Föld-szerű bolygó a szomszédunkban

 

2010. Szeptember 30.

 

Akár folyékony víz és élet is lehet a Gliese 581g-n, állítja egy amerikai kutatócsoport. Az exobolygó az eddigi legígéretesebb Föld-szerű objektum, de még sok mindent csak becsülni tudunk vele kapcsolatban. A Lick-Carnegie Exoplanet Survey projektben dolgozó amerikai csillagászok szerdán bejelentették [1], hogy egy Földhöz hasonló kőzetbolygót találtak, amely szerintük akár lakható is lehet. A Kaliforniai Egyetem és a washingtoni Carnegie Intézet kutatói szerint a Gliese 581 nevű vörös törpe egyik bolygója az életre alkalmas zónában van, ami azt jelenti, hogy víz is lehet az objektum felszínén. A kutatók tanulmánya az Astrophysical Journal következő számában fog megjelenni, a cikk leír két frissen felfedezett bolygót is, amelyeket szintén a Gliese 581 körül találtak. Ezekkel együtt már hat bolygót ismerünk a Gliese 581 mellett, így ez a legjobban feltérképezett bolygórendszer a sajátunk után. A bolygók vagy túl forrók vagy túl hidegek ahhoz, hogy lakhatók legyenek - kivéve a Gliese 581g-t. A csillagászok az úgynevezett radiális sebesség módszerrel figyelték meg a Gliese 581g-t. A radiális sebesség egy tárgy látóirányú sebessége - exobolygók esetében ez a bolygók közeledésének, illetve távolodásának sebességét jelenti a Földhöz képest. Az ilyen nagy radiális sebességű bolygók periodikus változásokat keltenek csillagjuk színképében, ezekből lehet következtetni az exobolygók méreteire és pályáira. Az amerikai csapat Steven Vogt, a Kaliforniai Egyetem csillagászprofesszora vezetésével tizenegy év radiálissebesség-méréseiből számolta ki, milyen lehet a Gliese 581g. A mérések alapján a bolygó tömege háromszor-négyszer, átmérője pedig 1,2-1,4-szer nagyobb, mint a Földé. A Gliese 581g egyheted csillagászati egységre, azaz körülbelül 22 millió kilométerre van központi csillagától (egy CSE a Nap és a Föld átlagos távolsága). A bolygó 37 nap alatt járja körbe a csillagot, tehát egy év ott alig valamivel több, mint egy földi hónap. A bolygó kozmikus léptékkel nézve itt van a szomszédban: alig húsz fényévre, azaz 189,2 billió kilométerre van a Földtől. Vogték úgy vélik, tömege alapján a bolygó valószínűleg sziklás és elég erős a gravitációja ahhoz, hogy állandó légköre legyen. A felszíni gravitáció nagyjából akkora lehet, mint a Földön (esetleg egy kicsit nagyobb), tehát egy ember könnyedén tudna sétálni a Gliese 581g-n. A kutatók becslése szerint az átlagos felszíni hőmérséklet -31 és -12 Celsius-fok között mozoghat, ami ugyan elég hideg, de nem zárja ki, hogy a helyi körülmények között akár az élet kialakulásához nélkülözhetetlen folyékony víz is legyen a bolygón. A bolygó ugyanis kötött keringésű (akárcsak a mi Holdunk), vagyis mindig ugyanazt az arcát mutatja a csillaga felé. A Gliese 581g örökké napos felén tehát nagyon meleg van, míg az állandó sötétségbe burkolózó oldalán gyilkos hideg. A felfedezés bejelentésére szervezett sajtótájékoztatón Vogt nagyon lelkesen nyilatkozott. "Tekintve, hogy az élet mindenütt megjelenik, ahol csak tud, a saját személyes megérzésem az, száz százalék az esélye annak, hogy van élet a bolygón" - mondta a sajtótájékoztatón a tudós annak ellenére, hogy a tanulmány óvatosabban és mindenhol feltételes módban fogalmaz a bolygón levő élet lehetőségéről. Vogt kollégája, a Carnegie Intézetet képviselő Paul Butler nem volt hajlandó százalékos becslésekbe bocsátkozni a sajtótájékoztatón, csak annyit mondott, hogy ő is optimista. A lakható, Föld-szerű bolygó az exobolygókutatás Szent Grálja. Korábban már többször is felröppent a hír, hogy megtalálták az első ilyen objektumot - például a Gliese 581c-t is vizsgálták egy időben -, de pontosabb számítások után mindig kiderült, hogy túl zordak a körülmények az élet megjelenéséhez. Bár Vogték szerint a radiálissebesség-mérési módszer pontossága az elmúlt években sokat javult, még a Gliese 581g-ről is kiderülhet, hogy mégsem alkalmas az életre - annak ellenére, hogy az eddig felfedezett, körülbelül négyszáz exobolygó közül eddig valóban ez a legígéretesebb. "Még nagyon sok itt a bizonytalanság" - kommentálta a hírt megkeresésünkre Kiss László fizikus-csillagász, az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézet munkatársa. "A felfedezés hihető és a tanulmány erős lábakon áll, de sok mindent még csak becsülni tudunk. A hőmérsékleti becslések bizonytalansága pedig akár plusz-mínusz ötven fok is lehet. A légkörről pedig még semmit nem tudunk, sőt még egyáltalán nem is pillantottuk meg a bolygót." A Gliese 581g még csak egy ingadozásként jelentkezik a Gliese 581 csillag fényében, tehát csak közvetett bizonyítékokból számolgatnak a csillagászok. "A következő lépés az lenne, hogy egy iszonyatos nagy távcsövet a bolygóra irányítunk és spektroszkópos megfigyeléseket végzünk" - magyarázta Kiss. „De jelenleg nincs olyan nagy teleszkópunk, ami elég jó lenne erre. A Gliese 581 ugyanis igen halvány, a Napnál sokkal-sokkal kisebb fényteljesítményű vörös törpe, olyan műszer kellene ahhoz, hogy megpillantsuk a bolygóra vetett fényecskéjét, amilyen még nem létezik. Talán majd a következő húsz évben épül olyan távcső, amivel a megfelelő spektroszkópiai vizsgálatok elvégezhetők lesznek, de az az érzésem, hogy ez nem lesz egyszerű mulatság."

 

 

Jön az év legfényesebb, szabad szemmel is látható üstököse

 

2010. Szeptember 4.

 

Az év legfényesebb, talán szabad szemmel is látható üstököse lesz a 103P/Hartley 2, amely ebben az évszázadban már nem is kerül ennyire közel bolygónkhoz. A Föld-súroló üstökösök csoportjába tartozó égitestet, 103P/Hartley 2-t a Malcolm Hartley brit asztrofizikus fedezte fel 1986. március 15-én - olvasható a Magyar Csillagászati Egyesület honlapján. "A 6,47 éves keringési idejű üstökös megfigyelése azért is kiemelten fontos, mert októberben és novemberben az EPOXI program keretében a Deep Impact szonda közelről vizsgálja az üstökös aktivitását, miközben november 4-én 700 kilométerre megközelíti az üstökös 1,2x1,6 kilométeresre becsült magját. Bár a nyári hónapokban nem nagyon mutatta magát, a szeptemberben már csak 30-40 millió kilométerre járó üstökös fényessége remélhetőleg a korábbiaknál is gyorsabban, 9 és 6 magnitúdó között növekszik majd" - emeli ki az MCSE honlapja. "Kéz a kézben" halad a szeptemberi égbolton a két óriásbolygó, Jupiter és Uránusz. Az idei együttállás olyan szerencsésen alakul, hogy a két planéta ugyanazon az éjszakán, szeptember 21-én lesz szembenállásban a Nappal. "Míg tavaly a Neptunusz, idén az Uránusz közelében látjuk a Naprendszer királyát, az évente egy állatövi csillagképet 'ugró' Jupitert. Mindenképpen a Jupiter ígér több látnivalót, a Galilei-holdak helyváltoztatása már kis nagyítású távcsővel is remekül figyelemmel kísérhető. Természetesen a légkör jelenségei adják a legizgalmasabb megfigyelési lehetőséget, a bolygó észlelése mindenféle méretű távcsővel ajánlott. Közepes átmérőjű műszerrel már sok apró struktúra és annak változásai nyomon követhetőek a légkörében, most pedig külön érdekesség az egyik egyenlítői sáv hiánya - olvasható az MCSE honlapján. A Jupitertől 1 fokkal nyugat-északnyugat irányban látszó Uránusz már nem szolgál ennyi látványossággal, ám ennek ellenére érdemes megfigyelni, hiszen jellegzetes színe könnyen látható és nagy nagyítással korongalakja is felismerhető. Érdekessége, hogy a látott szín nagyban függ a távcső optikai rendszerétől: a 20 centiméter átmérő fölötti távcsővel esély van megpillantani legnagyobb holdjait is. Szeptemberben lesz a legkedvezőbb időszak a Merkúr hajnali megfigyelésére, a Vénusz pedig 28-án éri el a legnagyobb fényességét, amely miatt a nappali égen is megkereshető. A Szűz- majd a Mérleg-csillagképben előretartó mozgást végző Mars az esti órákban látható, két órával nyugszik a Nap után.

 

 

Megingott a fekete lyukak eredetének elmélete ?

 

2010. Augusztus 19.

 

Egy ritka magnetár, vagyis egy erős mágneses mezejű neutroncsillag felfedezése megkérdőjelezi a fekete lyukak eredetéről alkotott teóriákat. A magnetárok az eredeti, vagy előd csillag gravitációs összeomlása, szupernóvává válása után jönnek létre. Az újonnan felfedezett magnetár elődje a csillagászok számítása szerint legalább negyvenszerese volt a Napnak, azonban az elméletek szerint egy ilyen hatalmas tömegű csillagból már fekete lyuknak kellene keletkeznie. A tény, hogy ezúttal egy neutroncsillag született, nem vet túl jó fényt a stabilnak vélt elgondolásokra - bár kérdésesek a magnetár kialakulásának körülményei is. Az Open University kutatója, dr. Ben Ritchie által vezetett tanulmány az Astronomy and Astrophysics folyóiratban jelent meg. Az új magnetárt egy hatalmas csillaghalmazban, a tőlünk 16 000 fényévre elhelyezkedő Westerlund 1-ben találták meg, az Oltár csillagképben. Ez a terület számtalan hatalmas csillagot foglal magába. "Ha a Föld ennek az elképesztő halmaznak a szívében lenne, akkor az éjszakai égboltot több száz, fényességében a teliholddal vetekedő csillag ragyogná be" - magyarázta dr. Ritchie. Az előd csillag tömegének kiszámításához a csillagászok megbecsülték az élettartamát. A nagy tömegű csillagok hamarabb omlanak össze, mint a kicsik, mivel a magjukra nehezedő nyomás nagyobb, így jóval gyorsabban égetik el hidrogénjüket. A csillagászok feltételezték, hogy a szóban forgó csillag ugyanabban az időben jött létre, mint a halmaz többi csillaga - a csillaghalmazok ugyanis jellemzően egyidejűleg létrejött csillagok csoportjai. A tény tehát, hogy máris összeomlott, arra utal, hogy jóval nagyobbnak kellett lennie, mint a még jelenlevő csillagok. A Napnál huszonötször nagyobb tömegű csillagok összeomlása után normál esetben egy fekete lyuk alakul ki. Dr.Ignacio Negueruela, a spanyolországi Alicante Egyetem csillagásza, a tanulmány társszerzője úgy véli, a hiányzó fekete lyuk rejtélyére magyarázattal szolgálna, ha az előd csillag "megszabadult volna tömegének 90 százalékától még a szupernóvarobbanás előtt." Ezt a fogyást úgy érhette volna el, ha egy kozmikus páros, úgynevezett kettős csillag része lett volna, melyben társcsillaga elvonja tőle tömegének jelentős részét, magyarázták a tanulmány szerzői a BBC-nek. Ezzel lehetővé vált volna a fekete lyukká válás elkerülése. Mike Cruise, a brit Birmingham Egyetem asztrofizikus professzora - aki nem vett részt a tanulmányban - a BBC-nek kifejtette, hogy a kutatás briliáns nyomozómunka eredménye. "Ami különösen meggyőző ebben a munkában az, hogy a kutatók állításai kiterjedt méréseken, nem puszta elméleteken alapulnak" - kommentálta az eredményeket.

 

 

Föld-típusú bolygó ütközött a Jupiternek

 

2010. Augusztus 13.

 

Valamikor a Naprendszer formálódásának idején, több milliárd éve egy Föld-típusú sziklabolygó ütközött neki a Jupiternek - állapította meg egy kínai és amerikai csillagászokból álló kutatócsoport. Ez az elmélet [1] egyszerre két rejtélyt is megmagyaráz a Naprendszer legnagyobb bolygójával kapcsolatban: hogy miért olyan kicsi a bolygó magja, és miért olyan magas a légkörében a nehéz elemek koncentrációja. A Naprendszer legnagyobb gázóriásai, a Jupiter és a Szaturnusz a Földhöz hasonló sziklabolygóként kezdték a pályafutásukat milliárd évekkel ezelőtt, majd a gravitációjuk annyi gázt és port vonzott hozzájuk, hogy sűrű atmoszférájú gázóriásokká alakultak át. Mindkét bolygónak megmaradt azonban a szilárd magja, a Jupiteré a Föld méretének tízszerese (egyes becslések szerint csak duplája), míg a Szaturnuszé 15-30 Föld méretű, annak ellenére, hogy a logika azt diktálná, hogy a nagyobb bolygónak kellene nagyobb szilárd maggal rendelkezni. A pekingi egyetem, és a Santa Cruz-i University of California egyetem kutatói számítógépes szimulációkkal derítették ki, mi az a legvalószínűbb esemény, ami ilyen jelenséget okozhat. Arra jutottak, hogy valószínűleg egy Föld-típusú bolygó ütközött neki a formálódó Jupiternek. A bolygó először a légkörben a súrlódás hatására kilapult, mint egy palacsinta, majd nekicsapódott a Jupiter magjának. Itt az ütközés óriási energiája egyszerűen elpárologtatta a mag nagy részét, és megsemmisült a becsapódó bolygó is, ezáltal jutott a sok nehéz elem az atmoszférába. A Szaturnusz légkörében egyébként szintén magasabb a nehéz elemek koncentrációja a szokásosnál, ezt szintén kisebb objektumok, üstökösök, aszteroidák sűrű becsapódásaival magyarázzák a csillagászok, amelyek elégnek a légkörben, mielőtt a felszínt elérnék. A Jupiter és a rejtélyes bolygó ütközése a Naprendszer történetének legnagyobb katasztrófája lehetett. Az ütközés nélkül a bolygó mára valószínűleg a Neptunuszhoz vagy az Uránuszhoz hasonló méretű gázóriássá fejlődött volna. A csillagászok rámutatnak, hogy a Naprendszer születése utáni időszak roppant kaotikus és bolygóütközésekkel teli volt: ilyen ütközések hozták létre a Holdat, formálták át a Mars északi féltekéjét, és tépték szét kis híján a Merkúrt.

 

 

A Szaturnusz új, gigantikus gyűrűjét fedezték fel

 

2009. Október 10.

 

A Szaturnusz új, eddig sohasem észlelt gigantikus gyűrűjét fedezte fel az Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA Spitzer Űrteleszkópja. A felfedezés előtt a csillagászoknak a Szaturnusz 7 fő gyűrűjéről volt tudomásuk, amelyeket betűkkel jelöltek meg (A-tól E-ig). Emellett a bolygónak volt több névtelen, halovány gyűrűje is. A NASA bolygókutatással foglalkozó részlege, a Jet Propulsion Laboratory (JPL) közlése szerint a gyűrű anyaga olyannyira diffúz, szétszórt, hogy alig-alig tükrözi vissza a látható fényt, ám a Spitzer űrteleszkóp infravörös fényben képes volt észlelni a képződményt. "Eddig senki sem vizsgálta infravörös fényben a világegyetemnek ezt a szegmensét" - emelte ki Whitney Clavin, a JPL szóvivője. A gyűrűt képező jég és porrészecskék hőmérséklete igen alacsony, mínusz 193 Celsius fok. A képződmény 27 fokos dőlésszögben helyezkedik el a Szaturnusz fő gyűrűihez képest. A gyűrű legkisebb távolsága a Szaturnusztól 5,95 millió kilométer, a legnagyobb pedig 11,9 millió kilométer. "A most felfedezett gyűrű oly nagy, hogy egymilliárd Föld is alig tudná kitölteni" - nyilatkozta a JPL illetékese. A felfedezésről a Nature online kiadásában számolnak be a csillagászok. Mint a tanulmány egyik szerzője, Anne Verbiscer, a University of Virginia asztronómusa rámutatott, szuperóriás gyűrűről van szó. Phoebe, a Szaturnusz holdja a gyűrűn belül kering. A tudósok feltételezése szerint belőle származik a gyűrűt alkotó anyag. A csillagászok remélik, hogy a gyűrű vizsgálata segít megfejteni a Szaturnusz másik holdját, a Lapetust övező rejtélyt. A hold egyik oldala ugyanis tündöklően fényes, a másik viszont igen sötét. A most felfedezett gyűrű ugyanabban az irányban forog, mint a Phoebe, míg Lapetus, a többi gyűrű és a Szaturnusz holdjainak többsége az ellenkező irányban. A kutatók szerint a külső gyűrűből származó anyag "csapódik le" a Lapetus felszínén. "A csillagászok már régóta feltételezik, hogy van valamilyen kapcsolat a kijjebb lévő Phoebe és a Lapetus felszínén észlelt sötét anyag között. Az új gyűrű meggyőző bizonyítékkal szolgál a kapcsolatra" - hangsúlyozta a tanulmány másik szerzője, Douglas Hamilton, a Marylandi Egyetem asztronómusa. A Spitzer űrtávcsövet 2003-ban indította útjára a JPL. Az űrtávcső 106, 2 millió kilométer távolságban a Földtől kering a Nap körül.

 

 

Telibe találtuk a Holdat!

 

2009. Október 9.

 

A NASA űrszondája, az LCROSS-t lövedéket lőtt a Hold egyik árnyékos kráterébe (Cabeus) a déli pólus közelében, ahol feltehetően vízjég található, és a hőmérséklet mínusz 170 Celsius-fok. A Centaur nevű lövedék mintegy 9 ezer kilométer per órás sebességgel csapódott a Holdba, ami nagyjából olyan volt, mintha két tonna TNT robbant volna fel. Ennek hatására körülbelül 350 tonna törmelék áramlott ki a Holdból, és az űrszonda ezt kiválóan megvizsgálhatta műszereivel és speciális fényképezőgépével. A tervnek megfelelően négy perc múlva a szonda is becsapódott a Holdba, s az ennek hatására kiáramló anyagokat földi teleszkópokkal vizsgálják. A szakemberek szerint ha a Holdon valóban van hidrogén vízjég formájában, akkor elképzelhető, hogy bizonyos kráterek összesen legalább 200 ezer millió liter vizet rejtenek. Ennyi víz példátlan lehetőséget jelenthet minden korábbinál merészebb űrutazások számára.

 

 

Mikrohullámokkal nyernék ki a Hold vizét

 

2009. Szeptember 29.

 

A Hold vizének felfedezése nagy segítséget jelentene egy állandó holdbázis fenntartásában, amennyiben megvalósíthatóvá válik a kitermelése. Úgy tűnik a NASA-nak máris megvan a megoldása egy mikrohullámú eszköz formájában. A Holdon alapvetően kétféle víz található. Az egyiket az üstökösök szállítják a felszínre, míg a másik a napszél protonjai és a talajban található oxigén atomok kölcsönhatásából keletkezik, a vízmolekulák pedig egy mechanizmus segítségével a sarkvidékek felé vándorolnak, ahol a tartósan árnyékba burkolózott kráterekben gyűlnek össze. Mindeddig nem úgy tűnik, hogy holdunk bővelkedne a vízben: egy focipálya nagyságú területet borító regolitból körülbelül egy "nagyobbacska pohár" víz nyerhető ki, nyilatkozott Carle Pieters, a Chandrayaan-1 fedélzetén elhelyezett NASA műszer felügyelője a New Scientistnek. Azonban ha sikerülne kinyerni, akkor egyrészről ivóvízként is használhatnák a jövő asztronautái, illetve hidrogénre és oxigénre bontva rakéta-üzemanyagot nyerhetnek belőle a hazautazásokhoz. Utóbbi jelentősen csökkentené a kilövések költségeit, mivel kevesebb üzemanyagot kellene magukkal cipelniük a Földről. A Holdon kitermelt rakéta-üzemanyag egy Marsra induló emberi űrrepülés megalapozásához is komoly segítség lehet. A Hold gyengébb gravitációjának köszönhetően jóval kevesebb energiára lenne szükség a felemelkedéshez, mint egy földi kilövőállásról. "Ez teljes egészében megváltoztatná az űrrepülési paradigmát" - tette hozzá Paul Spudis, a houstoni Hold - és Bolygótudományi Intézet munkatársa. "Olyan, mintha egy transzkontinentális vasutat építenénk az űrbe." Mindezek után talán ejtsünk néhány szót a módszerről, amivel kinyernék a vizet a talajból. A kulcs a mikrohullám, legalábbis Edwin Ethridge, a NASA Marshall Űrrepülési Központja és William Kaukler, az Alabama Egyetem kutatói szerint, akik először 2006-ban mutatták be technikájukat. A bemutatón egy teljesen hétköznapi mikrohullámú sütőt használtak, amivel a Holdon uralkodó -150 Celsius fokos hőmérsékletre lehűtött szimulált Hold-talajt hevítettek. A talajt a holdbéli körülmények szimulálása érdekében vákuumban tartották. Miután a mikrohullámok elkezdték melegíteni, a vízjég -50 fok környékén szublimálni kezdett, szilárdból halmazállapotból közvetlenül vízpárává alakult. A pára a talaj nagyobb nyomású pórusaiból az alacsonyabb nyomású vákuum irányába diffundált. A Holdon ez a pára begyűjthető egy a talaj fölött tartott hideg fémlappal is, amin a felszálló vízpára újra megfagy és máris könnyedén szállítható a bázisra, magyarázta Kaukler. A száraz holdtalaj magas hőfokon történő feldolgozásával szintén kinyerhető az oxigén és a hidrogén, amiből rakéta-üzemanyagot állíthatnak elő, ehhez az eljáráshoz azonban közel százszor több energiára lenne szükség mintha közvetlenül a holdi vizet használnák fel, tette hozzá Spudis, aki szerint módszerükkel mindez könnyebbé, olcsóbbá és gyorsabbá válna.

 

 

A naprendszer leghidegebb helye

 

2009. Szeptember 27.

 

A bolygók társaságából nemrég kizárt Plútót immár megfosztották naprendszerünk leghidegebb ismert helyének nimbuszától is: az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA egyik űrszondája ugyanis a Hold déli pólusának közelében fekvő kráterekben még nagyobb hideget mért. A New Scientist című brit tudományos hetilap idézte Richard Vondrakot, a NASA kutatóját, aki szerint júniusban a Hold körüli pályára állított Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) űrszonda a Celsius-skála szerinti -240 fokos állandó hőmérsékletet mért a Hold déli pólusainál fekvő kráterekben, ahová soha sem jut el fény. Ez 30 fokkal alacsonyabb hőmérséklet a Plútón négy évvel ezelőtt mért 230 foknál, és mindössze 33 fokkal "melegebb" az abszolút nulla foknál, amely a Celsius-skála szerint -273,15 fokot jelent. A New Scientist szerint a felfedezést révén nőtt annak az esélye, hogy vizet találnak a déli pólus valamelyik kráterében. Korábbi számítások ugyanis azt mutatták, hogy a víz és más illékony gázok -220 fokos hőmérséklet felett szertefoszlanak az űrben. A tudósok már régóta feltételezik, hogy a Hold sarkvidékei környékén a kráterek fenekén nagy mennyiségű vízjég fordul elő. Ennek a megfigyelésére küldte ez év nyarán a NASA a Holdra az LRO űrszondát, amelynek két egysége október 9-én csapódik be az egyik ilyen kráterbe. A robbanás során kirepülő törmelékben próbálják megfigyelni a vízjeget - amennyiben helyesek a feltételezések.

 

 

Bolygó épül az űrben a szemünk láttára

 

2009. Szeptember 25.

 

Óriási anyagtömegek formálódnak az LRLL 31 csillag körül, adta hírül sajtónyilatkozatban a NASA. A Spitzer teleszkóp által közölt képekben az a furcsa, hogy míg a csillagok körül kialakuló törmelékgyűrűk több millió év alatt alakulnak ki, mi a Földről már öt hónap alatt is jelentős változásokat érzékelhettünk. A csillagászok arról számoltak be, hogy a csillag körül húzódó törmelékgyűrűben hetek leforgása alatt alakult ki egy jelentős méretű anyagduzzanat, ami meglehetősen szokatlan jelenségnek számít - a csillagok körüli gyűrűkben ugyanis mindez a folyamat évmilliók alatt játszódik le. A kutatók spekulációi szerint mindezt egy kísérőbolygó vagy -csillag okozza, aminek gravitációs húzóereje torzítja el a gyűrűt ilyen módon. James Muzerolle csillagász és társai az Astrophysical Journal Letters szaklapban publikálták felfedezésüket, elmondásuk szerint egyedi lehetőség mindez arra, hogy valós időben vizsgálhassuk meg, hogyan alakulnak ki a bolygók, illetve miként viselkedik ilyen egyedi helyzetben a csillagközi törmelék. Mindezt a csillagász akkor észlelte, amikor feltűnt, hogy a gyűrűből érkező infravörös fény intenzitása drámaian növekszik rövid idő alatt, akár még egy hetes távban is. Egyelőre azt gyanítják, hogy a fény intenzitása amiatt növekszik, hogy a gyűrű megnövekedett anyagtömege egyre több fényt tükröz vissza, azt azonban még mindig nem tudjuk, hogy a kialakulást elősegítő bolygó vagy csillag hogyan kerülhetett be ilyen gyorsan az LRLL 31 pályájába - maga a csillag két-három millió éves és tőlünk ezer fényévnyire van, a Perseus csillagképben. Az IO9 hírportál tréfálkozva ugyan, de még azt is felvetette, hogy egy idegen civilizáció készít orbitális űrépítményt és vélhetően a legnagyobb kozmikus építkezést láthatjuk.

 

 

A Hold kráterei a leghidegebbek a Naprendszerben?

 

2009. Szeptember 21.

 

A Naprendszer leghidegebb területe közelebb lehet mint gondoltuk. A NASA Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) új adatai szerint a Hold déli sarkvidékén elhelyezkedő, örökös árnyékba húzódott kráterek még a Plútónál, vagy a Naprendszer peremén elhelyezkedő objektumoknál is hidegebbek lehetnek. A napokban bejelentett első méréssorozat az LRO Diviner Holdi Radiométeres Kísérlete, a holdfelszín első átfogó hőmérsékleti felmérése megállapította, hogy a napfénytől tartósan elzárt kráterekben, ahol a tudósok vízjeget is sejtenek, a vártnál is extrémebb hőmérséklet uralkodik. "A Diviner -238 Celsius-fok alatti legkisebb nappali hőmérsékletet rögzített a kráterek egyes területein" - nyilatkozott a méréseket felügyelő David Paige, a UCLA bolygótudományok professzora. "Ezek a rendkívül alacsony hőmérsékleti értékek ismereteink szerint a Naprendszerben mért legalacsonyabb hőmérsékletek közé tartoznak, beleértve a Plútó felszínét is." Ez a kijelentés furcsán hangozhat a Naphoz jóval közelebb elhelyezkedő Hold esetében, mégsem érte váratlanul a bolygótudósokat, akik szerint a Merkúr északi és déli sarkánál még ennél is alacsonyabb hőmérsékleti értékek uralkodhatnak. "Nem a Naptól való távolság a döntő, hanem a tény, hogy olyan területek vannak a Hold és a Merkúr sarkainál, amik soha nem látják a Napot, így soha nem is melegíti fel őket a napfény" - magyarázta Alan Boss, a washingtoni Carnegie Intézet tudósa a SPACE.com-nak adott interjújában. "Az egyetlen hő, amit kaphatnak, az alattuk meghúzódó kőzetrétegekből érkezik, amiket csupán a kialakuláskor keletkezett hőmaradvány, vagy a belső radioaktív bomlás hője fűthet. Akárhogy is, a környező kőzetek még mindig túl hidegek, mivel a Nap hője nélkül maguk is -263 Celsius-fokos hideget sugároznak magukból." A jégvilágról kapott hírek alátámasztják az elképzelést, mely szerint ezek a kráterek vízjeget rejtenek magukban, ami a jövő holdbázisainak egy alapvető feltétele lenne, a jégből ugyanis ivóvizet, vagy üzemanyagokhoz használható hidrogént nyerhetnének ki. A Hold felszínének hőmérséklete az évszakokkal változik, amit az LRO tervezett egyéves küldetése során a Diviner nyomon fog követni. A műholdat június 18-án indították útjára, amihez egy kísérőt is kapott, az LCROSS (Holdkráter Megfigyelő és Érzékelő Műhold) az egyik tartósan árnyékkal borított kráterbe, a Cabeus A-ba fog becsapódni október 9-én, hogy a keletkezett törmelékben víz jelei után kutathassanak.

 

 

Megtalálták a Naprendszerünkön kívüli első szilárd bolygót

 

2009. Szeptember 17.

 

Felfedezték a Naprendszerünkön kívüli első szilárd bolygót - a felfedezésről szerdán számoltak be Barcelonában a nemzetközi csillagászati konferencián. Eddig 330, a Naprendszerünkön kívüli, úgynevezett exobolygót fedeztek fel az asztronómusok, ám ezek többsége a Neptunuszhoz hasonlatos gázóriás, amelynek tömege 17-szer nagyobb, mint a Földé. A CoRoT-7b jelű planéta az eddig felfedezett legkisebb exobolygó. Nevét a CoRoT francia csillagászati műhold után kapta, amelyet a Francia Nemzeti Űrügynökség (CNES) vezetésével, nemzetközi összefogásban megvalósuló program keretében 2006. december 27-én indítottak pályájára. A kutatók a CoRoT-7b jelű planétát a "szuper-Föld" exobolygók kategóriájába sorolták. "Egy tucatnyi +szuper-Föld+ exobolygó vált eddig ismertté. Ez azonban az első eset, amikor egy ilyen kicsiny bolygó esetében sikerült megállapítani a sűrűséget" - hangsúlyozták a kutatók. A CoRoT-7b a Földtől 500 fényévnyire van. Tömege a Föld ötszöröse, átmérője pedig bolygónk másfélszerese. Ennek alapján számították ki, hogy szilárd a bolygó felülete, sűrűsége pedig a Földéhez hasonlatos. A planéta a központi csillaga körül "mindössze" 2,5 millió kilométerre kering, mégpedig elképesztő sebességgel, óránként 750 ezer kilométert téve meg, s 20 óra alatt kerülve meg a napját. Összehasonlításként a Merkúr, a Naphoz legközelebbi nagybolygó 88 nap alatt kerüli meg központi csillagunkat. A CoRoT-7b felületén a napjához való közelség miatt a hőmérséklet 1000-1500 Celsius fok, vagyis semmiféle életformára nem lehet számítani. "Ez a bolygó az eddig felfedezettek között a leginkább Föld-szerű, csak egy kissé forró, túl közel van a napjához. Ez egy lávabolygó" - magyarázta Artie Hartzes, a németországi Türingiai obszervatórium igazgatója, aki részese volt a felfedezésnek. A felfedezésről korábban már az Astronomy and Astrophysics cím szaklapban is megjelentek részletek.

 

 

A "lopós" Jupiter

 

2009. Szeptember 15.

 

A múlt század közepén a Jupiter "kelepcébe csalt" egy mellette elhaladó üstököst, amelynek csupán tizenkét év múlva sikerült szabadulnia a "rabságból" - számoltak be hétfőn a csillagászok az Európai Bolygótudományi Kongresszuson Potsdamban. Naprendszerünk legnagyobb bolygólya 1949-ben tett szert egy ideiglenes holdra, a 147p/Kusida-Muramatszu (Kushida-Muramatsu) üstökösre, amelyet 1961-ig sikerült megtartania. Ez csupán az ötödik "fogságba esett" üstökös, amelyről a csillagászok tudnak. Az üstökösök Naprendszerünk magányos vándorai, amelyeknek sokszor több évtizedbe vagy akár évszázadba telik, míg megkerülik a Napot. Néhanapján megtörténik, hogy a jégből, porból, szikladarabokból álló üstökösök túl közel "merészkednek" valamely bolygóhoz, s annak gravitációs vonzásába kerülnek. Előfordul, hogy az üstökös darabokra esik szét, s becsapódik a bolygóba, mint történt ez a Shoemaker-Levy 9 (SL9) üstökössel, amely 1994-ben ütközött a Jupiterrel. A legtöbb megfigyelt esetben az üstökösök a bolygó mellett haladtak el, amely körül egy nem teljes fordulatot tesznek, mielőtt kiszakítanák magukat "fogva tartójuk" gravitációs mezejéből. Ohtszuka Katszuhito, a tokiói meteor-megfigyelő hálózat csillagászának számításai szerint viszont a Kusida-Muramatszu üstökös két teljes fordulatot tett a Jupiter körül, majd szabálytalan pályán haladt, mielőtt "visszanyerte szabadságát". "Kutatásaink alapján arra lehet következtetni, hogy sokkal gyakoribbak lehetnek a becsapódások a Jupiterbe, s az üstökösök foglyul ejtése, mint eddig feltételeztük" - hangsúlyozta David Asher, az észak-írországi Armaghi Obszervatórium munkatársa, aki beszámolt a megfigyelésekről Potsdamban. E kutatások segítenek megérteni, hogy milyen veszélyt jelentenek a Földnek az üstökösök, amelyek becsapódása katasztrofális következményekkel járna bolygónk számára. Feltételezések szerint egy becsapódó aszteroida vagy üstökös vetett véget 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok hosszú uralmának. A Jupitert gyakorta Naprendszerünk "kapusának" tartják, amely magához vonzza a Földet veszélyeztető üstökösöket. Ám előfordulhat, hogy Jupiter eltéríti pályájáról a Nap körül keringő valamely égi vándort. Amennyiben a csillagászok megértenék, hogy miként működik e kozmikus vonzás-taszítás, fel tudnák becsülni, hogy mekkora veszély leselkedik a Földre az űrbéli csellengő sziklák részéről. Az asztronómusok számítása szerint a Kusida-Muramatszu üstökösnek a belátható jövőben nem kell attól tartania, hogy a Shoemaker-Levy üstökös sorsára jut.

 

 

Hol lakhatunk, ha elhagytuk majd a Földet?

 

2009. Szeptember 10.

 

A megfelelő leszállóhely kiválasztása fontos lépés a majdani, esetleg élet után is kutató űrszonda tervezése során. A Jupiter négy holdja közül a legkisebb az Európa nevű égitest. Az óriásbolygó környezetében uralkodó körülmények miatt igen valószínű, hogy a saját Holdunknál valamivel kisebb kísérőn a roppant vastag jégréteg alatt hatalmas vízóceán található. A folyékony vízben pedig esetleg kedvezőek lehetnek a feltételek valamiféle roppant alacsony szintű élet megjelenésére is akár, így az Europa hold kutatása igen fontos jövőbeli feladat lehet. A majdani program tervezéséhez fontos lépés a szóba jöhető leszállóhelyek kiválasztása. Ennek érdekében most először vizsgálták meg a kutatók igen alaposan az óriásbolygó környezetében keringő Galileo-szonda 1995 és 2003 között készített részletes felvételeit, amelyek során kézzel fogható, összehasonlítható számokká igyekeztek alakítani a felszín jellemzőit az egyes megvizsgált pontokon. Az árnyékok vizsgálatával, különböző látóirányokból készült, három dimenzióssá kombinált képekből az egyes területek lejtését sikerült például meghatározni. Paul Schenk (Lunar and Planetary Institute, Houston, Texas) vizsgálatai során négy különféle fajtába sorolható területet vett gondosan szemügyre: hegygerincekkel tarkított síkságokat, melyek a felszín nagy részét képviselik; becsapódási krátereket; úgynevezett káoszterületeket (ahol mintha jéghegyek lebegnének a fagyott anyag felett); és hosszú, sima, úgynevezett tágulási sávok területeit. A káosz-régiók és a becsapódási kráterek különösen érdekesek a planetológiával foglalkozó szakemberek számára, mivel ezeken a helyeken a felszín alatti víz a fagyott jégréteg fölé juthat. Így lehetőség van a vízóceán jelenlétéről közvetlen bizonyítékot szerezni helyszíni, hosszadalmas és bonyolult mélyfúrások nélkül is. Mindazonáltal éppen ezek a helyek nem ideálisak a leszállóegységek számára. A legtöbb ilyen területen a felszín több mint 10 fokban lejt a helyi vízszinteshez képest, ami már a Marson működő Spirit számára is gondot jelentene, míg sokuk akár 20-30 fokban is lejthet. Még a gerincekkel szabdalt sík területeken is előfordulhatnak olyan csúcsok, amelyek a leszállóegységek számára problémát okoznak. A legsimábbnak tűnő formációk a tágulási rések, amelyek legfeljebb alig 5 fokkal térnek el a vízszintestől. Ezek a több tíz kilométer széles és kilométerek százain át húzódó sávok akkor keletkeztek, amikor a jégpáncélon megjelenő repedés szétnyílt a Jupiter és a többi nagy hold gravitációs árapályerejének következtében. A repedéseket azután fokozatosan víz töltötte fel, amely visszafagyott, mikozben a táblák tovább távolodtak egymástól. A végeredmény a széles, sima felszínű rés. Ezek sokkalta simábbak, mint a hevesebb események során létrejövő formációk, emellett a feltörő víz visszafagyás előtt elsimította a repedésben keletkezett durvább töréseket. A rendszeresen jelentkező vízfeltöréseknek köszönhetően ezek a repedések akár az élet számára is megfelelőbbek lehetnek, mindenképpen ideális célpontjai lehetnek a jövő leszállóegységeinek. Annál is érdekesebb a hold, mivel nemrégiben felmerült egy, a hold körül keringő egység terve is, amely a jelenleginél részletesebb felbontással fogja folytatni a Galileo által megkezdett térképezőmunkát. A Galileo-szonda antennájának hibájából ugyanis jelenleg a hold felszínének alig 15%-áról állnak rendelkezésre megfelelő felbontású felvételek. A keringőegység a jelenlegi tervek szerint 2020-ban indulhat Naprendszerünk legnagyobb bolygójának egzotikus holdja felé.

 

 

Érdekes fotók a Marsról

 

2009. Szeptember 4.

 

A NASA szondája, a Reconnaissance több ezer nagy felbontású képet készített a Mars felszínéről, s ezek közül a legtöbb a vörös bolygó teljesen új arcát mutatja, így például az egyik felvételen egy hatalmas, ujjlenyomathoz hasonló alakzat látható. A Reconnaissance szonda 2006 óta vizsgálja a Marsot, és minden korábbinál több adatot szolgáltatott a vörös bolygóról. Nemrég tették közzé azokat a felvételeket, amelyeket egy különleges fényképezőgép (HiRISE) készített tavaly április és augusztus között. A több ezer nagy felbontású kép a Mars teljesen új arcát mutatja. A képek mindegyikén a Mars felszínének hat kilométer széles darabja látható, és a legapróbb részletek egyméteresek. A legdöbbenetesebb kép egy hatalmas, ujjlenyomathoz hasonló formációt mutat, amely feltehetően víz elpárolgása következtében jött létre.

 

 

Felfoghatatlanul hatalmas fekete lyukat fedeztek fel

 

2009. Szeptember 3.

 

Felfedezték az eddig ismert legtávolabbi szupermasszív fekete lyukat és az őt körülvevő galaxist, amely olyan hatalmas, mint az egész tejútrendszer. Ez a szinte minden képzeletet felülmúlóan hatalmas galaxis nem sokkal a nagy bumm után alakult ki a számítások szerint 12,8 milliárd évvel ezelőtt. Ez azt jelenti, hogy most, amikor sikerült speciális műszerekkel lefényképezni, a tudósok azt látják, amilyen 12,8 milliárd évvel ezelőtt volt. A fekete lyuk tömege legalább egymilliárdszor nagyobb, mint a mi Napunké. Az efféle hatalmas galaxisok vizsgálata azért is rendkívül nehéz, mert a fekete lyuk széle vakító fényt áraszt. Ennek oka, hogy a fekete lyuk hatalmas gravitációjával óriási tömegben szívja magába az objektumokat, s ez fénykibocsátással jár. A nemzetközi kutatócsoport a híres hawaii vulkánon, a Mauna Keán lévő Subaru teleszkóppal és a rajta lévő, speciális műszerekkel felszerelt fényképezőgéppel "csípte el" a hatalmas galaxist. A felfedezés hatalmas előrelépést jelent a galaxisok és a fekete lyukak együttes fejlődésének vizsgálatában.

 

 

Lassan forog a rangidős fekete lyuk

 

2009. Szeptember 2.

 

A Cygnus X-1 röntgenforrás, melyről több mint harminc éve vetették fel először, hogy fekete lyukat tartalmaz, 1964-es felfedezése óta folyamatosan az érdeklődés középpontjában áll. Negyvenöt évvel ezelőtti felfedezése óta a Cygnus X-1 jelű objektum az egyik legtöbbet tanulmányozott röntgenforrás. A modern csillagászat történetében elfoglalt előkelő pozícióját a felfedezése után körülbelül egy évtizeddel nyerte el, amikor röntgen- és optikai megfigyelések alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a forrás egy fekete lyukat tartalmaz, az első ilyen azonosított objektumot. A Cygnus X-1 egy kettős, egyik komponense a fekete lyuk, melynek tömege a Napénak mintegy tízszerese, a másik pedig egy körülbelül 20 naptömegnyi forró szuperóriás csillag. Utóbbi objektumról egy tömegátadási (úgynevezett akkréciós) korongon keresztül folyamatosan anyag spirálozik a fekete lyukba. A bezuhanó gáz felszabaduló gravitációs potenciális energiája nagyrészt röntgensugárzás formájában hagyja el a rendszert, és ad hírt az egyébként nem látható fekete lyuk létezéséről. Bár a körülbelül hatezer fényévnyire található forrásról az elmúlt évtizedek alatt ezernél is több tudományos közlemény jelent meg a szakirodalomban, fényessége és viszonylagos közelsége miatt továbbra is vonzó célpont a fekete lyukakkal és azok környezetükre gyakorolt hatásával foglalkozó kutatók és szakemberek számára. Az éppen egy évtizede működő Chandra és az XMM-Newton röntgenholdak mérései alapján például érdekes következtetések vonhatók le a fekete lyukat tápláló anyagáramlás (csillagszél) természetére vonatkozóan, illetve meghatározható a fekete lyuk forgási periódusa is. Ez utóbbi kutatások eredményei azt mutatják, hogy a Cygnus X-1 fekete lyuk nagyon lassan forog, ami viszont azt jelentheti, hogy az objektum egy nem tipikus szupernóva-robbanás eredményeként jött létre, mivel más, hasonló módon keletkezett fekete lyukakkal ellentétben nem tudott kellő nagyságú impulzusnyomatékot összegyűjteni, és nagy sebességre felpörögni.

 

 

"Öngyilkos" bolygó került a csillagászok látóterébe

 

2009. Augusztus 27.

 

Hatalmas "öngyilkos" bolygót fedeztek fel csillagászok; a Jupiternél tízszer nagyobb bolygó a Naprendszeren kívül van, mintegy 325 fényévre Földünktől. A furcsa, izzó bolygó olyan közel van csillagához és olyan nagy, hogy hatalmas plazmahullámokat idéz elő a csillagon. Ezek az erős hullámok elgörbítik a bolygó csillag körüli pályáját. Ennek az eredménye egy "haláltangó", amelynek során a bolygó spirálisan hullik majd bele a csillagba. Ez a halál azonban még hosszú lesz. A felfedezőiről WASP-18b-nek elnevezett exobolygó - Naprendszeren kívüli bolygó - valószínűleg még millió évekig élhet - közölte felfedezője, Coel Hellier, az angliai Keele-i Egyetem asztrofizikusa. Hellier leírása az öngyilkos bolygóról, amelyet nagyon ritkán fedeznek fel, a Nature tudományos szaklap csütörtökön megjelent számában olvasható. "Ezeknek a hullámoknak a keltésével okozza a bolygó a saját halálát" - mondta Hellier. A csillagot WASP-18-nak nevezték el, a bolygót WASP-18b-nek arról a csillagász kutatócsoportról (Wide Angle Search for Planets), amely megtalálta. A bolygó a Főnix csillagképben van, 325 fényévre a Földtől. (A fényév az a távolság, amelyet a fény légüres térben egy év alatt megtesz. Egy fényév 9,4605 billió kilométer.) A bolygó 3 millió kilométerre van csillagától, ez a Föld és a Nap közötti távolság egyötvened része. Emiatt a bolygó hőmérséklete 2100 Celsius-fok. Gondoljunk arra, miként befolyásolja a távoli Hold tömegvonzása a Föld óceánjain naponta kétszer az árapályt. E furcsa bolygó hatása csillagára ezerszer nagyobb - magyarázta Hellier.

 

 

A Hold felszínébe csapódik a Floridából kilőtt rakéta

 

2009. Június 19.

 

Atlas-5 kétfokozatú hordozórakétával elindították az LRO és LCROSS holdszondákat a floridai Cape Canaveral-i légi támaszpontról közép-európai idő szerint csütörtök este 23 óra 12 perckor. Az indítást az amerikai űrhajózási ügynökség, a NASA televíziója élőben közvetítette. Az indításra a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt a tervezettnél 20 perccel később került sor. Az összesen 579 millió dollárba kerülő két szonda feladata, hogy előkészítse az amerikaiak visszatérését a Föld egyetlen kozmikus kísérőjére. A Holdat az amerikaiak éppen negyven éve hódították meg: Neil Armstrong 1969 júliusában lépett ki az emberiség első küldötteként az égitestre. Az 1972 decemberében zárult Apollo-program során összesen 12 ember jutott el a Holdra. George Bush elnök 2004-ben hirdette meg azt a programot, amelynek az a célja, hogy az amerikaiak visszatérjenek a Holdra, de immár nem néhány napos küldetésre, hanem huzamosabb időre megvessék lábukat rajta. Ez 2020 környékén várható. A holdraszállás legmegfelelőbbnek tűnő helyszíneinek felkutatása az LRO (Lunar Reconnaissance Orbiter) szondára vár. A majd kétezer kilogramm tömegű űreszköz 50 kilométeres magasságban poláris pályán keringve pásztázza a Hold felszínét, különösen a sarkvidékeket. Emellett várhatóan még néhány érdekességgel is megörvendezteti majd az űrkutatás iránt érdeklődőket. A tervek szerint ugyanis lencsevégre kap majd olyan objektumokat, amelyeket annak idején a Földről juttattak el a Holdra. Például azoknak az embert szállító holdkompoknak az indítóplatformjait, amelyek az égitesten maradtak, miután a kétszemélyes űreszközöket magasba repítették. Valószínűleg fényképek készülnek a Holdra leszállt vagy becsapódott egykori amerikai, illetve szovjet szondákról is. Az LRO-val együtt indított LCROSS (Lunar Crater Observation and Sensing Satellite) szonda két becsapódó darabbal veri majd fel a Hold porát. A kirepülő anyagfelhő összetételét a Hold körüli pályáról az LRO, valamint földi teleszkópokkal és műholdakról is figyelik. Ha az anyagmintából valóban kimutatható lesz a víz jelenléte, az óriási lökést adhat annak a célnak az eléréséhez, hogy tíz év múlva az emberiség ismét megcélozza a Holdat.

 

 

Magyar csillagászok a Nature-ben: megmagyarázták azt, amit eddig senki sem

 

2009. Május 14.

 

Az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézete munkatársainak meghatározó részvételével működő nemzetközi kutatócsoport új magyarázatot talált arra, hol és hogyan keletkeztek az üstökösök kristályai. "Vizsgálatuk, amelyet a Nature folyóirat május 14-i száma közöl, betekintést nyújt az üstökösök és a bolygók kialakulásának rejtélyébe" - tudatta a Magyar Tudományos Akadémia. Mint a közlemény kiemeli, a tudósok régóta szeretnék megfejteni annak titkát, hogyan kerülhettek a rendkívül forró hőmérsékleten keletkező apró szilikátkristályok a Naprendszer külső peremvidékén kialakuló fagyos üstökösökbe. Ezek a kristályok valószínűleg amorf szilikátszemcseként kezdték életüket ugyanabban a gáz- és porfelhőben, amelyből Naprendszerünk is kialakult. Korábban kétféle elképzelés létezett arról, hogy a hő hatására hogyan jöhetnek létre az üstökösökben és a fiatal csillagok korongjában megfigyelhető kristályok. Egyrészt, ha sokáig vannak hőhatásnak kitéve egy újszülött csillag forró környezetében, akkor a por egy része a korong belső részén átkristályosodhat. Másrészt a korongban mozgó nagyobb égitestek lökéshullámokat kelthetnek, amelyek képesek az útjukba eső porszemcséket rövid időre a kristályosodáshoz szükséges magas hőmérsékletre fűteni, utána viszont a szemcsék gyorsan visszahűlnek korábbi hőmérsékletükre. Egyik forgatókönyvbe sem illeszkednek be azonban a magyar, német és holland tudományos intézetek munkatársaiból szerveződött kutatócsoport által a NASA Spitzer űrtávcsövével végzett megfigyelései, amelyek egy fiatal csillagra, az EX-Lupi-ra vonatkoztak. Az EX Lupi sok szempontból hasonlít arra, amilyen a Nap lehetett 4-5 milliárd évvel ezelőtt. A csillag néhányévente rendszeresen kifényesedik, ami azzal magyarázható, hogy a csillagkörüli korong belső peremén fokozatosan felhalmozódó anyag rövid idő alatt rázúdul a csillagra. A kifényesedések mértéke változhat, az egészen nagy kitörések azonban, mint amilyen a 2008-as volt, csak körülbelül 50 évenként követik egymást. A kutatók tavaly a Spitzer-űrtávcső infravörös színképelemző berendezésével olyan jellegzetességeket fedeztek fel a csillag infravörös sugárzásában, amelyek az EX Lupi-t körülvevő por- és gázkorong felszínén szilikátkristályok jelenlétére utaltak. Amikor az új felvételt összehasonlították a csillagról 2005-ben készített nyugalmi Spitzer-méréssel, a változások szembeötlőek voltak, az EX-Lupi környezetéről nyugalmi állapotban készült korábbi mérésben nem látszódtak kristályok. "Tudomásunk szerint ez az első eset, hogy közvetlenül megfigyelhettük a kristályképződés folyamatát" - emelte ki Juhász Attila, aki az MTA KTM Csillagászati Kutatóintézetében írta a diplomamunkáját, jelenleg pedig a heidelbergi Max Planck Csillagászati Intézet doktorandusza. Mint hozzátette, a kristályok valószínűleg apró amorf porszemcsék felhevítésével jöhettek létre a kitörésből származó hő hatására. A hevítés során egy bizonyos hőmérséklet felett az amorf anyagban felbomlanak a kötések, helyettük újak alakulnak ki, és a folyamat során megváltoznak az anyag fizikai tulajdonságai. "A kristályok a korong felső rétegében jöttek létre, de olyan távolságra a csillagtól, ahol a hőmérséklet 700 és 1200 Celsius fok közé esik. Ebben a tartományban a hőmérséklet elég magas volt ahhoz, hogy a szilikátszemcsék átkristályosodjanak, de még nem párologtak el. Az a tartomány, ahol a kristályok keletkeztek, megfeleltethető annak, ahol a Föld-típusú bolygók elhelyezkednek Naprendszerünkben" - magyarázta Juhász Árpád. Ábrahám Péter, az MTA KTM Csillagászati Kutatóintézet tudományos tanácsadója, a cikk vezető kutatója Juhász Árpád és munkatársainak megfigyelését egy teljesen új forgatókönyvnek nevezi, amely nem illeszkedik a korábbi elképzelésekbe. Egy újabb rejtélyre is felhívják a szerzők a figyelmet. Az EX Lupinak 1955-56-ban volt egy, a 2008-ashoz hasonló hatalmas kitörése. Valószínű, hogy akkor is keletkeztek kristályok a korong felszínén, de vajon mi történhetett velük? 2005-re, vagyis keletkezésük után csupán ötven évvel vagy megsemmisültek, vagy lekeveredtek a korong mélyebb rétegeibe.

 

 

Kóbor fekete lyukak a Tejútrendszerben?

 

2009. Május 8.

 

Egy új kutatás szerint a világegyetem életének korai szakaszából, a galaxisok kialakulásának időszakából visszamaradt közepes méretű fekete lyukak százai csavaroghatnak a Tejútrendszerben. A jó hír az, hogy ezek a fekete lyukak a Földet valószínűleg nem veszélyeztetik, hiszen az elmélet szerint a Tejútrendszer peremvidékein, a Naprendszertől több ezer fényév távolságban mozognak - írja a Magyar Csillagászati Egyesület híroldala. A másik jó hír, hogy Avi Loeb (Harvard-Smithsonian Center for Astrophysics) szerint a segítségükkel többet megtudhatunk saját galaxisunk kialakulásáról, illetve a fekete lyukak keletkezéséről az univerzum életének korai időszakában. Az elképzelések szerint ezek a fekete lyukak nem voltak mindig a galaxis magányos csavargói, hanem életüket kis tömegű törpegalaxisok centrumaiban kezdték. Ezek több milliárd éves összeolvadási folyamatában, melynek során a Tejútrendszer méretű nagy galaxisok kialakultak, a kisebb tömegű központi fekete lyukak is összeolvadtak, egyetlen szupernehéz fekete lyukat hozva létre a kialakult nagy galaxis centrumában. Az esetek egy részében azonban az összeolvadási folyamat során gravitációs hullámok formájában felszabaduló energia elegendő lehetett ahhoz, hogy a fekete lyukak kidobódjanak a gazda törpegalaxisokból, ugyanakkor kevés ahhoz, hogy teljesen elhagyják az adott galaktikus környezetet. Pontos számuk természetesen attól függ, hogy az összeolvadó protogalaxisok közül hánynak a magjában volt eleve fekete lyuk, illetve hogy maga az összeolvadási folyamat hogyan zajlott. A kidobódott, ezer és százezer naptömeg közötti fekete lyukak aztán a kialakult nagy galaxis (például a Tejútrendszer) halójába kerültek. Létükről természetesen csak akkor szerezhetünk tudomást, ha a közelükbe került anyagot elnyelik, vagy azon csillagok halmazának segítségével, melyeket még a gazdagalaxisukból ragadtak ki a kidobódás során. Ryan O'Leary (Harvard-Smithsonian Center for Astrophysics) szerint ezek a csillagcsoportok ugyanúgy mutatják a fekete lyuk helyzetét, ahogyan a világítótornyok jelzik a hajóknak veszélyes partszakaszokat. Nélkülük majdnem lehetetlen lenne a fekete lyukak kimutatása. A kérdéses csillaghalmazok azonban nagyon kicsik lehetnek, valószínűleg első ránézésre egyedi csillagnak tűnhetnek, így csak spektrumuk alapos vizsgálata tárhatja fel, hogy valójában több csillag együtteséről van szó. Loeb szerint idáig nem foglalkoztak ilyen halóbeli ultrakompakt csillaghalmazok keresésével, most azonban - tudva, hogy mit kell keresni - megindulhat utánuk a kutatás, például a már létező égboltfelmérések átvizsgálásával.

 

 

Képek egy távoli galaxisról

 

2009. Május 5.

 

Újabb szenzációs képeket tett közzé a NASA egy távoli galaxisról, amely úgy néz ki, mint egy hatalmas bálna vagy hering. A bálnának vagy kozmikus heringnek becézett galaxis 25 millió fényévre van a Földtől. Hivatalos neve NGC 463. Nagy teljesítményű teleszkópokkal sikerült lencsevégre kapni a Vadászebek csillagkép közelében.

 

 

Merkúr, az aktív belső bolygó

 

2009. Május 4.

 

A Messenger űrszonda 2008. októberi második átrepülése során begyűjtött adatokból készült tanulmányok szerint a Merkúr sokkal aktívabb égitest, mint korábban feltételezték. A Messenger kamerái több mint 1200 felvételt készítettek a Naprendszer legkisebb bolygójának felszínéről, melyek között található egy hatalmas, közel 700 kilométer átmérőjű becsapódási medence, ami a vulkanikus múlt jeleit hordozza magán. Az úgynevezett Rembrandt-medence az első olyan vizsgált geológia képződmény a Merkúron, melynek talajszerkezete jól kivehető és nem borítja a bolygó legtöbb felszíni alakzatát jellemző vastag vulkanikus hamuréteg. A Rembrandt-medencénél a Caloris-medencéhez nagyon hasonló, a középpontjából sugárirányban szétfutó töréshálózat figyelhető meg, ami egyedi a Naprendszerben. "A medence körülbelül 3,9 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, nem sokkal a belső-naprendszer 'nagy bombázás' időszakának vége előtt" - mondta Thomas Watters, a washingtoni Smithsonian Intézet tudósa, a Science magazin május 1-i számában megjelent egyik tanulmány szerzője. "A második átrepülés számos új felfedezést hozott" - egészítette ki Sean Solomon, a szonda főfelügyelője, a Carnegie Intézet munkatársa. "Az egyik legnagyobb meglepetés a bolygó mágneses mező-napszél kölcsönhatás dinamikáinak erőteljes változása a 2008. januári átrepülésnél észleltekhez viszonyítva. A nagy és szokatlanul jó állapotban maradt becsapódási medence felfedezése koncentrált vulkanikus és alakváltozási aktivitásra utal." A Messenger mindössze 200 kilométeres magasságban repült át a bolygó egyenlítője felett, óránkénti 23 700 kilométeres sebességgel. Forradalmi képrögzítési technikájának és lézeres magasságmérőjének köszönhetően minden eddigieknél részletesebben tárta a tudósok elé a rejtélyes bolygó újabb 30 százalékát. Adatait összevetve az első átrepüléssel, valamint az 1974-'75 között három alkalommal méréseket végző Mariner 10 űrszonda adataival, a tudósok immár 95 százalékát ismerik a bolygónak. A harmadik átrepülésre idén szeptember 29-én kerül sor. A Merkúr, bár viszonylag közel esik a Földhöz, a Nap hatalmas gravitációs vonzása és a rendkívüli sugárzási szint miatt az egyik legrejtélyesebb égitest a Naprendszerben. A Messenger 2008. januári látogatása bizonyította elsőként, hogy vulkánkitörések hozták létre a bolygó kiterjedt síkságait és azt, hogy mágneses mezeje dipoláris, amit egy folyékony mag generál.