Történelem
Magyar történelem alatt a
magyar nép és Magyarország
történetét értjük. Magyarország
létrejötte a magyar törzsek
kárpát-medencei honfoglalásához
köthető. Ettől kezdve több mint 1000 éven át
Magyarország története a
Kárpát-medence történetével volt
azonos. A magyar államalapítástól
egészen 1918-ig a magyar történelem egyben a Magyar
Királyság történetét is jelentette,
annak valamennyi lakójával együtt. A Magyar
Királyság több mint 900 éves
történetének legnagyobb részében az
egész Kárpát-medencét magában
foglalta, ez alól csak a 150 éves török
hódoltság kora kivétel.
1918-tól, illetve hivatalosan 1920-tól, a Trianoni
békeszerződés megkötésétől
Magyarország állami területe a
Kárpát-medence középső részére
korlátozódik. Ettől az időtől kezdve magyar
történelem alatt tehát elsősorban a mai
Magyarország területének
történetét értjük. Emellett a magyar
történelem keretébe tartozik az 1920 óta a
magyar államhatárokon kívül élő magyar
kisebbségek, valamint a más országokban élő
magyar emigráció története is.
A magyar történelem kezdetei
A honfoglaló vezérek (A
Feszty-körkép részlete.)
Bővebben: A magyar nép kialakulása
A magyarok előtti népek történetéről
lásd: A Kárpát-medence története a
honfoglalásig
Az ősmagyarság sztyeppei lovasnomád nép volt.
Legkorábbi ismert hazájuknak a Volga
vidékét tekinthetjük (Magna Hungaria). A 7-9.
század között a Don folyó melletti
Etelközben éltek. A besenyő támadások
következtében az ősmagyarok nagyobb része nyugatra
vándorolt.[1] 895-ben, a honfoglalás során az
egész Kárpát-medencét birtokukba
vették. A 10. század első felében kalandozó
hadjárataikkal rémületben tartották Nyugat-
és Dél-Európát („A magyarok
nyilaitól ments meg, Uram, minket!”), aminek az augsburgi
csata (955) vetett véget. Ezután a magyarok egyre jobban
rákényszerültek a letelepedett
életmódra, a földművelésre.
Árpád-kor
Géza fejedelem nyugat felé fordult, követeket
küldött a német-római császárhoz,
és keresztény papokat, hittérítőket
kért tőle, de munkáját már fia, az
„államalapító” I. (Szent)
István fejezte be. István (akinek pogány neve Vajk
volt) 1000-ben III. Ottó
közbenjárására és
biztatására koronát kért és kapott
II. Szilveszter pápától, így a Magyar
Királyságot a keresztény országok
közösségéhez kapcsolta.
Pogányfelkelések és trónharcok sora
után, a 11. század végén a népszerű
lovagkirály, I. (Szent) László végleg
megerősítette a keresztény magyar államot,
és elfoglalta Horvátországot 1091-ben.
Utódja, Könyves Kálmán fokozatosan
kiterjesztette fennhatóságát a legtöbb
dalmát város fölé, de Dalmácia a
későbbiekben hol magyar, hol a velencei
köztársaság uralma alatt ált.
A Magyar Királyságot 1241–42-ben, a Mongol
Birodalom nyugati terjeszkedése során Batu kán
Kék Hordája szállta meg közel egy éven
át, majd hirtelen elhagyták az ország
területét. A tatárjárás során
az ország lakosságának fele elpusztult vagy
rabszolgaként elhurcolták. A megszállás
idejét az adriai Trau várában
átvészelő, „második
honalapító”-nak is nevezett IV. Béla ezt
követően rendelte el a kővárak
építését az addig szokványos
földvárak helyett. Magyarország szinte valamennyi
várának alapja ebből a korból való. A
középkori Buda vára is ekkor épült,
bár a két királyi székhely ekkor még
Esztergom és Székesfehérvár volt.
„Nemesi nemzet”
A régi krónikákban megfogalmazott nemesi
ideológia szerint a honfoglaló magyarok szabad
jogállású leszármazottaiból alakult
ki a társadalom uralkodó osztálya, a magyar
nemesség, korabeli szóhasználattal a „magyar
nemzet”, míg a honfoglalók által
legyőzött népek utódaiból lett többnyire
a szolgai jogállású osztály, akiket a
késő középkortól kezdve jobbágyoknak
neveztek. A középkori magyar nemesség
létszáma rendkívül magas volt, kb. a
lakosság 5-7%-a. Ehhez hasonló arányú
nemességgel a történelemben csak
Lengyelország rendelkezett, míg más európai
országokban csupán 1-2% volt a nemesek
számaránya.[2]
A magyar nemesség nem volt vagyonhoz kötve, a magyar nemes
szegény paraszti életmódú is lehetett, a
különleges kiváltságok, az ezekhez
társuló büszke öntudat és az úri
cím akkor is megillették. A magyar nemesség
előjogait elsőként az Aranybulla rögzítette
1222-ben. Az uralkodót a nemesség választotta,
és az uralkodó jogtiprása esetén a
nemesség nem tartozott neki többé
engedelmességgel. A középkor során
kialakuló Szent Korona-tan szerint az ország
fölött valójában nem is emberi személy
uralkodott, hanem maga a Szent Korona.
„Nemesi nemzet”
A régi krónikákban megfogalmazott nemesi
ideológia szerint a honfoglaló magyarok szabad
jogállású leszármazottaiból alakult
ki a társadalom uralkodó osztálya, a magyar
nemesség, korabeli szóhasználattal a „magyar
nemzet”, míg a honfoglalók által
legyőzött népek utódaiból lett többnyire
a szolgai jogállású osztály, akiket a
késő középkortól kezdve jobbágyoknak
neveztek. A középkori magyar nemesség
létszáma rendkívül magas volt, kb. a
lakosság 5-7%-a. Ehhez hasonló arányú
nemességgel a történelemben csak
Lengyelország rendelkezett, míg más európai
országokban csupán 1-2% volt a nemesek
számaránya.[2]
A magyar nemesség nem volt vagyonhoz kötve, a magyar nemes
szegény paraszti életmódú is lehetett, a
különleges kiváltságok, az ezekhez
társuló büszke öntudat és az úri
cím akkor is megillették. A magyar nemesség
előjogait elsőként az Aranybulla rögzítette
1222-ben. Az uralkodót a nemesség választotta,
és az uralkodó jogtiprása esetén a
nemesség nem tartozott neki többé
engedelmességgel. A középkor során
kialakuló Szent Korona-tan szerint az ország
fölött valójában nem is emberi személy
uralkodott, hanem maga a Szent Korona.
A vegyesházi királyok kora
A magyar középkor emléke: a
diósgyőri vár romjai
1301-ben meghalt az utolsó Árpád-házi
uralkodó, utána pár évig hatalmi harcok
gyengítették az országot. Végül az
Árpád-házzal leányágon rokon
Anjou-dinasztia szerezte meg a hatalmat, és a 14.
században ezt meg is tartották. Károly
Róbert, az első Anjou-házi király
központosította a királyi hatalmat. Fia, Nagy Lajos
uralkodása alatt érte el az ország legnagyobb
kiterjedését. Az Anjou-királyok fővárosa
Visegrád volt.
A 15. században a Magyar Királyság Európa
egyik jelentős hatalma volt. Luxemburgi Zsigmond, majd
Mátyás király uralkodása alatt az
ország kulturális szempontból is
felzárkózott a legfejlettebb országokhoz. Az
ország fővárosa Buda lett, Mátyás
híres királyi udvarával (reneszánsz
korszak). Mátyást a Jagelló-házi
királyok követték a trónon. Ekkor azonban
már fenyegetett a török megszállás, ami
a 16. században véget vetett az ország nagyhatalmi
helyzetének és hosszú időre a
függetlenségének is.
Korai újkor (16–18. század)
Az ország három részre szakadása
Bővebben: Török hódoltság és
Török háborúk Magyarországon
1526-ban, a mohácsi csatában a törökök
legyőzték a magyar nemesi hadsereget, a küzdelemben II.
Lajos király és a főméltóságok
jelentős része elesett. 1541 után a Magyar
Királyság három részre szakadt: a mai
Magyarország legnagyobb részére kiterjedő
török hódoltságra, a mai Szlovákia
és Nyugat-Dunántúl területét
magába foglaló, Habsburg uralom alatti Királyi
Magyarországra és a török vazallus
Erdélyi Fejedelemségre. Ez a helyzet mintegy 150
évre állandósult. A magyar nemesség a
török területekről a Királyi
Magyarországra, illetve kisebb részben Erdélybe
menekült. A török hódoltság alatt maradt
magyar jobbágyok az Oszmán Birodalom alattvalói, a
budai pasa (vagy basa) és a földbirtokos,
katonáskodó török urak (bégek)
adófizetői lettek.
A Habsburg császárok a Királyi Magyarország
területén fokozatosan az abszolutizmus
politikáját vezették be és
megpróbálták a magyar nemességet
mindinkább megfosztani évszázados jogaitól.
Ez a Habsburgokkal szembeni nemesi ellenállást
alakított ki. A törökökkel szemben a
békés és a háborús korszakok
váltakoztak, a török és a Habsburg
területek között a végvárak rendszere
alakult ki. A magyar nemesség a törökök elleni
végvári katonáskodó életmódra
rendezkedett be. A magyar vitézeknek a török
túlerővel szemben tanúsított hősies
helytállására példának
említhető Eger, Drégelypalánk, Szigetvár
és Esztergom védelme.
Erdélyi Fejedelemség
Bethlen Gábor tudósai között
(19. századi festmény)
A 16. században szinte az egész magyarság a
református (kálvinista) vallás híve lett,
ami a Habsburgokkal való szembenállást is kifejező
„nemzeti üggyé” vált. Az új
vallás térhódítását nagy
mértékben elősegítette az erdélyi
fejedelmek támogatása. Miközben
Nyugat-Európában a kegyetlen
vallásháborúk tomboltak, az első erdélyi
fejedelem (aki választott királyi címéről
lemondott), János Zsigmond az 1568-as tordai
országgyűlésen a világon elsőként
törvényben rögzítette a lelkiismereti és
vallásszabadságot. A reformáció
erdélyi támogatása óriási
hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar
nyelvű irodalom fejlődésére is. Erdélyen
kívül jelentős magyar kulturális
központtá fejlődött a Rákóczi
család sárospataki udvara és Debrecen
mezővárosa is. A katolikus vallás csak a század
végétől a Habsburgok által megindított
erőszakos ellenreformáció eredményeként
nyerte vissza fokozatosan a támogatottságát, a
magyarság egészét azonban nem sikerült a
kálvinizmustól eltéríteni. (A mai
Kárpát-medencei magyarságnak is mintegy
ötöde a református egyházhoz tartozik.)
A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség
virágkora volt, az ország lakossága, elsősorban a
magyar nemesek, a kollektív nemességet birtokló
székelyek és a városi kiváltságokat
élvező szászok a másik két magyar
országrész lakosságához képest
jómódban éltek. Bethlen Gábor fejedelem
gyulafehérvári udvarában a tudományok
és művészetek bőkezű támogatásra
találtak. Bethlen Gábor a protestáns
uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a
harmincéves háborúba, aminek
következtében az Erdélyi Fejedelemség komoly
tekintélyre tett szert Európában.
A török kiűzése és Habsburg
abszolutizmus
Bővebben: A török kiűzése Magyarországról
A török uralom alatti országrész
településeinek jelentős része a kora újkor
során a háborús időszakok
pusztításai miatt fokozatosan eltűnt a föld
színéről, és a 17. század második
felére a terület néhány
önvédelemre berendezkedő mezőváros
kivételével gyakorlatilag elnéptelenedett. A
pusztulás okozója elsősorban nem is a
törökök uralma volt, hanem a kegyetlen
háborúk, különösen a Habsburgok
által alkalmazott idegen zsoldoskatonák szüntelen
gyilkolása, fosztogatása. A 17. század
második felében Zrínyi Miklós hősies
erőfeszítésekkel próbálta megszervezni a
törökök magyar vezetéssel történő
kiűzését az ország
újraegyesítése érdekében. A
Wesselényi-féle összeesküvés
során a Királyi Magyarország nemessége
1670-ben a Habsburgok ellen fordult, a szervezkedést azonban
leleplezték. Thököly Imre vezetésével
1678-tól még egy próbálkozás
történt a Habsburgok elleni szabadságharc
megindítására a törökökkel
szövetségben, azonban 1685-ben ez is elbukott.
A 17. század végére a Habsburg vezetés
alatt álló keresztény seregek a Temesköz
kivételével visszafoglalták a
középkori Magyar Királyság
törökök által elfoglalt területeit, amit az
1699-es karlócai béke szentesített. A 17.
század végén Erdélyt
visszacsatolaták Magyarországhoz (a Magyar
Királysághoz), de közigazgatásilag
különállt az ország további
területeitől, és az uralkodó által kinevezett
kormányzó irányította.[3] Ettől az időtől a
teljes Magyar Királyság a Habsburg Birodalom része
volt, A függetlenség kivívására tett
kísérletet a II. Rákóczi Ferenc
által vezetett szabadságharc a 18. század
elején, amely a kompromisszumos szatmári
békével zárult 1711-ben.
A 18. század folyamán a Habsburgok
németajkúak jelentős betelepítésével
szilárdították meg magyarországi uralmukat.
(Lásd: Betelepülések és
betelepítések Magyarországra).
19. század
A Batthyány-kormány tagjai, 1848
A nemzeti öntudatra ébredés nemcsak politikai, hanem
kulturális síkon is zajlott. A 19. század első
felében Széchenyi István által
megindított nemzeti reformmozgalom időszakát reformkornak
nevezzük. Erre az időre tehető a nyelvújítási
mozgalom és a magyar nyelv irodalmi szintre emelése is,
melynek betetőzéseként az 1844-es
országgyűlésen a magyar lett az ország hivatalos
nyelve.
Az 1848-as nemzeti forradalom nyomán Batthyány Lajos
vezetésével megalakult független magyar
kormány az évezredes társadalmi
berendezkedés gyökeres
átalakítását vállalta magára.
Így az áprilisi törvények
megszüntették a nemesi kiváltságokat
és a jobbágyságot. Miután a
Habsburg-ház teljesen törvénytelen módon
visszavonta az 1848-as magyar alkotmányt, Kossuth Lajos
vezetésével függetlenségi
háború kezdődött. Az 1848-as európai
forradalmak sorában legtovább a magyar
szabadságharc tartott ki, amelyet a Habsburgok csak
Oroszország katonai segítségével tudtak
leverni. A „népnemzet” újkori fogalma
alapján, a reformkor és a szabadságharc
küzdelmei, majd a szabadságharc bukását
követő passzív ellenállás
közösségkovácsoló évtizedei
során alakult ki végleg a mai magyar nemzet.
A nemzetiségek
A Magyar Királyság mindig is több
nemzetiségnek adott egyidejűleg otthont. A magyarság
története a középkor óta közös
volt például a Kárpátok között
élő szlovákokkal, az iparos németekkel, a
déli területeken élő horvátokkal, a
kárpátaljai ruszinokkal, a kereskedő zsidókkal[4]
és a vándorló cigányokkal.[5] A
török háborúk pusztítása
után azonban a magyarajkú lakosság aránya
minden korábbihoz képest drámaian lecsökkent,
a nemzetiségek aránya pedig megnőtt. Az ország
leginkább kiürült déli és
középső területeire a 18. században
tömegesen érkeztek a szomszéd
országokból betelepített szerbek és
németek (svábok), az országon belüli
népességmozgás keretében pedig a
horvátok, szlovákok, románok. A reformkor
idején a Magyar Királyság nagyobb
nemzetiségei sorában is a magyarokéhoz
hasonló nacionalista mozgalom bontakozott ki. A magyar
uralkodó osztály azonban elzárkózott a
nemzetiségek függetlenségi igényeinek
tárgyalásos rendezésétől, aminek tragikus
következményeként a Habsburgok a nemzetiségek
katonai erejét is szembe tudták fordítani a magyar
szabadságharc ügyével. A 19. század
második felében, különösen a
kiegyezést követően a kisebbségek nagyfokú
elmagyarosodása vette kezdetét, ami
különösen a németek és a zsidók
körében öltött tömeges méreteket.
Míg 1867-ben a magyarok még csak mintegy 40%-át
tették ki a Monarchia lakosságának, a
számuk 1900-ra 50%-ra nőtt!
„A boldog békeidők”
A szabadságharc leverését tömeges
kivégzések és bebörtönzések, majd
több mint két évtizedes diktatúra
követte. Az Ausztriával történt
kiegyezésre végül 1867-ben került sor, magyar
részről Deák Ferenc vezetése alatt. Ezután
a Magyar Királyság a dualista berendezkedésű
Osztrák–Magyar Monarchia társországa lett.
Az országban az alkotmányos királyi hatalom
mellett, a társadalom viszonylag szűkebb körére
korlátozódó (vagyoni alapú) parlamenti
demokrácia született.
A Parlament, Magyarország egyik jelképe (épült:
1885-1904)
A dualizmus korának fél évszázadát
„boldog békeidőknek” is nevezik. A korszak
jelképe az uralkodópár volt: az 1867–1916
között uralkodó Ferenc József és
közkedvelt felesége, Erzsébet királyné
(„Sisi”). A korszakot a liberalizmus politikája
jellemezte. Eötvös József vallásügyi
miniszter 1868-as liberális reformjai keretében a
világ első nemzetiségi törvényét
és világszínvonalú népiskolai
törvényt vezettek be. Az ország a következő
évtizedekben az ipar, kereskedelem, a tudományok,
művészetek, a társadalmi élet minden
területén hatalmas mértékben fejlődött,
jórészt behozva a nyugati országoktól
való évszázados gazdasági és
társadalmi lemaradást. 1873-ban Buda, Pest és
Óbuda egyesítésével létrejött
az új főváros. Budapest Európa leggyorsabban
növekvő nagyvárosa lett, lakossága húsz
év alatt megduplázódva milliósra nőtt.
A polgári osztály kialakulását
segítette a nagyfokú asszimiláció, amelynek
során a nemzetiségek egy része,
különösen az ország németajkú
lakossága magyarrá vált. A polgári
fejlődésben külön megemlítendő a
zsidóság szerepe, amely a liberális
légkör következtében a 19. század
második felében majdnem egymilliós tömegben
vándorolt be az országba
Kelet-Európából. Míg
Nyugat-Európában erősen terjedt az antiszemitizmus, addig
Magyarországon az 1895-ös XLII. törvény a
zsidó vallás teljes
egyenjogúsításáról rendelkezett.
A polgárság gyarapodása mellett azonban az
iparosodás túl gyorsan lezajló gazdasági
és társadalmi átalakulásai a paraszti
osztály tömeges elnyomorodását
eredményezték. A nincstelen agrárproletárok
jelentős része a városokba vándorolt és a
rohamosan fejlődő magyar gyáripar munkaerejét adva a
munkások növekvő osztályába illeszkedett be.
Az elnyomorodó falusiak másik része zsellér
lett a kapitalizálódó mezőgazdasági
nagybirtokokon. A nyomor előli menekülés
útjaként a századforduló éveiben
százezrek választották a
kivándorlást is, elsősorban az Amerikai Egyesült
Államokba.
20. század
Bővebben: 20. századi magyar történelem
A századfordulótól Trianonig
Az I. világháborúban Magyarország Ausztria
és Németország
szövetségeseként, idegen érdekekért
kényszerült több százezres
emberáldozatra az orosz és olasz frontokon. A
háború alatt az angol és francia külpolitika
törekedett az Oszták-Magyar Monachia
egységének megbontására, támogatva a
új nemzetiségi mozgalmakat. Az
Osztrák–Magyar Monarchia vereségének
közeledtével, 1918. október 28-án kitört
az őszirózsás forradalom, és 31-én
Károlyi Mihály vezetésével polgári
demokratikus kormány alakult. November 13-án IV.
Károly király eckartsaui nyilatkozatával a
királyság intézménye megszűnt
Magyarországon, és november 16-án
kikiáltották a Magyar
Népköztársaságot.
A trianoni békeszerződés: A Monarchia
területének feldarabolása
A volt Magyar Királyság területét a
köztársasági kormánynak nem sikerült
egyben tartania, mert a szomszédos országok,
Csehország, Románia és Szerbia igényt
tartottak a szlovák, román és
délszláv nemzetiségek által lakott
területekre, és az antant
támogatásával katonai intervenció indult
meg az Magyarország feldarabolására. Az
ország jelentős része francia, román és
szerb ellenőrzés alá került. Ez a
Károlyi-kormány bukásához vezetett,
és 1919. március 21-én az ország még
magyar kézen maradt részében a kommunisták
ragadták magukhoz puccsal a hatalmat. A fiatal
Szovjetunió mintájára megszervezett
Tanácsköztársaság uralma, a
magyarországi proletárdiktatúra mintegy fél
évig tartott. A kezdeti katonai sikerek után azonban a
több irányból szorongató túlerővel
szemben a kommunista hadvezetés is vereséget szenvedett.
Magyarország egész területét
megszállták a világháborút megnyerő
antant-országok csapatai.
A korábbi Osztrák–Magyar Monarchia területe az
I. világháború után számos
utódállamra bomlott. A trianoni
békeszerződés értelmében a volt Magyar
Királyság területének több, mint
kétharmada és magyar nemzetiségű
lakosságának majdnem egyharmada a környező
országokhoz került. A békeszerződés
eredményeképp a 325 411 km2 összterületű Magyar
Királyság elveszítette területének
több mint kétharmadát, (az ország
Horvátország nélküli területe 282 870
km2-ről 92 963 km2-re csökkent), lakosságának
több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős
ország lakossága 7 615 117 főre esett vissza.
A Trianon utáni Magyarország
története
Horthy-korszak
A két világháború között, 1920.
március 1-jétől 1944. október 15-éig a
Magyar Királyság kormányzója Horthy
Miklós volt, akinek a vezetésével
korlátozott parlamentáris demokrácia
működött, amely a dualizmus idején működő
rendszer újjáélesztése volt. A politikai
hatalom a nemesi úri középosztály
kezében volt (a fő képviselői ezidőtájt Bethlen
István és Teleki Pál), bár a 30-as
évektől polgári származású elemek is
feltűntek a palettán. A politikai vezetés hivatalosan
meghirdetett célja a volt Magyar Királyság
területeinek újraegyesítése, a területi
revízió lett. A nagy gazdasági
világválság hatására
megerősödtek a szélsőségek – elsősorban a
szélsőjobboldal – és a politikai vezetésen
belül is megindult a jobbratolódás (ld.
Gömbös Gyula és Imrédy Béla
miniszterelnöksége, zsidótörvények).
Magyarország a magyar területi revízió
politikáját támogató két
országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd a
legfontosabb gazdasági partner náci
Németországgal kereste az
együttműködést. Ez meg is hozta a várt
eredményt: 1938-ban a Felvidéken, 1939-ben
Kárpátalján, 1940-ben Erdélyben, 1941-ben
pedig a Délvidéken valósult meg részleges
területi revízió,
újraegyesítés. A Tengelyhatalmak
szövetségeseként 1941-ben Magyarország
belépett a II. világháborúba.
II. világháború
A magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak
Németországnak a Szovjetunió elleni
háborújában a keleti fronton. Magyarország
ugyanakkor a belpolitikájában is mindinkább
teljesítette Németország követeléseit.
A zsidó, illetve zsidó származású
lakosságot törvényekben fosztották meg
állampolgári jogaitól, majd 1944-ben több
százezer embert hurcoltak a német
koncentrációs táborokba, ahol
többségük kínhalált halt.
A német vereség közeledtével a
Horthy-kormány megpróbált átállni a
szövetségesek oldalára, a
próbálkozás azonban elbukott, és a
németek megszállták az országot. Horthyt
hamarosan lemondatták és a németek által
támogatott nyilaskeresztes párt vette át a
hatalmat. A nyilas terror vérengzésében a
polgári lakosok ezrei vesztették életüket.
1944-45 telén a háborús front fokozatosan
átvonult egész Magyarországon, a szovjetek
kiűzték a németeket és megszállták
az országot. A háború sok áldozatot szedett
a lakosság soraiban, a legpusztítóbb Budapest
ostroma volt.
A II. világháborúnak Magyarországon mintegy
félmillió polgári és katonai
áldozata volt a származásuk miatt
haláltáborokban megölt százezreken
kívül. Az ország infrastruktúrája
elpusztult, a nemzeti vagyon döntő részét a
németek és a szovjetek elrabolták. Valamennyi
visszacsatolt terület is elveszett, és a magyar
polgári lakosság ezután súlyos
megtorlást szenvedett el a szomszéd országokban,
Szlovákiában
(állampolgárságtól való
megfosztás, kitelepítés),
Kárpátalján (deportálás, gulag-
munkatábor) és különösen
Vajdaságban (délvidéki vérengzések).
1945–1989
1956. október
Az ország lendületes
újjáépítése és
néhány éves többpárti parlamenti
demokrácia után a Szovjetunió által
támogatott kommunisták vették át
választási csalással a hatalmat, és az
országban egypártrendszert alakítottak ki. Az
50-es évek első felében Rákosi
Mátyásnak és társainak a
sztálinizmus mintájára kiépített
totális diktatúrája alatt a politikai
ellenségnek, illetve osztályidegennek
nyilvánított emberek százezreit
kínozták meg és végezték ki.
Az 1956-os forradalom a magyar nép
egyedülállóan bátor kísérlete
volt a rákényszerített sztálinista
diktatúra és a szovjet megszállás
lerázására. Nagy Imre lett a miniszterelnök,
aki a népfelkelés sodrában szakított a
Varsói Szerződéssel, kikiáltotta
Magyarország semlegességét, és
visszaállította a többpártrendszert. A
forradalmat szovjet csapatok verték le, és új
kormány alakult Kádár János
vezetésével. Visszaállt a kommunista
egypártrendszer. A forradalom leverése utáni
néhány zűrzavaros nap alatt a lehetőséget
megragadva mintegy százezren nyugatra emigráltak. Nagy
Imrét és a forradalom néhány
vezetőjét, valamint több száz
résztvevőjét a rezsim kivégezte, majd 1963-ban
amnesztia következett.
A megtorlás kb. ötéves korszakát politikai
enyhülés követte. A Szovjetunió által
irányított politikai-gazdasági
szövetség (KGST vagy „szocialista tömb”)
többi országához képest a
Kádár-rendszer a kommunista diktatúra egy
viszonylag enyhe változatát alakította ki, amely a
hidegháború évtizedei ellenére a
nyugat-európai országokkal is bizonyos kapcsolatot
tarthatott. Az ország konszolidálásához
külföldi segélyeket is igénybe vettek, ami az
1973-as olajválság után Magyarország teljes
eladósodásához vezetett.
A rendszerváltás óta [szerkesztés]
Az 1989-ben bekövetkező rendszerváltás legfontosabb
politikai aktusa a Harmadik Magyar Köztársaság
kikiáltása volt Budapesten 1989. október
23-án, majd 1990-ben a köztársaság első
demokratikus Országgyűlésének,
kormányának, köztársasági
elnökének, illetve a tanácsokat
felváltó demokratikus önkormányzatoknak a
megválasztása. A politikai átalakulás
azonban a súlyos gazdasági helyzetet nem
enyhítette. A társadalmi intézmények
átalakulása csak lassan történt meg.
Magyarország 1990-től kezdve a nyugati (euroatlanti)
integrációra törekedett. 1999-ben tagja lett a
NATO-nak. Az afganisztáni NATO-hadműveletekben szinte a
kezdetektől részt vettek magyar katonák: először
csak egy orvosi kontingens, majd 2003 óta egy
lövészszázad is kiutazott. Az MH Tartományi
Újjáépítési Csoport munkája
főleg járőrözésből, kísérési
és szociális feladatokból áll.
2004. május 1-jén Magyarország csatlakozott az
Európai Unióhoz. 2007. december 21-étől az EU
schengeni övezetének tagja, így megszűnt az
állandó határellenőrzés a
magyar-osztrák, a magyar-szlovén és a
magyar-szlovák határon.
Vissza a főoldalra
Vissza
Magyarország fekvéséhez, határaihoz
Tovább
Magyarország népességéhez