába siettem, egyre jobban fáztam. Belestem az ablakon. A vendéglő üres volt, a felszolgáló tévét nézett. Talán telefonálni is lehet, gondoltam. Hatalmas pohár kávét kaptam, szembe ült velem, de nem mertem rá nézni. Kérdezett is. Néhány mondatot mondtam a múltról, a fiamról, elakadt a beszélgetés. Elgondolkodtam… Mirjana mit fog szólni, ha felhívom? Te mindig a férfi szemébe nézel, mondta az egyik kávézásunk alatt. Akkor már vagy félórája gubbasztottuk a konyhában, nem szeretek ott ülni, de a szobába még nem volt kedvem beszoktatni, oda csak a nagyon közeli embereket engedtem be. Évek óta nem járt senki sem abban a szobában. A hokedli nyomta csontos fenekemet, mégsem nyúltam párna után, mert akkor Mirjanának is kellett volna adni. Hátha így hamarébb elmegy, gondoltam. Mindig én vagyok az, aki behívja, akár rá is csaphatnám az orrára az ajtót. Párnát akkor sem adtam neki. Homályban maradt mondandójának lényege, mint a legtöbb alkalommal. Mire célozhatott? Előtte a veje volt nálam, elvitte a forrázó teknőt, hogy a szőnyeget beleáztassák. A veje mondhatott volna valamit? Valamit félreértett volna? De hát én nem tudok úgy beszélni, hogy közben lesütöm a szememet… Ebből már volt bajom. Még a háborúk elején történt. A szomszéd falu hirtelen meggazdagodott vállalkozója hozzánk talált beállítani, eladó kocsit keresett. Behívtuk, kávét főztem, beszélgettek az urammal. Értettem minden szót, de nem szívesen beszéltem szerbül. Néha rám nézett a férfi, mosolyogott. Akkor már régen nem volt kocsink, mesterhez került, az pedig kiszökött Bécsbe, bottal üthettük a nyomát, a kocsinknak is. Aki csak tehette feketézett, a kocsiba tartályt építettek, lehetőleg olyan járműbe, amiért akkor se lesz kár, ha lefülelik a határon, és elveszik. Neki is ezért kellett sürgősen egy. Mi tudtunk erre a célra alkalmasat, az egyik rokonunk udvarában várta, hogy megegye a rozsda. Neki jó lesz az is, csak be lehessen gyújtani, erősködött. Az uram pedig úgy rázta le magáról a dolgot, hogy intett, üljek az idegen kocsijába, és mutassam az utat, annyi szerbtudásom csak van… Három utcányi volt a táv, de már a második utca végén félreérthetetlen ajánlatot tett, és elindult a mező felé. November volt, sok eső esett. Csupa sár lettem, amikor a kanyarban lassító, forduló kocsiból kiugrottam. Addig csak filmekben láttam olyant, emlékszem, még mosolyogtam is a gondolatra, hogy na, akkor most én ugrom. A mosolyt is a maga javára értelmezte, lábamra tette kezét, megszorította, de mire elindult volna a keze felfelé, én már az útszélen próbáltam talpra állni. Magyarul mondta, hogy hülye kurva. Megértettem volna szerbül is. Senki sem járt az utcán, botladozva rohantam hazafelé, ő pedig lassan hajtott, közel a járdához, kikönyökölve a szélvédőn szidta a fajtámat, hogy csak felbiztatom a férfit, azután még nekem áll feljebb, mind ilyenek vagytok, hülye kurva… Akkor tanultam meg, hogy mennyire mások a szabályaink. Ne keveredjetek, mondja a Biblia is. Jó, hogy Klári nem engedett góracozni. Átjártak hozzánk a faluba, a lányok miatt. Engem is hazakísért az egyik. Másnap a falubeli fiúk és a jövevények a két falu közötti távot egymással verekedve tették meg. Adott is, kapott is mindkét fél. A becsület rendben volt. Az egyik magyar fiútól én is megkaptam a magam két pofonját, hogy észre térjek, és ha bajom van, nekik szóljak, ne a góracoknak. Szeretetből, te liba, mondta, amikor inkább dühömben, mint fájdalmamban elsírtam magamat, de tényleg szeretetet láttam a szemében. Ő most Kölnben él, még a kilencvenes évek előtt ment el, furcsa, hogy néha gondolok rá…A vendéglős intett a telefon felé, nem számol fel semmit, mondta.

Január 12. (A reggel megint hideggel kezdődött. Ennek a szobának betonból van a mennyezete, ami ugye kiválóan elvezeti a hőt. És mivel a hó sem úgy esett, ahogy elvártuk, nem nagy pelyhekben, lassan belepve a tetőt, hanem nekivadultan, széllel, aprón, minden pici zugon befelé törtetve… A lényeg, hogy a szobám feletti padlástér húsz centis hó alatt. Volt. Tegnap. Valamennyit ledobáltunk belőle, de ami maradt, az a szoba melegét lopva szépen elolvadt. Most ettől van, ami - fokozott tempóban távozik a benti meleg. De igazából az jár az eszemben, hogy van egy varázslóm, aki itt ügyködik körülöttem, aki lassan, egyenként lopja bele az életembe az embereket. Megszeretteti velem őket, olyanokat is, akiket soha sem láttam még. Olyanokat is, akik azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Minek ilyesmivel vacakolni? Hogy kibírható legyen az idő, amíg itt vagyunk. Reggeli után a gimis lányunk megkérdezte, hogy mi lesz a barátunkkal, aki már a harmadik egyetemére jár, és lassan ősz lesz, ráncos és öreg, de még mindig tanul - miért, ha úgyis meghalunk egyszer? Hogy ne haljon meg hülyén, mondtam neki viccből, hökkenve szaván. De nem engedett kibújni, és így a vasárnap véresen komoly beszéddel folyt. Ebédnél már ott tartottunk, hogy ő filozófiát akar hallgatni, és miután meggyőztem róla, hogy nem lesz gond, ha egyszerre három könyvet olvas, leszedte a polcról a Zarathustrát, Simone de Beauvoir életrajzát, és Szerb Antalt, hogy tájékozódni tudjon a ki kicsoda terén - erre az utóbbira külön örülök, hogy rászokott. Én pedig a szépen szóló szaxofon hangjaival kísérve, lódítok az idő kerekén, kilencvenhárom évet vissza az időben, tegnapi ígéretemet szem előtt tartva…)
*
A régi dolgok között kutatva hiába kerestem Ruperta néni fotóját, nem akadtam rá. Úgy meséltek róla a családban, hogy abból látszott, kissé hibbant lehetett. Vagy nem is… csak más, mint amit akkor átlagosnak neveztek. Például brüsszeli tüllből és kreppsifonból készült kalapkölteményt rendelt Párizsból, figyelve arra, hogy az utazáshoz varratott öltözetéhez is megfeleljen. A helyi varrónővel vászonból készítette el az eredeti kalap mását. Dehogy volt az mása, még csak nem is hasonlított rá, de Ruperta képzelőereje határtalan volt, és mivel a forma megfelelni látszott az arcához, a díszeket már odaképzelve, a metszett tükörben tetszelgett magában, és azután a kalaprendelésre rámondta az áment. Miután ezzel meg volt, kiment a juhász után, vitt a frissen főtt káposztásgombócból, és az eperfa alatt ülve elmesélte neki, amit legújabban kiolvasott a frissen kapott újságaiból. Például a berlini Passage-panoptikumban hatalmas érdeklődést kiváltott Blazsek-nővérek esetét. A prágai ikrek úgy voltak ikrek, hogy összenőve születtek. Városról városra járva mutogatták magukat, egészen addig, amíg egy asztalos bele nem szeretett Blazsek Rózába. Mindkét lány szerelmes lett az asztalosba, de az érdekesmód csak Rózát tüntette ki kegyeivel. Olyannyira, hogy annak fia is született tőle. Ez hozta meg az ikrek, de a legény szerencséjét is… Mint a világon annyi nő, ők is szerettek nagy lábon élni, de a közönség érdeklődése akkor már éppen lanyhulni kezdett irántuk - esett a nézettség, csökkent a bevétel. A szerelem, és az egészséges fiúgyermek megszülése újra a figyelem központjába hozta az ikreket: meghívták őket a berlini panoptikumba, apástul, gyerekestül együtt. Hálószobát rendeztek be számukra, és immár nem nekik kellett a közönség elé vergődniük, hanem a közönség ment a helyükbe: a panoptikum és az impresszáriójuk nagy-nagy megelégedésére. (Hiába, száz évvel ezelőtt még nem volt tévé, és másként kellett megoldani a Való Világ, B. B. ötletét.) A juhász pedig mindezt hitte is meg nem is, elnézte Rupertát, hallgatta bolondságait, tömködte pipáját, és azon gondolkodott, honnét a csudából ferdült el ennyire ez a tősgyökeres parasztlány, aki valójában már nem is lány volt, hanem vénlány, de ezt inkább hagyjuk… Dolgos volt amúgy. Ő fejte az összes tehenet, a házat egymaga tartotta rendben. Délelőttönként az apjával bekocsizott a vonatállomásra, átvette a rendelt holmit, lapokat, ruhákat, kenceficéket - mikor mi érkezett épp. Az apja tűrte, legkisebb gyereke volt, a birtok elbírta kiadásait, nem sajnálta tőle. De amikor azon ábrándozva találta a Tolnai Világlapja fölött, hogy Bleriot módjára átrepüli a La Manche-csatornát, hirtelen elfogyott a türelme, és legszívesebben alaposan elfenekelte volna. Azután persze lehiggadt, legyintett, mert ha már képtelen volt férjhez menni, legalább legyen másban öröme, ha különcségében, akkor abban… Ruperta született újjá benned, mondta egyszer a nagyapám. De azt csak ő tudta, hogy mire céloz ezzel. Ő azt is tudhatta, amit én még ma sem: hogy milyen legyen a folytatás. Mert azt kell még tudni Rupertáról, hogy egyszer egyedül ment, gyalog az állomásra, és elfelejtett visszajönni onnét. Felült a vonatra, egy búcsúszó nélkül. A falu nem siratta meg, mert hiszen nem halt meg, csak elutazott. Egy évre rá azonban híre ment, hogy az egyik béres megtalálta Ruperta brüsszeli tüll és kreppsifon kalapját a fészerben felhalmozott mindenféle holmi alatt, akkor kezdtek el gondolkodni. A gondolkodás még nem is lett volna baj, de beszéltek is róla, suttogva terjesztettek rémes feltételezéseket…

Január 11. (Köszönöm, jól vagyok. Nino Rota, mogyorós kuglóf, igazi füstölő, nyugis szombat délután. Egy interjú ügyében loholtam a falun át, direkt kerülővel. A kishegyesi Váci-utcán is, ahol véletlenül összefutottam két nagyobb lányommal, és az unokákkal. Nagyon jó érzés látni, hogy ha egyszer eltapos egy teherautó, elboldogulnak nélkülem is… (Nem is értem, hogy miféle szülő az, aki nem tudja elviselni, hogy a gyereke a saját lábán akar állni?) Szerencsére épp nem sokan jártak arra, mert a sivatagi dűnékre emlékeztető hóhalmokból (itt egy kép a gépben, onnét van összehasonlítási alapom) kikecmergő, fekete, hosszú kabátos nagyi - ez én vagyok - elég fura látvány lehetett… ráadásul Tünde a kalapomat is megtömte hóval, miután belelökött. Közben a kicsi elment szánkózni. Szóval, teccik látni, békülök a téllel! Naná, így járok túl az eszén: inkább elfogadom, ha már megváltoztatni nem tudom a helyzetet. Amióta a gimis lányunk cipőjét felfedeztem magamnak, azóta főleg jól vagyok, mert a mozgás már nagyon kellett, és így teljesen átértékelődnek a dolgok. Például a benti hideg meleggé lesz a kinti mellett, felgyorsul a vérkeringés, kiengedek lefagyott állapotomból. Satöbbi. Csak be kellett vezetni a cipőbeosztást. Én délután, ő estefelé megy benne. Ja, a kishegyesi "Váci-utca" egészen friss találmány: reggelre jött egy imél, és a küldője nevezte így falunk fő utcáját. Egy másik levél pedig tévedésből futott be hozzám, arról már az igazi idéződött fel. Hosszúlábú muzsikásom. De mi köze ide ennek a fotónak? Semmi. Szeretem, bár hibás. Soha sem szerettem a tökéletes(nek látszó) dolgokat. Embereket se. Nem is volt még szerencsém egyetlen egyhez sem! Mert akiről már-már elhittem, hogy az, annál meg azt nem értettem, hogy mi a bánatért ragaszkodik éppen hozzám… ki is derült róla, ami nem látszott elsőre: süket és vak volt. Szerelmes. Na, így szeressen engem valaki! Megyek is, megkérdem, akar-e már egy kávét. És Neked pedig köszönöm, hogy elolvastál. Holnap majd a prágai ikrekről mesélek, száz évvel ezelőtti való világról, arról, hogy nincs új a Nap alatt… nagyanyám nagynénjéről, aki a Dohány utcából hozatta magának a lapokat, megőrizte, és most itt van nekem is, mert nekem meg az apám őrizte meg…aki viszont már nincs. Vagy van? Biztos az, hogy csak a tárgyak őrződnek meg a bizonytalan öröklétnek?)

Január 10. (Hajnali negyed ötkor ébredtem. Minek akkor már visszaaludni? Felkapcsoltam a gépet. Válaszoltam egy levélre, mert ha egyszer hagytam, hogy megszelídítsen az írója, akkor foglalkoznom illik vele. Még akkor is, ha régen elmúlt. Felelős vagy a gazdádért. Jókat nevetgéltünk, sírnivaló igazságán, amikor a lányokkal kiforgattuk a Kis herceg agyonhasznált mondatait. Így lett simogass meg engem a "szelídíts meg engem" - ből, vagy ami még jobb: engedd, hogy a szelídítőd legyek... És nem "felelős vagy a rózsádért", hanem a rózsa felelős érted… És ha hagytam, hogy megszelídítsen, akkor már nem hagyhatom magára soha… akkor sem, ha ő felelőtlen szelídítő volt. De mit lehet írni egy depis embernek? A "szedd már össze magadat, a fenébe is!" hülye tanács, tisztára azt jelenti, ami: a tanácsadó ezzel rázza le magáról a másik gondját. Dehogy akarom én átvenni az ő baját! Csak megírtam, hogy nem is olyan reménytelen, ha széles e nagy világban akár egyetlen egy ember is akad, aki hajnali fél ötkor épp neki ír levelet. Tessék ezt teljes súlyával átérezni, még akkor is tessék örülni neki, ha az a levélíró csak én vagyok! Amúgy meg ő egy jó ember, csak borzasztóan szégyelli kimutatni. Azután kávéztam, meghallgattam, hogy szuszog a család többi tagja, az egyik kályhában még megmenthető volt a tűz, nem kellett újra gyújtani, megraktam szénnel, a másik begyújtását a páromra hagytam, aki akkor még aludt. Amikor már nem volt nagy disznóság tőlem, mert ébredés ideje volt, beraktam az ajándék CD-t, kikerestem rajta a legszebben szóló szaxofonos részt, visszabújtam az ágyba, és figyeltem, hogy micsoda magány jön a hangfalak felől! Egy hosszúlábú, szomorú óriást képzeltem el, aki ellépked a pesti háztetők felett, a hólepte, alvó város felett kapaszkodik jeges muzsikájába, átlépi a Dunát, a Farkasrétiben felsóhajtanak a holtak, az Úttörővasútnál aztán elhallgat és sehogyan sem tud kilépni a saját falai közül. Mondjuk, belepi a hó…)

Január 9. (Bocsánat, Fruzsina még mindig hó alatt… És a hó három ajtónkat kilincsig belepte. Három tyúkunk hótyúk lesz, ha sokáig lesz mínusz nemtommennyi. K. megígérte, hogy valamelyik nap benéz, hogy megtúrja a gépemet, de már képet kicsinyíteni megtanítani nem kell. Azt már tudok. Azt hiszem, tudok. Ezt a fotót meg a padláson találtam, amikor a szél és hó közös munkáját mentem fel megnézni. Egy dobozban volt, ami tíz centis hó alatt várt az enyhülésre, hogy majd hasznavehetetlenségig átázzon. Megelőztem az olvadást. Nem is értem, hogy kerülhetett oda életem eme fontos dokumentuma? Mivel semmi kedvem havat fényképezni, ezt rakom ide. Itt elbambultam, elsötétedett a képernyő, csillagok jöttek szembe, és megláttam az arcomat. Tükör lett a "Csontnak partjain" című CD borítója is. A Bran együttestől, Kovács Gáborjántól kaptam, akkor még nyár volt, műsoruk után az üres teremben interjúztunk. Azóta szeretem Dylan Thomast. Závory Andrea mondja nekem a háttérben a novellát, havas, karácsonyi novellát épp. Néhány éve volt, amikor V. még Pesten létezett, és meglepve bennünket, hazajött, akkor gyalogoltunk bele a faluba, áramszünetes utcákban, hóban, csendben, fekete-fehérben. Magamban azt játszottam, hogy "képzeljük azt, hogy". Ezen a fotón még nem kellett képzelegnem. Jól menő üzlet, bíztató jövő volt előttünk. Most pedig nézem magamat, a "Csontnak partjain" - ról, szemüvegben, őszre cirmosodott, világosított hajjal. Mennyivel szegényebbek vagyunk… De azért a boldogsághoz sokkal közelebb. Vagy nem is a boldogság az, amihez közelítünk? K. a halál esztétikáját hozta elő. S. arról beszélt, hogy a virágban a szépség a múlandósága. És ma kaptam egy verset is, nekem írta a szerző (?): "Magadból csak magad maradt, / tested már nincs, csak a szavad. / Az is kérdés: hova lettél, / meghaltál vagy megszülettél?" És kaptam leveleket, köszönöm. És egy kései karácsonyi ajándék ma ért utol. Még az őszben, lilás hangulatban rebegtem el, hogy szeretnék egy dobot… Lehet, bolond vagyok, de azt nem szeretem, ha virágot kapok. Halottakra való a vágott virág, valamelyik szédelgős vénasszonykám mondhatta, és megragadt bennem. Ma is jártam egynél. Baglyok röpködtek fölöttünk, már ránk sötétedett, amikor kikísért, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Az eresz alól elővette a nyári pradicsomkarót, abban kapaszkodva jött utánam a hóban. Amikor a baglyokat észrevette, már nem is figyelt rám. Olyan furcsa érzésem volt, mintha ismernék egymást. Zenét nagyon szeretek kapni, viszont a legveszélyesebb ajándék. A zene érzelmeket, indulatokat ébreszt bennem, amiket azután az ajándékozóhoz kapcsolok. Az őszi óhaj így ért utol, CD, dobok. Mielőtt elmentem volna itt a picsogós romantikázásba, jött egy esemes, hogy ismerősünk hóba szaladt, menjünk kiásni. Megyünk. Bírom az ilyent… talán Dylan Thomas, talán a dobok, talán hogy rendben érzem magamat… talán az 1990-es fotó teszi: most boldog vagyok. Kívánom, Neked is...)

Január 8. (Tegnap összevesztem az egyik barátunkkal. Nem egy a mezsgyekarónk, vágtam oda a végén. Nem is értette. Én sem, magamat. Ő egyedül él, épp annyi ideje, amennyi ideje én családban. Neki van stabil munkája, munkahelye, ami itt és most nem semmi, sőt: majdnem minden. Nekünk mindez hiányzik, viszont van négy gyerekünk, három unokánk. És ebben a nagyon szűk körben, amiben négyen vagyunk, semmi biztos jövedelem. Tönkrement gyárban van a férjem munkahelye, fizetés sehol, maszek munka sehol. Innét-onnét csordogáló honorom az írással kapcsolatos költségeimre is alig elég. Naná, hogy nem azért ülök a tizenkét fokban, mert jegesmedvének érzem magamat… A család elé terjesztettem, hogy lepakolok, gépestül a nappaliba. Egyhangúan elvetették. Tüzeljek normálisan. Széntartalékaink ezt lehetetlenné teszik, mert egy nő igenis gondolkodjon előre, és ne csak a pillanatnak éljen. Szóval, ma nem tudom normálisan folytatni a Fruzsinát, én fagytam meg (vagy le), nem ő az erdőben. Ja, az összeveszéssel kezdtem... Amikor anyagilag padlón vagyunk, simán megőrülök attól, ha olyan nyarvog a fülembe, akinek az életben nem volt kérdés, hogy holnap miből vegyen kenyeret. Iszonyatos indulatok képesek feltörni belőlem, már saját magam felé is, mert nem igaz, hogy ennyire béna vagyok, hogy épp semmihez sem értek, haragszom az őseimre, akik nem tették elég világossá számomra, hogy kaparni, szerezni a legfontosabb a világon. És még csak nem is a felesleges, mértéktelen halmozásról lenne szó… De szerencsére, amilyen hamar fellobbanok, olyan gyorsan le is higgadok. Mert teli vagyunk tervekkel, jó együtt lennünk, és amivel kezdhettem volna, ami a legfontosabb: szerencsére egészségesek vagyunk. És ez a kóbor macska is befogadott bennünket… A kicsi most hozott fel egy pohár vizet, nem is kértem, nem is vagyok szomjas, mosolygott, letette, ittam belőle, ettől nekem is mosolyognom kellett, kiment. Az ilyen pillanatok teszik, hogy a mosoly tovább is az arcomon marad, és bánja fene az egész anyagi nyomort, előveszem a családi jelszót: majd lesz valahogy. Ez még mindig bejött. És különben is, elállt a hó, szépen süt a Nap. Itt volt Virág, menjek a határba gyalogolni, az jót tesz, mondta. Ő az, aki mindig tudja, hogy mit jó hallanom. Vagy ha nem is tudja, de épp azt mondja, amit az adott pillanatban kell. Hát szabad panaszkodnom? De már nagyon-nagyon hiányzik az erdő, a hegy. Igazából azt sem bánnám, ha hólepte formájában mászkálhatnék benne. Nem ok nélkül vittem fel Fruzsinát is oda… )

Január 7. Óvatosan keltem fel az ágyról, minden porcikámban megfáradva, összetörve. Nem tudtam aludni az éjjel, de mocorogni se mertem, hogy fel ne ébredjen. Álmában se engedett el. Az idő sürgetett, boldogságos éjszakám boncolgatását későbbre hagytam: az átgondolása, kérdések feltevése, feleletek keresése még várhatott. Majd ha nem lesz semmi másom, majd akkor gondolkodom. Mitől volt az, hogy nem éreztem idegennek? Mitől, hogy nem érdekelt sem előzmény, sem folytatás? Tolakodtak a kérdéseim, visszaszorítottam őket. Tölgyfaillatú keze volt. Keresztül rajtam, nehéz, kemény. Testéből készített fészket nekem, én pedig mint odvukba a beteg állatok, úgy lapultam bele: de ha maradok még, nagyon megbánom. Ha kell, majd megtaláljuk egymást. Fehéredett az ablakon túl. Csak amikor már felöltöztem, akkor néztem meg jobban az arcát. Fiatalabbnak tűnt, mint én. Hirtelen megkönnyebbedett az elindulás.
*
Idegen a havas táj. Magába zárul, nem hagy rést, amin értenénk egymást. Csupa tűz testem lendülete mégis átmelegíti az utat. Sietnem kell, a nyári cipő nem sokáig bírja a hóban. Az erdész szobájában találtam zacskókat, azokat húztam a zoknimra, valameddig talán segít. Néhol állatok nyoma. Lélegzetvisszafojtva figyel az erdő, keskeny ösvényen vezet. Tíz, tizenöt centi hó még nem a világ. Csak néhol több, a kanyargós út fordulóiban, ahol megfújta a szél. Az ég borús, puhaszürkén borul mindenre: fölöttem a szürkeség, körülöttem a fehérlő fák, az eltakart föld. Úgy megyek, mint egy alagútban, enyhén lejt az ösvény, egyre szűkülő csatorna, olyan. Tudom, hogy hamarosan vége lesz, mire már megriasztana a nagy csendesség, akkora éppen kiérek belőle. De nem akar vége lenni. Hangomat hallatom, törném a képet, válaszul a megereszkedett fák ágairól darabokban hullik nyakamba a hó. Ismét úton vagyok, ismét a magány köreit járom. Hogyan jutottam el idáig? Feleselek az elvárásokkal. Mert mi kell? Legyen kevés enni, legyen hol elaludni, és még nagyon fontos, hogy testemnek legyen meleg víz, puha törölköző, könnyű illat ébredés után, lefekvéskor. Iducit az utcáról hozták az otthonba, napokig ütközött a tárgyaknak, idegenül nézte apró, megszokott dolgainkat. Lasan szelídült hozzánk. Órákig ázott a kádban, a nővérek alig tudták kirimánkodni belőle, kiszáradt bőre felpuhult a víztől, kifehéredett, még fehérebb lett. Nem olyan szörnyű az utcán, mesélte később. Járkálsz az emberek között, már nem fontos, hogy hogyan nézel ki, nem fontos, hogy köszönnek-e, vagy beléd rúgnak. Mindenen túl akkor vagy, ha a megszokott helyek is elvesznek számodra, amikor már eszedben sincs kapaszkodni. Csak előre lépsz, vissza soha. Megfagyott arca másról tanúskodott, mint szavai, de a test nyomorúsága miért lenne igazabb? Bolond, fogták rá. De én értettem. A test tisztasága, az fontos, és magára zárta a fürdőszoba ajtaját, senki sem értette, hogy honnét szerzett hozzá kulcsot. Csak a szíve nem bírta el a párás forróságot. Megyek a vakvilágba, az erdész szobájából, a hegymászó otthonból csak illatokat hozok: tűz és tél elkevert illatát. Mirjana számát próbálom felidézni, olyan régen telefonáltam már neki. Néhány perc még van a kártyámon, megrántom vállamon a táskát, fekete pöttyeivel még az árulóm is lehet, gondolom, sokkal előbb, mint amikortól már mindegy lenne, hogy felfedeznek-e, vagy sem…

Január 6. Mire a kávé elfogyott, a csendbe is belefáradtunk. Először az erdész szólalt meg. Azután a nő. Ha valaki úgy kezdi, hogy "nézze, asszonyom", akkor rögtön elegem lesz. Semmi jót nem hozhat a folytatás. A nő az erdész barátnője, jól éreztem rá, még az első pillanatban. De orvos is, mint kiderült. Pszichológus. Nem akarnak ők rosszat nekem. A faluban is keresnek már, és a fiam is elindult haza. Mirjanánál is járt a rendőrség, oda vártak. Mert ahonnét megszöktem, az otthonban jól ismerték a történetem. Azt hitték, nekik annyi tudás már elég ahhoz, hogy a fejemmel gondolkodjanak. De nekem eszembe sem jutott, hogy akár Mirjanához is mehetnék. Vagyis csak oda. Az ablaknál gubbasztva, az üres csészét szorongatva valóban logikusnak tűnt. Mirjana! Az arcomra talán nem ült ki semmi a feltámadó ötletből, reméltem, és attól kezdve szavukra figyelve, szorgalmasan bólogattam. Holnap lemegyünk a faluba. Nem lesz baj. Hát hová menne, Fruzsina, kérdezte a nő. Hová mennél, te bolond asszony, kérdezte az erdész. És nem tudta megmondani, hogy miért itatta le a rendőröket, és miért foglalkozik velem. Csak. Ez nem válasz. De az. Csak. Először megmelegedni, először enni, először pihenni. Azután mehetünk tovább. Hát nem így van? A nő pislogott, az erdésszel más nyelv a miénk. Azt mondta az erdész szeme, hogy velem érez. Az erdő életre nevel. Törődésre, mert anélkül elpusztulsz. A nő nyugtatgatott, nem lehet semmi bajom, az életem holnap majd ott folytatódik, ahol tegnap abbamaradt. Honnét tudná, hogy az én életem hol, mikor maradt abba? Nem maradhat éjszakára, fejezte be az előadását, elköszönt tőlem. De ha akarok, én is velük mehetek a kocsiig. A nő vállamra tette kezét, és úgy beszélt. Nem vette észre, hogy nem azt hallottam, amit mondott. Rossz pszichológus, elsőre látni. Az erdész lámpával mutatta az utat, a kocsi nem messze állt, ott fehérlett a rávillanó fényben, ahol kiszélesedett az erdei út. Nem csókolták meg egymást, csak kezet fogtak. Az erdésszel lassan mentünk visszafelé. Az erdő úgy fogott körül bennünket, mintha senki sem lett volna benne rajtunk kívül. Már régen nem világított a lámpa, sötétben dideregtünk egy keveset az épület előtt. Reggelre lehűlést mondtak. Reggelre leeshet az első hó is. Bementünk. Az utolsó szabad éjszakám. Még egy kávét főztünk, és messze, még éjfélen túl is duruzsoltunk. Egymással szemben ültünk, ő azon az ágyon, ahol én aludtam előző éjjel, magamnak pedig a ruhákat feltúrva csináltam helyet a másikon. Gyertya került valahonnét. Magunkban zene is volt hozzá. Azzal vádoltam, hogy csak emlékidéző vagyok számára, ő cáfolt. Miattam ilyen varázsos az este, állította. Furcsa mámor ült a szemeinkben. Hátravetett fejjel, tele szájjal nevetett, és közben tekintete túlhaladt a szememen, a gyomromban éreztem bizsergetni. Lába elé ültem a szőnyegre, fejemet a térdére tettem. Boldogság lett bennem, és hála. De nem olyan hála, amitől aztán meggyűlöljük azt, aki iránt érezzük… Magától lendült a keze, és simogatott a hajamon. Éjjel az a dolga a kéznek, hogy simogasson. Sokáig melegített, egymásban kuporogtunk a keskeny ágyon. Kinek tartoznék én számadással? De akkor mégsem történt semmi. És reggelre valóban lehullott az első hó.

Január 5. A kórházba se jöttek utánam a tárgyaim, az otthonba is alig vihettem valamit magammal. Szobám a földbe simult, az emlékeimet elvette a fiam, lomtalanítók kocsijára került mindent. Csoda-e, ha már nem különösebben kapaszkodom? Mibe? Emlékeket gyömöszölünk a tárgyakba, azután csak raboskodunk, velük együtt. Volt például egy kalapom is. Versec környékéről kerülhetett ebbe a bácskai faluba. Csonka kúp, csattal, itteni férfi nem is hordott olyant. Fogadásból, kegyeletből hordta-e a gazdája, ajándék volt-e, vagy emlék? Nem tudtam meg. Tavaszvégi délelőttben lett az enyém. Mintha ma lenne…
*
Az öreg előttem áll a sorban, fején kalap, olyan, amilyent a korosztályán kívül senki se hord, mert hogy ez a kalap így nézzen ki, ahhoz legalább ötven évig kell nyüstölni. Köszönök neki. Egyik kezével megemeli a kalapot, másikkal hajába túr, ujjaival komótosan fésüli. Most már jó lesz, látszik, hogy ezt gondolja. Legényes a mozdulata. Még mindig sok, de már őszes haja a nyakába lóg. Ő is azzal kezdi, amivel gyakran, mások is: ismertem az apádat. Kifordított tenyerét felém nyújtja, nem úgy, mint aki kér, de nem is úgy, mint aki adni akar. Mutat valamit? Lelke fehérlik ott. Már nem is óvatos. Nem bizalmatlan. A gyerek ilyen még, amíg meg nem veri a világ. Ő már régen túlról él. Miért legyen oktalan ellenszenvvel bárki iránt? Bennem is ledől a fal, amit villámsebesen épít az ember, ha idegennel kerül túl közelre. Az iroda szűk hely, és ott eleve ingerlékeny, türelmetlen lesz a várakozó. "Mindjárt jövök", írja az ablakon. Ismertem az apádat, hallom újból. Nem tudok mit mondani. Nézem az arcát, halványbarna szemeivel túl néz rajtam. Igen, az orrunk hasonló, gondolom, és közben magamat is figyelem a tolóablak - képmásomat csak gyengén kínáló - üvegén. Valahonnét rokonok vagyunk? Csak a kalapja szokatlanul más. Meg kellene tudnom a történetét. Az embernek dohányszaga van, bütykös ujjai közé könnyű képzelnem a sárga Drávát, az udvarában biztosan áll egy eperfa, diófa, vagy öreg körte... Naponta veszi az újságot, még tudja, hogy mit jelent az, hogy misling, fatty, és a felhős égről is megmondja, hogy mikor, hol látszik az Esthajnal csillag, a Göncölszekeret pedig az éjszaka bármely órájában fejből felrajzolná az égre. Tanyája van, amit úgy nevez, hogy szállás, és ő még azt hiszi, hogy úgy áll, ahogy negyven éve volt, akácokkal körülvetten, szürkére meszelt oldalú kúttal és a konyha küszöbéről ellátással a látóhatárig. Én már tudom, hogy rom az a szállás, ellopták a tetőfát, cserepet, mindent, ami mozdítható, az akácokat kifűrészelték, az ecetfa hajtásait pedig - ha már elég erősek megtartani a babot, paradicsomot -, újra és újra kibaltázzák. A kútba dögöket dobálnak az arra járók, és mindent befojtott a kúszónövényzet. Csend van körülöttünk, egy ismeretlen csatornán folyik a beszélgetés: szó nem lehet olyan biztos, mint amilyen biztos az érzet. Megjön a hivatalnoknő, töri a magyart, mondom neki, hogy nem én vagyok az első. Tata, jöjjön, vegye le azt a kalapot, mondja, aztán hozzáteszi, már élesebb hangon, hogy inkább tartsa a fején tatám, jobb lesz az nekünk úgy! És fintorog. A frissen felrakatott műkörmökkel óvatosan jár a billentyűzeten. Az öreg felelget, János a rendes neve, mondja, és hogy nem tatája senkinek, mert se fia, se unokája nincsen. Kész a nyomtatvány, a nő kicsusszantja a tolóablakon, tatám, itt írja alá, mondja, zöldeslilán villanó körmeivel pöcögtet a papíron. János bácsi a megszólításon már nem vitatkozik, örül, hogy hamarébb kész, mint számította. A hivatalban amúgy sincs értelme ugrálni, beszéli el a gondolatát legyintése. Szép, hegyes betűkkel aláír, a másolatot pontosan összehajtja, elteszi, megemeli a kalapot, újból túr a haján, elköszön a nőtől, nekem azt mondja, hogy Isten áldjon lányom. Én vagyok sorban. A nő ujjai megint idegesen járnak a pulton, engem vár. Várjon. Nézek az öreg után, szoros a torkom, utána kellene menni, mert ha sokáig habozok, szem elől veszik. Eszembe jut egy mondat a múltból, a tanáccsá nőtt utolsó sóhaj: mindig tudod, hogy mit kell tenned, de ha mégsem teszed meg, rossz ember vagy. Ráfogom a nőre, aki már hangosan méltatlankodik, ráfogom magamban, hogy amiatt nem megyek az öreg után. A tolóablakhoz fordulok, meghajolva felelgetek a kérdésekre. Magamban mentséget keresek arra, ami mellett akár el is lehetne menni. Nem kell foglalkozni minden aprósággal, ki ér rá az árnyalatokkal vacakolni… közben pedig tudom, hogy ha még találnék is mentséget, akkor sem lenne az jó semmire. Végzek, papírt hajtogatok, táskában turkálok, aprót keresek. Az idő múlik, lassan lesz kerek a pillanat, buborékban hallom már a hangokat, a benyitó új ügyfél szavait, mintha egy álomban mondaná: egy teherautó leütött valakit az útról. Kalapja volt-e, kérdezem hirtelen megfordulva, mert az álmok rémeit meg kell szólítani. Nem, azt hiszem, nem volt kalapja, mondja értetlenül pislogva a férfi, és látszik, hogy bolondnak gondol. Fényes délelőtt fogad az irodán túl, alig látni a naptól. Az útelválasztó lánc egyik oszlopán, mint célján túlröpült madár, ott egy kalap… Elviszem haza.

Január 4. Mondanom kellene nekik valamit, mert szótlanságunk miatt olyan, mintha akadozna az idő kereke. De az erdész gondolatait még nem akarom tudni. Túl jól ismerem az embereket ahhoz, hogy ha akarom, ne legyenek titkaik előttem, és most ami a fejében jár, az nekem nem hoz semmi jót. A nő két keze közt fogja a kávét, megérzem ha engem néz, de mire felé fordulok, már a falat bámulja. Legközelebb résen leszek, mondom magamban, és megpróbálom nézésemen kapni, de nem sikerül. Több idő kellene hozzá, hogy játékba kezdeni legyen értelme. Elfog a biztonság utáni vágyakozás, reménykedés valami után, amit talán lehetne még. De mi az, amit nekem lehetne még? A holtfényű lámpába nézek. A tűz önmagát felemésztve melegít... szenvedélyesen húzott magához, suttogással próbált felhevíteni. Azután ellökött, mert megértette, nekem ez túl kevés. Ti nők… ennyit mondott, megvetéssel. Először elég volt, ha testemért cserébe a férfi lelkét kaptam, de később már én is azt szerettem volna adni, vagy inkább az lett volna jó, hogy ha elvesz magamtól valaki. A lelkemet is, hogy elvegye valaki. Macerás egy nővel kezdeni, mondta, és inkább kiment, elment az életemből. Bevillannak a régi képek, de már nem boldogít az emlékezés, néhány éven túl, tapasztalatokon túl már nem boldogít. A tűzről egyelőre csak az otthon jut eszembe, Vidák Maris szájából kiszabaduló szél, az utolsó, amivel elengedte az életét. Kuporgok az ablak előtt, lent a sötét erdő, kopasz fáival. Nincs találóbb hasonlat az özvegy magányára, mint a fáról lefelé szédelgő levél, amit a szél kényére, kedvére pörgethet, hullani hagy, ha úgy tetszik neki, majd felkapja, felemeli újra, egészen a fák fölé, látni a felhők vonulását, elfelejteni, hogy a levelet épp a saját súlya húzza le. Vidák Maris utolsó lehelete megpörgetett, jó volt sietni az erdőn át. Jó volt, hogy az erdész egérutat adott a rendőrökkel szemben. De most gyanú van a levegőben, kijózanodás a szabadság mámorából. Nincs hová mennem, és ha jönnek értem, nem lesz választásom. Ülök a saját sorsomban, és kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a következő kép.

Január 3. (Határőrök 2., A férfi) Nincs senkije, semmije, csak egy hold földje, amibe kukoricát ültet már időtlen idők óta. Alig terem, mindenféle hiánytól sárgák a levelei, de hát honnét is volna a földre trágyája, még macskája sincs, a nyugdíj pedig szoros beosztással is éppen csak a legszükségesebbekre futja, a mindennapira, és a föld, géppel való megmunkálására, szántatásra, beültetésre, műtrágyára már semmiképpen sem. Az ekézést már évek óta elhagyta, minek az, amikor ideje van bőven, és kapál, kapál a kukorica kibújásától egészen a beérésig, nincs is egy szál gyom sem abban. Ősszel elkezdi szedni, zsákban, biciklin hordja haza, néha egészen az első fagyokig, az első hóig kijár, vagy még azon túl is. Már régen nem nevetik ki a falusiak, megszokták, olyan lett alakja, mint a határszéli kereszteké, csak akkor vennék figyelembe, ha hirtelen eltűnne. Este hazatolja a leszedett kukoricát, néha többet is fordul, mert a falu tövében van a parcellája, győzi, de az utóbbi időben éppen a túlságos közelség a baj, mert a szélső utcákból ki-kiléptek egyesek, és megtörik a másét, az övét is gyakran, amibe már teljesen belebetegedett. Ezért újabban törésidőben, miután az utolsó zsákkal hazavitte a leszedett csöveket, megvacsorázik, és már kerékpár nélkül visszaballag a földjére, ott cselleng a kukorica körül, vigyázza a még száron lévőket, sarlózza a szárat, a szomszéd földjéből is kirángatja a mezsgye közelében hatalmasra nőtt gyomot, hogy ne szórja magját az ő földje felé is. Közben néha meghúzza a literes üveget. Nincs ebben semmi szokatlan - nem a pálinkázásban, hanem a kintalvásban -, hiszen gyerekkorában, amikor a törés ideje jött, a mezőre hurcolkodott az egész család, a tej miatt kivezették még a kecskét is, szárkúpban aludtak, napközben a nagyobb gyerekek vigyáztak a kicsikre, a többi pedig szedte a kukoricát reggeltől estig. Csak a kocsik jártak szakadatlan, a föld és a falu között, a két nász volt a fuvaros, mert azt még bírták, ülni a bakon, zötykölődve az októberben. Azt már senki sem tudná megmondani, hogy közben a két öreg mire gondolhatott, de valószínű, arra, hogy minek is kellett otthagyni a tanyákat, és beköltözni a faluba, minek is kellett… Persze, sokkal messzebbi földekről volt szó, sokkal többről, és teljesen más volt a világ járása is. Ilyesmiken gondolkodik, mielőtt a halomba hordott kukoricaszár tetején feküdve végképp elnyomja a fáradság, de a pálinka is megteszi a magáét, sőt, főleg az az oka a gyors pilledésének, mert neki már a nagyon kevés is elég ahhoz, hogy nagyon alaposan a fejébe szálljon. Mire besötétedik, nem csak a kukoricáját, de akár őt magát is ellophatnák, ami meg is történt egyszer… Szomszédai, a négy suhanc kölyök, akik pontosan ismerték szokásait, gondolták, hogy megtréfálják az öreget. Lesték, és amikor már a csillagos égig hallatszott a hortyogása, semmit sem kockáztatva nyalábolták fel, fektették egy puhajárású, gumikerekű taligára, és eltolták legalább tíz parcellával odábbra, még a dereka alá való szárról is gondoskodtak, ketten vittek egy-egy nyalábbal, és a megfelelő helyszínre érve arra fektették az öreget. Kicsit motyogott, mocorgott, mivanozott, de a pálinka borulata a fiúk pártján állt, és az öreg nem riadt fel mély alvásából. De mi történt, amikor mégis? Azt a döbbenetet, amikor felébredve egy szépen elmunkált, letört, behordott, szárkivágott föld közepében virradt rá a reggel, el sem lehet mondani. Mert hogy ellopták a kukoricát, az hagyján, de még a szárat is kivágták, és ő mindebből az ég adta világon semmit sem vett észre… Üvöltve rohangált, le, fel, körbe - körbe vagy öt percig, mire lassan derengeni kezdett neki, hogy itt kibabrálás esete forog fenn, hiszen az ismerős akácfa, az ecetfasor is hiányzott, már pedig azt csak nem vihették el ilyen rövid idő alatt… Már kicsit higgadtabban nézet körül, és gyorsan rájött, hogy hol van, hiszen úgy ismerte a határt, mint a tenyerét, a második dűlőn ébredt, negyedóra alatt a faluba ér, gondolta. Akkor rohantak ki a gyerekek a szomszéd kukoricásból, mert persze jó korán a közelébe lopakodtak, hiszen semmit sem ért volna a muri, ha nem lesznek tanúi tettük következményének… Összevissza nyalábolgatták a megtréfált öreget, kiabáltak, kacagtak, sűrű bocsánatkérések közepette ígérték neki, hogy jóvátétel fejében segítenek letörni, behordani a maradék kukoricáját. Az öreg mérge pedig gyorsan elszállt, de azzal viszont nem egyezett, hogy segítségére legyenek. Bírom még magam is, hajtogatta, a gyerekek pedig bár nem értették - honnét is értették volna, tizenhat év ehhez nagyon kevés -, ráhagyták a dolgot. És az öreg nappal törögetett, tologatott, éjjel pedig továbbra is kint aludt a szárcsomón, az utolsó cső kukoricáig, az első fagyokig.

Január 2. (Határőrök 1., A nő) Dohány -, napraforgó - és kukoricaszagú napokban, estefelé látom, ahogy tipegve, nyögve, szuszogva jön fel az emelkedőn. Olyan kicsi az öregasszony, hogy alig éri fel a hatalmas, egykori feketeségét csak nyomokban őrző férfikerékpár kormányát. Az uramé volt, még 64 - ben vettük, nem tudom én hajtani, csak kapaszkodom a kormányban, jobb, mint a bot, meg krumplit is akarok hazahozni, könnyebb így, mint kézben cipelnem, mondja, amikor megpihen egy pillanatra. Marokra gyűrt zsebkendőt vesz elő, homlokát törölgeti, szája sarkát dörgöli vele, csorduló nyál nyomát. A szemei picik, valamikor kékek lehettek, mint a tiszta ég délben, most már inkább az alkonyba forduló délután égszínével néz rám, közben mondja a magáét, miszerint a határba megy, megvédeni a bosztánt, mert ellopnak ezek mindent, amit érnek, és olyan erős nézéssel mélyed a szemembe, mint aki szuggerálni akarja, hogy kikre gondol, de hangosan nem mondaná ki a világért sem. A zsebéből kihallatszó furcsa klottyogásra így lesz meg a magyarázat, mert egy hajlakkos doboz és néhány kődarab húzza le derekától a kötényt, minden heves mozdulatra hangot adnak az akár önvédelem, akár támadás eszközévé kinevezett tárgyak. Nem fél?! tátom el számat, inkább a döbbenet látsszon rajtam, mint a mindenáron feltörni akaró nevetés nyoma. Még megbántódna, pedig azt dehogy akarnám, csak valamitől nevethetnékem lett, könnyű, vidám hahota robbanna ki belőlem, közben ki tudja, miért, az is eszembe jutott, hogy szép az élet, mondjon ki mit akar, az ilyen apró dolgoktól jön a varázs. Itt van ez a pici öregasszony, földszaga van, magányíze, mandulakeserűség leng körülötte, és még sincs benne nyoma sem a feladásnak…

2003. Január 1. Kérdeztem, hogy Rudi bácsi, jó lesz ez így, ennyire megmetszeni a fákat, lesz-e rajtuk így termés? Ha termés nem is, de legalább tüzelnivaló lesz elég, mondta. Hát, ilyen ember volt. A nagyanyád meg csak ült a konyhában, fogta a csészét, alig ivott bele, csak apró hörpintéseket. Nem a kávé miatt, csak úgy ült, és beszélgettek, én meg hiába mondtam, hogy kérek már egy pohár tejet, nem mozdult rá senki. Ilyen volt a nagyanyád, elvitte meséjével az ember, én is elfeledkeztem a tejről. Rudi bácsi a kertünket rendezte, és nem tudom, hogy mi lehetett az oka, de örökké mákot ültetett bele. Az öregemmel örökké mákoztak. Valamiért az jót tesz a földnek, mondták, de biztosan ők sem tudták, hogy miért. Estig bogaráztak a kertben, néha mondtak más számára érthetetlen mondatokat, csak úgy odavetették egymásnak, nem sokat törődtek a válasszal sem, kimondani volt fontos. Terem a föld, vetés, ültetés. Ilyen szavakat mondtak. Évtizedeken keresztül érezni a szavuk akkori erejét.
*
Nem szabad félni, nem kell félni, mert akkor szeretni nem marad erő. Idő sem. Ültem a fehérre festett sámlin, amit Etus férje csinált, az asztalos. Előttem a hokedlin papír, ceruzák. Lerajzoltam álmaim házát, mindenki álmának házát, az otthont, a fészket, a puhaságot. Kéményt a háromszögre. Egy ablak, egy ajtó, és széthúzott függönyök. A füstben fecskék hármasai. Ők csak mondták a magukét, szakadatlan. Kimentek, bejöttek, tették, amiről gondolták, hogy kell. Nem tépelődtek feleslegesen. Feljöttek a kertből, őszszagú estefelében, fázol te gyerek, erigy már be, mondta az öreganyám. Bütykös ujjaival megfogta a rajzot, nézte, nézte, elpityeredett rajta. Betette a fiókba. Bezárta a fiókot. Mindent nem lehet elrakni úgy sem. A másik meg sem állt a munkával, tolta a talicskát, kellett a gaz a malacoknak, öreganyám csak szipogott, a talicska nyekergett. Minden gyerek azt a házat rajzolja le először, hallottam később. Az otthont. Azután már álmodozik, és belerajzol mindenfélét, cifraságot, felesleget. Az első, ahonnét jött, amabba pedig vágyik… Gréti is elpityeredett a hosszú ház előtt, be sem engedték őket, pedig mennyi sok út volt mögöttük! 1928. Még látszott az évszám. A padlásról lehozok egy köteg újságot, Gréti történetét keresem. A Halász-boltba berohant egy lovas kocsi, a rúd átfúrta a kirakatot. Gréti nagyon szép öregasszony. Városból jött, fehér az arca, a haja is fehér, de még fénye van, vagy már szerektől csillog. A szeme nem csillog, tompán fekete, csak nézi a kiterített újságot. Összekulcsolt kezű asszonyok állnak a hosszú házak előtt, feketében, kendőben. A kapu becsukva, felettük azért még látszanak az oszlopok, az ereszet, hallani szinte, ahogy csorog benne a leolvadó hólé, és a földszag érződik. A ház lassan rajzzá lesz, őrzött emlékké. Visszautak viszonyítási pontja lesz. Gréti visszautazik, nyugtalan álmuk lesz a házlakóknak, látszólag temetett dolgok élednek fel, és napokig hegyekről beszélgetnek, ahonnét ide jöttek az ő nagyszüleik. A ház pedig csak áll, őrzi az évszámot - 1928. Gréti le sem fényképezte.
*
Az anyámnak fontos volt, hogy meglátogassuk apádat, a Rudit. Beültünk a kocsiba, mentünk. A régi épületben feküdt apád, sérvre műtötték. A portás azt mondta, már pedig oda nem lehet bemenni. Hátra tett kézzel pöffeszkedett. Mondtam neki, hogy orvos vagyok, erre ő azt felelte, hogy na, ne mondja az úr, nincs az a homlokára írva! Beültem a kocsiba, anyám dünnyögött, hogy elügyetlenkedtem ezt is. A kesztyűtartóban volt egy köteg beutaló. Kiírtam magamnak, hogy vakbél gyulladás, le is pecsételtem. Orvos vagyok, na. Visszamentem a portáshoz, mondtam neki, hogy milyen ember maga, vakbél gyulladásomnak kell lenni, hogy bemehessek? Dühöngött, de szélesre nyitott kapun jutottunk be, méghozzá kocsival, az apádhoz, látogatóba, amikor sérvre műtötték, akkor. Pecsétes papírral, kiírtam magamnak… Jobban lett, elbeszélgettünk, kiment megmetszeni a fákat, lesz legalább elég tűzrevaló, mondta…

December 31. (Örökség, 2. rész) Nemrég még mindene volt, azután mindent eladott, amit elődei szorgalmasan összegyűjtögettek. Majd jó lesz a gyereknek, mondogatták generációkon át, és szerezni volt a fő erény, szereztek is eleget. Mára minden odalett. Vilmost ez nem zavarja. Félkegyelmű a gyerek, mondták rá, amikor már látszott, hogy csak testileg növekszik. Az anyját azonban semmilyen érv nem tudta rávenni, hogy intézetbe adja. A szeretet mindenható, csak ő van nekem, mondta, és magához húzta a már nagy fiát, az pedig hunyt szemmel hagyta, hogy simogassa addig, amíg megnyugodott. Azután elkezdtek meghalni, sorban, mindenki. Először csak a nagyszülők, utána az apja is Az anyja pedig két nappal a férje temetése után. A gyerek egyedül maradt a szépen összeszaporodott vagyonnal, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol minderről. A falu sem törődött vele. Hamarosan élelmes nők kezdtek hozzá járni, könnyű dolguk volt. Eleinte szégyellősen, lopva vitték a holmit, lassan vándoroltak el Vilmos tárgyai, de később már egyre gyorsuló tempóban. Vilmos csak nevetett, adott mindent, és cserébe nem kért semmit. Az első időkben még volt aki takarított rá, rendben tartotta őt magát is, később már senki sem akadt. A pénze gyorsan elfolyt, hamarosan árulni kezdte a maradék tárgyakat. A kocsit, az ekét, a gyalupadot. A villanytűzhelyt, a hűtőt, a kecskelábú kerek asztalt, a vakult, metszett tükröt is. A kőrisfa szekrényeket. A fiókos szekrényt. A berendezést napok alatt széthúzta a falu, a valós érték tizedét sem fizették érte. Utoljára a szállást, a földeket, majd a házat is eladta. Az emberek pedig hagyták, hogy elkótyavetyélje mindenét. A faluból ő az egyetlen, aki mégsem panaszkodik a sorsra. Szabadon mozog közöttünk, nem köt, nem old, mint aki nem is akar, mint aki nem is vágyik. Van, ennyi. Nem tudom, hogy ismeri-e a magányt abban a világban, ahonnét nem akar kilépni, és ahonnét nem is kellett, amíg az anyja élt. Néha azt hiszem, nem érez semmit, máskor pedig biztos vagyok benne, hogy csupa érzés. A két part között azért egyetlen híd mégis létezik: az öreg harmonika. Úgy simogatja, öleli magához mintha vele bárhol otthon lenne. Vele bárhol otthon van.
*
Nem kell semmi, mondja, amikor megkínálom, vagy pedig eszik, amíg van előtte a tálban. Néha eladok valamit, hogy fizetni is tudjak. Fogynak a tárgyaim. Még megkérem a rendes árat, de néha már engednem kell belőle. Nézem a dolgaimat, nekem semmim sincsen, amin ne adnék túl, ha úgy hozná a jövő. Az kofaasszonyok bejárnak hozzám, mondják, hogy csak látogatóba, de közben szemük úgy jár dolgaimon, hogy látszik, felmérés készül itt, és hamarosan rám szállnak, kénytelen leszek engedni a nyomásnak, elvisznek körülem mindent, remélem, nem élek addig. Minek? Így minek? Mert senki sincs, akihez ragaszkodhatnék. Ha egyszer jönne is valaki, akit megszeretnék, ugyan mit adhatnék neki? A kedvesnek csak a legkedvesebbet lehet, nekem pedig olyan nincsen. Ebédet ma még a gyomra miatt nem kap, gyenge teát főzök, kenyeret pirítok. Sokáig vacakolok a pirítóval, örökké beakad a kenyér, szénné ég fele, kaparom a feketéjét, rakom a kosárba. Elképzelem, akár maradhatna így is minden, majd főzök rá… Mintha valaki nézne, melegszik a hátam, a tarkómon a haj. Megfordulok, túl hirtelen a mozdulat, leborul a tea, ölembe fordul a kenyér is: Vilmos áll az ajtóban. Sápadt, nem lehet még teljesen jól, már kérdezném, mi van vele, de szemével int, hogy hagyjam. Mi ütött belé, már megint kileste, hogy mire gondoltam? Olyan nagyon furcsa most. Riadt? Menekülésre kész? Mégis beteg lenne? A harmonikát hozza. Talán csak nem felvidítani akar? Jaj, azt ne, most mégse muzsikáljon… De nem veszi vállára, a konyhaszékre teszi, lelóg a szakadt szíj a földre. Hozzám lép, kiszedi az ölemből a pirítóskosarat. Nagyon ostobán nézhetek ki, értetlenül hagyom, hogy levegye térdemről az átázott takarót is, fog egy másikat, körém igazítja, érzem hajának napszagát. Emberszaga van. Hiába kérdezek mindent összevissza, hallgatja zavaromat, de azt se sokáig. Fogja, és ölembe fekteti a muzsikát, höhög, és vigyorog hozzá. De gyorsan elfordul, és már a küszöbön túlról int, nem is látom rendesen, kintről elvakít a fény, az én konyhám olyan sötét örökké. Árnyék csak, ahogy lép le a gangról, soha nem a rendes lépcsőn. Vilmos, hányszor mondtam, ne a kiskertbe! Mi lesz a virágokkal?! Nem hallja, nem akarja, megy a kapun ki, itt hagy engem. Ha lábam bírná, rohannék utána, de érzem, úgy is hiába, én őt soha sem érhetem utol, se lábbal, se kerékkel, sehogy. Azóta nem láttam, senki sem látta. Ősz van. Behúzódok a lakásba, tüzelni kell, enni kell, fizetni a számlákat, a gyógyszer is drága. Jönnek a kofák, visznek is a pénzükért. Egyre kevesebb pénzért, egyre többet visznek. Nem bánom, pakoljanak. Ha már csak a harmonikám marad, akkor találom meg Vilmost. (vége)

December 30. (Örökség, 1. rész) Megette az egész kenyeret, a morzsáját sem hagyta ott. Megitta a liter tejet, és a szalámit addig tömte magába, amíg volt a tányéron. Azután szuszogott, nyögött, jajgatott a suszterszéken. Eltátott száján csurgott kifelé a felböffenő étel, szemei kidülledtek, inkább vergődő állatra hasonlított, mint emberre. Telefonáltam az orvosnak. Majd jön, mondta, és letette a telefont. Vilmos körül keringtem, vízzel kínáltam. Kiütötte kezemből a poharat, és továbbra is csak óbégatott. Tehetetlenségemben kigurultam az udvarra, körbe-körbe forogtam a tolókocsival. Az orvos sokára jött, Vilmos akkorra kihányt mindent. A kapu felé haladtomban öklendezve kerülgettem a kutyákat, de legalább az udvarig kijutott, és nem a gangon rakta ki. Már nem is jajgatott annyira, összekuporodva nyögött a sarokban. Az orvos közelébe se ment, messziről vetett rá egy pillantást. Túlzabálta magát, de a hányás helyrehozza, mondta részvéttelen hangon, és hozzátette, hogy legközelebb ne rakjak elé annyi kosztot. Behívtam egy kávéra, megivott egy pálinkát is. A lovairól kérdezgettem, tudtam, hogy akkor gyorsan elszáll a haragja. Ilyen semmi ügyben többet ne zaklassam. Gondolta-e, vagy mondta is, azt már nem tudom, de a lovairól olyan sokáig és olyan sokat tudott beszélni, hogy a végére azt is elfelejtette, hogy miért jött. Elmenet sem nézett Vilmosra, helyette nekem kívánt jobbulást, megcsókolta az arcomat. Mielőtt a balesetben lebénultam, szeretett, de ez régen volt. Nem számít, én mondtam le róla, én hagytam el. Tudom, megkönnyebbült. Azóta senkim sincsen, és senkié sem vagyok. Néha elhiszem, hogy ez így jól van, máskor pedig meredek a tükörbe, és ott egy gyáva, félhalott asszonyt látok, aki túl korán feladta.
*
Vilmos közben valóban jobban lett. Söpörte a hátsóudvart, nagy lendülettel kanyarított, szép íves vonalak maradtak a könnyű porban, hosszú haja egyik válláról a másikra csapódott. Szinte nyoma sem maradt, hogy az előbb még meg akart halni. Néztem az udvart, a fákat, a kertből, ami látszott, Vilmost, ahogy hajlong. Azután, mint akit tiloson kaptak, gyorsan elfordultam, legyintettem: eh, mi szép ebben a képben, csak egy délelőtt, csak az ősz, csak a hulló levelek, csak egy ember, aki hol árnyék alá ér, hol kilép belőle. Minek az okát keresni mindennek? Ő ilyen és kész, napszámba jár, él a mának, nem bántja senki, vagy ha mégis, akkor vigyorog rájuk, fel sem veszi, hiszen sokkal több ő náluknál is. Mostantól gondoskodnom kellene róla. Kezdetnek majd kitalálnom, hogy az ételből neki mennyi az elég, de magamhoz nem mérhetem: a joghurt, és szelet kenyér neki semmi lenne. Mert kell a táplálék az izmainak, képes reggeltől estig megállás nélkül dolgozni, vizet inni is ritkán áll meg. Jó helye lenne nálam, akár állandóan is itt maradhatna. Ilyesmiken gondolkodom, lassú körözéssel az első udvarban. De nem tudok dönteni. Szánalomból tenném? Vagy mert nekem kell jobban ő? Néha felém sandít, és belezavarodom a tekintetébe, ő teszi tovább a dolgát, én körözöm az udvaron. Fel kell vállalnom. Tépelődöm, mélyülnek a körök. Olyan, mint a második énem, soha sem volt senkim, aki így kedvemre tett volna. Amikor két napig hiába vártam a mestert, még a tolószékemet is megjavította, pedig azt tartják róla, hogy a gépekhez nem ért, kapa való a kezébe, semmi más. Ha kiülök a gangra, és elgondolom, hogy kellene a pokróc, nem is mondom, már megy és hozza. Busajárású, jut eszembe róla, döng alatta a föld, a léptei mellé nyomatékul fejét is lengeti. Jó melegem lesz a látásától is. Térdemre rakja a takarót, mire én mozdulnék, már be is gyűri két oldalt, durva, erős, határozott mozdulatokkal, sírhatnék fog el, annyira fáj valami, nem a lábam, nem a derekam - arra már nem is érzek semmit -, nem az fáj, hogy hozzám ér, valami más, kimondhatatlanság. Talán ez a magány fájása, vagy éppen hogy a másikra találás érzete? Megy tovább, teszi a dolgát, ő biztosan tudja, hogy mi van velem, és azt is, hogy nem kell róla beszélni, minek mindent kimondani? Van, amit soha sem kell.
*
Néha sokáig nem látom, de nem aggódom, hozzám úgyis visszajön. Ha szükségem van rá, megérzi. Eszi a kenyeremet, issza a tejemet, szájából örökké csorog a nyál. Piszkos és mosdatlan, könyöröghetek, hogy mosson már hajat, de akkor inkább közelembe se jön. Mindenhova nem mehetek utána, tudja, és felmászik a padlásra duzzogni. Ruháján is vastagon áll a kosz. Fürdésügyben akkor hajlandó kedvemre tenni, ha már komolyan haragszom, és megfenyegetem, hogy ha nem, hát nem, keresek helyette valaki mást, aki elvégez a ház körül. Sajnálom, mert elhiszi pótolhatóságát, és szenved tőle. De legalább rendbe teszi magát végre. A tiszta ruhájával persze néhány óra alatt elbánik, akarattal dörgölődzik mindenhez, ami nyomot hagy rajta. Amíg le nem kopik róla a fürdés nyoma, nem tud természetesen viselkedni. Mások is szívesen hívják, megbízhatóan dolgozik, akkor is, ha nem áll mögötte az ember. Nincs saját háza, ott alszik, ahol fejezi a napot, onnét megy tovább a következő helyre. Egy rossz harmonikát hurcol magával, más holmija nincs. Megsimogatja néha. Boldog lenne az a nő, akit úgy simogatnának, vagy ha a nézéssel úgy tudna valaki simogatni, ahogy ő néz az öreg "muzsikára". (folyt. köv. holnap)

December 29. (Az indián napja, 2. rész) Másként is volt. Valódi földszag. Zöld hereföldek, búzatáblák. Fekete pulikkal volt tele a szállás, szaporodtak világnak, bárányok, lovak, tehenek, disznók. Hagyták őket, valamikor volt ott minden, számolatlan. Messziről úgy néztek ki kaszáláskor a béresek, mint apró, lassan mozgó pontok. Az állomásról ha néztük, akkor volt ilyen. Magasra vágytunk, felmentünk a töltésre. Figyelj, messziről is hozza a hangot, és lehajoltunk a sínekre. Indiánok lettünk néha. Azután már csak azok. Megrázkódom, kemény a fejem alja. Miért jönnek elém olyan képek, amik nem is enyémek, csak meséjükből tudhatom? A fiamnak ezekből semmit sem adok át. Nem érdekli. Ő sem sokat mondott nekem. Csak két napot volt a fronton, azután megszökött. Azt mondta, ne faggassam, és elfordult, órákig állt az ablaknál, mozdulatlan, megőrültem tőle, elrángattam, akkor sem szólt, fogta a sörét, és kiült az udvarba, a góré alá, ahol évtizedekig gyűlik a lom, mikor lesz elég erőm szólni a szemetesnek, vigye el innét valamerre. Semmire sem biztosíték a holmi. Egy sezlon is van a góré alatt, rajta minden vacak. Minden fekhelyemen halt meg valakim. Egyik ősömről mesélték, hogy utolsó óráiban is kukacos volt, ide-oda pakoltatta magát, a ház minden ágyát megfeküdte. Végül mégis a saját helyén halt meg. Az egész család vásározni ment. Miért halna meg éppen ma, kérdezgették egymást, hogy a lelkük nyugalma meglegyen. A köteles sátra alatt iszogatva múlatták az időt. De hiszen halott volt az már induláskor is, bukott ki a gyónás túlélő párjából, amikor haldoklásában ő sem találta a helyét. Furcsa emberek voltak, vagyunk? Csoda-e, ha a fiam olyan messzire ment innét? Nyughatatlan vért örökölt.
*
Őrködöm még egy ideig. Szombaton vállamra veszem őket, és én is megyek a többiekkel, sorban lépünk be a "Feltámadunk" alatt. Vizes edények, rövid nyelű szerszámok, kosarak virággal. Szombat a halottak napja, a temetőbejárásé. Délutánonként ott hajlongunk a sírok között, egymás virágait dicsérjük, szerszámokat adunk és kérünk kölcsön. Vannak olyanok is, akik csak kijönnek, gubbasztanak magukban, senkihez sem fordulva, megszóljuk őket. Az idő hossza megtette a magáét, gyerekeket, piaci ügyeket, hajfestést és paprikaültetést, recepteket, filmeket beszélünk meg. Mindent. Ha új halottat temetnek, megvárjuk a szertartás végét. Figyeljük a talpig feketébe öltözött új özvegyet, holnaptól velünk lesz. Persze, eleinte majd nem akar tudomást venni rólunk, de lassan hozzánk szelídül. Az egyedüllét kikezdi az embert, itt pedig akad közös téma bőven. Például riasztjuk egymást, ha jönnek a férfiakért.
*
Eljött hozzám. Álmomból ébresztett, de nem haragudtam érte. Akárkit nem enged egy nő a hálószobájába, ő pedig észre sem vette, hogy hol van. Lefolyt a szekrényem lábához, gubbasztott. Mégis értette, hogy magamban mit gondoltam. Koszovó. Inkább őt, mint a családosokat. Mindkettőjüknek menni kellett. Kegyetlenül megvert a sors. Kikísértem, gondolatban követtem egy darabig, őt is. Busszal mentek, nem maradt senkim. Álmomban megjelent, visszafutott az autóbuszról, elköszönni jöttem, mondta, megcsókolt, és reggel úgy ébredtem, mint akit tényleg megcsókoltak. Négy hónapig nem kaptunk hírt felőle. Néztem az eget fölöttem, szerelmet kerestem magamban. Hol vannak a férfiak, kérdezett vissza, és én nem tudtam mit mondani. Azóta csak a magányomhoz ragaszkodom, de ha nem így tennék, az akkor is volna. Hallom a hangokat, csapkodják az ajtókat, pakolnak, már megint. Délután lebegős leszek, milyen az, kérdezte meg az egyik asszony, bánom, hogy elmondok ilyeneket, úgy sem érti más. Összefolyik az álom és a képzelet, ami rossz, arra ráfogom, hogy álom, ami jó az álomban, azt valóságként élem.
*
Mi volt az, álom-e vagy valóság, amikor ott találtam a kapumban, úgy ült, mint akit sehová sem várnak haza, olyan határozatlanul, mint a nagyapám, aki megint gyerek lett, és lapult az orgonabokrok alatt, az utolsó évében ősszel is kivirágoztak az orgonafák, és a gesztenyék is. Különös ősz volt az. Ilyen az idei is. Ült, mint aki semmit sem tud a világról. Mi hozta a kapum elé, bevezettem, mint a gyereket vezeti az ember, olyan volt, mint egy öreg gyerek. Az indiánok! Az indiánok, dadogta és nem akartam érteni, miért mond ilyeneket, megmosdattam, megtöröltem, sokáig simogattam az arcát. Ne félj, ne félj suttogtam, terelnek, hátrálunk, darabig még van hova. Erre ő azt mondta: már nincs… (vége)

December 28. (Az indián napja, 1. rész.) Itt volt? Vagy nem? Mindenféle rémálmok keverednek mindenféle valóságossággal. Ki tud eligazodni itt? Eddig vagy szabad, mondják, hát miféle ez a szabadság? Eddig? Azután legyint egyet az ember, és elindul befelé, másféle rezervátumot rendez be magának. Kifelé befogja a száját, hallgat, keskeny vonal a szája. Kinek jut arról eszébe a csók? Szokásos megszunnyadás. Gyakran fog el az álmosság. A világból kialudni magamat nem lehetséges még. Azért némi haladék. Aludni egyáltalán nem lehet nyugodtan. Melegszagú nyárdélutánokban öregapám magukra húzta az ajtót, felakasztották a zöld függönyöket. Kockacukor volt a jutalom, ha vigyáztam az alvásukat. Néha róluk álmodom, de elrebben a kép, ha belemoccanok, gyakran ránt görcsbe az emlékezés. Álomban is. Az unokáim messze. Interneten küldenek levelet, Vilmos elhozza, kinyomtatva. Én nem írok. Üzenek, Vilmos elintézi. Néha képeket is hoz, felkunkorodott másolópapíron. Ki vigyázná az én álmomat? Nem hagyják az embert. Rozoga kocsikkal kínlódnak az ablakom alatt. Közterület, oktatott ki a felügyelő, amikor panaszkodtam neki. Még mindig szép vagy, mondta, azután csak annyit, hogy hivatalból nem tehetnek semmit. Ők pedig éjjel-nappal vannak, nem hagynak nyugodtan gondolkodni sem. Rájuk kell gondolnom, ha nem is akarok. Néha már elfelejtjük, hogy ki melyik oldalon áll, és egymásnak panaszkodunk. Összemos bennünket a gond. Az öregség. A kivert kutya sorsok. Párhuzamot vonunk történeteink között. Szarajevó, a rokonok. Rokonaink rokonai. Muzulmánok, horvátok, szerbek is. Keresztül-kasul összekeveredve, pedig a parancs úgy szólt: ne keveredjetek. Ki merne itt főválogató lenni?
*
Nagyon nehéz a semmiből teremteni barátságot. Kezében virágok, vödör, gereblye. Az enyémben is. Borzasztó, hogy majdnem pontosan lehet tudni, hogy mennyi időnk van még. Mondja, hogy vett magának egy pár fekete cipőt, és tudta, hogy nem tesz benne annyi lépést, hogy tönkre menjen az a lábbeli, neki ebben az életben több fekete cipőre nem lesz szüksége. Mint mikor a fogait csináltatta. Harmadszor az életében. És többször nem kell. Amikor a kórházból vitte ki hatodik gyerekét, tudta, hogy ő biztosan nem fog már szülni. Vagy amikor haja őszülni kezdett, bőre ráncosodni. Nehéz megszokni, a visszafordíthatatlanság tudatát, a dolgok végét látni szörnyű. Már majdnem biztos abban, hogy alig maradt előtte idő, és ami számított, az a háta mögött van. Könnyebben várja a csendet, mert megtette, amit kellett, és amúgy is elege van mindenből. Születések, keresztelők, örömök, bánatok, háborúk, temetések, és az a sok hétköznap az ünnepek között. Elég volt ennyi. Simított egyet a fekete lábbelin. Egymásra ne haragudjunk már, legalább mi ne háborúzzunk. Először ő került kórházba, azután pedig én. Mindig borzasztott a város. Üvöltött. "Már nem akarom, hogy itt legyen a holnap, a tegnapot akarom!" Elfordultam tőle, arcomat az ablakhoz nyomtam, néztem a várost a rácsok közül. Kiszabadult az ápolók kezéből, nekem esett, elrángatott a kilátásból. "Konzervdobozban élni!" Sikoltozott, és karmolásra görbült ujjakkal hadonászott az orrom előtt. "Hármas út van előttem, de az egyik út a halálba vezet! Amit megtagadtál, az elengedett!" Végre lefogták, és visszatuszkolták a szobájába. Mindennapos eset, mondta a fehérköpenyes, a sötétség, a látomások és a varázslás istennőjének képzeli magát. Nekem mondja?! Nem sok híja volt, hogy nem egy szobába kerültem vele. Valamiben mégis igaza lehetett. De már újra itthon vagyok, a megszokott tárgyak könnyűvé teszik a visszailleszkedést.
*
Behunyom a szemem, őseim között lélegzem. Mások voltak, nem ismerték a rezervátumot. Fogom a szótárt, nincs is benne. De akkor miért káromkodtak? Káromkodva keltek, káromkodva feküdtek. Szidták a világot, magukat, azt, aki teremtette őket, senki sem maradt kapatlan. Amióta meghaltak, itt nem káromkodik senki. Csend lett a falak között, kívülre szorultak a hangok. De a hosszú távollét után mégis meghallom őket, magamból visszhangzanak. Nem az én panaszom. Vagy mégis? Van, ami van. Aki ide rakott, tudta, miért teszi. Itt a dolgom, és ha csak keskeny gyalogutam van, én azon is elférek. Itt született az apám is. Muzsikusokat hoztak a faluból, zene szólt három napig. Így mesélték. Két hétre rá keresztelőt tartottak, de egy hónap is elmúlt, mire nagyapám végre nem ivott tovább. A nagyanyámat sajnálta, azért ivott, legalábbis így szólt a családi mese, mert szerinte az asszonyoknak olyan nagyon nehéz a sorsuk, és csak egyetlen boldog nap van az életükben, az esküvésük napja, a többi már semmit sem ér. Ő csak tudta, hogy milyen élete volt a nagyanyámnak. Megkeseredett az édes szó is utóbb, hát ezért káromkodtak hajnaltól napestig. Azután meghaltak. Én nem szidom az Istent. Botladozom, felkelek, ha elesek. Néha sokáig vagyok lent a földön. (folyt. köv. holnap)

December 27. (Tartalék élet) Azt mondta, hogy szeret, és megfogta a kezemet: két kezébe fogta, és azt is mondta, hogy na, legalább eddig eljutottunk. Elvitték katonának, tartalékosnak, és már nem tudom meg soha, hogy mire gondolt akkor, amikor azt mondta: na, legalább eddig eljutottunk. Felesége volt, két kisgyereke, én csak voltam neki, mint vannak olyan nők, akikkel jókat lehet dumálni, de nem megy velük tovább a férfi, mert akkor elveszik valami, ami elvesztéséért nagyobb kár lenne, mint amit nyerne egy ölelkezéssel. Tulajdonképpen nem is öleltük meg egymást, csak egyszer, udvariaskodva, búcsúzóul, amikor én nyaralni mentem, de abban nem volt semmi személyes, barátok előtt történt, a felesége előtt, a gyerekek is ott ugráltak, kiáltoztak, hogy néni, hozzál nekünk tengericsillagot. Lezárt koporsón sírt a felesége, sok műcsokor lepte el a hantot, szegénység volt akkor is, és nagyon hideg, azt gondolták az emberek, az élővirág másnapra úgy is barnára fagy, meg olcsóbb is volt a műkoszorú. Tíz évig nem fájt, mert nem tudtam elhinni, hogy nincs, csak amikor kaptam levelet egy régi osztálytárstól, aki találkozni hív bennünket, időben szól, írja, a vízum miatt. Neki fogalma sincs, hogy nem az a fő gond, nem az idő, hanem a pénz, ami most sincs, annyira sincs, mint eddig. A lap saját fényképezésű képeslap, ott vagyunk kicsit beállítva, kicsit spontán, mindannyian, a volt gimisek, a négy ából. A távolban a híd látszik, megint Ivo Andric jut eszembe, az angyalok, a szárnyaik, és ő, aki belemosolyog a lencsébe, a napba hunyorogva, mert szemből sütött bennünket a nap, Istenem, de rég volt….. Megírtam, hogy nem megyek, messze van az nekem, csókoltatom, és Imrét se várja, nem szólhatok neki, mert Imre már nincs. Gyorsan jött a válasz, tele kérdésekkel. Megírtam amit tudtam: felnőttek a gyerekei, a fiú magába bújós, író lesz belőle, mondják, de ő tagadja, váltig. A lány otthagyta a középiskolát, él, csak a saját szavát ismétlem, mert rákérdeztem, az utcabeliek viszont azt mondják, elnyelte a város, elkurvult, maffiózókkal hetyeg, de azért az anyjának nem mondanak semmit, van annak elég baja, és talán ő is tudja, csak nem akar ügyet csinálni belőle; belefásult a hétköznapokba: kávé, Bensedin, pelinkovác és munka hajnaltól késő estig. Nem ment férjhez, minek menne, hiszen holtában is szereti Imrét, csak a favágás nehéz, mert most azt is neki kell, egyszer szólt a szomszédnak, az össze is vágta, de azután beszorította a fásfészerbe, a mellébe markolt, és azt mondta, hogy ugyan, ne tiltakozzon, tudja ő, hogy másnak is ad, ő legalább megdolgozott érte a nagy halom fa összevágásával. Valahogy megúszta, harapva, rúgva, másnap adott neki egy liter pálinkát, hogy ne tartozzon neki, de azontúl undorral kerülte el az utcán, magát pedig meggyűlölte, mert egy töredéknél is kevesebb villanásra, de megkívánt valamit, ami régen volt, de már nem akarja, mással nem akarja, senkivel, olyannal sem, aki szeretné. Vágja a fát egyedül, fűrészel, hasogat; a lány combtőig érő szoknyában elmegy, a fiú naphosszat fekszik az ágyon, magára húzott pokróccal, néha rajtakapja, hogy színes újságokat gyűr be a feje alá, amikor váratlanul lép be hozzá, szex lapok, lányokkal, de hát nem szól ő ezért, már kezdte azt hinni, nem is érdekli az életnek ez az oldala, mint őt, aki egyedül maradt, huszonnyolc évesen, férfi nélkül. Nem, még egyedül sem csinálta, azóta soha…. Megírtam neki mindent, tudom, nem mondja el úgy sem másnak, csak hogy tudja, miért ne várja Imrét, mi van itthon, hogyan mennek a dolgok nélküle. Nem is mennek, gondolom néha, mert a feleségével gyakran ülünk a konyhában, válogatjuk a babot, fejtjük a borsót, tokozzuk a kacsákat. Enni kell, szeretni is kellene, mondom neki, de én se beszélgetek azóta férfiakkal, ő sem fekszik más mellé, így van ez, állapítjuk meg a végén, mindkettőnknek hiányzik, de talán nekem mégis könnyebb, mert beleülök abba a fotelba, ahol Imre tíz éve ült utoljára, ahol akkor, egyetlen egyszer a kezébe fogta a kezemet, és azt mondta, hogy, na, legalább eddig eljutottunk. Akkor elkezdem találgatni, hogy mire is gondolhatott, és kitalálok különböző történeteket: talán arra gondolt, hogy egyszer a sok beszéden túl is történhetne velünk már valami, valami több a szónál; a kézfogás volt az első pont, de nem jött utána több, semmi csak a szomorúság, és ha belegondolok, talán a megkönnyebbülés is. Mert mi mást lehet itt tenni? Belenyugodni, elfogadni, azt, amit kiszakít magának az ember, az öreganyám is mondta, és tűrte, hogy verte az ura, holtában jól megsiratta, hogy vissza ne járjon, nekem talán ezért nem ment a sírás, mert a keze csak, egyszer, csak egyszer, a kezében a kezem…… legalább eddig eljutottunk, és elment, mert vitték, és aztán hozták, és anya, feleség, testetlen szerető maradt utána. Mások után is, a tartalék élet, amit már nélkülük, mert kell, mert muszáj, mert legalább eddig eljutottunk…

December 26. (-- Kép helyett kérlek, idézz fel magadban hatalmas fenyőerdőt, mély illatú sétát benne, lassú lépdeléssel az enyhe emelkedőn, felfelé… -- Az ünnep lázgörbéje pedig lefelé tart. Jó a nyugi is. Főzni ma még nem kell. Ez sem rossz. Ajándéktornyokat ide-oda rakosgatni szintén nem kell: kényszerű szokás, hogy csak gyerekeknek ajándékozunk. De azután kicsit mindenki megszegi: valahol mindenki gyereke valakinek. Az idős szülőknek, akiknek már az ő szüleik nem adhatnak, azoknak asztalára is csempésződik ez-az. A gyerekek ajándékai fenyőágas zacskóban, jobbára édesség, esetleg apróbb játék. Az apu vállalata a tönk szélén, onnét még fizetés sem, ami elég szomorú, hiszen még a háborúink alatt is néztek az ünnepekre. Az iskola csupán egyetlen, közepes méretű labdát, néhány apró csokit, és sós rudat ajándékozott a gyerekeknek. Többen morogtunk is ezért, mert ebben a faluban sok helyen bizony ez az egyetlen ünnep, amikor a kisgyerek egy egész zacskó édességet lát egyben… Az idei jelszó is a "semmiből valamit" volt. Egész nyáron gyűjtögettem, kertben, hegyen járva minden giz-gazt szárítottam, elbírta a padlás. Jó egy hónapja aztán elborítottam velük a nappalit, és megkezdődött a csokrok, koszorúk, ajándékokra illő apró virágcsomók összeállítása. Annakideji őrületünk, miszerint egy síksági kertbe fenyő is kell, és tuja is kell, most éreztette hasznát: lett örökzöld a szárazvirágok alá. Az elkészült motyó egy része a lelkes nagyi jóvoltából piacra került, mert ő nem restellt a fagyban is ácsorogni vele, és boldog, boldogtalanra rábeszélni a koszorúkat, virágokat. Készült temetőbe illő is jócskán, és talán az is fogyott el legelőbb, de most semmi kedvem erről levonni a következtetést. Ebből a pénzből vettem meg a legfontosabb megveendőket. Közben pedig foltmunkával készítettem terítőket, mellényeket, apróságokat a három unokának… Nem kevesen pedig csak jó szavammal érhették be… Nemrég utolért egy elmaradt tiszteletdíj, így olyasmire vetemedtünk, amire eddig csak borzadva mertünk gondolni is… Az évek óta üzemen kívül, tétlenül ácsorgó villanykályhán, immár nálunk is műfenyő áll. Lázadásból! Mert kedvenc hegyünk fenyőit most is letarolták. Nem tudok kimenni a piacra, és nyugodt lelkiismerettel megvenni egyet sem. Gyökeres fenyőt venni? Macerás, és vagy megmarad végül, vagy nem, és különben sem akarok több fenyőt a kertbe. Szóval, kedvenc vallásfilozófus barátom a heti hazatérte előtt Szegeden, valamelyik mamutáruházban megvette a megfelelőt. Most ott díszeleg a sarokban, mint írtam, a kályhán, ami zsebmegfontolásból a karácsonyfa, azaz a műfenyő tartójává lett kinevezve. Eddig sem a fenyőillat volt a lényeg a karácsonyban... ha meg csak az, akkor ideje elgondolkodni valamin. A nyolcéves mondata úgy megbőgetett, hogy alig bírtam abbahagyni: nem halt meg miattunk egy fa, mondta. Mert azért kicsit mégis vigasztalgattuk egymást, nehéz a szokásokkal szembeszegülni…. Volt szerencsém olvasni, hogy giccses fenyődíszek helyett vissza a csuhé, háncs, dió-mogyoró-alma és egyéb, természetes díszítő elemekhez! Csak épp azt felejtették el, amire azokat aggatni kell! Szépen elszaladt velem a ló, közben pedig a konyhában melegszik a szárma (töltött káposzta), és itt nyafog a kicsi, hogy elég legyen már ebből mára, menjek le hozzájuk. Igaza van. És ha néhány napot nem kerül fel új anyag, az azt jelenti, nem vagyok még itthon, mert három napra elmegyek világnak. No persze, hogy az nekem mit is jelent, azt majd legközelebb megírom… Legyen jó meleged kedves Olvasóm, és gyere el máskor is!)