Szenvedély - függőség
Meghatározása
Hétköznapi szóhasználatban a függőség szót a ragaszkodás, hozzászokás, szükséglet értelemben használjuk. A függőség jelenségének önmagában nincs pozitív, vagy negatív értéke, jelentését a kontextus adja, például a függőség egy csecsemő számára a túlélést teszi lehetővé - ez Fairbairn szóhasználatában az infantilis függőség. Amennyiben az érett függőségbe való eljutás sérül, kóros függőségi állapotok (szenvedélybetegségek, azaz addikciók), illetve kóros függetlenségi állapotok alakulnak ki.
A szenvedélybetegség - másként addikció vagy kóros szenvedély - hátrányos helyzetbe hozhatja az érintett személyt és környezetét is, mivel kényszeres viselkedési mintákból áll, melyekben a viselkedés irányítása, abbahagyása sikertelen. Pszichológiai értelemben véve a kóros szenvedély azt jelenti, hogy egy a hétköznapokban elterjedt és normálisnak vagy csak enyhén deviánsnak látszó viselkedésmód mintegy elszabadul, dominánssá válik.
Szenvedélyek rabságában
A cím nem egy szerelmi történetet takar, bár ezek a kapcsolatok is sajnos gyakran életreszólóak. Tönkrement házasságok, széthullott családok, eltékozolt tehetségek és karrierek írhatók a szenvedélybetegségek rovására.
A szenvedély - idegen szóval addikció - gyógyszerek, élvezeti szerek pszichés okú szokásszerű, folyamatos fogyasztását jelenti, a függőség fogalmával rokonítható.
Fontos megjegyezni, hogy bár a köznyelv a szenvedélybetegséget és a függőségeket döntően az alkoholizmussal, dohányzással és a kábítószerezéssel azonosítja, a probléma lényegesen összetettebb ennél.
Szenvedélybetegség és történelem
A legismertebb szenvedélybetegség, az alkoholizmus ellen, a XX. század két szuperhatalma is eredménytelenül folytatott háborút. 1920. január 16-án az Egyesült Államokban betiltották a szeszesital-fogyasztást. Utólag visszatekintve látható, ez túl nagy falatnak bizonyult, és természetesen csak még vonzóbbá tette a törvényen kívül helyezett nedűt. Az alkoholtilalomból éppen ezért leginkább a bűnözők húztak hasznot, hiszen a fellendülő csempészet maga után vonta a szervezett bűnözés, a helyi maffia megszületését és megerősödését. 1934-ben a kudarcra ítélt rendeletet végül visszavonták, bár megjegyzendő, még ma is van az USA-ban olyan állam, ahol tilos a szeszesitalok árusítása.
Oroszországban ill. a Szovjetunióban ketten vezettek be szesztilalmat: II. Miklós cár 1914-ben, illetve Mihail Gorbacsov szovjet pártvezető 1985-ben.
A kémiai, illetve szerfüggőségek mellett léteznek egyéb jellegű függőségek is, ilyen például a játékszenvedély. A kártya, a lóverseny évszázados múltra tekint vissza, az újabb évtizedek szenvedélybetegsége a nyerőautomaták és játékgépek világa (az első ős-flipper az 1930-as években jelent meg az USA-ban). A személyi számítógépei megjelenésével a 80-as évek eleje óta a játékszenvedély is új frontokat nyitott, majd az 1990-es évek vége óta, az Internet térhódításával párhuzamosan megjelent az internet-függőség is, újfent jelezve, hogy bármi ami jó és hasznos, kórosan túlzásba vihető.
Erősen teljesítményorientált társadalmunk nem meglepő módon megtermelte a maga patológiáját: főleg a vállalkozói, pénzügyi szektorban dolgozókat, brókereket, menedzsereket fenyeget a munka-függőség (munkamánia), vagy munka-betegség.
A szenvedélybetegség folyamata
A szenvedélybetegség egy kontrollvesztési folyamat, aminek tünetei az idő előrehaladtával egyre súlyosabbá válhatnak. Az egyes függőségek mechanizmusa részleteiben sokféle, de közös elem a vágyakozás (craving) a szenvedély tárgya, eszköze iránt, mely vágyakozás beteljesítése egyfajta átmeneti kielégüléssel jár. Az átmenetiség miatt hamarosan újratermelődik az igény, és egyfajta egyre sűrűbben ismétlődő cselekménysorról beszélhetünk.
A betegség kezeletlen időtartamával fordítottan arányos az elérhető terápiás eredmény, sajnos tapasztalatok szerint például dependens szintű alkoholfogyasztás esetén többéves-évtizedes kórelőzmény esetén ha nem is lehetetlen, de a gyakorlatban ritka a tökéletes és végleges gyógyulás, különösen szakirányú segítség nélkül. Miért?
Szenvedélybetegség és társadalom
A szenvedélybetegség és alanyai, a szenvedélybetegek megítélése, korszakonként és társadalmanként változó. Az alkohol iránti tolerancia nemenként is eltérő, férfiak italozása iránt a társadalom hagyományosan megengedőbb, nők esetében azonban már jóval hamarabb megkondul a vészharang. Társadalmi elítélés ide-oda, az alkoholizmus a nők körében is létezik, sőt növekvő tendenciát mutat.
Ugyancsak eltérő a megítélése egyes országokban bizony "könnyű drogoknak", pl. a marihuána használatának. A tűzzel-vassal tiltástól a "füvezés" büszke felvállalásáig terjed a két véglet, és komoly társadalmi viták forrása. Ugyancsak napjainkban zajló tendencia a dohányzás elleni világméretű harc, melyben meglepő egységet mutat a politikai szándék és a társadalomformáló filmipar, média világa. A dohányzás évezredes múltja ellenére jelenleg viharfelhők gyülekeznek a dohányipar felett.
A szenvedélybetegségek bármilyen társadalmi rétegben előfordulhatnak. Alkoholbeteg lehet hajléktalan, vagy akár vállalatigazgató, de az is tény, hogy a súlyos szenvedélybetegségek kiteljesedése az egyén egzisztenciális ellehetetlenülése irányába hat.
Egyes kimutatások szerint ma Magyarországon kb. 1 millió alkoholbeteg él. Ugyancsak elgondolkoztató tendencia, hogy a magyar középiskolások akár 60 százaléka is kipróbált már valamilyen tudatmódosító szert, ami önmagában ugyan még nem szenvedélybetegség, de minden hosszú út egy első lépéssel kezdődik.
Szerfüggőség esetén testi tolerancia alakulhat ki. A beteg - például alkoholbeteg - egyre nagyobb mennyiségű italt képes elfogyasztani, látható súlyos részegség nélkül. Az illető és a környezete ezt a tényt természetesen nem fokozódó baj jelének látja, sőt a beteg még büszke is bajára. "Jól bírja az italt", mondják rá elismerőleg, pedig ez csak a látszat, de a máj ugyebár nem tud panaszkodni.
A nem kémiai függőségek, például a játékszenvedély, internet-addikció, munkamánia kezelését nehezíti, hogy a folyamat társadalmilag elfogadott szintről indul, és nem könnyű időben felismerni, hogy a beteg mikor lépi át a kórosság küszöbét. Így a folyamat sokáig láthatatlanul halad előre, és a környezet sokszor asszisztál is ehhez. "Milyen szorgalmas", "jól bírja az éjszakázást", "sikerember" - mondják a munkamániás menedzserre; "milyen jól ért a számítógépekhez" - vélik a netfüggőről.
Megvonási tünetek
A szerfüggőségek esetében súlyos probléma a megvonási tünetek kialakulása. Ez akkor fejlődhet ki, ha a beteg nem jut hozzá a szenvedélye tárgyát képező szerhez. Alkoholistáknál például a rendszeres italfogyasztás megszakadása után átlag 24-72 órán belül alakulnak ki a tünetek, tudati zavartság, remegés, izzadás, szapora szívverés jellemzi. Társulhatnak hozzá rosszullétek, és főként cardialis eredetű halálozás kockázatával is számolni lehet ebben az időszakban a megfelelő terápia elmaradása esetén.
A megvonási tünetek paradox módon a szer elhagyását, a leszokást is megnehezítik, mert ha valaki életmódváltozásra szánja el magát, hamarosan szembesülnie kell a megvonási tünetekkel. Orvosi segítség nélkül a betegek többsége a hagyományos "kutyaharapást szőrivel" elvet követve visszatér a szerhasználathoz, például ismét inni kezd, és ezzel meg is gyógyítja a megvonási tüneteket, látszólag jobban lesz. Az így szerzett rossz tapasztalat azonban megerősíti őt szenvedélyében, és legközelebb kétszer meggondolja, hogy abba akarja-e például hagyni az ivást.
Érdekes módon megvonási tünetek nemcsak az alkoholisták, vagy bizonyos kábítószerek élvezői esetén jelentkeznek! Egyre több megfigyelés szól amellett, hogy ez más szenvedélyek esetén is fennáll, munkamániás menedzserek szabályszerűen fizikálisan rosszul érzik magukat, ha otthonfelejtik nyaraláskor a laptopot, vagy lemerül a telefonjuk.
Függőség: Mit lehet tenni?
Egy korsó sör elfogyasztását a barátokkal a hétvégén, néhány szelvénnyel játszott LOTTO-játékot természetesen nem tekintünk betegségnek. Mikor van tehát baj?
A szenvedélyek, függőségek sokfélesége lehetetlenné teszi, hogy egységes és konkrét terápiáról lehessen beszélni. A szenvedélybetegségek közös eleme többnyire a menekülés motívuma, és ezen a nyomon indulva visszafelé kell keresni a gyógyulást.
Alkoholbetegeknél a függőség kezelése két főbb szakaszra osztható. Az első az esetleges megvonási tünetek rendezése, mely mindenképpen gyógyszeres terápiát és pszichiátriai osztályos kezelést igényel.
A második, hosszabb szakasz a szerről való tényleges lemondás fázisa, az absztinencia elérése, mely kedvező esetben orvosi (pszichiátriai) és pszichológusi feladat, gyógyszeres és pszichoterápiás technikák kombinációja vezethet eredményhez.
Mikor forduljunk orvoshoz?
A szenvedélybetegség tényének diagnosztizálása nem egyszerű, a konkrét helyzet megítélését sok tényező befolyásolja. A különféle függőségeket eleve nem lehet azonos mércével megítélni, egy idült alkoholista és egy láncdohányos tünetei, ezek környezetére gyakorolt hatása, a beteg gyógyuláshoz való viszonya rendkívül különböző lehet.
Ha a kábítószereket leszámítjuk, a szenvedélybetegségek alapját képező folyamatok egy része - bizonyos keretek között - a hétköznapi életünk problémamentes részét képezik. Egy korsó sör elfogyasztását, néhány szelvénnyel játszott lottójátékot természetesen nem tekintünk betegségnek. Mikor van tehát baj?
Támpontként kijelenthető, hogy fokozott odafigyelést igényel a potenciális beteg, ha a szenvedélye a napi tevékenységének, családi-, társas-, munkahelyi tevékenységének rovására megy. A folyamat előrehaladtának további mérföldkövei a rendszeresség, a szenvedéllyel töltött napi időtartam növekedése, vagy súlyosabb esetben akár az összeütközés a törvénnyel.
A kór megítélését, pláne a segítséget nehezíti, hogy a betegek gyakran mindent megtesznek azért, hogy a baj ne tűnjön bajnak, azaz disszimulálnak. "Megiszom a magamét, de én nem vagyok alkoholista" - mondják gyakran, sőt ha csak a betegeket kérdeznénk, az alkoholista fogalma nem is létezne. A problémát többnyire a hozzátartozók veszik észre, és ők azok, akik a gyakran tiltakozó, vagy ímmel-ámmal együttműködő beteget orvoshoz viszik.
A függőséggel való megküzdéskor azonban nem elég csak a konkrét tünetekre, azaz az italozásra koncentrálni, az sokszor csak a jéghegy csúcsa. A háttérben szorongásos panaszok, depresszió húzódhat meg, ezek mögött pedig megoldatlan családi viszályokat, el nem ért valós vagy irreális vágyakat találunk. A gyógyulás nélkülözhetetlen része tehát az okok, a háttér feltárása és kedvező esetben rendezése.
A dohányzás rabjai esetében sem elég önmagában csak a gyógyszeres terápia, például a nikotintapasz alkalmazása, a tapasztalatok szerint itt nagyon fontos a megszokott mozdulatok, a rágyújtás rítusának a kiváltása, kioltása, első körben akár helyettesítése. Sokan a munkahelyükön szoknak rá a dohányzásra, ahol a "cigarettaszünetek" jelentik a közösségi élet színterét. Akár az alkoholbetegeknél, itt is fontos a beteg részéről a feszültség oldásának keresése. A gyógyszeres terápiák (szükség esetén feszültségoldó gyógyszerek) mellett szerepet kaphat a például a hipnózis, de léteznek például akupunktúrás-akupresszúrás technikák is.
A játékszenvedélyek az impulzuskontrollok zavarok közé tartoznak. A játék célja a győzelem, a siker iránti vágy, illetve a napi sokszor nyomasztó valóságból való kiszakadás. Utóbbira különösen érdekes példa, a szerepjátékok önmagában nem betegséget jelentő, szubkultúraszerű világa, ahol a játékosok különféle varázslók, harcosok, mesebeli hősök szerepét felvéve játszanak előírt forgatókönyvek szerint történeteket. A napi gyakorlatban az orvoshoz kerülő, játékszenvedélyük miatt kezelendő betegek leggyakrabban a játékgépek, pénznyerő automaták, vagy kártyajátékok rabjai. A betegeket többnyire hozzátartozói hozzák szakemberhez, miután pl. játékgépen eljátszotta a fizetését, esetleg a veszteségek hatására hitelekbe is verte már magát. A kórfolyamatok gyógyításában az előzőeknél nagyobb szerepet kap a pszichoterápia.
A mankó és a járás
Amit a legjobb szakember sem pótolhat, az a beteg motivációja és együttműködése a terápia során, mert a folyamat gyakran hosszú, nem elég egy hetet eltölteni valamilyen kórházi osztályon. A sajtóban naponta olvashatunk híres filmsztárokról, zenészekről, akik már a sokadik terápiájukra vonulnak be éppen, a sokadik eredménytelen után. A szenvedélybetegségek gyógyulásának lényege ugyanis nem (csak) egy jól eltalált gyógyszeres kombináció beállítása, hanem sokkal inkább életmódváltozást igényel, az pedig nem megy egyik napról a másikra.
A szakember segítségét az eltört lábú ember által használt mankóhoz hasonlíthatjuk. Eltört a lábunk, megtörtént a baj, a kórházban begipszelik és kapunk mankót a hónunk alá. A mankó azonban nem jár helyettünk, járnunk nekünk kell szinte újra megtanulni! Mankó nélkül nem menne, de a mankó sem menne nélkülünk. Hát valami hasonló a helyzet a szenvedélybetegségek kapcsán is.
Fontos, hogy az igazi gyógyulás nem azonos a tünetváltással! Nem tekinthető gyógyult szenvedélybetegnek ugyanis az, aki bár abbahagyja mondjuk az ivást, de helyette drogokat kezd használni, vagy nyugtatókat kezd kontroll nélkül szedni. Ez nem egy gyógyulás és egy új megbetegedés kombinációja, hanem ugyanazon probléma folyamata.
Sok szövetséges lehet
A betegek és/vagy hozzátartozók elsősorban pszichiátriai rendeléseken kérhetnek segítséget, az első lépések megtételéhez mindenképpen pszichiáter, pszichológus segítségére van szükség. Megvonási (pl. alkohol) tünetek kialakulása esetén pedig olyan sürgősségi állapotról beszélhetünk, amikor mindenképpen szükséges a kórházba való beszállítás, akár még éjszaka, ügyeleti időben is!
Azonban ez csak az első lépés, a betegséggel való küzdelem hosszú harc, amiben több szövetségesünk is lehet. Léteznek drogambulanciák, gyógyult betegek által vezetett klubok, különféle segítő célú egyesületek, alapítványok. A betegek korábbi környezetükből, életmódjukból való átmeneti kiemelése ugyancsak eredményes lehet, ezt a célt szolgálja számos életmódtábor, rehabilitációs intézmény.
A szenvedélybetegségek és függőségek összetett és komoly problémákat okozó területe az orvostudománynak és a társadalomnak egyaránt. Kell róla beszélni, kell tudni a segítő lehetőségekről, és kell tudni ezeket igénybe venni, ha a szükség úgy hozza. Ne feledjük, csak egyszer élünk, és nem mindegy, hogy hogyan!
(Dr. Dinya Zoltán, pszichiáter)
