Gyermekkoromban a Nagykunságon - Karcagon a birkapörkölt ünnepi „nemzeti ételnek” számított. A nagy családi összejöveteleken ez került az asztalra, természetesen volt jelen a birkafõzés hagyománya, a kunság jellegzetes racka juh fajtája, melyekrõl családi történeteket meséltek… belém ivódott a birkák alakja, a gyapjú illata, amikor a kikészített birkabõrt megszagoltam, s a nyers fehér színe - melynél a hófehér sem tisztább számomra. Most már naponta „gyapjú közelben” lehetek, hiszen munkáimat csak ezzel az alapanyaggal készítem.

Minden emlék az után vált jelentõssé, amikor Budapestre költözve 19-20 évesen megismertem Tóth Sándor textiltervezõ iparművészt, aki szintén Karcagról származik. Leültetett a szövõszéke mellé, engedte, hogy kipróbáljam a szövést, és sokat mesélt a kunokról. Akkor még nem tudtam azonosulni a népcsoporttal, amelyiknek leszármazottja vagyok – csak próbáltam budapestivé válni. Sok év vargabetűi után értettem meg, hogy a beilleszkedésre való képtelenségem és a ,,konok kun” természetem között erõs összefüggés van…

2001-ben Budapestrõl Karcagra visszaköltözve, elkezdtem a Hagyományok Háza kézi szövõ szakképzését. Visszajártam Budapestre miközben belevettettem magam szülõvárosom hétköznapi és kulturális életébe. Hamar megismertem a Karcagon kiemelkedõen nagyszámú kézműveseket és képzõművészeket, akiket 2002-ben összehívtam egy közös kiállításra – a Református Nagytemplom felújítása javára szánt jótékony céllal. Ekkor erõsödött meg bennem a népművészet iránti elkötelezettség. 2002-ben részt vettem a Nagykunsági Népművészek Egyesülete megalapításában, melynek elvállaltam a titkári feladatait. Ekkor érett meg az önazonosságom a gyapjúszövõként, és 2003-ban kézi szövõ szakképesítést szereztem.

A vásznak csíkritmusán és a csíki festékes szõnyegek szigorú szabályain nõttem fel, ezek megismerése, határaik feszegetése alakítja, formálja szõnyegeimet, párnákat, falvédõket tarisznyákat, táskákat. Munkáimat - már a vizsgadarabjaimat is - folyamatosan zsűriztetem.

2005-tõl újra Budapesten élek – jászsági származású férjemmel. A kapcsolat nem szakadt meg a Nagykunsági Népművészek Egyesületével és szülõföldemmel. Tudatosan kutatom gyökereimet, õrzöm a barátságokat.

2006 óta vagyok tagja a Pest-Budai Egyesületnek.

Életemben összefonódik a szövés mestersége, a magyar néphagyományok ápolásával, gyökereink kutatásával. Szeretném ajánlani, hogy mindenki keresse meg gyökereit – szülõkön, nagyszülõkön, dédszülõkön, olvasmányain, tárgyakon keresztül. Meg fogja találni azt a helyet, amelyet otthonának nevezhet – ha nem is él éppen ott. Gyökerei megismerése nélkül az ember nem találhatja meg értelmét az életének, és igazi helyét a világban.