Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2002 október (május, június, július, augusztus, szeptember)

Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal)  Cseke Gábor          

   Október 31. (csütörtök) Nem egészen értem, hogy hatvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtudjam: a november elsejének hitt Halottak napja tulajdonképpen nem a halottaké, hanem a Mindenszenteké - vagyis azoké a katolikus szenteké, akiknek nincs külön nevük napja. Persze, ez mindig így volt, csak én nem tudtam róla, pedig valamikor a katolikus vallásban kereszteltek meg, annak rendje és módja szerint, apai nagyanyám kitért volna a hitéből, ha valamelyik unokája kimarad a keresztségből - de már Tamás öcsém és Ágnes húgom tudtommal elkerülték e ceremóniát, akkoriban ment ki hosszú évtizedekig társadalmi divatból a buzgó vallásosság.
    No, mindegy, úgy is csak eltávozott lelkekre gondolunk pénteken is, szombaton is, meg hogyha nagyon belefeledkezünk az élet értelmének boncolgatásába, akkor a hét minden egyes napján. Hova tűnnek az elmenők? A poruk megmarad, bár mind kisebb helyen elfér a föld alatt. De a gondolataik, az érzéseik, az indulataik, az emlékeik? Magunkban őrizzük őket tovább, de aztán velünk együtt süllyednek el a ránk törő éjszakában - amennyiben nem sikerül időben tovább adnunk őket, magunkkal együtt nektek, Milos, meg az utánatok jövőknek. Sokat most valahogy nem jön írnom, inkább csöndes őszi máglyát gyújtanék valahol egy kert végében, szélvédett területen, s nézném az izzó, zsugorodó leveleket, ágakat, gyomtöveket, kórókat megsemmisülni, pernyeként szállni felfelé, füstbe burkolózni.
    Az utóbbi években agyonszavalt és -spekulált vers jutott az eszembe, a Jékely Zoltáné - sajnos, ő nincs rajta az Arcanum ötven költős CD-jén, de azért sikerült előbányásznom, a gép egyik rekeszéből, a Digitalizált Akadémia jóvoltából -, mert a mai napon jobban belelapoztam a tegnap emlegetett Látóba, s ott nem csak a Reményik-csokor van ám, hanem egy Ferenczes István vers is - talán Apád be is tehetné majd az antológiába, a megfelelő fejezetbe -, amely a Jékely-vers parafrázisa, s a 75. évét töltött Sütő Andrásnak ajánlja.
    Ide írom mind a kettőt:

Jékely Zoltán:
A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
- azt bünteti, akit szeret az Úr -,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
1936

Ferenczes István
Marosszentimrei templom, 2002

Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs.
Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk,
gyülekezet, szolga, pap - senki sincs.
Legnagyobb hiányzó maga az Úr.
Áll még egy sírkő, zuzmóval takart.
Kézdiszentkereszti Lázár Vilmos
üzeni föld alól a tört magyart -
csak annyit, mit egy jégverés kimos.
A torony galambok nélkül inog,
varjú, csókaraj cibálja gazul,
nem a kő, nem a bezúzott ikon,
itt az idő az, ami meglazult...
Fejünkre pók hull, égi vakolat,
Az orgonában szúette futam.
Nem énekel az sem, mi megmaradt,
Hát kit szeretsz itt,s kit büntetsz, Uram?
Csíkszereda, 2002. június

    Ne múljon el úgy a nap, hogy saját verset ne küldjek, pláne, ha van. A reggel megint felhívott Kenéz Feri. Jó volt hallani a hangját. Látta, hogy megint csak "megidéztem" e könyv lapjain, s az iránt érdeklődött, egyáltalán van-e visszhangja ennek a készülő, dagadó vallomásnak itthoni irodalmi berkekben? Mert ez egy igazán újszerű, izgalmas műfaji kísérlet őszerinte. Kissé meghökkentem, mert ilyesmit én még sose gondoltam végig, de őszintén feleltem: minden, ami eddig elkészült belőle, s ami élteti, az a tiszta, felszabadult játék. A sport. Hogy csinálom, magamért, magunkért. Mert így igaz: jó csinálni. És még jobb minden fejezet végére pontot tenni. És tudni, hogy még nincs vége...

foncsorsziporka

a tükör eltörött cserepei szanaszét
csupa csilló fölöslegesség
fájdalmas foncsorsziporka
visszajátszhatatlan pusztulás
miben fogok majd szembenézni magammal
ki fogja leolvasni elvadult
torz vonásaimból hogy lassabban az irammal
csöndesebben gyöngédebben
állj le ember mert elszállsz
elvisz a bánat szele
a keserűség sivító huzata
lázasan szedegetem rakosgatom a sok szisszenő értelmetlen szilánkot
s mikor már minden türelmem reményem oda
a távozó nap ködéből rám villan kérdő szorongó szemed

    A mai képek: a kolozsvári Csomafáy Ferenc két felvétele az aradi ferencrendiek udvarán meghúzódó Szabadság szoborcsoport darabjairól, amelyeket virágokkal illettek október 6-án, illetve a csíkszeredai Daczó Dénes kollégám fotója a Romániai Magyar Szó november elsejei számának címoldaláról: Novemberi gyertyák.

Október 30. (szerda) Ma több minden történt ahhoz, hogy mesélő kedvem támadjon. Amit mindenáron rögzítenék, az az a döbbenet, amit akkor éreztem, hogy kezembe vettem a marosvásárhelyi Látó c. irodalmi folyóirat legújabb, októberi számát, s benne fölfedeztem az alábbi címet:

    Reményik Sándor kiadatlan verseiből

Ez önmagában nem jelent semmit, hiszen saját tapasztalatomból tudhatom, hogy az ember egy életet leélve mennyire szétszórja saját magát, bízik az egykor igen jó memóriájában, az az érzése, hogy ez most már mindig így lesz, aztán jönnek az első kihagyások, lap lapra gyűl, rétegre újabb rétegek, a sokfelé közlés pazarlóvá tesz, azt mondjuk: a végső összegyűjtéssel foglalkozzon más, örvendjünk, hogy marad időnk az írásra...
    Az, hogy egy költőnek kiadatlan verseit fedezik fel tehát, még nem csoda. Ám Dávid Gyula, a Polis könyvkiadó (Kolozsvár) igazgatója a versek előtti bevezetőjében világossá teszi: több mint 400 versről van szó, amit hamarosan külön kötetben az olvasó asztalára tesznek!
   Ezek a versek pedig hiányoztak minden olyan, nemrég megjelent kiadványból, amelyeken az áll, hogy Reményik Sándor összes versei. A Dávid Gyula szövegéből az is kiderül, hogy a kiadói gyakorlat egyre inkább csak az üzleti szempontra fókuszol: az Auktor Könyvkiadó, amely 2000-ben a Reményik összes kihozatalával dicsekedett, tulajdonképpen nem tett mást, mint az 1943-as Összes versek újrakiadása. Pedig akkor már létezett másfélszáz olyan, időközben felfedezett és azonosított Reményik-vers, melyeket belefoglalhatták volna az Összesbe. S ha jól tudom, a Magyar Elektronikus Könyvtárban is ez a hiányos Reményik kínálja magát összesként, nem beszélve a pár éve forgalmazott ötven magyar költő összes verseit tartalmazó CD-ről, amelyre szintén a MEK anyaga került.
    Az utóbbi években alapos kutatómunka révén Dávidéknak sikerült előbányászni azt a több mint 400 verset, ami valóságos ajándék mindazoknak, akik értékelik, és alaposan ismerni óhajtják a transzszilván költészetet. A Látó most kóstolót közöl a lapokban és kéziratban rejtőzött versek sokaságából. Nem maradhatsz ki te sem, Milos az élményből, ezért egy rövidebbet ide másolok:


Gáttalanul

Most már félek a költeményeimtől.
Úgy jönnek, roppant rohanással.
Mint megáradt hegyi-patak
Szünettelen hullámai,
Hogy a lábamról sodornak le szinte -
valami magas gyűjtő-medencében
Torlódhattak fel ezek a vizek,
S kinyitotta egy láthatatlan kéz
A láthatatlan tavi-zsilipet.
Most jönnek, nem hagynak aludni, enni,
Nem hagynak rendes utaimon menni.
Elfeledtetik velem a világot,
S az időt, amely a végtelenbe hull.
Valahogy le kell a zsilipet zárnom:
Gáttalanul zúgnak, gáttalanul!
Kolozsvár, 1937. július 7.

   A másik döbbenet a ma reggelhez fűződik: munkába menet előtt a kiszuperált könyvek halmában egy kopott albumot vettem észre: egy Mihai Stanescu (ejtsd: Miháj Sztöneszku) nevű karikatúristáé. Belelapoztam, s egyszeriben eszembe jutott minden: a nyolcvanas évek eleje, egy félig-meddig szamizdat album, amely a román képzőművész szövetség égisze alatt jelent ugyan meg, de hiányzik a műszaki kazetta, azt se tudni, milyen nyomdában. Csak az ára van rajta: 26 lej - akkor egy fél kiló hús került ennyibe -, pár napig volt a könyvpiacon, utána bevonták és bezúzták. Attila fiam szerezte meg valahonnan, úgy maradt meg a könyvtár mélyére rejtve, majd elfelejtve. Gondolom, üldözői is ezt a sorsot szánták neki. Az albumból egy felelősen, mélyen és szellemesen gondolkodó ember rajzai kínálják magukat. Országában nem igen jutott szóhoz, viszont a belgiumi humorszalon (Knokke-Heist, 1979) ezüstérmet nyert, s nem sokkal azelőtt a szkopjei Karikatúra Világszalon ezüstérmét, meg egy tokiói nemzetközi verseny egyik első helyezését.
    Az albumban így mutatkozik be: 1939-ben születtem. Tanulmányaimat jóval később kezdtem, Buzauban, melynek 100 ezer lakosa és 4 taxija volt. A Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetet 1966-ban végeztem. Komoly lapoknak dolgoztam (Urzica - a román Ludas Matyi -, Playboy), mégsem ismernek túl sokan. Én viszont sokmindent láttam, mert többet utaztam, mint azt remélni mertem. Egyéni tárlatok: Bukarest, Kolozsvár, Anvers. 21 díjat kaptam.
    Két évvel idősebb nálam. Nem hallani semmit felőle az utóbbi években. Rezignáltan lapozgatom az igénytelen, sárguló füzetet. A keserű fintorok felismerése, a gyakori szakadékvízió, amely felé mindannyian tartunk, érdekes módon, ma nem nevetést, hanem önmarcangolást indukál, amit gyorsan versbe öntöttem. Számodra viszont átmentek néhány rajzot - hogy nevess rajtuk! Hiszen a lelkiismereted tiszta...


Alattam sziklák mindenütt

elmesélném utamat de kit érdekel
hiszen odáig jutottam hogy magam is
szörnyedve gondolok vissza
emlékeimre
mintha csak mással történt volna
ez a vergődés bozótháború nyakig szennyben dagasztás
érzem a tisztátalanság nyomasztó dögletes szagát
látom a vargabetűket szökéseim visszarettentő talpnyomait
látom gyávaságom nyúlcipőjét
inalni a süppedékes ingoványban
te jószagú ég mi lesz még idefent
ahol csak egyetlen lépés lehetséges
alattam sziklák mindenütt
közöttünk kékes űr didergő tér lakatlan
némaság mély
akár a katlan melyben az éjjelt főzik
kavarják öntik megállás nélkül e világra
míg megtelik vele fülünk szánk orrunk
fölkúsztam hát hogy visszanézzek
mindent láttam de szédülök
lábamat mélybe lógatom
ükök félek
félek ülök
elzöldülök majd kékülök
zuhanásomba révülök
nyissátok meg a pokol kapuját
jövök

Október 29. (kedd) Nem tudom, mi sugallta számomra a tegnapi gondolatfutamot a táviratról, de becsszóra mondom, saját ötlet volt, nem hallottam ezzel kapcsolatos hírt. Beugrott a fogalom, s leírtam, amit ennek mentén gondoltam.
    Ma reggel, mikor kinyitom a bukaresti újságokat, nagy betűkel olvashattam: a román posta lemond a táviratküldés és -kézbesítés szolgáltatásáról, mert gyakorlatilag már senki se veszi igénybe. Helyette a gyors üzenettovábbításra bevezeti a telefaxon, illetve interneten való üzenettovábbítás szolgáltatását.
    Így lettem én is konzseniális, mint Páskándi a kisregényében a perverz postás esetével. Ettől aztán úgy elbölcsültem, hogy minduntalan azon kapom magamat: gondolatban gratulálok annak, aki e sorokat írja. Vagyis saját személyemnek.
    De ha csak a távirat lenne!
    Hazafelé menet, ugyancsak a tegnap, jócskán estébe hajolva, mintegy 10 perc járásra a lakásunktól, hirtelen sirályrikoltozásra kaptam föl a fejem. Azt hittem, képzelődöm. Ráadásul közelről jött a hang, majdnem a fejem fölött, a panelházak magasából. Megálltam, nyakamat nyújtogattam az égnek (nem a legegyszerűbb művelet, szpondilitisz okozta farkasnyakam van, oldalra, le-fel megmozdíthatatlan, ha oldalra, hátra, fel, le akarok pillantani, akkor egész testből kell megfordulnom, vagy lehetetlen testhelyzetbe torzítanom magamat.
    No, valahogy ilyesmit tettem, s a végén a szállongó sötét ellenére halványfehéren derengő sirályok suhanását vettem észre az egyik házkémény körül. Valódi sirályok jajongtak az esti tévéhíradók idején. Tudtam, hogy Bukarest egyes fertályaiban megtelepedett néhány tucat sirály: a tenger felől, a rendszerváltás előtt erőltetett Fekete-tenger-Duna-Bukarest csatorna nyomvonalán, ahol annak idején, ha gyéren is, de már létezett a vízi összeköttetés, felvándoroltak a fővárosig, ahol megtelepedtek, majd ottrekedtek s a bukaresti háztartási hulladékon kitűnően megélnek. Talán sose látnak már tengert.
    Tudtam róluk, de most láttam őket először. Vajon nem a távirati stílusban írt versem hívta őket elő?
    Ui. Annyit még elárulok, hogy az ufo nem jött be a tegnapi képzelgésből. Kár...


átmenet

miután
az utolsó híreket is elhadarták
és az éjszaka
szemünkre húzta a csuklyát
nehogy az istenért rosszat
álmodjunk vagy éppenséggel álomnak véljük amit ezután
pimaszul mégis kilesnénk már az újabb
híreket gyűjtögették
szorgalmasan akár a sivatagban
ásott gödör mélyéről a csöppenként
csapdába pergő harmatot

Október 28. (hétfő) Ma rövid leszek, mint egy távirat. Tudod-e, mi az? Lassan én is elfelejtem. Azt tudom, ha szüleim kaptak néha egyet-egyet, akkor elkomorult az arcuk, szaporábban vert a szívük. Később ez a reflexük annyiban módosult, hogy beindult a távirati pénzküldés, s akkor már nem csak rossz vagy váratlan hírekhez kapcsolódott a távirat fogalma, hanem valami jóhoz. A gyors pénzküldeményeknek különösen örültek.
    Ma, a fax, a mobil telefon, a SMS, az e-mail korában a táviratnak mintha leáldozott volna. Pedig még irodalmi alkotásokat is ihletett a távirat sajátos stíluseszménye, követelménye: röviden, lényegrehatóan fejezzük ki magunkat, mintha csak tíz-húsz másodpercünk volna hátra az életből.
    Látnom kell, hogy a távirati stílushoz képest most is csak fecsegek. Pedig igazából így kellene írnom:

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
    +++VIHAR KOZELEG STOP AGYRAMENO STOP SIROKKO-EFFEKTUS STOP MIT KERESNEK ITT SIRALYOK STOP ELELEM NINCS HULLADEK DOGIVEL STOP SIRALY MINDENEVO STOP SIRALY SIR UGY TESZ SZEGENY SAJNALOM STOP BEALKONY STOP ZASZLOSUHOGAS SZELJATEK KALAPOT VISZ STOP VIGYE TOKFEDO NELKUL JOBB STOP PROBALD KI STOP FENYEK PASZTAZNAK BE ABLAKON STOP UFO NEM LETEZIK STOP UFO EN VAGYOK TE VAGY UFO VAGY CSESZE TEA STOP VARJATOK A PERONON STOP +++++
IGNAAC+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

    Gondolom, ez most versnek is megfelel, mellé pedig a bukaresti cigánymesterek és -művészek múlt hét végi bemutatóján készült két riportfotót küldök, Székely Sándor ihletett alkotásait. Az egyiken: cigány jósnő, a másikon: rézedények és készítőik.  

Október 27. (vasárnap) Tegnapi bejegyzésem olybá tűnik, mintha panasz lenne amiatt, hogy lassan immár csak a szellem ide-oda utazgatása adatott meg számomra, s ez most már így marad, míg a világ. Ha csak valami csoda nem történik, vagyis egy ismeretlen krőzus meg nem ajándékoz egy jól kamatozó, tömött bankszámlával. S mivel ez viccnek is képtelen idétlenség, időnként abból fogok élni, ami kevés utat megtettem e földgolyón.
    Ma lássuk hát - Belgiumot! Méghozzá azért, mert egy diákkori magyarországi, meg egy 1968-as szófiai kiránduláson kívül 1971-ig, vagyis harminc esztendős koromig gyakorlatilag csak az országot jártam.
    1971-ben aztán úgymond, rám mosolygott a szerencse.
    A Kommunista Ifjúsági Szervezet (itt is KISZ-nek hívták, mint az anyaországban) csúcsvezetői, különösen a KB-titkárok gyakran utaztak testvérszervezetek rendezvényeire, nemzetközi összejövetelekre, kongresszusokra, természetesen hivatalos kiküldetésben. S ha nem is hetente, de havonta legalább egyszer megfordultak külföldön. Olykor, kisebb jelentőségű, tucat-feladatokra beosztottjaikat delegálták, jól vigyázva az arányokra, hogy a hűségesebbeknek jusson a szerencsésebb falat, de a többiek se maradjanak teljesen kisemmizve.
    A reprezentatív csúcsvezetésbe beletartoztak a romániai ifjúsági lapok főszerkesztői is - velem együtt, az egyik hétfő délután pedig telefonon behivatnak a külügyi osztályra, ahol közlik: a belgiumi kommunista szimpatizáns ifjúsági szervezet kongresszusa lesz a hét végén, egy Courtrai (Kortrijk) nevű kisvárosban, közel a francia határhoz, ott kell képviselnem a KISZ-t, s mivel a személyi lapomon az áll, hogy franciát tanultam az iskolában, engem bíznak meg a feladattal. Még most kérjem ki az osztályon a szervezetről, illetve a belga-román viszonyokról összeállított iratcsomót, amelyben azt is megtalálom, kik, milyen misszióval és milyen felhatalmazással léptek kontaktusba az évek folyamán a belga fiatalokkal.
    Miközben villámgyorsan intéződött a hivatalos vízum ügye, hamarosan kialakult az útiterv: a kongresszus szombaton délután kezdődik, egy ifjúsági táborban, és vasárnap délutánig tart. Azért e szoros program, mert hét közben mindenki dolgozik (bezzeg, annak idején, a mi kongresszusainkra 3-4 napra is "kiemelték a termelésből" a rendezvényre delegált fiatalt, s valahogy furcsálltam is: mit lehet egy délután és egy délelőtt alatt végezni?). A feladatom az, jegyeztem meg, hogy végighallgassam mindazt, ami ott elhangzik, tolmácsoljam a romániai ifjúság üdvözletét és szolidaritását a társadalmi igazságosságért vívott harcukban, fejtsem ki, hogy nálunk milyen példásan megoldódott a nemzeti kérdés, lám, élő példaként egy erdélyi magyar - én - képviselhetem Romániát egy nyugati rendezvényen. Mindez természetesen szépen le volt írva egy gondosan megszerkesztett, agyonellenőrzött, bebiztosított beszédben, amit aztán lefordítottak franciára is.
    Péntekig szentül meg voltam győződve arról, hogy a feladathoz adnak mellém egy tolmácsot is, hiszen - egyrészt - akkoriban az a divat járta, hogy ha tudtunk is idegen nyelven, hivatalos kontaktusok esetén a tolmácsokra bíztuk magunkat, mintegy védelmezve ezáltal az ország nyelvének egyenrangúságát más nyelvekkel szemben. A titkárokkal természetszerűleg tolmácsi feladatokat (is) ellátó aktivisták utaztak együtt, s egy pillanatig se sejtettem, hogy engem teljesen egyedül küldenének. Mikor aztán az utolsó eligazításkor felvetettem a kérdést, a külügyi titkár megrökönyödött rajta: hogyan, hát nem elég, hogy tudok franciául? Tudni tudok, mondtam, de az csak arra elég, hogy kenyeret kérjek a boltban, megkérdezzem, merre van ez vagy az az utca, melyek Párizs nevezetességei, esetleg felmondok két-három La Fontaine állatmesét is (rövidebbeket persze), de politikai diskurzusra, ott, ahol minden árnyalat, kifejezés elvétése beláthatatlan következményekkel járhat, nem vállalkozom.
    Igazat adott nekem, de hát nem gondoltak erre, úgy vélték, megtakaítanak egy tolmáccsal járó kiszállási költséget. Mert azért értsem meg, nem kevésbe kerül ám ez a kiruccanás, mert jó, hogy vasárnap véget ér a kongresszus, de a román repülőtársaság következő gépe csak szerdán repül Brüsszelbe, éss csak azzal térhetek haza. Márpedig ez azt jelenti, hogy hétfőn, kedden és szerda délelőtt Brüsszelben kell időznöm, legalább bejárhatom a várost, de a szálloda pénzbe kerül s a kijáró napidíj úgyszintén. Meg aztán, ilyen gyorsan senkinek sem tudunk vízumot kérni... Nem marad más hátra - vakargatta fejét a gondba esett titkár-, mint beszélünk a követséggel, Brüsszelből amúgy is le kell engem vinnie valakinek gépkocsival, különben vonattal nem érek le időben, no meg el is tévedhetek, megkérjük mondjuk a sajtóattasét, hogy lássa el a kongresszus idejére a tolmács szerepét...
    Ez így jól hangzott, de meglehetősen szorongva gondoltam a másnapra és az elkövetkező napokra, élénken elképzelve azt, hogy ha csak egyvalami nem jön be ama feltételrendszerből, amit az út sikeréért elém állítottak, beláthatatlan végű európai kaland szenvedő alanya lehetek. Úgy éreztem magam, mint az ejtőernyős, akit ledobni készülnek, számára ismeretlen közegbe, s nem bízhat másban, csak saját jószerencséjében, meg abban a filozófiában, hogy ahogy lesz, úgy lesz...
    Az attasé korombeli, kistermetű, dundi arcú, enyhén kopaszodó ifjú, bőrkabátban várt a reptéren. Amilyen gyorsan lehetett, segített átesni a formaságokon, hogy két óra múlva Courtrai-ban lehessünk. Mint kiderült, bátyja a külügyminisztérium egyik otthoni osztályán dolgozik, ő ajánlotta be diplomáciai munkára, még az elején tart, ő a brüsszeli misszió legfiatalabb és legkevesebb szolgálati idővel rendelkező tagja, ő végzi az alja munkát, mindenhova őt szalajtják, mint most is, de látja, hogy szimpatikus fickó vagyok, rajtam kivételesen szívesen segít... Megnyugtattam, nem fogom túlzottan igénybe venni, s mihelyt túl vagyunk a kiküldetés hivatalos részén, akár vissza is mehet Brüsszelbe. Jó, ezt még megbeszéljük, mondotta, vágtatva a nyílegyenes autósztrádán, isten tudja, mekkora sebességgel, én csak azt láttam, hogy az útjelző táblák meg a végtelen síkság, a mindkét irányban száguldó gépkocsik suhannak el mellettünk, körülöttünk. Sehol egy rendkívüli látvány, egy város, amin áthaladtunk volna, egyszer meg csak ott voltunk a tipp-topp kisvárosban, csinosan konzervált, ódon falak között. Igaz, a központján átfolyó, alacsony vízszintű folyóvíz szinte állni látszott a vaskos kőhidak alatt, a roppant kőmederben, és majdnem úgy bűzlött, mint egy latrina. Meg lehet szokni, vigasztalt az attasé, s valóban, fél óra múlva már csak enyhe, halvány kis bűzt éreztem, bár az is lehet, hogy tévedtem.
    A tábor egy hajdani kolostorban fungált, amolyan olcsó, hét végi ifjúsági szállásként, amelynek klubja, gyűlésterme, étkezdéje, hálótermei vannak, de jó nagy, gyepes udvara is, ahol több tucat sátrat is fel lehet verni. Sorakozott belőlük elég érkeztünkkor, s közben is állandóan új és új küldöttek érkeztek. A külföldi vendégeket kétágyas szobákban helyezték el, mellettem az attasé foglalt helyet, gyorsan lemosakodtunk és lementünk a gyűlésterembe, ahol már szép számmal üldögéltek fiatalok. Mi az első sorban kaptunk fenntartott helyet, de alig fél óra múlva fel is állhattunk, mert a szervezet elnöksége úgy határozott, hogy belső ügyeiket zárt ülésen vitatják meg, addig a vendégeket felkérték, látogassák meg a várost, két óra múlva majd térjünk vissza.
    A várost bejártuk, erről-arról beszélgettünk, ismerkedtem a nyugati civilizációval, a renddel, bámultam a kirakatokat, a nyugalmat, amivel a városka lakói éltek életüket; igaz, szombat délután volt... A főtéren térzene, holmi haborús veteránok vonultak fel kitüntetésekkel, zászlókkal, volt, akit tolókocsiban vittek. Az attasé magyarázta: a város megosztott, nagyjából fele-fele arányban vallonok, illetve flamandok lakják, a díszlet franciás ugyan, mert egy darabig francia fennhatóság alatt volt a város, de most fordult a kocka, törtenetesen épp flamand többségű a városvezetés, erősen nyomják a vallonokat, de erről a kérdésről jobb ha nem teszek említést vendéglátóimnak, az ifjúsági szervezet felfogása szerint a nemzeti kérdésnek meg kell oldódnia egy általános, demokratikus politikai rendezés során, valahogy úgy, amiként minálunk megoldódott... Megjegyzésére nem reagáltam, gondoltam, amit gondoltam: megtartottam magamnak. Akkori ismereteim szerint is a flamand és vallon kérdést nem lehetett modellezni, kodifikálni. Az úgy volt probléma, ahogy ott és akkor érezték azok, akik érintve voltak általa.
    Hiába mentünk vissza a táborba két óra leteltével, a belső viták elhúzódtak, egy darabig még ácsorogtunk az udvar közepén, a sátraktól még szabadon hagyott gyepfolton, majd felmentünk a szobánkba. Emberünk óráját nézegette, majd kibökte, ha ez így megy tovább, ő nem hajlandó itt ülni potyára, boldoguljak, ahogy tudok, majd visszajön másnap reggelre. Nem volt mit tennem, de kikötöttem, legalább azt várja meg, amíg tisztázódik, milyen programra számíthatunk a továbbiakban.
    Mikor a kongresszusi küldöttek szünetre tódultak, az attasé perceken belül megtudta: a szekcióüléseken kívül, ahol teljesen szabad a részvétel, egyéb szombaton már nem lesz, a külföldi vendégek üdvözleteinek átadására csak vasárnap kerül sor... Akkor ő most búcsúzna is tőlem... (A KISZ-nél kitanítottak otthon: nem árt, ha valamivel kedveskedem majd leendő "tolmácsomnak", mondjuk viszek néhány üveg lengyel vodkát, ami akkoriban nálunk fillérekbe került, nyugaton viszont a szeszért komoly pénzeket adtak. Most érkezett hát el a pillanat, hogy megháláljam az attasénak, visszamenőleg meg előre is, a szívességét, amiért szabad idejéből reám áldozott. Ő meg: köszönte, nagyon elégedett volt. Biztosított: vasárnap reggel 9-kor pontban nálam lesz...)
    Nem részletezem a kongresszus munkálatait. Keveset értettem az elhangzó beszédekből, vitákból, hiszen ez távolról sem az a francia nyelv volt, amit én tanultam, tetejében ott volt az az átkozott vallon akcentus is. De azért annyi megmaradt bennem, hogy a legtöbbet a munkaidőről és a fiatalok kezdőfizetéséről vitatkoztak, messzemenően elégedetlenséggel. Ott tébláboltam, ügyefogyottan, a tömegben, ha valaki kérdezett tőlem valamit, udvariasan mosolyogtam, igennel és olykor nemmel válaszolva, különben sem bizonyultam olyan érdekes jelenségnek, hogy ne térjenek gyorsan napirendre szűkszavúságom felett.
    Este korán lefeküdtem.
    Vasárnap kilenckor az attasé természetesen nem volt sehol. A kongresszus folytatódott, majd vészesen közeledett az idő, amikor a vendégszervezetek képviselői felolvashatják köszöntő frázisaikat. Az én szövegem ráadásul az attasénál maradt, magával vitte volt, hogy nyelvileg átfésülje. Nem tudtam, mihez kezdjek, idegességemben a körmömet rágtam. 11 óra körül aztán lábujjhegyen beosont a terembe és mellém csusszant az attasé. Sűrűn kérte a bocsánatot, a főnöke sürgős feladattal bízta meg, azt el kellett végeznie, aztán közlekedési dugóba került, de sikerült kijavítania a beszédet...
    A köszöntők végül elmaradtak, az idő elhúzódott, a delegátusoknak kora délután tábort kellett bontaniuk, az elnökség pedig felkérte a kedves külföldi vendégeket, hogy a köszöntőik szövegét adják le, majd csatolják azokat a jegyzőkönyvhöz, nagyon köszönik a részvételt, az ebéd után még sort kerítenek egy fogadásra az új vezetőség és a mi tiszteletünkre, akkor majd kicserélhetjük tapasztalatainkat.
    Az ebéd megvolt: sülttel, szósszal, krumplival, sörrel, a fogadás olyan kutyafuttában történt az egyik gyűlésteremben, mondtam néhány udvariassági formulát, az attasé lefordította, megtapsolták, majd ugyanígy jöttek sorra, a többiek... Azt hiszem, már senki sem figyelt semmire, a gyülekezet lélekben már felbomlott, mi is siettünk, hogy még délután Brüsszelbe érjünk, ami számomra újabb, kiszámíthatatlan kalandot jelentett.
    Legelőször is szállást kellett keresnünk. Az attasé biztosra ment: szemben a román repülőtársaság irodájával, egészen a város központjában van egy kis hotel, amit egy romániai emigráns üzemeltet, a követségnek hallgatólagos egyezsége van vele, hogy az otthonról jött hivatalos küldöttségeket elszállásolja, azon az áron, amennyi nálunk szállodaköltségként meg elszámolható. Ez azért volt jó, mert az én zsebemben éppen csak annyi pénz csörgött, amennyi a szállásra, a napidíjra és esetleges utazási költségekre futja. Jócskán fogamhoz kell hát vernem a garast, ha azt akarom, hogy ne kelljen koldulnom valakitől. Annyit már megértettem az attasétól, hogy a szolidaritásnak és a segítségnek is van határa, itt nyugaton mindenki foglalt, fogához veri a garast, rohan, úgyhogy nekem is magamnak kell boldogulnom.
    Amit végül is nem bántam: mikor már felmehettem a szálloda legutolsó emeletére, egy szűk manzárd szobába, amelyben csak egy csap és egy mosdótál volt (az illemhely a folyosó végén, egy homályos zugban), megegyeztem az attaséval: kedden ellátogatok a követségre, bemutatkozó látogatásra, s ha közben valami baj érne, őt keressem, különben boldoguljak, ahogyan tudok, ő pedig fogadja, hogy szerda délben kivisz a repülőtérre, arra ne legyen gondom.
    Ez így OK-nak tűnt, s perceken belül a magam ura voltam (később már úgy fogalmaztam: egy fonák helyzet foglya), csak bírjam ki ezt a két és fél napot türelemmel.
    Még vasárnap estefelé kimerészkedtem az utcába. Becserkésztem a szálloda környékét, vásároltam egy várostérképet, s az ágyra kiterítve lehetséges útvonalakat jelöltem ki magamnak, amelyeket gyalogosan szándékoztam megtenni. Arra gondoltam: meglátogatok egy elővárost, bebolyongok egy szupermarketet, felkeresem a botanikus kertet, kigyalogolok Waterlooig, közben útba ejtem az egykori világkiállítás egyetlen emlékét és díszét: az Atomiumot, megnézem a NATO-központot, a híres pisilő kisfiút, beülök egy moziba, végignézek egy pornófilmet, amiről a vasfüggönyön innen csak elítélőleg hallottunk harangozni, és amelynek káros voltát nem volt szerencsénk megtapasztalni. Szépen beosztottam a garasaimat, kiszámítottam: az otthonról hozott rúd szalámival, fokhagymával, hagymával, almával, krémsajttal kihúzom valahogy az étkezest, csak kenyeret kell mellé beszereznem, meg valami folyadékfélét, mondjuk egyfajta enyhe sört, amit csatos üvegben, nagyon olcsón forgalmaztak, két napi szavatossággal...
    Élménydús napok voltak. Nagyon hamar sikerült kiismernem a világváros földrajzát, de feltűnt, hogy rajtam kívül alig-alig járnak gyalogosok az utcán - az egy központi részeket leszámítva. Waterloo felé például alig féltucatnyi járókelővel ha találkoztam. Ami furcsa és bosszantó volt számomra, a két nap alatt ötször is leszólítottak járókelők s egy utca vagy áruház holléte irant érdeklődtek. Rejtély, hogyan tudtak pont engem kiszúrni, aki épp úgy segítségre szorult, idegen voltam abban a városban? Azt kell hinnem, hogy gyalogos közlekedésem válthatta ki azt a bizalmat, ami aztán a nekem szegezett kérdéseket szülte.
    Mikor végre elhagytam Brüsszelt, s a távozás egyértelműen megkönnyebbülést jelentett (végig izgultam pl, hogy a szállodában mégsem tartják magukat az egyezséghez és többet számolnak fel fizetéskor, mint amennyit e célra félretettem, a többi pénzt pedig elköltöttem), értettem meg, hol is jártam, mit is kellett volna igazából kezdenem magammal. Még a nyelvtudásom is megjött. Ha akkor visszafordulhattam volna, talán jóval otthonosabban érzem magam belga földön, mint ahogy éreztem ottlétemkor. Az is biztos, hogy ha most dobnának le, újabb bevetésre, semmit sem találnék már a helyén, s kezdhetném az ismerkedést elölről. Talán már a Manekin Pis sem a régi...


vallomás

alulírott
minden kényszerítő körülmény nélkül bevallom
hogy élhetnénk jobban
tisztában vagyok hogy ezzel
magam is vádolom tehát
vallomásom egyben önfeljelentés
de vállalom

persze most majd mindenki várja
a bizonyítékokat
hogy ekkor és ekkor kivel miért és hol
megtehetném de arra
gondoltam
netán ha mindenki sorra kitöltene egy űrlapot
s elmondja benne mily
elégedetlen magával
tiszta szívből állíthatnám a fentiek
ellenkezőjét

Képek is mennek: Pusztai Péter "svájci korszakából" a reformáció genfi emlékműve, illetve néhai Tóth Feri bácsi fogarasi téli felvétele, 2500 méteren felül, jégországból

Október 26. (szombat) Ma reggel, amikor elindultam a szerkesztőségbe, az útmenti bokrok közül egy különösen érdekes madárfüttyöt hallottam felharsanni, többször egymásután. Valahogy kirítt a már megszokott, minden reggeli elegyes hangzavarból, amelybe kutyaugatás, vonatdöcögés, macskanyávogás, feltúráztatott autómotor bőgése és a mindenütt jelenlévő verébcsevegés vegyül. Az egész, mint egy védőkötés a seben, ráfekszik a dobhártyámra, s ha véletlenül valami kimarad belőle - illetve valami váratlan, új elem jelentkezik benne, akkor felkapom a fejem: valami megváltozott!
    Így volt ezzel a többszörösen megismétlődő madárfüttyel is.
    Annyiban maradt volna a dolog, ha a következő lépéseknél nem ábrándozok el arról, milyen is egy hajnal egy mezőségi patakparton, amelyet vastag fehér köd ül meg, amelyből a parti füzek - fák és bokrok - göcsörtös karjai, mintha felém markolásznának, ki-kiérnek... Vagy arról, hogy miként araszolok augusztusban a hegyekben, egy árnyékos erdőszélen, gomba után kutatva a fenyőcsemeték tövében, a száraz levélszőnyeg alatt, miközben ágak roppannak minden lépésem alatt, megannyi diszkrét neszezés indul be minden irányba, s hozza a csönd zajait felénk...
    Aztán pár óra múlva, a számítógép előtt, kollégáim füstjéből jócskán részesülve, sajgó szemmel arra gondoltam: mióta már, hogy csak virtuális tájakon járok, képzeletbeli ösvényeken barangolok, elgondolt fűszőnyegen nyújtózok el, tekintetemet az eget felhőző lombokba fúrva. Évek teltek el, s be kell érnem egy tenyérnyi fűvel, néhány járdaszegéllyel, a valamikor parkra emlékeztető, de most elvadított buszmegállóval és környékével. Be kell érnem a sötét reggellel és a villanyfényes estével, sápadt lámpafénnyel és a kivilágosodáskor-beszürküléskor rámtelepedő farkasvaksággal... Az irodánkat sem közvetlenül éri a napfény a nap legnagyobb részében, hanem a sajtópalota velünk szemközti szárnyának napsütötte faláról, ablakszemeiről vetődik ránk, mintha csak holdfény világítana nekünk.
    Pedig mennyire szerettem utazni, járkálni, gyalogolni a természetben, úttalan utakon, szárazon és vízen. Sejtem, gyanítom, hogy ezután már csak mindig így lesz: az lesz az én természetem, amit eddig elraktároztam magamnak, aminek hangulata, emlék- és hangvilága immár kitörölhetetlenül megmaradt bennem. Aminek képei, fotói, festett másai keresztül mentek a kezemen. Mindinkább virtuális világ vesz körül: virtuális könyvekkel, kéziratokkal, virtuális barátokkal, ismerősökkel, virtuális cselekményekkel, eseményekkel (tévé, film), virtuális zenei élményekkel (lemez, rádió), s immár csak az étek az, ami valós életemben - ki tudja, még meddig...


deres hajnal

pipacsba öltözött csókok alszanak
a felszántott őszi föld homlokán
szétvetett lábbal fel-
felköhögve lázasan annyi
erejük sincs hogy a zsíros
barna rögöt magukra húzzák deres
hajnal bukik rájuk vadul még
rúgnak egyet kettőt aztán kristályba
öltözötten pompáznak akár a könnyű
lányok szikrázó szemfödél
alól

Ma két amatőrfotót küldök 1985-ből, illetve 1987-ből: a korábbin épp a Duna deltát készültem bejárni egy halászzsákmány begyűjtő motoros hajón, a másikon Péter fiammal a segesvári vár egyik, repkénnyel befont ódon házkapuja előtt.

Október 25. (péntek) Tegnap este valahogy elkapkodtam a B. D.-ről szóló fejezetet. Azaz nem is fejezet volt az, inkább egy felvillanás. A gyors, hajszás munkával gyakran vagyok úgy: mikor már a hátam mögött tudtam, akkor jönnek a legtisztább, legnyilvánvalóbb, legérvényesebb gondolataim. Amelyek mellett minden addigi tapogatózásnak, dadogásnak tűnik.
    Hiszen sokmindent elmondtam ugyan B.D.-ről, azt a lényeges dolgot viszont nem, hogy családilag nagyon mélyről indult s kétkezi munkás volt, amikor felfigyeltek szervezőkészségére, meg önálló döntésekre alapozó cselekvésközpontúságára. Nem szeretett sokat dumálni: ha valakinek vagy éppen neki volt egy ötlete, nekivágott, nem egyszer egyedül, de egyre inkább akadtak olyanok, akik a példáját követve, vele együtt nekibuzdultak.
    Ami a lakásában volt, annak nagyobb részt ő volt a két kezi alkotója. Nem beszélve arról, hogy élete válságos pillanataiban egy pillanatra sem ijedt meg attól, hogy netán kőműveskedéssel vagy malterhordással, kubikolással kell majd megkeresnie a család betevőjét.
    Családcentrikus ember: nem csak feleségét és gyermekeit, hanem szétágazó rokonságát, illetve annak is a rokonságát is segíti zokszó nélkül. Hányan szálltak meg az évek folyamán nála, jutottak ideiglenes hajlékhoz, amíg végül megkapaszkodhattak az anyaországban? Senkit nem biztatott arra, hogy elhagyja a szülőhelyét, ő maga is legszívesebben visszavarázsolná magát, de azt is látja, hogy a tizenvalahány évvel ezelőtti döntésével, azzal, hogy kénytelen volt megfutamodni, akkora űrt hagyott maga után az ismerősökben, amit a legtöbben nem tudnának hirtelen áthidalni.
    Igazából odaát se kellett senkinek: mindenütt a pártkádernek kijáró bádogdobozt aggatták ré, s az jó messzire elzörgött, amerre megfordult, s kirekesztésének jó ürügyévé vált: ott is, idehaza is
    Nekem leginkább az a jóízű öröm hiányzik, ami beszélgetéseinket jellemezte. Bármilyen keserű téma is került terítékre, erőt merítettünk egymás alapvetően optimista természetéből. Talán tudja, talán érezte: a leginkább talán az ő távozását szenvedtem meg rokonaim, ismerőseim közül. Tudtam: családi szempontjainak engedelmeskedett akkor, amikor saját elvein átlépve, azok ellenére döntött. S a vezetésre termett ember bölcsességével tisztelte a mégoly tévesnek is bizonyult döntéseit, tudván: a kapkodás mindig többet árt, mint az eltájolt, de hosszabb távon még korrigálható következetesség. Mondhatom azt is: ő volt az az ember, aki után már nem tudtam könnyet ejteni, mert addigra alaposan elapadt nálam a szomorúság kútja.
    Ezt idézi fel a mai vers is.


Huzatos ablak mögött

sírni kellene kitartóan vastagon ömlő könnyeket
hullatva a földre magunk köré mint üzlet
előtti porra a vizesnyolcast reggelenként
de a szárazság már ide is elért
a szemek kútjai elapadtak
mélyükön fehéren tikkadó kövek
mikor is könnyeztem utoljára
visszaszámlálom az éveket lépésről lépésre
szemem sajog
mintha huzatos ablak mögött állnék
dörzsölöm dörzsölöm
némán nyugtázva az újabb veszteséget
a ráncok futóárkaiban holdbéli szél
port hajkurász körbe körbe
üde reggelről álmodom:
mindent lemos a könnyek harmatával

Illusztrációként a neves kolozsvári fametsző, Gy. Szabó Béla 1930 valahányas üveglemezen fölfedezett, Dante-illusztrációiról készült fotósorozatból küldök néhány megmentett kockát.

Október 24. (csütörtök) A tegnapi vers egy megtörtént eset mai reminiszcenciája. Pontosabban visszacsengése. Úgy ugrottak be azok a rendszerváltás előtt pár évvel történt események, mintha csak egy év választana el tőlük.
    Az akkor még szokásos nyári remeteségemben, Csíkszentkirályon, augusztus hónapban. Esztendőkön át valahogy mindig úgy történt, hogy ottartózkodásom összeesett csíkszeredai pszichiáter barátom, dr. Veress Berci "hivatalos" születésnapjával. Ami júliusban van ugyan, de mindig akkor tartotta, amikorra össze tudta trombitálni közeli és távoli barátait, ismerőseit, munkatársait. Hol a Szent Anna tónál, hol Hargitafürdőn, máskor meg a Vlahica melletti Kirujfürdőn, Csíkdánfalván, a Bucsin-tetőn s amikor nyárilakot vásároltak, akkor Marosfőn - s ott aztán egyre többször - történtek e két-három napra nyúló táborozások, születésnapi lakomák és közös kirándulások, apróbb és nagyobb gyermekek is részt vettek a társas együttlétben, nem egyszer sátorban is aludtunk, de legtöbbször menedékházak, nyárilakok szükségszállásán húztuk meg magunkat.
    Most épp a Bucsin tetőn vagyunk, amely Gyergyó és Parajd között valahol a felhőket ostromló, de legtöbbször még el nem érő magasban kínál pihenőt a Hargitán átkelőknek egy lejtős útkanyarban, nyárilakokkal, menedékházzal kerített tisztás mellett. Itt a vendégek zöme sátrat vert, s akinek nem jutott hely a ponyva alatt, bekérezkedett a menedékház tömegszállására.
    Akkor még velünk tartott B.D. barátom is, családostul, annak idején lapot vezetett, annak előtte viszont az ifjúsági mozgalomban tevékenykedett, hamarosan odáig vitte, hogy egy fiatalítási hullám hátán Bukarestbe került, a romániai ifjúsági szervezet magyar nemzetiségű KB-titkáraként. Úgy ismerkedtünk meg - én az Ifjúmunkásnál lévén -, hogy sokat voltunk együtt vidéken, folytattunk eszmecserét, s az első pillanattól kezdve tudni lehetett: nem a karrier miatt lett mozgalmi ember, hanem meggyőződésből. Minden, amihez fogott, az emberek érdekeit célozta. Hamarosan abba a paradox helyzetbe került, hogy a KB aktivistái, a vidéki vezetők, ha valamit el akartak intézni vagy valamilyen gonddal küszködtek, szinte reflexszerűen őt keresték meg, hozzá fordultak. (Meg is orroltak emiatt hamarosan a kollégák, de leginkább az első titkár) Szerencsétlenségére (vagy szerencséjére?), Bukarestbe kerülése után nem sokkal ifjúsági esküvőre sietett gépkocsival, feleségestül. A két kislány addig otthon maradt Bukarestben az asszony nagyanyjával, aki különben egy kukkot sem tudott románul, de azért bátran fölutazott, segíteni a román fővárosba. A volánnál fizetett sofőr ült, ennek ellenére egy előzésnél karamboloztak, a gépkocsi fölborult, B.D. és felesége napokon át kómában, majd kivizsgálások, agyműtét és egyéb beavatkozások után valahogy talpra álltak.
    Egy ilyen baleset annak idején nem maradhatott visszhang nélkül. A magas pártvezetés kérdőre vonta az első titkárt, aki úgy próbált a kínos helyzetből szabadulni, hogy B.D.-re hárította a felelősséget, mondván, hogy engedély nélkül hagyta el Bukarestet.
    Barátom felépült ugyan, de nem volt már a régi. Idegileg talán épp egy évtizedet kopott meg - hogy ne mondjam: öregedett. Sérülékeny lett, könnyen föl lehetett bosszantani, délutánra elvesztette korábbi frissességét, gyakori pihenésre szorult volna, hogy agysejtjei regenerálódjanak, de az aktivista-lét hajszája mindezt nem tette lehetővé. Végül azzal állt elő a szervezetben, hogy családi okok miatt haza kell mennie Csíkszeredába, ahonnan Bukarestbe hozták. Nem törödőtt semmilyen lebeszélő hadművelettel, kitartott elhatározása mellett. Fenyegették, hitegették, végül mégis csak sikerült hazaköltöznie. (Azt csodáltam s irigyeltem benne, hogy amit magam is meg akartam tenni több ízben, de nem volt hozzá lelki erőm, azt ő konok következetességgel keresztülvitte.)
    Csíkszeredában a helyi pártapparátus állományába került, járta a falvakat, konkrét munkát végzett, az emberek előtt tekintélye volt, váratlanul megyei - mezőgazdasági - titkárrá léptették elő, ott is jó eredménnyel dolgozott, közben az öccse kinnfelejtette magát Ausztriában, ami miatt ő süllyesztőbe, előbb a talajjavításhoz, majd a helyi lap vezérkarához került, végül a páriaságot megunva maga is kitelepedését kérte Magyarországra.
    A Bucsinon vagyunk tehát, B.D. már csak főszerkesztő, ülünk az esti tábortűznél, ez már a Berci-buli második napja, a tűz már leégett, csak a parázs pislog, fejünk fölött a mélysötét, csillagokkal telehintett ég, látni alig látjuk egymást, inkább csak érezzük, borzongunk is, de melegünk is van, az ilyen pillanatokat lenne jó kinagyítani, meghosszabbítani, örökkévalóvá konzerválni, hatan-tizen-huszan-ki tudja hányan ürjük körbe a tűz maradékát, mindenki leülhet és felállhat szabadon, egyik jön, másik megy, a tetőn mindenki testvér, mindenki felel a másikért, s akkor e meghitt pillanatban közénk tántorog egy részeg legény, lehuppan mellénk, csöndes dúdolásunkba beleóbégat, elkezdi harsány hangon énekelni a magyar Himnuszt abban az időben, amikor csak a néma hallgatásáért is vesszőfutás járt. Barátom rászól egyszer, kétszer, háromszor: hagyja abba, vagy tűnjön el. Az nem, s tüntetőleg egyre harsányoabb, virgoncabb. B.D. pillanatok alatt határoz: a legény arcába világít erős zseblámpájával, lebénítja s néhány jól irányzott csapással hallgatásra kényszeríti.
    Tűnés, provokálj másutt, te szemét - sziszegi a fülébe, és az illető kotródik, ahogy bír.
    Sose tudtuk meg, sose tudjuk meg, mennyi volt igaz félelmünkből, félelmeinkből.
    Barátom azóta odaát, s nem könnyű helyzetben. Ritkásan, néha találkoztunk. Néha telefonoztunk. Ugyancsak közös emlékeinknek, távozása hangulatának tudható be a mai vers is.


Örömök

vidám leveled lobogtatja a postás
becsiccsentett az egész napi járkálás közben
nem tudja mit rejt a hetedhétországot bejárt
hosszúkás kecses boríték
de hiányos fogsorát mutatva vigyorog
tudja amit tud
kacsint

vele ujjong a szívem
micsoda örömök
amikor sírni kellene
olvasom olvasom
és mindent lehiszek az utolsó szóig
pedig a szavak
hát a szavak
éppen ők
a vidámságot színlelők
konganak

mit váratlanul felrúgunk
üres mosdótál
az ágy alatt

Október 23. (szerda) Az irodámban felgyűlt fotólimlom között jópár doboz, a huszadik század első évtizedeiből fennmaradt üveg- és celluloid-negatívot találtam. Poros, karcolt a legtöbb, de valami ellenállhatatlan vágyat éreztem aziránt, hogy beolvastassak néhányat a számítógépbe. Most éppen ezzel bajlódom, s a holtidőben pedig arról írok, hogy mi történik közben. Ahogy sorra előbukkannak a beolvasott kockák, úgy tárul elém: a régi sétatéri tó Kolozsvárról, pillantás a Fellegvárról a városra, héttérben a főtéri templom tornyával, a Farkas utcai református templom kőfala, Reményik Sándor temetési szertartása, a Félix fürdő és környéke régen, kolozsvári vendéglők és szállodák, halottas menet a negyvenes években, két háború közti "aktfotók", kereskedelmi reklámok, a sepsiszentgyörgyi székely múzeumból való, képeslapsorozat céljaira készült felvételek... Kis, szeszélyes történelem - képekben.
    A története?
    Valamikor a kilencvenes évek elején került hozzánk, a bukaresti magyar követségre vitte valaki, s egy onnan leköszönő diplomata tette letétbe nálunk, hátha jobb helyen lesz. Olyan jó helyre került - mondom én, hogy 10 éven át senkinek sem szúrta a szemét. Egy fiók mélyén, újságpapírba göngyölve hevertek a dobozok, s azon csodálkozom, hogy ma egyáltalán a szemembe ötlött. Most egy darabig itt van nálam, aztán majd tovább romlik, míg végül valaki vállat vonva eldobja.
    Pedig számítógéppel, akinek kis türelme és szakértelme van, sokminden kihozható ezekből az első látásra sápadtnak látszó, megfagyott szellemképekből. Csak ismerni kell a fény tulajdonságait, játszani a fehér és a fekete regiszterén, elegyíteni az árnyékot a ragyogással. Amatőr képszerkesztő lévén - pontosabban inkább csak érzésből csinálom, mint tudatosan, s a műfogásokat is csak véletlenül "találom el". Az elején meghökkentett az, milyen gyenge eredménnyel látszanak a nyersen bevitt képek - inkább tűntek homályos szürkének, mint kontrasztos rajzú látványnak - annak ellenére, hogy a negatívok jól kidolgozottak. A nyers képeket faragva-szerkesztve jöttem rá, hogy előbb le kell vagdosnom róluk mindent, ami képen kívüli, s főleg sötét tónusú, mert akkor a képprogram fehér-fekete tónus-arány parancsa a valósághoz mind közelebbi megoldást kínál.
    Milos, én nagyon remélem, hogy te hatványozottan a képek embere leszel, erre predesztinál nem csak ez a könyv, amelyből merítheted ragaszkodásod első gyökereit, hanem családi környezeted, szüleid, rokonaid érdeklődése - az az egész világ, amely most Téged körülvesz a családi házban és környékén.
    Tudod mit? - egy kicsit irigylem is Tőled azt a szélharangot. Ha meghallanám, valahogy úgy érezném magamat, mint a mesében: Hol volt, hol nem volt...

    Képek gyanánt az eddig beszkennelt ócskaságok közül küldök egy harmincas évek (1932) korabeli bazárt Félix-fürdőről (melegvizű gyógyfürdő Nagyvárad mellett), egy temetési kocsit, rajta a Reményik Sándor koporsója a megfelelő koszorúkkal és egyéb trófeákkal (Kolozsváron, a templom előtt), a kolozsvári Sétatér csónakázó tavát és az egykori félixfürdői igazgatóság előtti virággrupp díszét, az óriáskaktuszt.
    A vers pedig, ami a mai fejezetbe kerül, külön történettel bír, de arról - holnap.


ki áll a fény mögött

mellbe taszít a mámor megtántorodsz a fényben
mely rajtad áll s amelyben állsz
hiába vagy felöltözve torz
vonásaidat és rángásaidat úgy látni
mint soha máskor
leroskadsz a földet markolod
téped füvestől szaggatod mintha kínban
és dühben fogant volna minden mozdulatod
már sírsz de csak taknyod és nyálad folyik
sárral elegyen remegsz
alkalmatlan pillanat a megdicsőülésre
nem érted
és megint nem érted
ha nem te
ki állhat a fény mögött

Október 22. (kedd) Szent a béke köztem és a gyakornokom között. Nagyon meg vagyok elégedve azzal, amit elsőre produkált. Az élet pedig úgy hozta, hogy cikkét mindjárt főhelyen közölhettük - magam is szívesen aláírnám.
    A cikk mellett - amit ide csatolok nemsokára - közöltük az RMDSZ-t, illetve a Tőkés püspököt képviselő ügyvédek fotóját, amint a tárgyaláson egymás mellett ülnek, de mélységesen egymás ellen. A helyzet keserű fintora, hogy Kincses Előd (jobboldalt) és Frunda György (balra) ugyanabban a városban élnek, gyerekkori jó ismerősök, ugyanabban a csapatban kerültek be a rendszerváltás utáni nagypolitikába, s most testvérharcra kényszerülnek: személyükben testesül meg mindaz a feszültség, amit a magyar anyaországi politika gerjesztett az elmúlt 12 évben az erdélyi magyar közösségben.
    Töröltem hát a Róbert (Szász Róbert a becsületes neve) büntetését, de csak ideig-óráig: ugyanis ma az RMDSZ egy váratlan, késő délutáni sajtóértekezletet jelentett be, miután a kormánypárt vezérségével elemzik a két alakulat közötti együttműködés eredményességét és hézagait.
    Azt szeretem a srácban, hogy nem alázatos. Hogy mer ellentmondani, anélkül hogy durva legyen. S főként, hogy tudja, mit miért ír le. Rendkívül tudatos, precíz fogalmazó. Rejtély, mi tartotta vissza mostanig attól, hogy közírásra adja a fejét? Ámbár soha nem késő...
    Hirtelen eszembe jutott, hogy vészesen közeleg a Halottak Napja. Igaz, egyeseknek még túl kell esniük október 23-án és az azt övező, egyre ellenszenvesebbé váló politikai megosztottság szításán. Úgy gyanítom, hogy a következő napok szégyenletesen kínosak lesznek mindannyiunk számára, s minél jobban távolodunk az időben, annál nehezebben értjük meg ötvenhat szellemiségét.
    Még két képet mellékelek: Daczó Dénes halottaknapi, őszi virágait és Varga Béla A közember c. fotóját.


odalent

magas a temetőkerítés
a faluban hol a szüleim éltek
de főleg haltak

széles kőfalán strázsaként
járkálok le föl remélve
béke van legalább odalenn

a kerten túl a gépkocsik
szekerek biciklik siklanak
mindkét irányban az élet

jele az ideges mozgás
a mindent befogó tekintet
párás lágysága a könny

mely befelé hull egyre
egy tikkadt sír fölött
az oroszlánszájakba gyűlő harmat

Nem hagyhatjuk szó nélkül
Bírósági ítéletre várva
(1. old.)

Van még egyáltalán valami, amit az RMDSZ tiszteletbeli elnöke és vezetősége közötti váratlan kimenetelű nézeteltérésről le nem írtak? Ha nincs, a terebélyesedő replikák közt már tájékozódni képtelen alulírott az itt következőket semmisnek nyilvánítja és a szíves olvasó bocsánatát kéri.
    Az - talán a témáról eddig szólók nem hangsúlyozták eléggé - mindenesetre megnyugtató, hogy mindkét fél (bevallottan) érdekképviseleti szervezetünk demokratikussá, ill. demokratikusabbá tételén fáradozik (ha pillanatnyilag úgy tűnik, más-más irányba is igyekszenek), mindkét fél romániai magyarságunk érdekeit, jogait védi, foggal és körömmel. Megnyugtató ezt tudni a jogi huzavonák és az Alapszabályzat útvesztőiben tájékozódni képtelen többségnek.
    Bár mindkét fél jót akar, a választás lehetősége nem oldja fel a dilemmát. A Markó és Tőkés közt dönteni nem tudó egyszerű olvasónak ("Markó Béla remek szonetteket ír, de azért Tőkés prédikációi sem elvetendők") mindenekelőtt kiélezettnek kell látnia ezt: transzszilván tájainkon minden cselekedethez a létharc, a megmaradás elve adja az egy idő után kissé monotonná váló díszletet. Nem csoda, ha bizonyos idő múltán honfitársaink belefáradnak a helytállásba, megmaradásba és kihagynak egy-két, netán három ülést. Az RMDSZ-választótábor tisztes részének politikai állásfoglalása amúgy is kimerül abban, hogy a választások napján felölti ünneplőjét és egyszerű, de határozott mozdulattal a tulipán mellé üti a pecsétet. Vajon miért?
    A választani kényszerülő emberünkre némiképp az is zavaróan hathat, ha a két főszereplő nemvárt szerepcserét hajt végre: hirtelen a radikális Tőkés László lesz az, aki egy, az RMDSZ-en kívüli, román autoritást legitimként elfogad, és - épp annyira váratlanul - Markó Béla az, aki ez előbbi ítélőszék döntési jogát megkérdőjelezi. Az eszközök különben kísértetiesen egyeznek: a fenti szerepcsere, az egymás fejére olvasott elszámolatlannak mondott summák, kölcsönös vádaskodások, hasonlatok (Tőkés mint C.V.Tudor, Markó mint állitólagos tanitómestere, Adrian Nastase)... Nyomós érv amellett, hogy az RMDSZ megbomlott családi egysége újra helyreálljon.
    Vagy mégsem kényszerülnénk választani? Az optimisták ebben bíznak. De - a per kimenetelétől függetlenül - megválaszolandó az is: van-e létjogosultsága egy RMDSZ-en belüli ellenzéknek. Az egyik nézőpont szerint, egy másik csoportosulás által kínált alternatívák, az ez által biztosított ellenőrzés nélkül a hatalom kizárólagos birtoklása végül az RMDSZ oly sokat emlegetett demokratikusságának eltorzulásához, diszfunkciókhoz vezet. A másik vélemény, az "egységben az erő" elvét fenntartó, kisebbségi létünkre vonatkoztatva nem tartja érvényesnek a fenti tételt. Az alternatívákat kínáló ellenzéket itt a romániai magyarságra a román többség részéről érkező nyomás teszi fölöslegessé. Egy valóban demokratikus társadalomban mindazonáltal a hatalom gyakorlásának első változata bizonyul gyümölcsözőbbnek.
    A kérdés már csak az: elérkezett-e a pillanat, amikor a kritikus érték alá csökkent a román többség nyomása. Mérlegre kell itt tenni nemcsak a közelgő prágai csúcsot és majdani EU-s csatlakozást, de a hazai extrémizmus aggodalmakra okot adó előretörését is. Ilyen szempontból a Romania Mare által az RMDSZ ellen indított és Markó által egy-egy hasonlat erejéig többször is bevetett per mégiscsak elgondolkodtató. És ez egy másik nyomós oknak tűnhet az RMDSZ egysége mellett.
    Ha a felvetett kérdésre mindezek ellenére igennel felel az olvasó, már csak azt kell eldöntenie, hogy Kincses Előd, Tőkés László és a mögéjük tömörülők alkalmasak-e arra, hogy ezt az ellenzéki pozíciót betöltsék. Jobb hiján a sajtóból szerzett információkra és a várható csütörtöki bírói döntésre támaszkodva.
SZÁSZ RÓBERT
(a szerző egyetemista)     

Október 21. (hétfő) A kutya az udvaron ül és speklulál...
    Magam a számítógép előtt ülök s azon töprengek, hogy ebben a gyorsan rám szakadó, késő őszi homályban mihez is kezdjek, hogy ne érjen itt a lehulló este?
    Péter öcsémről majd odébb fogok még mesélni, amikor olyan nyugodt tempójú napok köszöntenek rám - érdekes, minden egyes napba kihegyezett várakozással, kíváncsisággal lépek. Van, amikor már az első lépésekről felismerszik, hogy aznap kibicsaklik majd a legtöbb szándék, és jobbára csak keringek magam körül, mind nagyobb feszültségben. Máskor mintha siklórepüléssel indulna a nap, kecsesen körözve, alig billegve, minden felfér rá, még a bosszúság is, az idegesség, a váratlanul az emberre rontó agresszió.
    A mai nap különleges volt: hételő is, meg be kellett mérni a tegnapi anyaországi önkormányzati választások széltét és hosszát, no meg a mélységét, s ehhez a hírek túl sokasok, elaprózottak voltak, az idő pedig rohanó, loholásra késztető. Amiből előbb-utóbb kapkodás lesz.
    Mára időzítették a Tőkés püspök kontra romániai magyar érdekvédelmi szövetség perét. Igen, a szövetség tiszteletbeli elnöke bíróságra adta ama vádját, hogy a szövetség vezetői (pedig hát ő is az...) áthágták az alapszabályokat, törvénytelenül működnek, törvénytelenül hívták össze jövő év elejére az RMDSZ kongresszusát... Ilyen gesztusokról már hallottunk az elmúlt években, de ami Torgyán bátyámék esetében belefért abba a skatulyába, amire az van írva, hogy közröhej, addig nálunk csak a siralmas szomorúságot látom az ügy mögött - hát nekünk mindenben le kell majmolnunk a magyar politikát, ha jó, ha rossz? És mindezt az önálló erdélyi magyar politizálás iránti igényt hangoztatva.
    Előbb arról volt szó, hogy hétfő du. 2-re tűzték ki a pert, de reggel váratlanul megváltozott a program, 11-re tették az első tárgyalás kezdetét. S délre már ki is derült: a Tőkést képviselő ügyvéd elhalasztatta a tárgyalást egy későbbi időpontra, hogy úgymond alaposabban tanulmányozhassa az alperes által letett iratokat. A tárgyalást természetesen elnapolták, de nem egy kései időpontra, ahogy Tőkésék szerették volna, hanem csak csütörtökre, ami itt van egy iramodásnyira.
    Az eseményre riportert küldtünk, meg próbából egy újságírótanoncnak jelentkezett végzős egyetemistát, akinek ez volt az első kézzelfogható megbízatása. Előbb összeolvasott mindent a kérdésről, majd odatettem, írja meg, miként látja a per előtt a dolgok állását. Szinte be is fejezte a cikkét, de félbeszakítottam, nehogy elkéssen a perről. A sajtóháztól jó háromnegyed óra a törvényszéki palota, s úgy másfél óra múlva azzal jött vissza emberünk, hogy megtalálta ugyan az épületet, de nem találta meg a tárgyalótermet, kérdezgette az ott nyüzsgő emberektől, de senki se tudott semmit...
    Ettől teljesen begorombultam, mert a szakma elleni legfőbb véteknek tartom azt, ha a küldetésből az újságíró üres kézzel jön vissza. Gikszerek, balszerencsés helyzetek mindig adódnak, de a riporternek minden helyzetben fel kell találnia magát. Talán kissé nyersen és indulatosan tettem mindezt szóvá előtte, s ráadásul a kollégák előtt (de hát oly szűken vagyunk, hogy talán csak az illemhelyen tudtam volna diszkrét közlésbe bocsátkozni, de talán még ott sem, mert sokszor jókora ott is a jövés-menés, ajtócsapkodás, miegyéb...), de meg kellett tennem, különben nem tanul semmit az egészből. Befejeztettem vele a cikkét, azt kinyomtatta, egy példányt itt hagyott nálam, a másikat magával vitte, hogy holnapra kijavítja s akkor beszélünk az ügyről. Büntetésből pedig kedden be kell cserkésznie az igazságügyi palotát és arról kell riportot írni, mi zajlik egyáltalán az igazságügyi palota zegzugos, koszlott folyosóin és termeiben és hogy eltévedése után miként lesz otthonosan jártas az ember. Feszült hangulatban váltunk el. Utána elolvastam a cikkét: kár lenne a srácért, mert meglepően éretten elemez, illetve fogalmaz. Kár lenne elveszíteni.
    Ma egyelőre erre tellett. Meg egy morbidocska versre, mire Szász Attila fiatal barátomtól bejött egy hasonlóan tréfás képezet egy vasárnap disznót sétáltató marosvásárhelyi bácsikáról. A fotók, mint olyanok nem kimagaslóak, de a pillanat nem mindennapi.

Toron

visított mintha tudta volna
hogy végül is ez lesz a dolga

pedig tokáját az vakarta
aki a moslékot kavarta

s mit tud a szándékról az állat
megérzi de nem retirálhat

vesztét látja a fürge késben
hanyatt rúgja négy lábát szépen

pedig senki se verte orrba
meg se hívták a disznótorba

míg ráköszönt a téli reggel
belektől fénylő hasüreggel

minden ami utána történt
betöltötte az ősi törvényt

szegény állatot úgy szerették
még tavasz sincs de majd' megették

    Végül itt a tegnap megígért Siklósi cikk a keddi Romániai Magyar Szóból, ugyancsak Nobel-díj ügyében.


Nem hagyhatjuk szó nélkül
NOBEL-DÍJASOK HAZAKERESŐBEN


    A kolumbiaiak legismertebb íróját, Gabriel García Marquezt egyszer megkérdezték, miért él - baloldali demokrata létére - Franco Spanyolországában (akkor még élt a vén diktátor is). "Gabo" azt mondta: "Ha olyan országban akarnék élni, amelynek a politikai berendezkedése tetszik, akkor széles e világon sehol sem lehetne lakásom."
    A Nobel-díjas író természetesen hazajár Kolumbiába, de az év nagyobbik részét valamelyik európai vagy észak-amerikai házában tölti. Ennek ellenére senki sem kérdőjelezi meg identitását, hovatartozását (néhány gazdag sznobon kívül, akinek távoli néger származása vagy falusi Macondo-világa sosem volt ínyére; e sznobokat Kolumbia-szerte megvetés övezi).
Amit "Gabo" megjelenített a kolumbiai történelemből, megtörve a legnagyobb nemzeti hőst, Simon Bolivart övező tabukat is (A tábornok útvesztője); feltárva a polgárháború szörnyűségeit és értelmetlenségét, a banánmunkások lemészárlását (Száz év magány, A pátriárka alkonya); leleplezve a csempésző haditengerészeket (Egy hajótörött története) és az újkori belviszályok hátterét (Egy emberrablás története, Azért élek, hogy elmesélhessem) - nem a kolumbiai történelem legfényesebb lapjaira tartozik.
    Az őszinteség viszont segítette a (kolumbiai) nemzetet, hogy szembenézzen önmagával, történelmével, felelősségével. Az írót pedig nem marasztalták el ezért. Nem vonták felelősségre: miért nem csak a szépről ír mágikus realista módon. Sőt: nemzeti hősnek számít (nemcsak otthon, a határokon túl is: minden spanyolul beszélő büszke rá). És nem csupán a Nobel-díj miatt, hanem - elsősorban - széles körben olvasott, ismert, idézett, kötelező olvasmánnyá tett könyvei okán. (Az is igaz, kolumbiaiságát, latinságát mindig hangsúlyozta; olyannyira, hogy a díjátadásra előírt frakk helyett a karibi pásztorok kivingjében - guayaberában - jelent meg, és kijárta, hogy a stockholmi ünnepségen kolumbiai népi zenekar lépjen fel.)
    Nem tudhatom, hogy Kertész Imre esetében milyen indulatok szabadultak el magyarországi (és határokon túli magyar) körökben, de az Internet "szabad"(szájú) fórumain elszomorító megnyilvánulásokat olvasok. Nemcsak a származást, az ideiglenes lakhelyet firtató primtív fejtegetések veszik kedvemet, hanem az az éretlenség, ahogyan hazámfiai ezt a nagy dicsőséget fogadják. A kivagyiság bűvöletében számtalanszor hallottam a hencegést, hogy bezzeg "nekünk magyaroknak tucatnyi Nobel-díjasunk van" - és sosem tették hozzá (a hencegők), hogy a magyar származású, eredetű, kis jóindulattal magyarnak mondható díjazottak jelentős része ugyanúgy zsidó származású, mint honfitársunk, Kertész Imre. A latin nyelvekben megjelenített szelíd megkülönböztetés a honfi-társ és a nemzet-társ között (spanyolul: compatriota, connational) jól jönne a magyarban is: az új magyar Nobel-díjas minden magyarnak, éljen a mai Magyarországon, határain túl vagy bárhol a világban - nemzettársa, akire büszke lehet. Akár frakkban veszi át a díjat, akár magyar viseletben (mint tudjuk: a bő gatya ki van zárva, a "bocskay" más esetekre van lefoglalva).
    Jó volt ezekben az elmúlt napokban magyarnak lenni külföldön. Naponta tucatnyian gratuláltak a Nobel-díjunkhoz, irodalmárok és újságírók, külföldre szakadt magyarok és külföldi diplomaták. Bármelyikük nehezen hitte volna, hogy: hazámban nem mindenki tartja nemzeti büszkeséget gerjesztő örömhírnek a legnagyobbaknak kijáró kitüntetést.
SIKLÓSI NÁNDOR
(a szerző politológus)

Október 20. (vasárnap) Mikor egy jó versre, prózára bukkanok mostanában, valahogy elfog a jóízű öröm, s megtelepszik bennem egyfajta nyugodt derű. Fogalmazhatnék úgy is: megkönnyebbülésfélét érzek, meg elégtételt, hogy na, hála az égnek, hogy ezt is megírták helyettem, nem kell törnöm miatta magamat.
    Pedig érezhetném másként is, mondhatnám például, hogy elírták előlem a témát, hogy kitalálták és lekörözték a dédelgetett ötletemet, hogy kimondták azt, amit annyi készülődés, nekifutás, majd megtorpanás után is inkább csak a szőnyeg alá söpörtem.
    De nem mondom, mert nem érzem úgy. Lehet, hogy valamikor, még versenyparipa koromban, amikor azt gondoltam, hogy nincs más dolgunk, mint megiramodni a prérin, a többi vadlóval, csikóval egyetemben, aztán aki messzébb száguld, aki jobban bírja az iramot, az kapja a több abrakot, azé lesz majd a cifrább nyereg - akkor még ezt tettem.
    Mára aztán már szétfoszlott ez a gyermeteg elképzelés, s tudom, hogy a versenytávot csak magunkkal birokra kelve kell megtennünk, nap, nap után. Nem egyszer, nem kétszer, hanem mint a jó edzésben lévő kengyelfutó, a nap bármely órájában. Mondhatnám: verset, prózát úgy kell tudnunk írni, hogy akár rendelésre, bármelyik pillanatban képesek legyünk leülni a papír, újabban a képernyő elé. És nem kell tennünk mást, mint önmagunkat figyelve, lejegyezgetni azt, ami feltolul az agy- és idegpályákon. Kit érdekel az, hogy a pitypangot már százan, ezeren (még többen is, talán...) megdalolták, ha akkor neked, abban a pillanatban éppen az ugrik be. Lehet, hogy már te is megírtad többször, minden megközelítés lehetőséget kínál ahhoz, hogy magadhoz öleld a célt -ha nem ma, hát holnap, holnapután.
    Minden leírt sor, minden befejezett strófa egy esély ahhoz, hogy ha az nem is, de talán valami fennmaradjon abból, ami pókfonálként úszik - minő uszály! - utánad...
    Ezt a megközelítést gyorsan abba is hagyom, Páskándi Géza kedvenc szokása volt ilyen minden irányban megiramló gondolatfutamokat eleregetni, sörözés közben, amikor már a sörhab és a folyékony kenyérből feliramló szénsavas gyöngyök az enyhe mámort is hozták magukkal, felpattintva a spekuláció utolsó zsilipjeit.
    Spekuláció...
    Erről a szóról életemben sose jut eszembe egyéb, mint Péter öcsém, aki két évvel fiatalabb nálam, s köztünk, gyerekek közt ő volt a szendvics közepe - néném és énközöttem, illetve Tamás és Ágnes között helyezkedve el. Így aztán szinte magamagától pecsételtetett meg a sorsa: amíg ő nem létezett, mi voltunk szüleink szemefénye, aggodalma. Egy ideig - nagyon kevéssé - rá is vetült valami szülői melegség, de csakhamar jött az utolsó két gyerek, akik megint elvonták Petiről a figyelmet. Ő volt az, aki élete nagy részében akaratlanul is kicsúszott a szülők, a felnőttek látóköréből és ideig-óráig a család "fekete báránya" lett. Igazság szerint nem jött még el az ő ideje, hogy e könyvben lehorgonyozzak nála - ehhez még melengetnem, dédelgetnem kell a témát, előhozni a legjellemzőbb emlékeket, de annyit biztosan érzek, s talán ma már tudok is, hogy mindünk közül ő volt az, akinek a legtöbbre kellett volna vinnie. Bár egy-két év műszaki egyetem után hátat fordított a tanulásnak, igazából sose hagyta abba az önépítést, éppen csak úgy döntött, hogy nem illeszkedik be a gépezetbe, csak annyira, hogy megszerezze magának s a családjának a betenni való falatot. Altruizmusa átlagon felüli, bárkinek a segítségére sietett, ő volt a nagy család, az ismerősi kör aranykezű mindenese, autószereléstől kezdve rádió, tévé és minden elektromos szerkentyű jó kezű, tapasztalt doktora, ma Pesten egy second hand tévéboltban javítgatja a befutó nem kevés árut, hogy azt el is lehessen adni, előtte az időközben leépült Ikarusz villamossági szerelésein dolgozott - de hát ezek mind csak fedőtevékenységek, mert igazából olyan filozófiai-irodalmi-művészeti ismeretanyag birtokosa lett az évtizedek folyamán az alapos és intenzív olvasással, amilyennel nagyritkán ha találkozunk, gondolatban mindig meghajlok éleslátása, értékítéletei, helyzetfelismerő telitalálatai előtt.
    ...Kissé messze szaladtam a spekulációtól.
    De Petivel fordult elő az első elemi osztályban, amikor a nebulók azt tanulgatták, hogyan lehet egyszerű tőmondatot bővített mondattá tágítani, a példamondatból (A kutya ugat) nagy nehezen eljutottak addig, hogy a kutya az udvaron ugat (a kutya hangosan ugat, a kutya sokat ugat). Akkor a tanítónéni azt kérdezte az osztálytól, ki tudná még tovább bővíteni ezt a kutyahistóriát, s Peti halkan, de határozottan, anélkül, hogy jelentkezett volna, elkotyogta magát:
    A kutya az udvaron ül és spekulál.
    A tanítónő előbb megdöbbent, majd megkérdezte: Cseke Péter, tudod, mit jelent az a szó, hogy spekulál?
    Peti nagy flegmán: töri a fejét. Vagy rosszban sántikál. Gondolkozik...
    Ilyen fura fickó volt már akkor ez az én öcsém.
    Három éves koráig nem akart megszólalni. Mindent értett, bólintott, fejét ingatta, gesztusnyelven jelezni tudta, hogy miként fogadja az őt illető közléseket, de szó nem hagyta el az ajkát.
    A változás egyik percről a másikra, hirtelen történt. Valahol egy koca mellett nyüzsgő kismalacokat látott meg, s annyira megtetszettek neki, hogy előbb eltátotta a száját, majd az apróságokra mutatva felkiáltott:
    - Nini, manac!
    Attól a pillanattól kezdve értelmes, kerek mondatokban beszélt. Hallgatagsága, magába fordulása azóta is hangsúlyozott, de ha belefeledkezik a diskurzusba és olyan a hangulata, akkor a hallgatag, "spekuláló" ember remek társalgóvá, szellemes vitapartnerré változik.
    Különben jelzem, hogy most jutott a kezembe a Hitel októberi száma. A lapról nem kívánok véleményt mondani, de a benne található két Kenéz verstől megdobbant a szívem. Különösen az egyik olyan, hogy szívesen megírtam volna, de hát ő megtette helyettem is és én ennek nagyon örvendek. Nem csak azért, mert nem kell fáradoznom a téma kihordásán, hanem mert tudom, hogy bennem a Kenéz verse megindít majd valamit, ami előbb, vagy talán utóbb beérik.
    Egyelőre most az van, hogy vele együtt szorongok...


KENÉZ FERENC
Szét és össze

Dicséret és a gyalázat
az tartja össze a házat.
Az égbeboruló függönyök,
s mi megbúvik a gyöngy mögött.

A porcelánbolt elefántja,
mikor a konyhát szétdobálja,
s a dundi-rózsaszín kisbaba-béke,
a popsi-krémek égi pépje,

a szét és össze száz alakja
a házat rúgja és belakja.

A szét és össze reggelre kelve
egyszerre ébred,
kóc a szöszre,

egyik méznyalókával kél,
másik szénlapáttal,
egyik békít, a másik
harákol,

az össze vetkőzik, a szét kabátol,
s futna mindkettő
a háztól,

ó, csakhogy dőlne már szét,
vagy állna meg ez a ház
egyszer már magától.

Úristen, mi lesz itt,
ha ők ketten az eget
újra és újra, percenként
át- és átfestik?

Ám láss csodát, így tart
napestig, s reggel dolgukat
mindketten újrakezdik,

egyik búzát hord,
a másik salakot lapátol,
egyik mézzel békít,
a másik csak harákol,

a szét tombol,
az össze lapátol,
és nem búcsúzik egyik
sem a háztól,

a dicséret és a gyalázat,
az tartja össze a házat,
s míg béke száll az Ararátra,
a házak népét egybefogja
a szét és össze óceánja.

    És hogy ne orroljon Kenéz Feri, a versét megtoldom egy saját futammal, amely valami hasonlót kíván nyakon ragadni - sokkal kezdetlegesebb és érintőlegesebb eszközökkel, jelképrendszerrel.


Kerék

ő az előrevivő
mely önmagába fordul

a fürgén gördülő
mely legszívesebben megállna

a valamikor megkent
mely most jajong sikít

a sárból kikecmergő
a pusztuló a győztes

    Végül a Kertész-bibliográfia újabb terméke a Romániai Magyar Szó hétfői számából (s már ígérhetem a holnapi szempontot is, Siklósi Nándor jóvoltából). Erre mondják: az író korszakot alkot. Ergo: korszakalkotó.


Nem hagyhatjuk szó nélkül
A szekrényben rejlő hulla

    Kertész Imre Nobel-díjas író első budapesti sajtótájékoztatóján nem bocsátkozott fennkölt elmélkedésekbe, mondanivalójához nem körített magasröptű fejtegetéseket, nem igyekezett nagyon bölcs dolgokat mondani… Csak válaszolt: egyszerűen, röviden, őszintén, nem kímélve sem magát, sem hallgatóságát. Olyannyira mellőzte a képmutatás ma dívó technikáit, szebb szóval az imázsépítésre gondolok, hogy az néha meghökkentően hatott - önreklámozó jelszavakkal telített közéleti megnyilvánulásokhoz, durvábban fogalmazva hamisságokhoz szokott - füleinknek. Ez akkor volt igazán kirívó, amikor a közhelyszerű vagy magánéletben vájkáló kérdésekre nem az önmaguktól generálódó, elvárt közhelyekkel, szép szavakkal válaszolt, hanem az őszinteség nyerseségével. És nem látszott tekintettel lenni néha arra sem, hogy egyes kijelentései sérthetik valakik érzékenységét.
Egy olyan - manapság fehér holló számba menő - híresség állt előttünk, akinek nagyon jól esik és nagyon boldog, hogy hazája büszke rá, de aki nem akar mindenáron tetszeni, aki nem azt akarja, hogy csodálják és dicsőítsék Magyarországon, hanem megértést kér és szeretetet, a mai magyar társadalom megbékélését a zsidókérdésben. Legalábbis én így éreztem és így értettem. Szavait hallgatva - úgynevezett "határon túli" magyarként - nem érezhettem, és nem érthettem másként. Sem akkor, amikor arról faggatták, hogy miért érzi jobban magát Berlinben, mint Budapesten, sem akkor, amikor - a magyar társadalom viszonyulása kapcsán a holokauszthoz - a "szekrényben rejlő hulláról" beszélt.
    A "minek vallja magát?" típusú, hovatartozását firtató kérdésekre kijelentette, hogy nem tartozik sehova, illetve a "gyökértelen" európai zsidósághoz tartozik, mert őt is Auschwitz tette zsidóvá. Magyarázatképpen kifejtette, hogy nem volt zsidó kultúrája, a magyar nyelvi kultúrában nőtt fel, és ma is ehhez és az európai kultúrához kötődik. Akkor is bekeményített, amikor hangot adott annak a véleményének, hogy Magyarország még nem nézett szembe a holokauszt kérdésével, a magyarországi zsidóság kirablásával és szisztematikus legyilkolásával. Olyan embereket irtottak ki, akik magukat magyarnak tartották - mondta. Ebben az összefüggésben emlegette a szekrényben rejlő hullát. A múlttal való szembenézés szükségességéről szólva hozzátette, hogy ebbe nemcsak a holokauszt tartozik, hanem az utána következő évtizedek totalitarizmusa is, tágabban pedig az egész Trianon utáni történelmünk.
    Határon túli magyarként teljes mértékben megértettem és átéreztem azt az anyaországiaknak talán tudathasadásnak tűnő életérzést, hogy hovatartozására nincs egyértelmű válasz. Politikai és közéleti szinten egységes magyar nemzetről, egy és oszthatatlan magyar kultúráról beszélünk, és mindannyian hiszünk is ebben. Tiszta szívvel! A mindennapi életben viszont a Magyarországon tartózkodó erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy kárpátaljai magyarnak szembesülnie kell az anyaországi társadalom idegenkedésének, kirekesztő magatartásának jeleivel a határon kívülre szakadt nemzettársaikkal szemben. Az idegenkedés, a meg nem értés még a jobbik eset, mert néha a gyűlölettel is szembesülnünk kell.
    Megvan a szándék és a törekvés a magyar nemzet határokat légiesítő újraegyesítésére, különböző formákban és szinteken ez hangsúlyosan meg is jelenik, de csak akkor válik tényszerű, mindennapjainkban is megélhető valósággá, ha a sarki zöldséges is felnő oda, hogy nem románoz le és küld haza, ha paszulyt kérek bab helyett. A zsidókérdés mellett beszéljünk erről a "szekrényben rejlő hulláról" is.
GUTHER M. ILONA
(a szerző újságíró, az RMSZ akkreditált budapesti tudósítója)

    Képanyagként a baróti Varga Béla három fotóját küldöm, címük: Pipék, Kitörés, Tűzkehely

Október 19. (szombat) Napokkal ezelőtt teljesen jogos letolás ért, amikor Kertész Imre Nobel-díjának hírül vételekor csak annyit írtam e könyvbe, hogy rövid idő alatt sikerült letöltenem a neten megtalálható valamennyi művét. A go keresőprogram - www.go.com - segítségével mindjárt az első tíz találatban (hogy miért magyarítják egyesek rekordnak, nem igazán értem) megtaláltam a www.irodalmiakademia.hu címet, ahonnan online formátumban, tömörítve a fő művei megtalálhatók.
    Most viszont azt is megtudtam, majd ki is próbáltam, hogy a www.neumann-haz.hu honlapon, ugyancsak a Kertész-féle fő művek e.book formátumban is letölthetők, olvasásukhoz az ingyenes Microsoft Reader program szükségeltetik. Akinek a gépén már szerepel e program, a könyvletöltés alig pár percet vesz igénybe, s már lapozható is.
    Remélem, ezzel, ha késve is, letudtam tartozásomat mindazok felé, akik e könyvet olvassák.
    Budapesti kolléganőm, Guther M. Ilonka, aki a Romániai Magyar Szó akkreditált tudósítója az anyafővárosban, részt vett a pénteki, a Kempinski szállóban tartott nemzetközi sajtókonferencián és keserű élményekkel távozott onnan. Szavaiból, majd a tájékoztató margójára írt jegyzetéből azt olvastam ki, hogy a magyar közélet, közvélemény és közhangulat mélyen alatta marad annak a sminkeletlen, nyílt személyiségnek, aki Kertész. Vagyis hogy valahogy még sem a magyar nép érdemelte ki a Nobel díjat, hanem az alkotó. (Vagy tán a kettő között találhatók a legtartósabb igazságok?)
    Írását majd a holnapi fejezethez mellékelem.
    Most csak egy verset küldök, s hozzá két, hangulatilag illő rajzot, amelyet Pósa Lajosnak (van ki e nevet nem ismeri az idősebb generációból?) a nyolcvanas években Bukarestben megjelent meséskönyvéből válogattam ki: az igen tehetséges (Bleier) Tamás Klára, aki annak idején a bukaresti Kriterion egyik fő illusztrátora és képszerkesztője is volt, nagy beleérzéssel vett részt abban a rehabilitációs folyamatban, amelyet Erdélyben akkor Pósa Lajos gyermekirodalmi hagyatékáért folytattak. Ez alkalommal adták ki válogatott verses meséit - romániai viszonyokhoz mérten luxuskivitelben -, s a meséket Klári remek színes ceruzarajzai díszítik, amelyek - Pósa ide vagy oda - messze jobbak a "rehabilitált" irodalmi munkáinál.


Tábor

rétek zöldjén a nyári tábor
ég feszül fönn akár a sátor

ha megered a zengő zápor
hegyek fátyola csupa fátyol

pásztorösvényen kóborolva
megiramlik az egész csorda

futnak a juhok a bolondok
úgy feleselnek a kolompok

kuvaszok féltő csaholása
vezet haza az esztenára

pásztorok míg izzadva fejnek
kutyáik savót lefetyelnek

Október 18. (péntek) A csütörtököt, tisztelettel jelentem neked, "elszórakoztam" a szerkesztőségi képbeolvasóval. Egyszerűen megmakacsolta magát, s ahelyett, hogy bevitte volna a képeket a gépbe, letapogató csúszkálása közben egyszer csak megállt, majd a gép kérte, hogy indítsuk újra. S ez így ment a végtelenségig. S mint minden hasonló esetben szoktunk, most is kétségbe estünk, főleg én, aki e masina nélkül immár félkezűnek érzem magam, nem beszélve arról, hogy ez a könyv is csak sántítva bővülhet majd tovább.
    Ezek a balesetek olyanok, mint a terroristák: kíméletlenül eltérítik az embert eredeti terveitől és szándékaitól. Tegnap késő estig aztán ennek a helyzetnek a rabja voltam, míg eszembe jutott, hogy telepítsem föl a szkennelőt egy másik számítógépre, s ha ott is csütörtököt mond, akkor mehet az ócskába. Szerencsém volt: a másik géppel működött. Csakhogy a szkennelőnek ott kell működnie, ahol mindenkinek szüksége van rá, és ahova az egész szerkesztőség hozzáfér, nem pedig a hírügynökségnek, az internetkapcsolatnak fenntartott szerveren.
    Egy ideig tehát én leszek a fő haszonélvező, de ha nem javul a helyzet, akkor még egy feladat marad kényszerűen a vállamon.
    Itt az ideje, hogy amit elmulasztottam, azt ma pótoljam, s szóljak Ágnes húgomról, aki aztán Tamás öcsémet pár év múlva követte kanadai kalandjában. Ágnes is családostól ment ki, két gyerekkel, férjjel, a kivándorlási kérés alapja az volt, hogy Tamás vállalta a befogadásukat, így a hivatalosságok előtt nem jelentettek különösebb problémát. Ettől függetlenül, kivándorlásuk jóváhagyásának ügye hosszú hónapokon - ha nem egy éven át - húzódott, jókora hangulati hullámzást okozva a családnak. Akkor már egyik szülőnk sem élt - Ágnes szerint csak akkor fogalmazódott meg benne a szándék, amikor édesapánk is eltávozott -, s a kolozsvári családi lakásban már csak Péter öcsém és családja laktak, de amikor Ágnesék elmentek, ők is kiköltöztek egy kisebb lakosztályba, valahol a fertályban.
    Ágnesékkel is az történt, mint általában a többi testvérrel: a szülőhely elhagyása, az idegen környezet, bármekkora felszabadulást hozott, nem kedvezett a családi kapcsolatoknak, kötelékeknek s valamennyi házasság válságba került, megbomlott, átértékelődött, semmissé vált. Gondolom, a gyerekekre még inkább ránehezedett e felemás helyzet, így aztán a sorsuk is túlontúl tekervényes utakon-módokon alakult, s alakul a továbbiakban is.
    Ámde azt meg kell mondanom, hogy Ágnes volt az, aki a háború utáni évek folyamán valahogy ébren tartotta a családot. Mintha mindenki neki dolgozott volna. Zsóka néném akkor már tíz éves volt, amikor Ági született, én magam 9 s a kisebbekkel való törődésünkben már jutottunk annyi tapasztalathoz, hogy szüleink az ötödiknek jött legkisebbet - aki végre lány lett! - gondjainkra bízzák.
    Tamás után ő lett végleg a kedvenc, akinek mindenki udvarolt, akit kényeztettünk, illetve akit mindenki terrorizált, legalább is mi, fiúk. Valahogy csudára berzenkedtünk attól, hogy egy pisis lányt ily kivételezetten kezelnek hozzánk képest. Ahol csak lehetett, s amikor senki se látta, igyekeztünk borsot törni az orra alá, de hamar rájött arra, hogy - akár csak Tamás is, amikor magára nem tudott védekezni ellenünk, nagyok ellen - ha idejében beárul anyánknál vagy apánknál, akkor mindenképpen a pártját fogják.
    (Hogyis ne: azóta magam is többször voltam apa, s megtanultam, hogy mindig a gyámoltalanabb, a védtelenebb pártját kell fogni - persze, nem kritikátlanul, behunyt szemmel -, mert a nagyobbaknak számos olyan eszköz áll a rendelkezésükre, melyekkel érvényesíthetik akaratukat.)
    Egy kegyetlen jelenet azonban mélyen megmaradt bennem. Nem tudom, Ágnes mit őriz ebből és mennyire hagyott nyomot lelkivilágán ez az önmagában humoros, de jelentéses közjáték, talán ha elmesélem, mindketten szabadulunk görcsétől.
    Történt, hogy az ötvenes évek vége felé azzal küldték haza valamelyikünket, hogy beütött a tetű, valaki elterjesztette, s az ő hajában is serkéket találtak, ajánlották nekünk is: kopaszítsuk le nullásra, kenegessük be petróleummal s az első időben vizsgáljuk naponta, hogy nem jelentkezik-e újra az élősködő.
    A biztonság kedvéért valamennyiünket megnyírtak, de a legfurcsább mindannyiunk közül az Ágnes angyali arca fölötti tar koponya volt: nehezen vette be a gyomrunk azt, ami ma divat, sőt kedvelt frizura.
    Akkoriban nagy becsben állt irodalmi téren az orosz és a szovjet irodalom; ifjúsági olvasmányként olvastuk Gogol Tarasz Bulybáját, s furának tűnt számunkra a kozák hajviselet: a tar koponya s a közepén meghagyott, sörényként lobogó hajcsimbók. E mintát követve mi, fiútestvérek rávettük ágit, hogy engedélyezze: ragaszthassunk a kopasz fejebúbjára egy négy-öt méter hosszú, újságpapírból vágott és összeragasztott csíkot. S mikor a könyvkötéshez főzött enyvpótló csirizzel jócskán bekent fejére fölkerült a papírdísz, a ház körüli udvaron kergetni kezdtük, hogy a kozáklófarokhoz hasonlatos papírszalag minél vidámabban lobogjon, játékos uszályként utána. Ági előbb szófogadóan, buzgón teljesítette a kérésünket, aztán amikor látta, hogy tulajdonképpen csúfság tárgyává lett általunk, sírva fakadt, mi pedig dühösen, attól tartva, hogy szülői döntőbíráskodásra kerül sor, kíméletlenül hajszoltuk tovább, pillanatnyi megállást sem engedélyezve. Tudtuk, hogy a vége mégis az lesz, hogy alaposan ellátják a bajunk, de ha így történik, akkor minek finomkodjunk?
    Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis...
    De akkor még nem olvastuk hozzá a folytatást:
    Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis...

    Most kihasználom az alkalmat és két újabb La Fontaine-illusztrációt küldök Pusztai Georgetától, Pierrefondsból. Ezek, Milos, szintén téged illetnek.

Október 16. (szerda) Páskándi Géza veszettül tehetséges, termékeny és nagy műveltségű, tudatos alkotója volt az erdélyi irodalomnak. Akkor is, amikor áttelepült Magyarországra, abból az élményanyagból merített, amit itthonról vitt magával, meg zseniális ötleteiből építkezett. Nagyon értett a paradox, abszurd gondolkodáshoz, mindent ki tudott forgatni, szarkazmusának fényében láttatni, elemezni.
    Amikor Bukarestben megismertem, 1967-ben, már tudtam róla, hogy 56 miatt leültették, első verseskönyvét megjelenésekor mindjárt bevonták, bezúzták. Így aztán már csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején lesz könyves író. Kiszabadulása után Bukarestben telepedett meg, egy könyvlerakatban kapott munkát. Sokat segített neki a Secolul 20 (20. század - a Nagyvilágnak megfelelő román világirodalmi folyóirat) egy szerkesztőnője, összeköltöznek, Páskándi az ő neve alatt írogat, fordítgat, tér vissza a szellem világába.
    Pályafutását az Ifjúmunkásnál kezdte, már a nosztalgia is oda húzza. A gárda azóta jócskán kicserélődött, megifjodott, de mindenki kedvelte Gézát: rengeteg viccet tudott, szójátékokkal kápráztatott el, s mind gyakrabban fenyegetőzött azzal, hogy ha nem viselkedünk jól, ír nekünk egy krimit. Annak idején a detektív történet nem csak hogy tiltott műfaj volt, hanem elsősorban a romániai magyar irodalmi ízlés nem vette be, hogy egy magára valamit is adó író annyira lealacsonyodjék, hogy a ponyvairodalomnál kössön ki. Meg aztán nehéz volt elképzelni, hogy minden szempontból bemért, ellenőrzött, gyeplőn tartott, elbutított és egyenruhába bújtatott életünkben miféle szenzációs bűnügyeket lehetne elkövetni, amelyek kiderítése megmozgatná a krimiszerzők szakmai ambícióját.
   Páskándi azonban makacs volt. Mire a főnökünk azt mondta: Géza, amennyiben tényleg írsz egy krimit, akkor azt a lap behunyt szemmel közölni fogja.
    Amilyen abszurd volt a Géza fogadkozása, olyan képtelennek tűnt a főnök reakciója is. Mi jó heccnek tartottuk, s el is felejtettük volna, de egy hónap leteltével emberünk beállított egy szépen legépelt, nem túl hosszú - mintegy 100 flekkes kézirattal, s letette a főnök asztalára:
    - Most rajtad a sor, Dali elvtárs!
    A főnök szovátai székely gyerek volt, s hogy bizonyítsa, hogy nem volt hasduma az ígérete, azonnal lefordíttatta románra a szöveget, esetleges későbbi ellenőrzésekre felkészülve. A romániai sajtóban annak idején sem a folytatásos (kis)regény, sem a krimi műfaja nem dívott, mindenképpen úttörőknek számítottunk volna a Páskándi Géza könyvének közreadásával. Akkoriban szegődtem el bukaresti szerkesztőnek, majd főszerkesztő helyettesnek, rám maradt a szöveg gondozásának technikai aprómunkája. A szöveget, a történetet, a cselekménybonyolítást, a logikára alapozó ész-sziporkákat roppantul élveztem, s szívből drukkoltam, hogy ne jőjön közbe semmilyen zavaró körülmény. Már be is terveztük az induló sorozatot, beindítottuk az előzetes beharangozókat, s amikor közölni kezdtük volna a Beavatkozás címet viselő munkát, a cenzúrától fölszóltak: van-e engedélyünk a milícia (így hívták a népi demokráciabeli román rendőrséget) sajtóosztályától? Főnökünk közben elolvastatta az ifjúsági szervezet propagandaosztályán a szöveget, semmilyen ellenvetésük nem volt. Hivatkozott e jóváhagyásra, de a cenzor elővette írásos utasításait: amennyiben a milíciáról szóló, akár irodalmi művet kíván közölni valaki, rendelkeznie kell az illető sajtóosztály engedélyével.
    Főnökünk belátta: nincs mit tenni, mint elküldeni a román szöveg egy változatát a milíciára.
    Két héten át parázson ültünk, amíg megjött a válasz. Sajnos, egyáltalán nem volt kedvező, Géza valósággal tajtékzott dühében.
    A fő kifogás az volt, hogy a könyvben szereplő milicisták úgy beszéltek, ahogy az "nem jellemző a mi népi miliciánkra". A könyvben ugyanis a feljebbvaló egyszerű főnök volt, ráadásul sokhelyütt le is tegezték. A beosztottjaival való vitában pedig olyan idézeteket, történelmi vonatkozásokat használt fel, amelyek egy romániai milíciaparancsnok szájában szentségtörésként hatnak (pl. Lutherről, Spinozáról és hasonszőrű gondolkodókról tett említést, idézett tőlük). De mindenek előtt az volt a nagy elégedetlenkedés, hogy a könyvben szereplő bűnügy nem fortdulhat elő Romániában, mert itt a társadalmi talaj nem engedi meg, hogy valaki a levélkézbesítés révén ördögi összeesküvést szőjön...
    Egy szó mint száz: a kézirat megjelenéséhez nem járulhatnak hozzá.
    Gézába napokig nem lehetett lelket verni. Főnökünk csavaros székely esze sugallta a megoldást: mi lenne, ha eltűnne a kéziratból minden, ami a milíciára utal? meg Romániára? Lenne egy képzeletbeli, meg nem nevezett ország, helyszín, a szereplők neve se utalna a mi földrajzi terünkre, s egyszerűen nyomozók göngyölítenék fel a bűnügyet...
    Páskándi a haját tépte:
    - Ahelyett, hogy megköszönnék, amiért ilyen művelt, szellemes, okos tagokkal népesítettem be a román milíciát, még kikérik maguknak, hogy ők nem ilyenek? No, akkor holnaptól eltűnik minden a szövegből, ami nem jellemző rájuk. Igazuk van, bebizonyították, hogy eltúloztam az erényeiket...
    Ő csak tudta: nemrégen szabadult az intézmény ölelő karjaiból.
    Az átírt szöveg ellen végül is senkinek nem volt kifogása, a sorozat megjelent, sikere volt, majd Géza 1974-ben kiadta könyvformában is a kolozsvári Dacia kiadónál. E kiadást illusztrálta fotókollázsaival Tamás öcsém.
    Néhány jellemző passzus a könyv végéről:
    "Bert és Gomor kalandját rég befejeztem, az Ifjúmunkás folytatásokban közölte, s találkoztam később ifjú olvasókkal is, "véletlenül" olyanokkal, akiknek tetszett a história, mások "túl komolynak" találták, s olyanok is akadtak, akik nem mondtak véleményt, csupán azt kérdezték: mi indított arra, hogy bűnügyi históriát írjak, mert ezt "igazán nem szokták meg tőlem". Elmondtam, hogy gyermekkoromban sok ilyesfélét olvastam s most mintegy "in memoriam Gyermekkor" írtam meg ezt a "storyt", máskülönben pedig ifjú emberek szórakoztató okulására találtam ki, hogy lássák: hová vezethet a szektás misztikum..."
    Kiderült: 1971-ben Angliában a könyvben megírt esethez vészesen hasonló ügyben hirdettek ítéletet egy postás fölött, akinek 300 ki nem kézbesített levelet találtak a fiókjában.
    "Az élet konzseniális volt: az élet volt Lobacsevszkij, s én voltam Bolyai, egymástól függetlenül kreáltunk egy históriát, anélkül, hogy tudtunk volna a másik storyjáról. Csakhogy nekem, Élet kolléga, bizonyítékok vannak a kezemben, hogy én voltam az első. Már egy régi versemben előfordul az a gondolat (1965-ben írtam):

Úgy írnám én is verseim,
mint postás hordja borítékjait:
ne tudjam meg, mi van bennük írva:
ne fájjon nékem megsebzett utókor".

E történethez küldök még egy saját verset és néhány Cseke Tamás-féle illusztrációt a könyvből.


lassított iramodás

mindent tudva és semmit sem remélve
hívom ki magam ellen a sorsot, bár hergelnék inkább láncos kutyát
idegen kert előtt, fényes nappal, láncszakadásig
szemtől szemben a fenevaddal, a döntő pillanatra várva,
hogy ketten legyünk csak, az összecsapásra,
a legkisebb tétova, kushadó mozdulat rezzenése
felszólítás a győzelemre, az el nem lankadásra
menthetetlenül vége, már hallom saját lihegésem
ziháló tüdőm sípszavát, de mit tegyek
nem kutya van a kertben, a gyűlölet
kopói cirkálnak álcásan, szabadon, vajon melyik irányból
törnek rám hangtalan, lassított iramodással
illeszkedő, vigyorgó fogsorukkal, mely sose csattog
mint a metró ajtaja, menthetetlenül összecsukódik

Október 15. (kedd) Azt se tudom, mihez kapjak, Milos. Aggódom apád gépéért, mert magam is tudom, mit jelent az, amikor egyetlen masinád, amihez épp azért ragaszkodsz, mert azon kívül egyebed sincs a világon, egyik pillanatról a másikra gyengélkedni kezd, sőt feldobja a lábát.
    Éppen most járta meg a szerkesztőségünk egy Bukarestben fungáló magyar cég jóindulatát: felszámolta korábbi, kiöregedett számítógépes hálózatát (gyengécske Compaq-okból álltak, merevlemezük nem haladta meg az 1 gigát), egyet nekünk is juttatott, de néhány nap alatt kiderült, hogy a képernyője gyakorlatilag haldoklik. S amikor tovább küldtünk egyik vidéki tudósítónknak, mire odaért, már örök álomra hunyta le a szemét.
    De az csak egy képernyő volt.
    Én azért úgy teszek, mintha minden rendben lenne, s küldöm a mai fejezetet, amelyben arról szerettem volna szólni, hogy Tamás öcsémről elmondtam ugyan sokmindent, azt is, hogy képzőművész, de valahogy mindig más képeket párosítottam a szöveghez, nem az övéit, ahogy illett volna.
    Ennek egyetlen magyarázata: sehogy se bukkantam egyetlen rajzára sem. Festményei Csíkszeredában vannak, majdani lakásomban, arra várva, hogy valaki majd a falra is felakassza azokat. Az édesapámékról ránkmaradt szentkirályi ház roppant falain elfértek még, de egy lakótelepi lakásból kiszorítanák a bennlakót. Igaz, Tamás azt üzente, hogy ezek ifjúkori képei, amikor elment, készített róluk fényképmásolatot, emléknek az számára megteszi. De valahogy mostanig mégis ragaszkodtam hozzájuk.
    Aztán a tegnap este végre előkerült egy Páskándi-regény, a Beavatkozás, amelyről eszembe jutott, hogy az öcsém grafikázta, védőborítózta. Úgy is volt, megtaláltam benne azt a néhány képet, amelyet talán holnap csatolni is fogok, mert melléjük föltétlenül el kell mondanom a Páskándi-regény születésének történetét, amelynek szemtanúja és részese is voltam 1967-ben.
    Addig is, ráadásként egy ma reggel Kanadából érkezett rajzott mellékelek: Pusztai Péter barátom felesége, Irina, akik napról napra követik a könyved alakulását, gazdagodását, most jelentette meg illusztrált La Fontaine meséit négy könyvben, s azokból néhányat kimondottan a Te könyvedbe szánt. Hát én úgy gondolom, hogy ezt adagolni fogom, ma a tücsök és a hangyáról szóló rajz következik, a Páskándi könyv borítójával együtt.


sárgán virító

mézre jött darázs zümmögése dühödt
bukórepülésbe átváltó harci
igyekezete hogy lecsapjon amíg
van mire mert a mézet
tudja ő
mások is szívesen
látogatják no de épp ezért
a tétovázás sose
vezet jóra előre hát
vissza nem riadva semmitől
egy sárgán virító
reggeliző tányér közepén landolva amelyről
az imént nyalták le
az utolsó csöppet

  Október 14. (hétfő) A mai napon már csak a versre telik. Addig halogatom a soros fejezethez ülést, hogy jócskán beesteledik, a még bent lábatlankodó, unatkozó, de valamiért a szerkesztőségben pótcselekvő kollégák úgy felidegesítenek fecseghetnékjükkel, hogy alig tudom összeszedni a gondolataimat.
    Ez történt ma is. Pedig tudom: az építmény akkor áll, ha minden nap biztosan, jól formázott téglával magasítjuk, amely éppen oda kerül, ahol a helye.
    Még ennyire futja az erőmből, hogy elmondjam: Tamás öcsémtől Miskolcon búcsúztam el, a vasútállomáson. Ő Debrecen felé, én Budapestre igyekeztem: az intercity indulásáig volt még egy fél óra. Beálltunk a restibe, egy üveg sör mellé, néztük egymást és már csak banalitások jöttek ki a szánkon. Beszéltünk, hogy ne hallgassunk. Ráadásul mindketten jól megnyomva, az ejtést kitartva sorjázzuk a szavakat, így az volt a látszat, hogy értelmes, összefüggő beszélgetés folyik közöttünk. Azt hiszem, mindketten óvakodtunk az azután következőktől. Becsukódtunk, hogy visszakerüljünk az egymást távol tudó és elfogadó, ezt természetesnek tartó állapotba.


szavak a vállon

egyetlen kapocs közöttünk már a szó
a ritka a néma a késve jövő
mire elér már csak hunyorgó rakéta
tán föl se kellett volna lőni
elnézést

nem látok nem hallok nem tapinthatok
csak sejtek és emlékezem
de hol javítják meg gyorsan romló memóriámat
ki igazolja be sejtéseim

jönnek az őszi fellegek kontinenseken át
úsznak mintha valaki küldené őket
útlevél nélkül
súlyos szavak a kitoloncolt nyár után

lehet hogy ugyanakkor bámulunk föl az égre
a mindig titokzatosra a hivogatóra a mélyre
s a szavakba öltöző fájdalom
lepergő cseppek átázó vállamon

    A fotó a nagykárolyi Vénig László műve, címe: Séta az esőben

Október 13. (vasárnap) Miután megszületett, Tamás öcsém volt a család kedvence. Szüleim egy lány- és két fiúgyermek után természetesen lánynak várták, de csak egy filigrán, vékonycsontú, göndörhajú fiúcska lett belőle, akit mi, nagyobbak, minden lehető módon kényeztettünk, illetve bosszantottunk, éppen kivételezett helyzete miatt. Gyakorlatilag ő és a még utána következő húgom (aki aztán némileg javított a nemek egyensúlyán) valahogy kimaradtak gyermekkorunk nehéz évtizedének teherviseléséből: túl kicsik voltak ahhoz, hogy megosszák velünk a kenyérért, sóért, cukorért, olajért, margarinért, vegyesízért - egyszóval a betevő falatért való sorbanállás terheit. Mire pedig oda értek volna, hogy ők is elboldoguljanak a felnőttek világában, már normális mederbe terelődött minden; élhették gyerekkorukat.
    Tamás korán megmutatta az "oroszlánkörmeit": hihetetlenül jól rajzolt, előbb csak természet után, majd képzeletből is. Az elemi iskolában az volt rá a panasz, hogy telirajzolja a füzeteit mindenféle alakzatokkal: tőgyes ördögökkel, harci jelenetekkel, kalózokkal, indiánokkal, egy csomó kitalált, torz figurával, egy gyermek által felépített képzeletbeli világ kavargó vízióival. Imponált nekem, hogy olyan öcsém van, aki otthonos a színek, a formák, a képek világában. Lelkesen támogattam azt a tervét, hogy képzőművészeti középiskolába felvételizzen, az erről szóló családi vitákban igyekeztem melléje állni. Sikerült neki bejutnia, bár nagy volt a konkurencia; s mert román iskola volt, a felvételiző magyarokat, bármilyen jók is legyenek, alaposan megbogarászták, bejutási lehetőségeiket korlátozták. Ennek ellenére sikerült a vizsgája.
    Az első év végén, rögtön a tanítás befejezése után néhány héten át a kolozsvári Botanikus Kertbe jártak rajzolni, festegetni, reggel 8-tól délután 3-ig. Hozzátartozott a tananyaghoz. Nagy lelkesedéssel kerekedtem fel magam is, hónom alatt az egyetemi tanulnivalóval, s amíg Tamásék sürgölődését figyeltem a roppant liget szebbnél szebb zugaiban, felfedeztem magamnak azt a mikrovilágot, amelynek akár ma is le tudnám írni minden zegét és zugát - amennyiben nem rendezték át teljesen, úgy, hogy az anyja se ismerhessen reá.
    Az iskola, majd az egyetem, amit Tamás végül is románul végzett, némileg rányomta a bélyegét kapcsolataink alakulására. Számára nem léteztek azok az előítéletek, amelyek bennem megvoltak - szorongás és kisebbrendűségi érzés formájában a más nyelven beszélőkkel szemben. Irigyeltem tőle azt, hogy gyorsan beilleszkedett a többségi diskurzusba, az élő beszéd szintjén (amit én majd csak a katonaság elvégzése, majd a Bukarestbe kerülésem után voltam képes beindítani magamban). Magam is büszke voltam, amikor sikerrel leérettségizett és bejutott a kolozsvári képzőművészeti akadémiára. Még ekkor is nyomon követtem alakulását, de közben munkába álltam, megkezdődtek az országos utazásaim és eltávolodtunk egymástól. Talán akkor melegedett fel köztünk a kapcsolat, amikor Lugosra helyezték, s az első hónapok eltelte után úgy intéztem, hogy arrafelé kanyarodjék az utam. Felkerestem nyomorúságos albérletében, egy estét és egy délelőttöt töltöttünk együtt, sokat beszélgettünk, sétáltunk, bemutatott a kollégáinak, de tudtam, hogy hazavágyik Kolozsvárra, érzelmi szálak is fűzték oda...
    Aztán történt, ami történt. Biztos vagyok benne, hogy az elmenetele előtti feszültség kettőnk között - amiért mindenképpen hibásnak és felelősnek érzem most magam, akkor egy helyzet okozta tehetetlenségi kényszer nyomására cselekedtem úgy, ahogy cselekedtem - magyarázat arra, hogy miért tudunk úgy élni a földgolyón, hogy évekig egy sort se váltsunk egymás között.
    Közben odakint a családi élete jégre ment, megvásárolt egy kis tanyasi házat valahol a magyar-szlovák határ közelében, ott élt éveken át, s amikor magyar állampolgár akart lenni, azt a választ kapta, hogy menjen vissza Kanadába, ott folyamodjon a konzuli hatóságokhoz, s a törvénynek megfelelően megkapja.
    Pár évvel ezelőtt, amikor épp elhagyni készült Magyarországot, hogy újrakezdje az életét Kanadában, felkerestem a tanyán. Azt kellett megbeszélnem vele, hogy egyetért-e a csíkszentkirályi szülői örökség eladásával, s hogy helyette egy csíkszeredai lakást vegyünk, aminek az értékét viszont hajlandó vagyok megváltani valamennyi testvér örökrészének megfelelően.
    Az akkor együtt töltött délután úgy él bennem, mintha csak álmodtam volna. Kóboroltunk az őszbe boruló tanya körül, vörösbort ittunk, szőlőt szemelgettünk, kolbászt sütöttünk, beszéltünk, beszéltünk, mint akik megbuggyantak. Ott volt velem a nagyobbik öcsém is, Péter, ő vitt le kocsival Hajdúnánásról, ahol ma is él. Nem tudom, mikor s látom-e őket még, de a legszívszorongatóbb az a bizonytalanság, hogy nem tudom eldönteni: én vajon hiányzom-e nekik, vagy leírtak magukban?
    Aztán a józanság mégis felülkerekedik bennem, hiszen bárhogyan érezzenek is ők, tudom: amit én érzek irántuk, azt immár nem tudja megváltoztatni semmilyen körülmény vagy erő.


Nyolcas vágány

1

Havas reggel orromra kékül
- mi ez a pengő, halk gyanakvás?
hogy a fenyő is kidől végül,
lombja derékalj, lelke gyantás,
kisded tobozait házalva méri
rigónak, mókusnak, aki kéri

- a férgekben is lesz majd alázat,
testemet bántják és nem a vázat.

2

Zakatoló
fényfolyosó
füvön úszik
dombon ugrál
gübbenőkön átalsiklik
alagutat megriasztja
itt tartanál
hogyha tudnál

csókkal is könnyel is
próbálkozol szerrel
jövök is szívemmel
megyek is eszemmel

3

míg vonatzaj fészkel fülemben és sebesség vinnyog
a behemót világ lefekszik lábaimhoz,
mert úgy házam nékem a száguldó sietség
mint másnak a pohár a nyújtózkodó restség
ajtaján ha belépek pattan a kattan a kályhám
szerelem pici emlék-forgács sistereg benne gyáván
rádióm zümmögő fénycső de te ne hallgasd untat
elzárom inkább lássuk jobban magunkat
és a sín kanyarog fényes asztalra így csurog a tinta
elvisz a vonat de mikor hoz vissza?

4

piros lámpás vagyok
a szerelvény végén
lenget a robogás
látszika fényén
végighordoz a tájon
s én égek magamban - látod?
vöröslő két szemem
ne legyen halálod

5

mindenki más csodaéletet álmodik - én nem
merev tagokkal vonulok át a biztos éjen
szállásom azok szállása akik megértik
hogy ezt az utat meg kell tennünk de végig
s egymásra dőlve elcsigázva gyengén
hajtjuk ülésre kába fejünk ez estén
két csillag között vándorolva cigánynótára váltok
mert azok vagyunk mi is sátoros cigányok
az érkezés nálunk mindig rideg goromba
tüzünk fölött már ott lebeg a visszatérés gondja
s mert hídon kelünk át lesem az elsüllyedt partot
mi vonz felétek oly nagyon
és vajon mi tart ott?

6

egyetlen fegyverem
szerény kis fegyver
a hűség

egyetlen italom
olcsó kis ital
a keserűség

egyetlen gúnyám
dízses kis gúnya
a látszat

egyetlen ételem
hitvány kis élelem
a dacos alázat

7

fogy a hold keservesen hát sírunk
a pályaőr kutyája így tépi a láncot
fogy az élet s mi végett szalad el velünk?
így kérik számon a megnyirbált akácot
elhal a fű is a dombról a gyilkos vízek lemossák
dermedő juhnyomokkal panaszlik az időnek
s a kopár töltést mégis pimasz virágok sújtják
lelkedből vézna jácintok
lelkemből kékilonák nőnek

8

akkor halok meg számotokra ha távirat jelenti: kisiklott vonatom de ez a gyász ne legyen jajongóbb mintha a vesém mondaná föl a szolgálatot

akinek élete mint a húr két pont között feszül
attól ne várd hogy egyszer békén elcsendesül

a villám is azt sújtja
akit az úton ér
s nyakán ki hurkot vonszol
megfojtja a kötél

az én halálom suta távirat lesz
mellyel álmosan pedáloz a postás
ez az utolsó forduló éjfél előtt
azért olyan borostás
de én még élek ím s ne gondoljatok rosszra
    másra
most érkezett a vonatunk nyolcas vágány
    az állomásra

    Ma már csak egy képet küldök (Varga Béla, Barót: Haragvó pipacsok) és érlelem tovább az abbamaradt, mert nehezen kimeríthető témát.

 Október 12. (szombat) Viharral, jeges keleti széllel tört rá Bukarestre a tél közeledtét sejtető ősz. Üvöltve vágtat végig a román puszta fölött, alig van, ami útját állná - ami kevés volt, véderdő formájában, lassan azt is kipusztítják a fatolvajok.
    Folytatom a kitelepedésről szóló történetfűzéremet.
    Franciaországban maradt néném után kisebbik öcsém, Tamás következett. Festő volt, az akkori elhelyezkedési törvények alapján Lugoson kellett volna tanítania, tanított is valamennyit, de aztán haza húzódott Kolozsvárra, azt remélve, hogy talán mégis akad ott számára egy állás. Alkalmi munkák igen, állás nem akadt. Szabadúszó volt az utolsó pillanatig, amíg asszonyával és fogadott fiával ki nem mentek Kanadába (pontosabban Torontóba).
    Ezzel megszaporodott a hivatalosságok felé fogalmazott nyilatkozataim száma. Az elsőt a néném esetében írtam, közölvén benne a tényállást, a másodikat a nyolcvanas évek elején. Akkor már nem voltam az ifjúsági lapnál, csak a főszerkesztőmmel szemben volt jelentési kötelezettségem - megint csak azért, hogy tőlem tudják meg hamarább, ne engem szembesítsenek majd az elhallgatott helyzettel.
    Öcsémék furcsa kalandba bonyolódtak: mivel Dániába akkortájt nem volt vízumkényszer, előbb ott akarták összeszedni magukat, hogy onnan minden nehézség nélkül tovább menjenek Kanada felé. Miután Kolozsváron felszámolták mindenüket (lakást átadták, könyvtárukat elhelyezték, személyes holmijukat elkótyavetyélték), egy nappal az indulás előtt el is intézték a vámot, s másnap reggel elindultak a repülőtérre. Egy élelmes határőr fordította vissza őket a senki földje küszöbéről, aki szerint az útlevelük Kanadába szól (igaz, vízum nélkül), a jegyük pedig Dániába. Mivel ez sehogy se passzolt, visszafordították őket. Hetekbe telt, amíg a helyzetre való tekintettel valahogy kijárták a kanadai követségnél, hogy megkapják a beutazó vízumot. Pocsék hangulatban voltak, eleinte nálunk húzták meg magukat, bármennyire is rokonok voltunk, szűken laktunk, ráadásul örök készültségben és bizonytalanságban. Egy ideig még bukaresti ismerősökhöz is bekérezkedtek, aztán egy szóváltás után azt javasoltam öcsémnek, utazzanak le a végkifejletig apámhoz, aki egyedül van a csíkszentkirályi házban, még segítenek is neki, a csomagjaikra vigyázunk.
    Keserű szívvel és jókora önmegvetéssel keményítettem meg magamat, amiben az is közrejátszott, hogy minden ilyen távozással csak sűrűsödtek a felhők a család egén: vitáztunk, vajon kinek van igaza, aki megy, vagy annak, aki marad. Akkor mindenképpen úgy éreztem, úgy hittem és úgy vallottam, hogy ha elkezdünk szaladni mindenfelé, miként a patkányok, akkor nem marad semmi ezen az amúgy is átokkal sújtott földön, akkor ki fog majd megpróbálni egyszer mégis csak talpra állni? Szüleimtől sem hallottam soha a menekülésnek e módjára noszogatni valamelyikünket. Azt se mondták, hogy maradjunk, de életük példájával következetesen arra buzdítottak, hogy a szerencsénket itthon keressük, ahová ők, a háború zűrzavara végén, amerikai hadifogságból szabadulva hazavitték a családot (anyai nagyapám nagy bánatára, aki Magyarországon lakást és állást szerzett szüleimnek, amikor meghallotta, hogy egyezségüktől eltérően apámék nem élnek vele, hanem hazamentek a kifosztott, romba döntött Kolozsvárra...).
    És mégis, az öt gyerekből már csak magam vagyok idehaza, azaz én sem, hiszen mindig megfeledkezem arról, hogy magam voltam az első szökevény...

    A mai képek: Müllner Péter és Judit amerikai felvételeiből (Sinawawa Temploma, Antilop Kanyon, Fekvő Szilkaív)

    A vers pedig ama kétségbeesett hangulatban született, amikor első gyermekünket vártuk és nem találtunk sehol egy nekünk való zugot...


Hová igyekszel

Hova igyekszel, kicsi senki?
Maradj nyugton, nem tudunk tisztába tenni,
hajunkon gondok nyargalásznak,
riadtan nézünk minden házat
- vaskapu, léckapu,
nem lehet bemenni.

Füstös égen csillag kormoz,
az idő lehúzza a láng
belét,
tunyád ébrednek meg a bokrok,
s míg elrúgom,
egyre ölel a rét.

Benned már
- hajh, szúrnak itt a hangyák! -
örökmozgóvá lett a sorsunk,
apad, hullámzik
(apály, dagály)
ügyetlenül is jó szeretők voltunk.

Álmomban mérem,
hosszú szalaggal, épp az ég aljáig érünk,
lomb fölé,
lomb alá
    - talán elférünk.

Október 11. (péntek) Tegnap még csak riadóztatott, ma viszont teljesen kifordított előzetes terveimből a Svéd Királyi Akadémia döntése az irodalmi Nobel-díj ügyében.
    Tökéletesen egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal, bár nem vagyok zsidó (azon túl, hogy mindezt sose lehet teljes biztonsággal tudni, az önazonosság kérdése végül is saját bevalláson alapszik), aki a Magyar Hírlapban arra hívta fel a figyelmet, hogy a Kertész Imre Nobel-díja "külföldről nézve: ez a magyar kultúra ünnepe. Magyar szemmel: kínos, keserves kötelesség, verítékes munka, rémisztő ébredés. De azért: nagyszerű, hogy Kertész Imre elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Örülhetünk, szégyenkezhetünk, Magyarország érthetetlen, fantasztikus, elképesztő rejtély. Ha Kertész Imre él és ír, talán élhetünk mi is. Nekünk könnyebb."
    Igyekeztem a lapban a lehető legbővebb tájékoztatást összeszedni Kertészről. (Fura, de így van: arra időm már nem volt, hogy saját véleményemmel, az összeállítás mellett, előrukkoljak Csak jóval lapzárta után, alkonyatkor jutottam túl a hajszoltság tollbénító állapotán...) Be kell vallanom ugyanakkor, hogy személyében megint egy olyan Nobel-díjast köszönthetek, akit majd ezután kell fölfedeznem magamnak. Mindamellett, hogy tudom: tájékozatlanságomért elsősorban magamat okolhatom. Az, hogy a Magvető Kiadó munkái nem jutnak el hozzám Bukarestbe, talán nem vétkem, de az már igen, hogy amikor néha Budapesten megfordultam, első utam nem a Magvető könyvesboltjába (netán: az Írók Könyvesboltjába) vezetett, ahol pedig rábukkanhattam volna Kertész Imre felstószolt, 1975 óta kiadott munkáira. Igen ám, de a magyar média nemigen kényeztetett el a róla szóló kritikákkal, figyelemfelkeltő jelzésekkel. Egyáltalán, Bukarestből nem látszott az (hogy Budapestről igen vagy sem, nem tudom megítélni), hogy a magyar nyelvterületen hamarosan egy Nobel-díjassal kell majd szembenéznünk.
    Persze, hogy örvendek, persze, hogy egyetértek. Az érték az érték, ráadásul ma délelőtt 15 percembe került, amíg letöltöttem a világhálóról Kertész valamennyi művét. Most már csak el kell olvasnom őket. Hogy mikor? Mondhatnám azt is: tőlem függ. Mégis azt mondom: ember tervez, Isten végez.
    Szeretnék magam meggyőződni arról, hogy ez a Nobel-díj odaítélés is elsősorban az irodalomnak szólt. A teljesítménynek. Hiszek az ítészeknek, hiszek a barátoknak, a kiadónak, a Svéd Akadémiának, hiszek Nobelnek, éppen csak hadilábon állok a hittel. Túl sokat csalódtam eszmékben, emberekben, ígéretekben mostanig ahhoz, hogy újabb hitelt írjak alá.
    Egyfelől reménykedem abban, hogy nemzetem jól vizsgázik majd e hír megemésztése és hasznosítása közben, másfelől mélyen aggódom, hogy az a kihívás, amit egy ilyen kétidentitású alkotó kitüntetése a mai magyar társadalomban politikai játszmaként elindíthat, napokon belül lángba boríthatja az egész közéletet.
    Lehet, csak a távcsőeffektus játszik velem s tüntet fel múló közjátékot villogó vészhelyzetnek. Fejtő Ferencnek viszont, aki a maga megélt 93 esztendejében látott egyet s mást, viszont illik némi hitelt adnom akkor, amikor így fogalmaz a díjazás kapcsán: "Az ő műve egy örök szemrehányás a magyarságnak - amelyhez mélyen tartozik -, azért hogy nem nézett mindmáig szembe a múltjával..."
    Nézd el, Milos, hogy ma már egyébre nem futja. Túl szomorú és aggodalmas vagyok a magyar irodalmat ért nagy örömhír után...

    Sok töprengés után úgy döntöttem: semmi nem illik jobban a képanyagba, mint Kertész két portréja, amelyeket a világhálóról szedegettem össze...   

Október 10. (csütörtök) A hetvenes évek közepén, a családban másodikként a néném felejtette kint magát Párizsban. Francia szakos tanárnő volt, két gyermek anyja, a férje egyetemi kollégám, újságíró. Nyelvtanfolyamon vett részt franciahonban, aztán megüzente, hogy ott marad. Pontosabban, egyszerűen nem jött vissza. (Később kiderült: a család megegyezett, hogy ez lesz az első lépés kitelepedésükhöz, de erről, jól érthető biztonsági okokból, nem szóltak senkinek, még a családon belül sem.)
    A hír úgy ért, mint egy fejbekólintás. Akkor még a magyar ifjúsági lap főszerkesztője voltam, éppen azokban a napokban helyezték kilátásba, hogy a megnövekedett családra - három gyerek - való tekintettel nagyobb lakásba költözhetek.
    Az ilyen eseményekért akkoriban nem tüntették ki az embert. És minden ellenségesnek vélt gesztust, amit legközelebbi hozzátartozóink követtek el, mirajtunk, itthon maradókon kértek számon. Arra gondoltam: a családot mégis el kell tartani valamiből. Hol kezdenénk új életet s miből, ha bizalomvesztés miatt leléptetnek? 1968-tól eleget forogtam az ifjúsági nómenklatúra köreiben, hogy tudjam: a hatalom nem szereti, ha titkolóznak előtte. Ezért úgy határoztam: én lépek elsőnek, magam jelentem be elsőnek a tényállást, s lesz ami lesz - megvárom, amíg fejem fölött átsöpörnek a hullámok.
    Kihallgatást kértem az ifjúsági szervezet első titkáránál, aki akkor a legfelső pártvezetés tagja is volt egyben, elmondtam neki mindent úgy, ahogy tudomásom szerint történt, hozzátéve: az okok nem tiszták előttem, de befolyásolni nem tudom a fejleményeket, kész tények előtt állunk, vállalom a következményeket. A fiatal, agilis ifivezér (sajnos, később egyre inkább elkurvult) megnyugtatott: köszöni nyíltságomat, netán próbáljak levelet írni neki, hátha meggondolja magát... (A levelet megírtam, de ma már tudom: az az érvelés, amivel akkori eszem szerint éltem, pátoszosan hamis és kincstári volt, viszont jól jött az ifjúsági szervezetnek is - mindenki le volt fedezve, mert "mi mindent megtettünk a sajnálatos jelenség ellen"...)
    A lakást természetesen megkaptam, azóta is benne lakom, néném nem jött haza (csak egy nappal édesapánk halála előtt, amikor már francia állampolgár volt), nemsokára a gyerekek, majd a férj is kiment utána, aki aztán pár év letelte után hazajött - nem passzolt a családi szó...
    Apám temetése után tisztáztuk néném és én mindazt, ami eltávozása óta közöttünk állt. Nagyon haragudott rám a levél miatt. Amiket akkor megtudtam tőle, azok után valóban szégyenkeznem kellett. Tudtam, éreztem, hogy igaza van, megsértettem, elárultam, de valahol mélyen azt is éreztem, hogy nekem is megvan a magam igaza, amit úgy próbáltam érvényre juttatni, ahogy akkor azt éppen tudtam.
    Szeretném mindezt meg nem történtté tenni életemben, de erre aligha van lehetőség. Kapcsolataink valahogy egyensúlyba kerültek, de a hűvösség, a távolságtartás, az elidegenedés nem képes távozni miközülünk. Valamelyikünknek végleg el kell majd búcsúznia ahhoz, hogy ez a megoldhatatlan, abszurd konfliktus okafogyottá váljék...
    Holnap újabb fejezet következik...


ágyékra szorított kézzel

itthon vagy még és menni akarsz
pusztulsz belé úgy indulnál már
s mire nem csak homlokodon
irataidon is ott a pecsét
le is út fel is út
kiüt rajtad a páni félelem
ó még csak egy hetet
néhány napot még
amíg a legfontosabbat
amíg a szüleid sírját
a bútorokat a családi limlomot
a cigánybatyut
amíg megbarátkozol
a gondolattal
hogy az ajtó döndülve becsapódik mögötted
s ott állsz a világhuzatban
meztelenül
ágyékra szorított kézzel

A mai képanyag: Daczó Dénes csíkszeredai riporter kollégám Az utolsó mosoly c. fotója

Október 9. (szerda) Mind jobban köröz a fejem fölött az immár elodázhatatlan téma: miért is hagytuk, hagyjuk el szülőhelyünket? Miért vetjük bele magunkat olyan kalandokba, melyek végén úgy roskadunk magunkba, mint a vesztesek? Nem tagadom, találkoztam győztes menekülővel is, aki úgy állította be, hogy élete, sorsa, jelleme, egyénisége csak nyert azáltal, hogy hátat fordított bölcsőhelyének. Nem lehettünk volna otthon próféták?
    Nem tudom... Tény, hogy szűkebb családomból, bár a látszat ennek ellentmond, én voltam az, aki az első disszidensnek nevezhető. Igaz, pár évvel előttem a néném, miután férjhez ment, Radnótra költözött családostól, de hát akkor végezték az egyetemet, az ottani iskolába kaptak kinevezést, természetes, hogy valahol letelepedtek. S Radnót nagyjából még ugyanaz a csillagzat, mintha Marosvásárhelyt, Dést, Nagyváradot vagy Zilahot mondana az ember.
    Én is "csak" a fővárosig szaladtam, mert űzött a szükség: szülővárosomban, mindinkább megbizonyosodott, nem jutok lakáshoz. A lap, amelynél dolgoztam, főszerkesztő helyettest keresett, s az akkori főnök engem szemelt ki e feladatra. Nem mondom, 26 éves fővel hízelgett a hiúságomnak is, de a fő érv az volt, amivel a döntést meghoztam: rövid időn belül megígérték a lakást.
    S ha nem is épp olyan hamar, de 1968-ban, négy évi házassággal a hátam mögött, végre a saját lakásunkban voltunk, két gyerekkel. Három lakótelepi szobában.
    No jó, mondhatnánk, ugyanabban az országban maradtam, ez nem tekinthető emigrációnak. De ez csak a látszat: a hegyeken átkelve, a délromániai síkon más az élet, más az emberek vérmérséklete. Nem is a nyelv, hanem a mentalitás az, amire az ember rádöbben, és azt mondja: más világ. Még akkor is, ha a főváros szellemisége lassan - sajnos - mind jobban kisugárzik a távolabbi régiókra is.
    Aztán következtek családomban a további disszidálások. De mert mindez hosszú és bonyolult mese, a mai bevezető után - amelyet majd a következő napokban újabb és újabb fejezetek követnek - egy 68-as versemet írom csak ide, amely tökéletesen rögzíti azt a veszteséget és fájdalmat, amit azóta éreztem - hol elhalványulóban, hol felerősödve, hullámokban. Újra és újra...


elveszett birtokok

három falu
    - kezemben voltak -
                elveszett,
ülnek a ködben,
        ölük kitárul,
                belehullnék,
de ez az élet,
        melyet oly silányul élrtünk,
                kergetett,
lobogó ruhám is kifakult rég,
hallom az ég
        nevetését
                egyre csúfol,
vigyorgó, mint
        egy jó szekér
                váraljai alma,
tekei tűz ropog
        alattam,
melyen megtörik a tél
        hatalma
s az erdőre vágyok: -
        ha sáros a cipőm,
                előttem állnak
a vályogvető
        szentmártoni
                cigányok.
Három falu
        - kezemben voltak -
                elveszett,
emlékek pora lebben,
        s mint kifosztott gazda -
                járhatok
e fájó világgal
        idegemben.

A hangulatot a kolozsvári Soó Zöld Margit festőnő és grafikus deltai rajzai teszik teljesebbé.   

Október 8. (kedd) Ma reggel szól a telefon (ebben még nincs semmi rendkívüli: szóldogál az 5-10 percenként bármikor), de amikor belehallózok, valahogy olyan furcsa érzés volt hallani, hogy valaki a kagylómélyről azt mondja, hogy "itt az öreg Milos, szerbusz!" Egy pillanatig azt hittem, Iván, de valahogy nem az ő dörmögése-dunnyogása volt, kissé meg is ijedtem, hogy valami baj lehet veletek, amit már az interneten se lehet lelevelezni. Szerencsére, a reggeli tréfacsináló nem feszítette túl a húrokat, s mindjárt nevetve hozzátette: "Kenéz Feri vagyok, aki jó ideje olvasom a Milos könyvét és hát már jó ideje, hogy fel akartalak hívni..."
    Akárhogy vesszük, Kenéz Ferenc jó emberem. Hogy őt milyen szálak, élmények, beidegzések kötik hozzám, arról ő tudna számot adni, de ennek számomra nincs semmilyen jeletősége. Én akkor is kedvelni fogom költészetét, azt a fanyar, ravaszul naív és egyben könnyen elérzékenyítő, de sose a tetszetősséget kereső stílust, amiből szüntelenül alakuló és mégis, az indulására vissza-visszautaló költészete építkezik.
    Épp a napokban hívott fel egy gyerekkori ismerősöm, aki szintén itt él Bukarestben, maga is íróember, hogy nemrég járt Budapeten, hozott is számomra két dedikált Kenéz-kötetet, de mert nehezére esik kiutaznia a sajtóházba, ott hagyja a Petőfi könyvtárban, majd csak utam lesz arrafelé.
    Az út egyelőre még nem jött össze, de azért megköszöntem Ferinek, hogy rám gondolt.
    Ő pedig, éjszakai szolgálatos lévén a Duna TV-nél, akinek éppen lejárófélben az ügyelete, arra gondolt, hogy feltárcsáz engem, és megköszönje, hogy éppen azon a napon, amikor könyvét dedikálta egy rendezvényen, jelent meg a Milos könyvében az a fejezet, amelyben az Utunk 1983-as évkönyvéből szemelgettem, többek között az ő egyik versét is, s amikor elolvasta, döbbent rá, hogy ez a verse neki nincsen meg sehol, egyetlen kötetében fel nem vette, s hogy ezt most a mi révünkön szerezte vissza, kedves Milos. Hát nem jó sztorinak ez az egész? Én meg azt hittem, netán még meg is neheztel, amiért engedélye nélkül fölhasználtam versét, pedig hát csak azt akartam a világ tudomására hozni, hogy mennyire tisztelem és becsülöm költészetét.
    De a fura véletlenek sorozata folytatódott: a délelőtti postával jókora paksamétám érkezik Kecskemétről, a feladó Damó István grafikus, régi jó bukaresti pajtásom ő is, nem egyszer segített ki a bajból, amikor az Előre évkönyv grafikájával és pretenziózus fedőlapjával bíbelődtem. Hosszú éveken át volt a Kriterion könyvkiadó bukaresti képszerkesztője, aztán ő is megcsömörlött az itteni életformától és újrakezdte odaát. Éppen a csütörtöki Romániai Magyar Szóban jelenik majd meg vele egy interjú, amit egy másik idegenbe - ezúttal Svédországba - szakadt bukaresti pajtásunk készített vele elektronikus postán, úgy hogy abból alaposan megismerhető majd Pista utolsó évtizedeinek forgatókönyve.
    A küldeményben viszont csodálatos füzet: Ballada a senki fiáról, Faludy György költeménye, amelyet Damó istván komponált könyvvé. Tulajdonképpen grafikai műről van szó, hiszen a vers csak ürügy, hogy hordozza a rá épülő képeket, víziókat.
    Úgy lenne ildomos a mai naphoz, hogy a már megígért Sáska-tudósítás mellé néhány Damó-illusztrációt mellékelnék.

Afrikai veszedelmek

    Afrikában a legnagyobb veszedelmet a vadászra nem a félelmetes fogú oroszlán jelenti, nem is az imponáló kaffer bivalybika szarva, sem pedig az elefánt vadászt nyakon csípő mozgékony ormánya, vagy az örökké rosszkedvű, mogorva rinocérosz ostoba támadása, hiszen ezek ellen kis kaliberrel, nagy kaliberrel, egycsövű- vagy kétcsövű brömerekkel mindig védekezni tud a vadász, ha csak a szíve túl korán a nadrágjába nem esik! Esetleg egy kéznél fekvő mimózára is felkapaszkodik, öreg pávián módjára, ha már minden kötél szakad, és a "csodakomisz helyzetből" más kiút nem adódik! De vannak ám Afrikában más veszedelmek is, melyek ellen nem segít sem Holland=Holland legremekebb dupla kordite expresze, sem a legmodernebb golyószórók. Ezekről a veszedelmekről akarok itt most megemlékezni, mert érdekesek ám. És mindenképp megérdemlik az Afrikába utazó vadászok figyelmét.
A legkisebb természetű "veszedelmen", a homoki bolhán kezdem, mely haj, de sok vadásznak megkeserítette már Afrikában az életét! Ez a parányi távugronc a mákszem negyedrészének megfelelő nagyságú, más, becsületes bolhával megegyező testalkatú, igen izgékony-mozgékony teremtmény, melyet Noé ősapánk direkt Afrikának szánt, és elárasztotta vele az egész nagy földrészt. Mindenütt ott van, de csak akkor találkozunk vele, ha vadászat előtt cipőnkbe bújva, talpunkon vagy körmeink alatt égető fájdalmat érzünk! Az azonnal foganatosított helyszíni szemle felderíti, hogy bizony, ott már fekete borsszem nagyságú, fehér bolhafészek van, tele petékkel, melyeket csak fájdalmas tűpiszkálásokkal tudunk az elevenből kitakarítani! Néhanapján három, olykor öt ilyen fészek rémisztgeti a vadászt naponta! És jaj neki, ha a sebtakarítást nem végzi el rendesen, és a petéket nem távolítja el mind, ha a kukacok a seben kelnek ki, vagy ha a láb rosszindulatú gyulladásba jut! Ilyenkor hosszú időre befellegzett minden vadászatnak. Ellenük nincs más védekezés, mint minden este lefekvés előtt a legpontosabb utánanézés a fészekhelynek, mely műveletben a fekete askarok elsőrendű orvosi erőknek bizonyulnak.
    A következő, fegyverrel le nem küzdhető nagy veszedelme az afrikai vadásznak a szúnyogok népes családjához tartozó Anopheles fajzat. A malária előidézője! A szúnyog nagysága megegyezik a mi vérszívó, de betegséget nem terjesztő szúnyogunk nagyságával. Azonban szárnya, ellentétben a mi szúnyogunk színtelen szárnyával, feketésen pettyezett. Maláriás vidéken veszedelmesebb az emberevő oroszlánnál és párducnál, mert ezek ellen felvonulhat az ember élniakarási ösztöne, és végre is kiirtja a fenevadakat. De a veszedelmes lázt terjesztő szúnyogokkal szemben teljesen tehetetlen. Ezreket és tízezreket döntenek csípésükkel halálos veszedelembe. Nem véd ellenük biztonsággal semmi. Sem gyógyszer, sem háló. És ha huzamosabb ideig mocsaras és lázas vidéken tartózkodunk, úgy előbb vagy utóbb, de biztosan belénk oltja a lázokozó véglényeket, a malária plazmódiumokat. A lázterjesztő szúnyogokat méterekről is felismerhetjük, ha a szobánk falán pihen, mert testtartása sajátságosan más, mint az átlag szúnyogé. A közönséges szúnyognak a teste, ha falra száll, párhuzamosan áll a fal felületével. Az Anopheles a falon ülve testének feji részével hegyes szöget képez a fal felületével, a hátulsó részét magasan tartja, úgy néz ki, mintha szúrójával ferdén a falra akarna szúrni. A faltól erősen elálló hátulsó részét még kirívóbbá teszi a két hátulsó lábának kifelé való kunkorodása. Ezt a testtartást jó lesz minden Afrikába igyekvő vadásznak és természetkedvelőnek megjegyezni, mert adott esetben a leírt testtartásról azonnal észrevehetjük a fenyegető veszedelmet, és agyoncsapási szándékkal megkezdhetjük óvatos becserkészésüket. Különben is szabályként álljon, hogy lefekvés előtt szobánkat és sátrunkat a szúnyogokra vadászva "átstráfoljuk"! A sátorban külön szúnyoghálót is alkalmaznak az ágy fölé, vigyázva, hogy a háló mindenütt biztosan a földig érjen! Ott olyan rész ne maradjon, mely alatt a szúnyogok hozzánk férkőzhetnének. Én lefekvés után a viharlámpámat rendesen a háló alá viszem, hogy kissé még olvasgathassak. A lámpámat az ágyam fölé akasztom. Élvezet ilyenkor nézni, hogy a vérszopó fenevadak kívülről, a háló körül milyen sürgés-forgást végeznek, utálatos hangjukon minő muzsikálást visznek végbe, hogy keresik a hálón a réseket, amelyeken keresztül a nagyszerűnek ígérkező lakomához hozzájuthatnának. Átkutatják a hálót alulról felfelé és fentről a földig! Szúnyogoktól nem várt gyorsasággal szaladgálnak jobbra-balra. Itt-ott felrepülnek, majd ismét leszállnak, sürögnek-forognak, szemmel láthatólag nem tetszik nekik, hogy a közeli, nagyszerű testmeleget árasztó és pecsenyét ígérő emberre rá nem rohanhatnak. Megtörténik, hogy egy-kettő mégis alá kerül. Ilyenkor fáradt tagjainktól nem várt fürgeséggel ugrunk ki a takaró alól és kezdetét veszi az elkeseredett közelharc, míg a kis vérszopók mind terítékre nem kerülnek. Nem is hiszi az ember, hogy ez néha milyen nehezen sikerül! Szúnyogkoma megorrontotta a bőrét fenyegető veszedelmet. Menekülne is szívesen a közelből, dehogy is kell neki már embervér. Iszkolna ész nélkül kifelé, de a háló nem engedi! Ha az ágyunk végében keressük halálra, nagyokat csapkodva feléje valami alkalmatos törlőfélével, ő már a háló másik végében dünnyög, míg bosszúságunk teljes erejével, statáriáliter ki nem végezzük. Csendes lett a "csatuka" után ismét a sátor. Eloltjuk a lámpát. És az ágy közepén óvatosan összehúzódunk, nehogy valamelyik részünkkel a hálót érintsük, aztán úgy hallgatjuk a háló körül véghezvitt szúnyogüvöltésüket, míg csak el nem alszunk. Ezek a szúnyogok terjesztik a harmadnapos-, negyednapos- és trópusi maláriát (Fekete víz-láz, Febris haemoglobinurica).
    A másik afrikai ilyen kis vérszopó a cecelégy. Az afrikai álomkor terjesztője. Otthona valami kisebb mocsár vagy csendesvizű patak környéke, melynek a nedves parti részén van a költőtanyája. Az úgynevezett szuronyos legyek családjába tartozik. Szuronyát nyugalmi helyzetben vízszintisen a feje előtt tarja. Ha szúrni akar, akkor szuronyát függőleges helyzetbe hozza. Csak nappal repül. Ha a nap felkelt, és kellemes melegen süt, akkor indul vadászatra. Ilyenkor az a kín, melyet szúrásával okoz, a moszkitók nemes nemzetsége által okozott gyötréseket messze felülmúlja. Hajlandók vagyunk a moszkitókat angyali lényeknek tekinteni a cecelegyek istentelen, fájdalmas szúrásaival szemben. A légy körülbelül másfélszer akkora mint a mi házi legyünk. Kissé vörösbe játszó, nagy szemei vannak, torának oldalsó részei is vörösesek. Szuronyának tövében kétoldalra álló, vízszintes szőrkinövése van. Potroha vöröses színű, mely két oldalt barnásfeketébe megy át, potroha közepén halványabb piros csíkkal. Potrohán vízszintesen hat fekete csík van, mely jobb és bal oldalt a legszembetűnőbb. Ha vérrel teleszívta magát, a vér vöröses színe a potroha alsó felén előtűnik. Szárnyait nyugalmi helyzetében egymásra fekteti, és azok fedik egymást. E "nobilis" nemzetségnek két fajtája van, mely az emberre veszedelmes: a Golissina palpalis és a Golissina morsitans. A kettő között a különbség csak annyi, hogy a morsitans szuronyának a tövében levő kétfelé álló bajusz vaskosabb és finoman fésűs, míg a palpalis bajusza egysertéjű és finom. A morsitans potrohán az első fekete vonal helyén a szelvény közepén két jó nagy fekete pont van, viszont a palpalis torának az alsó részén van két jól feltűnő fekete folt. Ez a morsitansnál hiányzik. Lárvája tizenegy szelvényű, hengeres alakú, fehéres színú, melynek a feji részén két vöröses szem van. E különbségek megállapítása azonban valami kevés vigasztalót nyújt annak részére, akibe az álomkór veszedelmes csíráját beoltották, hogy vajon a palpalistól, avagy morsitanstól kapta a halálos betegség trypanosomáit! A légy szúrása rendkívül fájdalmas, és a szuronya áthatol a legerősebb vásznon is. Mielőtt áldozatra repülne, lesállást foglal el. Olyan forma ez az állása, mint amikor az asztalra elcsöppent tejet szívó otthoni légy felé közeledünk, és ő azt észrevette! Leguggol úgy, hogy a hasa a földet érinti! Így lesz a cecelégy is, az áldozat felé fordulva. Bennem azt a benyomást kelti, mint amikor a szuronyos katona a földön fekve az ellenségét figyeli, támadásra készen. A cecelégy támadásban rendkívül óvatos! Áldozatának rendszerint arra a testrészére szál, amely beárnyékolt volt, vagy kissé sötétben fekszik. Oda száll teljesen zajtalan repülésével, és ott mozdulatlanul marad. Pillanatokig figyeli, hogy vajon áldozata észrevette-e jelenlétét vagy sem? Ha meggyőződött arról, hogy biztonságban lehet, akkor a guggoló testhelyzetéből felegyenesedik, szuronyát az áldozat bőrének irányítja, és kegyetlenül beleszúr! Ha az áldozat szúrásra reagál, és mozdulatot tesz, úgy szuronyát azonnal visszarántja és már repül is tova. De nem messze! Csak valami közeli fatörzsre, vagy annak vastagabb ágára. Ott hamar áldozata felé fordul és onnan kémleli az alkalmas pillanatot a támadás megújítására. A fehér színt határozottan nem szereti. Úgyhogy ha társaságunkban sötétebb ruhába öltözött személyek vannak, akkor azok kétszer-háromszor annyit csapkodnak jobbra-balra egy-egy leszakított faággal maguk körül, mint a fehér ruhások. Hogy a híres nevezetes Glossina nemzetségnek ilyenkor, de még a hetvenhetedik ősapjuknak is, kijár a helyzethez találó kacskaringósan elkanyarított, Nóé ősapánkkal is szoros vonatkozásba hozott elkeseredett kifakadás, az csak természetes! Az ásatag, ravasz kis bestiák azonban ezzel édeskeveset törődnek. A becsületsértő titulusukat sűrűn megújuló támadásokkal fizetik vissza, ami a holtfáradt és verejtékező fehér újabb és újabb kimerítő hadonászásába és ugrándozásába kerül. Végre elkeseredett kifakadással valamilyen bokorba veti magát, és nem törődik azzal, hogy a kis vérszípó fenevadak bőségesen megveszik rajta minden eddig elkövetett sérelmét, ami Glossina nemzetséget érte, a vérvámot! Hogy azonban a közöttünk fennálló hadijog alapján egy-egy elbizakodott Glossinát még a holtrafáradt kezeinkkel is kéjelegve csapunk agyon, azon senki sem fog csodálkozni! De a lecsapni akaró kéz fenyegető ütése elől bámulatos ügyességgel tér ki. A betegség, melyet terjeszt, afrikai álomkór néven ismeretes. A szörnyű nyavalya vidékeket tesz néptelenné. Abesszíniának a déli részén, és a Rudolf-tótól nyugatra vannak fertőzött területei.
    Kisebb veszedelem, amely azonban sok kellemetlenséggel jár, a fekete vándorhangyák éjjeli vándorlása. Feleségemmel több napi vadászatra a Gidabó folyam közelében ütöttünk sátrat. Második nap éjjel feleségem éktelen sivalkodásra ver fel álmomból, hogy a haja tele van valamikkel, amik nagyon csípik! Kiugrom az ágyból, de már akkor éreztem, hogy engem is elevenen akar valami féregféle felfalni! Hirtelen villanylámpát gyújtok, melynek fényénél millió fekete hangyát látok a földön, a sátorlapokon, és minden elképzelhető tárgyon, ami csak a sátrunkban volt. Mint az őrültek, úgy ugrottunk ki a sátorból, aztán kezdetét vette a kegyetlenül belénk csimpaszkodó férgek leszaggatása, ami néha csak úgy sikerült, hogy a fejük a bőrünkbe szakadozott. Persze többé szó sem lehetett alvásról, és dideregve kuporogtunk kint a harmatos füvön, ami annál kellemetlenebb volt mert semmiféle ruhafélét nem hozhattunk ki a sátorból. Valamenyi rakva volt fekete hangyákkal, de olyan tömegben, hogy kézzel sem lehetett volna reá többet szórni. Reggelre aztán elvonult a népség, és mi szomorú tényként állapítottuk meg, hogy minden élelmi készletünket, ami nem volt bádogba leforrasztva, felfalt az éhes népség! Nem tesz semmit - mondogattuk! Majd segítünk a helyzeten! Egy törpeantilopot kirántunk a bundájából, és van újra élelem! Az ám! De a következő éjjelen ismét menekülnünk kellett a sátorból, és a mi ropogósra sütött antiloppecsenyénknek ismét csak a csontjai maradtak meg számunkra. Végre is: az okosabb enged! - jelszóval tovább vittük a sátorfánkat, mert beláttuk, hogy félelmetes tömegeikkel szemben teljesen tehetetlenek vagyunk.
    A vándorhangyák csodás vonulása napokig tartó. A kisebb termetű dolgozó népség között mindenütt ott forgolódnak a hatalmas állkapcsú katonák, melyek minden élőlényt azonnal megtámadnak ami útjukba esik! Átkutatják a fákat, bokrokat, és ami megehető, mindent felfalnak! A vad is menekül esze nélkül az elárasztott vidékről, mert millió és millió hangya állkapcsával szemben teljesen tehetetlenek. Az ember egyetlen helyes cselekedete, ha szépen kitér útjukból és más vidékre teszi át a tanyáját!
    Komolyabb veszedelmet jelent a vadász részére az afrikai mérges kígyók népes sokadalma, mellyel az egész Afrika el van árasztva! A középmagas hegyvidékeken az Elaphisok keserítik meg az ember életét. Ezeknek valódi méregfogaik vannak. A fej minden átmenet, illetőleg nyakképződés nélkül megy át a törzsbe. Farka alatt két sor páncélja van. Gyönyörű szép színezésükkel a napfényben csak úgy ragyognak! Koromfekete és kék gyűrűk vonulnak végig az egész testükön. Ahol két ilyen gyűrű találkozik, ott még egy keskeny, hófehér szegélyük is van, ezek a kígyó testének hosszúsági tengelyével egyenközűen haladnak. Az ember közeledésére már messziről jelez a sziszegő népség.
    A szemüveges kígyók, a Naiák családjában kétfajta van: Naia nigricola és Naia haia! Vannak közöttük egészen fekete, de majdnem ezüstösen szürke példányok is. A néphit azt tartja, hogy a világosabb színűek igen öreg példányok. Testükön fekete harántcsíkok is vannak. Különösen jellemző a szürke példányokra, hogy a torkukon fekete harántcsíkok vonulnak végig. Borzalmas méreganyaguk pillanatok alatt öl! Fél tőlük minden élőlény, és a tájékot messze elkerülik, ahol egyszer sziszegő fejükkel feltűnnek!
    A viperák között a Bitis arietans rövid, vastag farokvégződéssel, kizárólag a földön él. A zöld viperák az Atheris fajták, és az élénkzöld színű réteken élnek. Mimikri a fákon és zöld fűben nagyszerűen érvényesül. Az ember csak akkor veszi észre őket, mikor néhány centiméterre az orra előtt a zöld ág megmozdul, és fenyegetően sziszegni kezd! Ilyenkor minden ember nagyszerűen csinálja a hátraugrást. E kígyónak feje 20-25 centiméterre az ágaktól lefelé és vízszintesen lóg. A gyanútlanul közeledő állatokat villámgyors hozzávágással harapják meg. E gentilis népség közé tartozik az utálatos dög, a nyálköpő vipera: Sepedon haematactes is. Fán és földön egyaránt él. Színe a fatörzs színeit utánzó szín. Barnás-szürke, hosszában és keresztben haladó sötétebb csíkozattal. Nyálát, mely igen mérges, négy-öt méter távolságról köpködi a megtámadott állat szeme közé. Éspedig olyan pontosan, hogy tévedni nem szokott. Utána olyan erős gyulladás keletkezik, mely hat-nyolc hétig tartó megvakulást idéz elő! A pupilla a legnagyobb mértékben kitágul. Bennszülöttek a méreghatása ellen azonnali anyatejkimosást alkalmaznak. Ha közelben szoptató anya nincs, úgy egy ilyent a szonszéd faluból elhoznak a beteghez. Állítólag a kecsketej is hatásos volna erre. Ennek az alattomos bestiának a támadása ellen csak megfelelő szemüveg használata nyújt védelmet. Úgy látszik, hogy nemcsak méregfogait, hanem a nyelve alatt levő cső alakú nyálköpő készüléket is minden esetben felhasználja zsákmány megszerzésében. A szembeköpött apróbb emlősállat vagy tyúkféle azonnal megvakul, magával teljesen tehetetlen, és így könnyű zsákmányt nyújt az alattomos és fertelmes csúszómászónak. Mérges nyálváladékán kívül hatalmas méregfogai vannak, tehát ez a szörnyeteg két veszedelmes támadó- és védő fegyverzettel van felszerelve. E mérges kígyóféleségeket általában a villámgyors mozgás jellemzi a legjobban. Nem csúsznak és nem másznak, mint azt a természetrajzi elnevezésük adja, hanem mint a kilőtt nyíl, valósággal süvítenek, ha támadnak vagy helyzetüket változtatják. Nincs a földkerekségen olyan állat, amely villámgyors mozdulatuk elől képes volna kitérni, ha egyszer támadásra szánták el magukat! Különösebb félelmet semmilyen állattal szemben nem mutatnak. Ha az ember pihenő- vagy lesállásaikhoz gyanútlanul közeledik, azonnal támadó állást vesznek fel.
    A szemüveges kígyó fejével nagyven-ötven cm-re is felemelkedik a föld színétől, fejét két oldalt felfújja. Olyanszerű lesz a feje, mint a hörcsögé, mely mindkét oldali pofazacskóját élelemmel megrakta. Ilyenkor a pofája olyan, mintha tényleg szemüveget viselne. Innen is nyerte elnevezését. Négy-öt méter távolságról messze hallható sziszegést hallat. Fejét vízszintesen tartva folytonosan sziszeg. Szemei ördöklően ragyognak. Így marad percekig, ha mi is mozdulatlanul maradunk. A következő pillanatban mint a sistergő villám, nagyot ugorva eltűnik szemeink elől. Egy alkalommal Boronában köves, bozótos ösvényen bandukoltam szolgámmal együtt öszvérháton. A nap perzselően égetett. Egyszer csak jobb oldalról fenyegető, éles sziszegést hallok. Oda tekintve, egy óriási szemüveges kígyót látok felénk fordulva támadóállásban. Öszvérem egy rántásra, mint az öntött szobor, mozdulatlanságba mered! A kígyó nem volt távolabb nyolc méternél. Napsugárban ragyogó, merev, fekete szemével, felfújt pofájával, hatalmas gyűrűkben fekvő testével hátborzongató látvány volt. "Csak nem mozdulni", súgom a rémülettől fakószürke pofájú feketémnek! Álltunk, mint a cövek! A kígyó folyton hallatta fenyegető sziszegését. Végre egy örökkévalóságnak tetsző perc után, mint a villám, előugrott, és közvetlenül öszvéreink lába előtt csúszott át az ösvényen keresztül a bozótosba. Még sokáig hallottuk hihetetlenül gyors tovasurranásának zörejét! Mélyen fellélegezve igyekeztünk tovább a barátságtalan vidékről, a kígyó közelségéből!!! Egy másik alkalommal bokros területen vadászgattam egy német ismerősömmel. A vidéken a benszülöttek hatalmas koszó-fákat vágtak ki. Az óriás fatörzsek mindenfelé szanaszét hevertek. A terepen sok törpe antilop volt. Ezeknek becserkészését a ledöntögetett fák nagyon megkönnyítették. Pajtásom tőlem jobbra éppen átmászott óvatos kúszással az egyik fatörzsön. De a következő pillanatban rémült felkiáltás közben mint egy gumilabdát látom a hatalmas fatörzs felett visszaugrani. Magából kikelt dadogással mondja, hogy a fa túlsó oldalán egy hatalmas nyálfúvó kígyó sütkérezik a gyepen. Ő ezt nem látta, mert minden figyelmét a törpe antilopok kötötték le. Óvatos csúszásával majdnem nekiment a kígyónak, mely a csúszó alak közeledtére fenyegetőleg sziszegni kezdett. Pajtásom az ijedtében végzett rekordmagasugrást minden kérésem, és saját maga legjobb akarata ellenére sem tudta többet megismételni!
   Pedig öreg afrikánus volt, de a veszedelmes hüllő közvetlen közelsége és főleg annak támadó felágaskodása, gyors és dicstelen visszavonulásra kényszerítette. Kérdésemre, hogy miért nem lőtt a hüllőre, csodálkozó arcot vágott. Úgy nézett rám nagy kék szemével, mint egy ijesztőre. Majd a puskáját nézegette. Úgy láttam, a rémülettől azt is elfelejtette, hogy puska van a kezében! Végre vállvonogatással csak ennyit mondott: "Csak nem űzöm el a lövésemmel az antilopokat!" Leültünk. Az antilopok úgyis már rég világgá szaladtak. Aztán megbeszéltük az esetet. Megállapítottuk, hogy a néma, ravasz fondorlatú haditervével majdnem becserkészte az antilopokat, ha a kígyóval nem találkozott volna. De a felágaskodó kígyó előtt helyesen ismerte fel a pillanatnyi helyzet adottságait és erőviszonyait. A néma Sógor helyes taktikai érzékkel ugrott egyet akkorát, amekorrát soha többé, sem azelőtt, sem azután még egyszer nem tudott ugrani…
    A 10-05 cm hosszú afrikai skorpiók ugyancsak kellemetlen jelenségei az afrikai vadászéletnek. Naplementével a fáradt vadásztársaság a sátor elé vonul. Körül ülik illő távolságban a "vakító" fénykévéket szóró viharlámpát. Csendesen beszélgetnek. Hirtelen megjelenik a lámpa fénykörében egy hatalmas skorpió. Farkát sarló alakú méregfullánkjával együtt magasan a háta felett cipeli. Bizonytalan mozdulatokat tesz hol az egyik, hola másik vadász felé, mintha spekulálna, hogy melyik vadász húsába volna legcélirányosabb a fullánkját belevágni. Ám ilyenkor az elfáradt izmú vadásztársaság mint egy acélrugó, úgy pattan fel a földről, és nem várt fürgeséggel ugrik a világ minden tájéka felé!
    Az óriáskígyó, mely egész Abesszínia területén feltalálható, különösebb veszedelmet nem jelent a vadászokra. A kígyókkal való találkozás, sajnos, nem mindig kedvező kimenetelű. Csak a napokban történt, hogy Abesszínia egyik nagyobb városának határában X.Y. francia orvos vadászat közben egy zöld színű viperával találkozott. A kígyó megharapta. Két óra múlva a szegény áldozat a legrettenetesebb kínok között elpusztult. Tehát ezekkel a bestiákkal szemben helyén való a legmesszebbmenő óvatosság! A legelemibb védekezés velük szemben az, hogy az ember vadászat alatt, vagy a szabadban való foglalkozásainál erős, bőrből készült lábszárvédőt használjon. Azokon a vidékeken, ahol a mérges kígyók különösen gyakoriak, a lábszárvédő fölé, a boka tájára, vagy közvetlenül a bokába harap. A szemüveges kígyók rettentő méregfogai ellen a bőr lábszárvédők nem nyújtanak kellő védelmet. Azokon a kígyó foga még mindig áthatol. Ezért kell a bőr lábszárvédők fölé még a pokróc anyaga! Nagyon fontos ezen kívül egy fecskendőnek a kéznél tartása. Továbbá üvegfóliába forrasztott, vagy mindig frissen készített kalciumklorid, vagy hipermangán oldat. Ha a szerencsétlenség már megtörtént, percnyi időt sem vesztegetve, a fecskendőt a zsebünkből megtöltjük vagy az egyik, vagy a másik oldattal, aztán közvetlenül a méregfogak szúrási csatornáiba fecskendezünk egy-egy fél fecskendőnyit. A seb fölé leszorító kötést alkalmazunk, hogy az esetleg felszívódó méreganyag csak lassan jusson a vérkeringésbe. Mivel a méreganyag szívbénító hatást is kifejt, azonnal szíverősítőket is alkalmazzunk. Ha más nincs kéznél, úgy konjakot, vagy bárminő alkoholt itatunk a beteggel. A seb fölötti köteléket, hogy a vérkeringést ki ne zárjuk, 5 percenként meglazítjuk, majd ismét leszorítjuk a kötést. A fenti anyagoknak egyetlen afrikai vadásznak sem szabad hiányoznia a zsebéből. Hangsúlyozom: mindig zsebből, és mindig használatra kész állapotban, mert ha szerencsétlenség történik, akkor a távoli sátorhoz való elszállításhoz már nemigen lesz idő! Tehát vigyázat! És a kígyómarásra mindenki gondoljon, aki Afrikába jön. Tanulja meg a fecskendő használatát, lehet, hogy egyetlen menekvést az fog jelenteni számára!     
(Sáska László Afrika-kutató hagyatékából * Megj. Magyar Vadászújság, 1934. 35. Szám)           

Október 7. (hétfő) Ma vírusokkal hadakoztam. Alighogy jelezte Farkas Géza barátom Marosvásárhelyről, hogy a szolgáltatónk címéről Bugbear vírus röpült hozzájuk, s óva intett a váratlan balesettől, az egyik munkatársunk megnyitott leveléből kiszökött az alig látható árnyék, s tudtam, hogy ezzel a gép bekapta a horgot. A víruspajzs természetesen nem jelzett semmit, ezért ami biztos alapon frissítettem az adatbázison. Mikor az megvolt, éppen csak elindítottam a keresést, mindjárt nyakon is csípett öt Bugbear-t és egy Opaservet, Worm, illetve Trojan párosítással. A program azt mondja, kiirtotta, de újraindítást javasol. Most meg várom a keresés befejezését, s indítás után újrakezdem...

*
    Ha már vírusról van szó, elővettem egyik kedvenc könyvemet, amelynek napvilágra kerüléséhez némileg személyesen is hozzájárultam. A vírusról ugyanis eszembe jutott a szerző, dr. Sáska László, aki 1890-ben született Nagyenyeden, szegény családban. Iskoláit a nagyhírű enyedi kollégiumban végzi, mindene a kaland, a természetjárás, rovar- és növénygyűjtés.
   "Mikor érettségiztem és egyetemre kellett volna mennem, csak egy nadrágom és egy ingem volt... Dolgoznom kellett: a legegyszerűbbnek a jegyzőség tűnt. Nagyponorra kerültem, ez egy kis román falu volt Nagyenyedtől huszonvalahány kilométerre. Ott voltam egy darabig, de csakhamar beláttam, hogy a jegyzőség nem nekem való; engem küldenek behajtani az adót, és én vegyem el a kecskéjét a szerencsétlen embernek, akinek nincs más java, és akivel nekem semmi bajom; hát én az ilyesmit nem csinálom ergy életen át. Közben megspóroltam egy kis pénzt, s beiratkoztam a kolozsvári orvosi egyetemre. De ezt csak úgy tudtam elérni, hogy, hogy közben öt tanítványt vállaltam különböző osztályokból. Később átmentem Budapestre, ahol a pénzt szintén külön munkával kellett megszereznem Így lassan elvégeztem az egyetemet" - emlékezett vissza 1970-ben, amikor egy hónapra hazalátogatott Erdélybe.
    Sáska doktor ugyanis 1932-ben különös kalandra vállalkozott: miután másodszor is megnősült, anyagilag sikeres orvosi praxisát felhagyva, az ugyancsak kalandra vágyó ifjú feleséggel felkerekednek és letelepednek Abesszíniában. Ekkor jegyezte el magát örökre Afrikával. Ahogy hagyatékának egyik gondozója, a nagyenyedi Bethlen Könyvtárban dolgozó munkatársunk, Győrfy Dénes megállapítja: a fekete földrész magyar természettudományi kutatói közül senki sem töltött annyi időt Afrikában, mint ő: közel fél évszázadot! Számos gyűjtőutat tett Abesszíniában, Szomáliában, Kenyában, Ugandában, Kongóban és Tanganyikában. Gyűjteményeivel megajándékozta a világ nagy múzeumait, hagyatékát - csaknem egy mázsa súlyban - 1988-ban a Magyar Földrajzi Múzeumnak küldte haza.
    A hatvanas évek második felében ismerkedtem meg Sáska doktor izgalmas kéziratával, a terjedelmes, később Életem, Afrika címen megjelent út- és önéletírással. Akkor az Ifjúmunkás kolozsvári tudósítója voltam, s többek között az is feladatom volt, hogy a kolozsvári tudományos közíróktól időnként fiatalokat érdeklő érdekességeket, tudományos újdonságokat hajtsak fel. Szoros kapcsolatban álltam az Erdély-szerte ismert és tisztelt természetjáróval és -népszerűsítővel, dr. Xántus Jánossal, időnként felkerestem külvárosi házában. Egyszer azt újságolja lelkesen, hogy kapott egy kéziratot Tanzániából, pontosabban Arushából, a szerzője oda származott erdélyi orvos, s valahogy ki kellene adni, ehhez pedig fel kellene hívjuk rá a figyelmet. Megegyeztünk, hogy a lapunk részére minél hamarabb összeállít egy tucatnyi közlésre elegendő, jellemző részletet a legérdekesebb fejezetekből, s az Ifjúmunkásban nemsokára olvasni is lehetett a nem mindennapi élet tapasztalatairól szóló hiteles, élvezetes híradást. A bukaresti Ifjúsági Könyvkiadó ráharapott a témára, kapcsolatba lépett dr. Xantusszal, aki aztán megszerkesztette a könyvet, amely 1969-ben látott napvilágot. Visszhangos könyvsiker lett.
    Az arushai orvos, akit a bennszülöttek már-már Kelet-Afrika szerte ismertek, becsültek s messze földről is eljöttek hozzá, mert a rákkutatásban is jeleskedett, szorgalmasan írt, lejegyzett minden gondolatot, benyomást, élményt. A két világháború között tudósításait, afrikai leveleit rendre közölték a korabeli lapok: a Magyar Vadászújság, a Természettudományi Közlöny, az Enyedi Hírlap. Kiadatlan munkáiból 2001-ben, vagyis a tavaly állított össze Győrfy Dénes egy kötetrevalót, Nagyenyedtől az Egyenlítőig (Tinivár, Kolozsvár) címmel - sajnos, a mai könyvterjesztés már csak árnyéka a rendszerváltás előttinek, amikor az olcsó könyvek viszonylag nagy példányszámban még a községekbe is eljutottak. Ma jó, ha ott fellelhetők, ahol kiadták őket... Én is csak úgy jutottam hozzá, hogy a szerkesztő dedikálta nekem.
    Sáska doktornak legalább az emléke kötelezően ide illik e könyv lapjaira. Ő is amolyan mikesi figurája a magyar szellemiségnek: úgy szerette Afrikát, hogy nem felejtette el Nagyenyedet.
    Amikor utoljára itthon járt, 82 éves korában, interjút adott a bukaresti Hétnek. Ebben így vall afrikai orvosi pályafutásáról:
   "... Előre kell bocsátanom, hogy általános praxisú orvos vagyok, nem pedig valamelyik külön alszakma specialistája. Ott nem sebészre vagy bakteriológusra volt szükség, ott orvosra volt szükség. Afrikában egy specialista nem tudna megélni. Ott mindenhez kell érteni. Hát az én voltam.
    - Ebből a szempontból Ön Albert Schweitzerrel rokonítható. Találkozott vele Afrikában?
    - Kétszer találkoztam vele. Láttam a kórházát is, Lambarénében. Jó dolog volt, de megalapítója élete vége felé már nem nagyon törődött vele. Más irányú érdeklődése miatt vagy...
    - Meg is öregedett. Hiszen amikor megkapta a Béke Nobel-díjat, már túl volt a hetvenötön.
    - De hát kérem, ez nem lehetett indok arra, hogy a kórházat elhanyagolja! Ő írt, orgonán játszott. Meglehet, a kultúra misszionáriusa akart ott lenni. Nem tudom. Én gyógyítok. Gyógyítok és kutatok..."
    No, s most már jelenthetem, hogy amíg ezt a gépbe betápláltam, addig a másik masinán is befejeződött a kontrollkeresés és az eredmény: a merevlemez most tiszta.
    Küldhetem tehát a mai fejezetet, a megfelelő kép- és versbetéttel. Holnapra pedig dr. Sáska László egy kevéssé ismert afrikai tudósítását készítem elő, hogy sorai, gondolatai önmagukért beszélhessenek.


soha fegyelmezettebb csapatot

mikor annyi hányódás után
lábunk már rothadni kezdett a ránk fülledt
bakancs mélyén amikor
végre pihenőt engedélyeztünk magunknak a hóba
roskadva és az iránytűt
odatettük a tűz mellé mert lám
melegedés közben se mondhattunk le a helyes
irányról szóval derékig
csonttá dermedve amikor hajnaltájt fölkecmeregtünk
a műszer nincs sehol tűvé
tettük miatta a környéket topogó
bosszúsággal mert indulni kellett egyikünk
ráállt hogy ő besaccolja majd
az égtájakat elvezet oda
amerre eltökélt szándékunk vezérelt s morogva bár
de tapostuk nyomában a förtelmes
havat időnként vért
köptünk fogaink rendre kihulltak merő
seb lett az arcunk a jeges
szél lelkünkbe mart soha
fegyelmezettebb csapatot egy zokszó
nem sok annyit se ejtettünk már
csak tízen vonszolódtunk rendre
le lemaradt hol egyik hol másik végül
az iránytartó se bírta tovább egy
reggel jeges tekintet nézett vissza ránk dideregve
kiürítettük a zsebeit és ott volt
az irányrű
mutatója tébolyultan forgott
a tengely körül

Ma is Egyed Ufó Zoltán a szolgálatos képíró, idei marokkói sorozatából küldök hármat:

1. a szamár óriási becsben áll Marokkóban
2. V. Mohamed király mauzóleuma
3. Afrika legnagyobb mecsete, 25 ezer hívő befogadására alkalmas. 1993-ban fejezték be, 7 éven át épült, 35 ezer munkás dolgozott rajta.

Október 6. (vasárnap) Most valahogy egy gyermekkori élményem jutott eszembe, pár éves lehettem, még nem jártam iskolába, de már megvolt a magamhoz való eszem: nagyokat tekeregtem öcséimmel együtt a bérházunk udvarán. Hat, háború előtt épült, egyházi tulajdonban lévő bérház egyik lakásában laktunk, mind a hat házat egyetlen közös, parkkal is felérő udvar fogta körül, s ahány gyerek csak ott lakott, bandába rendeződve eszeltük ki a csínyeinket, játékainkat.
    Az ősz mindig külön élményt hozott: a családok rendre beszerezték a tűzifájukat, ami nyalábokba tornyozva, a kerítés mellett, várfalnak beillő erődítményt alkottak számunkra mindaddig, amíg meg nem érkezett az udvarba a pöfögő, gőzhajtású favágógép, amelynek cirkulája naphosszat visítva szelte a fahasábokat kisebb darabokra, szórta az illatozó fűrészport, fogyasztotta várfalunkat. A felvágott fa aztán a segítségünkkel gyorsan a pincék mélyére került - lelkesen adogattuk egymásnak, láncot alkotva, szüleinknek, akik a pinceablakok mögött várták a lerepített hasábokat.
    A fahordással aztán befejeződött a játékos ősz - az idő elromlott, az udvart belepte a sár, megkezdődött az iskola.
    De most, ez az emlékem még akkorról származik, amikor áll a farakás, s mi Pál utcai fiúkként vagy egri védőkként ugrándozunk a farakások tetején, két méter magasban, próbálgatjuk egymást letaszítani, párbajozunk, fakardokkal, lécekkel, csattogó lovagi tornától hangos a környék, aztán egyikünk, a legvitézebb, a legkíméletlenebb, akitől mindannyian tartunk, hirtelen félrelép, s a rosszul felrakott, billegő fahasáb másik vége felpattan, állkapcson veri, majd társunk a mélybe zuhan.
    Első pillanatban a káröröm munkál bennünk: úgy kell neki, miért vitézkedik annyit? Most megkapta... Aztán észrevesszük a felhasadt ajkát, a kicsorduló vért, halljuk kétségbeesett óbégatását. Az addig mindig fölényeskedő, erőszakos arcról lehámlott minden agresszív vonás, rémült gyerekarcot látunk, aki a szenvedéstől és a fájdalomtól kivan. Versengve mászunk le, hogy fölsegítsük, hogy lemossuk a vérét, hazatámogassuk...
    Rég elfelejtettem a nevét, pedig akkoriban az udvar réme volt. Azt se tudom, találkoztam-e még vele az életben, csak vérmaszatos, könnyáztatta arca maradt meg emlékezetemben s emlékeztet arra, hogy gazemberkedéseinken, szerepjátszásainkon és minden talmi jelmezünkön túl milyen védtelenül és magányosan állunk a megpróbáltatások előtt.



egyenszürkében

egyenszürkében az ősz nagyokat tüszköl
nyeli a füstöt a párát fáradt szeme könnyezik
mintha bennünket siratna de csak a csípős
fojtott levegő ingerli
áztatja s vele együtt
a világot vizenyős halványkék tekintete
oldott festék híg szennye rongyaiból
a doh a penész az erjedés ki nem takarodik többé
míg belegémberedik végleg egy zord
reggeli fagyba


arasznyi ösvény

előbb egy kő
zuhan alá a sziklafalból
majd utána a kötélbe kötött
sikoly

ki észleli távolból
a fájdalom füstjét
felejtés alkonyán

már csak a sziklák világlanak
a kihunyó remény

mindig akadt valaki aki éppen
vagy ha éppen nem csak azért is

a sziklák megszállottjai
áldozatuk és magukat feláldozók

csak egy arasznyi ösvény a felelősség
jobbról a fal
balról a semmi

ma téged mentenek
holnap te mentesz
óvd magad

rajtam túl a mélység torka
mit keresek idefent
amikor lentről indultam még minden más volt
most szörnyen idegen

villám cikázik
idebenn
a páni emlékezés

mondhatni rendben ment az életem
e sziklán nőtt fűcsomóig
vajon megtart
vajon kitartok

kínoz a vágy: mielőbb hazatérni
otthoni vágyam: a szabadba fel

ereszkedj le szíved ösvenyén
egyszemélyes mentőosztag

micsoda dübörgés

Illusztrációként Egyed Ufó Zoltán két fotóját: Katicabogár és Mesebeli tél küldöm.

Október 5. (szombat) A színes nyomású lap olyan, mint a mágnes: felvillanyozta az erdélyi festőket, fotósokat. Egyelőre özönlenek hozzám a képek, de mit sem törődök a bőség zavarával. Azon vagyok, hogy lehetőleg semmi se sikkadjon el és a lelkesültség tovább fokozható legyen. Nem túl erősen, de tartósan.
    Olyan grafikus is kedvet kapott a színes technikához, aki korábban csak tollrajzokat küldött, s emiatt elkönyveltem a megfelelő skatulyába. Most jópár érdekes, grafikai hatású temperafestménnyel lepett meg a belényesi Miklós János, akinek a fia honlapot is készített, amelyen megtekinthető némi kóstoló a szórványban élő, fáradhatatlan művészről.

http://www.nexus.hu/miklosjanos/

    Varga Béla baróti barátunk pedig rendületlenül küldi finom lírát árasztó "képverseit". Azért hívom így színes fotóit, mert látványuk olyan élményt vált ki legalább is belőlem, mintha egy-egy tökéletes haikut olvasnék. Az ember nézné, nézné, beleveszve a színvilágba. Pedig hát a legprózaibb valóság részleteiből építkezik...

    Nem is kívánom túlbeszélni a ma küldött három képet - kettő a Béláé, egy a Jánosé -, inkább egy keményebb "versfotót" csatolnék még melléjük.

kabátom szárnyam

ólombotot lóbál a karcsú
butaság mintha sétapálcát
hiss huss hiss huss szeli a levegőt jobb lesz
elkerülni nyomás a túlsó
járdára vajon mit akarhat
miért szegődik a nyomomba ha rákapcsolok
ő is megszaporázza micsoda
kaland libeg lobog kabátom
szárnyam mekkora lenne az
ámulása ha súlyosan körözve szépen elsuhannék kopjon
le apafej sziszegem de ő egyre
hajtogatja hogy valahonnan ismer engem

Október 4. (péntek)  Elküldtem a Milos könyve októberi fejezeteit Siklósi Nándi barátomnak, no meg a címet is, amelyről mindig lehívhatja a könyvet. Nem egyeztettem vele, de tudom, hogy végső soron vállalja minden leírt szavát, ezért idézek leveléből, kérdéseiből, mert talán mások számára is hasznos lehet az itt következő magyarázkodás.
   
    Gabi Barátom!

    Még tíz (mit tíz: húsz!) korsó sörrel, meg egy tucat miccsel (mindkettő kedvencem!) sem tudtál volna ekkora örömöt szerezni, mint elektronikus könyveddel. Örülök, hogy bírod még szusszal (szusszanattal...), lesz olvasnivalóm a hétvégére.
    Internetre írt könyvet még úgysem olvastam... Ha majd elolvasom, megírom véleményem. (Annyi már biztos, hogy a Nándit érdemein felül kezeled, de azért ez a Jóskának is jólesik...)
    Előzetesen csak néhány - technikai - kérdésem van:
    1. Ki a Milos? (feltételezem, nem a Forman, hanem esetleg az Andrassew Iván fia, unokája), és mi a te viszonyod hozzá? (keresztfiú, barát fia, kedves öcsém - a mikesi kedves néném mintájára).
    2. Andrassew Ivánt személyesen nem ismerem, csak írásaiból - sokat olvastam tőle és mindig szívesen. Ti barátok vagytok? (Ha így van, irígyellek. De hát: madarat tolláról...)
    3. Ez a mű valóban elérhető a publikumnak is, vagy csak választottaknak (pl. siklósiaknak)?
    ...Na, még egyszer nagyon köszönöm a könyvet. Ha egy darabig nem írok, az csak azért lesz, mert olvasok...

    Szegény Nándi, előbb meg kell győződnöm róla, hogy rájött e arra: az egész Milos-mese pünkösdkor kezdődött? És hogy nálam az anyadokumentum már megközelítette a 0,6 megabájt nagyságot? Van tehát mit olvasnia, s remélem, megtalálja hozzá az internetes lépegetés fortélyait, vagyis az októberi részek mellé be tud lépni a szeptemberi, augusztusi, júliusi, júniusi és a májusi szövegekre is. Aggályom csupán azért van, mert hogy a kérdései között olyasmi is szerepel, amiről úgy hittem, hogy a szövegkörnyezetből kiderülve nem kellene hogy kérdés legyen az olvasónak.
    Vagyis hát, hogy ki Milos... A válaszhoz ott van az Iván naplója, amelyről gyakorlatilag a Milos könyve is elérhető.
    De nem baj, szögezzük le újra: Milos az Iván idén született fia, aki elmúlt fél esztendős és már keményen rugaszkodik ahhoz, hogy állni tudjon (egyelőre apai segítséggel sikerül is neki...).
    Ha világosan válaszolni kell a kérdésre, akkor azt írom: barát fia. És ezt még akkor is vallom, hogy egymás között még nem tisztáztuk: barátok vagyunk-e vagy sem. Én úgy érzem, hogy igen. És ez akkor is érvényes, hogy ha Iván visszafogottabb e kérdésben.
    Egyszer találkoztunk. Akkor is, sokat töprengtem előtte: nem volna jobb megmaradni a webkapcsolat keretei között, hogy mindketten arra összpontosíthassunk, ami bennünket egyik napról a másikra összekötött: az értelmes munka öröme és szeretete? Ki tudja, ha élő kontaktusba kerülünk, odavész a lényeg, csalódunk az egymásról elképzelt fantomkép megfelelőjében.
    Kb. három órán át voltunk együtt, kora tavasszal, egy kertvendéglőben. Iván fizetett, én a vendége voltam, bár nyugodtan fizethettem volna én is. Nem akartam vele vitatkozni. Kellemes együttlét volt. Ha többé nem is találkozunk, úgy marad meg emlékezetemben (ami, természetesen, velem együtt majd odavész, de talán ezeken az oldalakon mégis fennmarad). Ültünk a budai oldalon, egy fölénk boruló fa diszkrét lombjának félárnyékában, görög salátát ettünk és libamájat (ha jól emlékszem...), fecsegtünk erről, arról, próbálgattuk egymást, de hát nem igen volt mit, mert passzolt a szó.
    Részemről fikarcnyit sem csalódtam Ivánban - vagyis az apádban, Milosom. Más ember, más sors, más vérmérséklet, de - rokonlélek.
    Ez hát a válaszom Nándi első kérdésére - meg mindazokéra, akik esetleg föltették volna ugyan, de valamiért mégis elmulasztották.
    A második kérdésre tulajdonképpen fentebb válaszoltam. Esetleg itt is leszögezhetem: igen, barátomnak érzem, tudom Ivánt. Olyannak, akivel lehet és kell együtt munkálkodni, mert mindegyre csak előbbre jutok ezáltal - sose hátra.
    A harmadik kérdés pedig szónokinak tűnik: persze, hogy elérhető a könyv szövege, sőt naponta nyomon követhető, mint alakul az emlékezés és a hagyatékozás szellemi szeszélye.
    Válaszra vár még - bár a könyv első fejezeteiben kitértem rá -, hogy miért pont Milosnak mesélem mindezt, s egyáltalán, neki szánom-e soraimat, vagy egyszerűen kihasználtam egy konjunktúrát csak azért, hogy a mű fölkerülhessen az internetre Iván nagylelkűségének köszönhetően?
    Ha volt is a döntésemben némi számítás, az nem igazán mozgatórugó: azért fordultam éppen Milos felé, mert valahogy korábban úgy hittem: Iván új családalapításának nem nagy jövő jósolható, az élet normalitása fog majd tiltakozni egy ilyen lépés miatt. Az, hogy Milos megfogant és valósággá lett, sőt most már érző-értő (s hamarosan mindent megértő) lény, arra késztetett, hogy fejet hajtsak Iván (barátom) lépése előtt, elismerve: ami másnak nem, az neki sikerülhet.
    Ez a gyerek a remény megtestesítője, s mintegy azt sugallja: igenis, van újrakezdés, az ember nem rabja korábbi döntéseinek.
    A gyerek, a gyerekek - mindenek felett.
    A rendszerváltás után interjút kért tőlem egy akkor indult székelyudvarhelyi lap (Székely Útkereső), egyik kérdése éppen emígy hangzott:
    "Ellenállás c. verskötetében elveszett ifjúkori illúzióira valóban gyógyírt hozott a családalapítás, vagy ez csak a verselemző belemagyarázása?
   - Amikor az Ellenállás született (a nyolcvanas években - csg) , úgy éreztem: nem lehet nagy elégtételt szerezni az irodalom területén. Írni kell, mert az embert belülről űzi a muszáj, a kíváncsiság, az ambíció, de a körülmények megölik a lehetőségeket, az eredményt. Hozzátéve azt, hogy már jócskán kompromittálódva, mint alkotó, a rendelt versek és a fizetett zsurnalizmus révén, úgy éreztem: az egyetlen tiszta, elvitathatatlan, biztos eredménye életemnek az a három gyerek, akiket az általános tendenciákkal szemben, minden demagógia nélkül fel tudok mutatni. Tulajdonképpen e felismerés köré szerveződött az Ellenállás - ijesztően rövid idő alatt. A szomorú az, hogy most, amikor az alkotás szabadsága végre nem csak szólam, hanem korlátlan gyakorlás kérdése, továbbra se érzek másként. Szóval, a műfaji névsorolvasásban feltűntek a gyermekek is..."
    A kötetben szereplő, erre vonatkozó ciklusból iktatok ide egy verset. Tökéletes megértéséhez tudni kell azt, hogy a bukaresti magyarok ahhoz, hogy gyerekeiket anyanyelven taníttathassák, 10-15 kilométernyi utakat kellett hogy megtegyenek - az esetek zömében a gyerekeket valamelyik szülő kísérte az anyanyelvű iskolába. De hogy idejében beérjenek, ahhoz korán kellett kelni...


összes műveim / mint aki pénzét

1. mint ki pénzét számlálgatja
lelkesülten amit
ezért azért munkája után de
még inkább a kis és nagy
eltévelyedések árán begyűjtött

2. mint aki összkomfortos házát hideg
meleg vizes garázsát s benne
kocsit meg a hozzávalókat
a csempét a fehér
zongorát a teli kamrát mutogatja
fűnek fának

3. mint aki előtt
földereng hány
fogaskereket csiszolt harminc
éven át reggel
héttől délután háromig vagy
délután háromtól este
tizenegyeig

4. mint aki elégedett
magával és ősz fejjel se látja be hogy
elpuskázta az életét

5. mint aki lyukas
lábast hasadt teknőt becsülettel foldozott

6. mint aki
összegyűjtött verseiben lapoz az őszi napon

7. úgy simítok végig három
gyermekünk fején
hajnaltájt mikor a legjobban
alusznak ám sürget az idő talpra
áépmszuszékok mert
az anyanyelvhez való jog a leg-
kérlelhetetlenebb ébresztőóra
van akit hatkor
költ másoknál negyed
nyolckor csönget

Október 3. (csütörtök) Hajnalban azt álmodtam, hogy sort kellett állnom olajért, de nem volt nálam üveg, márpedig az olajat hordóból mérték és csak annak adtak, akinél van valamilyen edényféle: üres palack, kulacs, korsó vagy fazék. No, hát nálam a két kezemen kívül semmi nem akadt.
    Hirtelen ötletem támadt: megkértem a hátul álló ipsét, tartsa a helyemet, mert bekukkintok a közeli kenyérüzletbe, hátha tartanak nejlontasakot, s szükség esetén abba méretem az olajat, ami tartós hiánycikk.
    Mármint volt, az 1989-es rendszerváltás előtt.
    De az álom makacs, nem szakad meg, elkezdek bolyongani az utcán és ahelyett, hogy találnék egy boltot a közelben, mindenféle lehetetlen táj váltogatja egymást körülöttem: hol felázott szántásban gázolok, sárkölöncöktől ólomnehéz cipővel, hol egy folyón kell átmennem, de csak egy gázvezeték ível át fölötte, azon kellene egyensúlyozva átérnem a túloldalra. Már-már nekivágnék a kalandnak, amikor hirtelen jéghegyek tűnnek fel a láthatáron és ördögi sebességgel közelednek, mint valami sistergő istennyilák. Hasravetem magam a parton, kicsire összehúzódzkodom, aztán megnyílik egy ablak, ahonnan egy háromszemű nő lekiabál, és rám zúdít egy fazéknyi levest. De ez nem elég, mert ahogy ott fekszem és kitörölgetem a szememből a levesből rámtapadt zöldségdarabokat, felfedezek egy üzletajtót a part mellett.- De oda annyi lépcsőn kellett felhágnom, hogy mivel az istennek se akart vége lenni, fogtam magam és leugrottam a mélybe. Lágyan röpültem, biztosan kinyílt a nem létező ejtőernyőm és mikor földet értem, ismét az olajért sorban állók oszlopában találtam magamat, kezemben egy műanyagvederrel, örvendtem, hogy na, ebbe aztán tölthetnek a hordóból, lesz otthon öröm, meg szalmakrumpli, vagy farsangi fánk, meg majonézt is keverhetünk, s amikor odaértem, miután telecsurgatták a vedremet (ami persze, egy kicsit összement a várakozásban és inkább homokozói játékvödörre emlékeztetett), kezdtem a pénz után kotorászni, de a nadrágon, ami rajtam volt, nem találtam egyetlen zsebet sem. Vakaróztam, tapogatóztam, a kereskedő is, a hátam mögött állók is mind fenyegetőbben kiáltoztak, aztán valahogy sikerült felébrednem...
    Azért írtam le mindezt, mert valamikor az volt a szándékom, hogy leírom az álmaimat, mert rengeteg vadság megesett már velem. De azt hiszem, mindenkivel. Egy idő után pedig rájöttem: kár ilyesmire az energiát pazarolni.
    Krúdy Álmoskönyve úgy is meg van már írva. Akit érdekel, olvassa azt. Vagy Freudot.


dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly
makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora
nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől
félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna meg
és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan
az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de ti áhítattal halgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

    A mellékelt képek szerzői:
Hajdú Attila (Szilágysomlyó): Zajártalom
Muhi Sándor: Nyomasztó álom (rajz)   

Október 2. (szerda) Milos, csupa jó híreket kapok felőled. Valahogy így képzeltem én is a felnövekedésedet: emlékszem, amikor ezt a könyvet megnyitottam, tulajdonképpen csak ígéret voltál, de ma már kommunikációra képes egyéniség. Kicsiny, felelőtlen, ezt elismerem, de a szükséges játékos és élelmes értelemmel megáldva. Megengedem hát magamnak, hogy ehhez igazodva egyre komolyabb témákkal tetézzem meg a számodra felgyűlt anyagot.
    Ma megint egy közírást emelek be a könyvbe, szerzője Siklósi Nándor, lapunknak több hullámban is szorgalmas és lelkes munkatársa - olyan, aki nem csak írja, hanem olvassa is az újságot. Neked elárulom, ez nem az igazi neve, csak akkor használja, amikor újságot ír. Hogy igazából kicsoda, ez most nem fontos. Mi a politológusi címmel tüntettük ki. Tulajdonképpen tolmács is volt korábban, meg zsurnaliszta is, aztán diplomata pályára lépett, ma is ott dolgozik; diplomáciai feladatait nem keveri össze az újságírással.
    Mi csak Nándinak hívjuk. És úgy gondolunk rá, bár a glóbusz túlsó oldalán tartózkodik éppen, mint egy nagyon közeli barátra. Egy időben Bukarestben is élt, akkor gyakorta találkoztunk, passzolt a szó közöttünk, életvidámsága, eredendő munkaszeretete és tisztelete imponáló. Sör és tréfakedvelő ember, olvasott, sok irányban tájékozódik - szóval, egy csomó erénye van, de ami a legfontosabb: tud írni. Elemzései, ahogy ő nevezi: "szösszenetei" remek gondolatfutamok, mindig fején találják a szöget. E-mailen keresztül tartjuk a kapcsolatot, s arról ábrándozunk, hogy egyszer majd, mindketten öreg korunkban, összejövünk majd együtt valahol Budapesten, egy sörkertben és egymás szemébe nézve ki-ki elmondja majd az egyenlegét: kiadás ennyi, bevétel ennyi, s maradtunk mennyivel?
    Nem egyszer jut eszembe, miközben a lapot készítjük, hogy Nándi lelkes, ám kritikus szemű, szigorú olvasónk. S ha adok a barátságunkra, akkor úgy intézem, hogy egy kicsit az ő szája íze szerint is alakítsuk a dolgokat.
    Az alábbi, a Romániai Magyar Szóban csütörtökön megjelenő cikke - bízva bízom benne, hogy nem paprikázza föl a zöldeket: a szemszög, amelyből megnyilatkozik, az élővilág védelmének céljait nem változtatja meg, csupán kitágítja és humanizálja.


Nem hagyhatjuk szó nélkül
Biodiverzitás

    A bennünket körülvevő természet sokszínűségét jelöli e szakszó, egyszerűbben: magának az életnek a sokrétűségét. Azt a gazdag világot, amelyet a megszámlálhatatlanul sok - biológiailag különböző - növényi és állati faj, fajta együttléte jelent. Az istenhívők a gondviselés csodájának tudják be, hogy ennyiféle ember, állat, növény van. Ha isten megteremtette, akkor biztosan szüksége is van rá! A környezetvédők ugyanezt bizonygatják, sokkal bonyolultabb és nehezebben érthető indoklással. (Mielőtt bármelyikük is elítélné kívülálló okoskodásomat, leszögezem: nem kívánok bölcsebbnek tűnni egyiküknél sem, céljaikat sem kérdőjelezem meg, kenyerüket sem akarom elvenni, sértegetni sem fogom őket!)
    Olyan ambientalista vagyok, aki úgy érzi: maga is része a biodiverzitásnak. S vele együtt megannyi embertársa, akik nem csak színben, arc- és testberendezésben, a körülményekhez való alkalmazkodásban különböznek, de tudásuk, hagyományaik és gondolataik révén a növényi-állatinál sokkal de sokkal gazdagabb világot alkotnak.
    És őket alig-alig védik. Mert ki áll ki a kipusztulóban lévő (az embertársa által évszázadokon át folyamatosan irtott) amerikai indiánokért, ausztráliai bennszülöttekért, európai zsidókért vagy akár a szórványokba szorult magyarokért? Ki készít fehér, meg vörös, meg zöld könyvet a mi "habitat"-unk folyamatoscsökkenéséről, a mi "vadászterületeink" és "fészkelőhelyeink" megszűnéséről, a mi párkereséseink hiábavalóságáról? Talán ezért nem tudtam igazából sohasem azonosulni zöld barátaimmal?
    Kolumbiában felmérték a tudósok és "nem kormányzati" segítőik: legalább kétezer madárfaj él a hegyekben, az őserdőkben, a hatalmas folyók síkságain - és a városokban. Él még vagy ezer kétéltű-faj, félezer emlős-faj, másfélezer édesvízi halfaj, a tenger élővilágáról nem is beszélve. A növényi gazdaságot jelzi, hogy csak virágosból (fanerogamok) van vagy harmincezer faj... Ezek legalább egytizede veszélyeztetett: a kipusztulás (kiirtás) szélén él. Csodálni való, védelemre szoruló - és óvni érdemes - biodiverzitás.
    Indiánokból mára alig maradt huszonvalahány törzs. A nemzetség vagy fajta szerint meg sem különböztetett parasztok elhagyják őseik földjét, és a városba túdulnak a kommunista gerillák és antikommunista antigerillák terrorja elől. Az országba sodródott százvalahány magyar gyerekei már egy szót se tudnak anya- vagy apanyelvükön. Ők talán nem veszélyeztetettek?
    Barátaimtól hallom, hogy a bukaresti magyarság vészesen fogyatkozik, gyorsabban és - arányaiban - nagyobb mértékben, mint az ugyancsak fogyatkozó erdélyi, partiumi, csángóföldi magyarság. Pedig a bukaresti magyar is sajátos fajta, amely nélkül sem Bukarest, sem a magyarság nem lehetne ugyanaz. Része a román-magyar történelmi biodiverzitásnak. Mégis: a Pozsonyba vagy Prágába, Szarajevóba vagy Chicagóba, Kazahsztánba vagy Izraelbe szakadt magyarok, de a történelmi "habitatjában" még túlélő ormánsági vagy székelyföldi, mátyusföldi vagy bácskai, bánsági vagy kárpátaljai magyar fajták fokozatos eltűnése okán is kevesebb könnyet ejt a világ, mint a dinoszauruszok és mamutok, az amazonasi pókmajom vagy az ámbráscet lassú kihalása miatt.
SIKLÓSI NÁNDOR
(a szerző politológus)

No és egy vers is, megközelítőleg hasonló stílben:


szívemben vonatok

már már azt is elfelejtettem hogy
magamra hagyottan őrzöm a
töltést az egymásra görgetett gránit
zúzalék illeszkedését nehogy
a sötétből váratlanul előrobogó
valamelyik szerelvény alatt
kilazuljon a pálya már már
látom is hányan gubbasztunk így
egymás mellett harmattól csatakos
ülepünket a porcsfüveken el-
igazítva láncban
földoldódva a közös
virrasztás kitartó örömében ám
a hajnal a szürke
reggeli köd csak magányos
alakom burkolja be didergőn
egy felkunkorított lemeszelt ütközőjű
vakvágány oldalán szívemben egymásnak
rontott kisiklott vonatok

    Illusztrációként Molnár Dénes néhai marosvásárhelyi grafikus két metszetét mellékelem.

Október 1. (kedd) Vállalva annak kockázatát, hogy este későn fejezem be a munkát, a mai lap lezárása után elugrottam a rendőrségig, hogy kiváltsam a két hete kérvényezett személyi kártyámat.
    A régi, koszlott, a rendészek által komótosan lapozgatható ódivatú szürke könyvecske (a köznyelvben a román hatásra mindenki úgy hívta: buletin...) helyett a vékony plasztikkártya olyan, mint egy elegáns belépőjegy a jövőbe.
Hogyis ne, amikor a leadott, azóta megsemmisített igazolványban még azt írta az érvényét veszti rovatban (románul valabil, franciául validité, angolul validity), hogy: -
    (Ha én ülnék napszámra a rendészirodán, stílusosan †-et tettem volna oda. Vagyis: "boldogan éltek, míg meg nem haltak".)
    Most viszont, a kártyán azt írja a megfelelő rovatban: 2002. szeptember 19-től 2052. július 29-éig!
    Ekkora nagyvonalúságot álmomban sem feltételeztem az itthoni közegek részéről. Megadták a lehetőséget számomra, hogy még ötven talányos esztendőn át tapossam ezt a sárgolyót!
    Engedélyem van rá, bárkinek meg tudom mutatni. Most már csak tőlem függ, hogy élek-e rendőrség adta jogommal, vagy egyszerűen fütyülök rá.
    Pillanatnyilag megfontolás tárgya e dilemma. Remélem, a felkínált ötven év elegendő lesz arra, hogy a kellő döntést meghozzam. Egyelőre nem kívánok túl hamar megválni a kártyától. Hiszen olyan vadonatúj - még fel se se kellett mutatnom senkinek...


az alagút járőre

alagutat az éjbe
csak a fény tud fúrni bármilyen
pislákoló halovány

azon át igyekszem vaksin
a túloldalra
ahol véget ér a káprázó szemű
botorkálás és elkezdődnek
az élet derengő holdudvarának fénykörei
egyre nagyobb a sziporkázás a ragyogás
beleszédül az átmenetekhez szokott
tekintet
az alagút járőre visszafordul
és a sötétség gyomrában silbakolva
méri végtelen útját
le-fel
le-fel

    Illusztrációként két fotó: az egyik Kissolymosi almák - a csíkszeredai Daczó Dénes felvétele, a másik a vitnyédi (Magyarország) Devecseri Bálint fotója - a Romániai Magyar Szó fotópályázatára beküldött munka.