Szamosújvár környéki falvak

Kérőfürdő

    Az XVII század óta Szamosújvár befolyása alatt élő Kérő község ma már közigazgatásilag
is Szamosújvár része. A mindmáig harmadrészt magyarok által lakott kis falu nevezetessége a
községtől keletre a Kis-Szamos bal partján található
Kérőfürdő. A hideg sós-kénes
ásványvizet 1824 óta használják gyógyászati célra. A fürdőt kiépítő Czakó János kincstári
pénztárnok azonban kései alkimistaként minden vagyonát aranycsinálásba fektette (az 1830-as
években!) és még a kincstár pénzéből is sikkasztott erre a ’nemes’ célra. Így a fürdő is
árverezésre került és 1851-től a Zakariás család tulajdonában kerül. A fürdő aranykora a
századfordulón volt, az úri közönséget óránként társaskocsi hozta a szamosújvári állomástól a
carrarai márványból kiépített kádakba. Messze földön híresek voltak a Kérő-fürdői zenés-
táncos ’vigalmak’.    
    Napjainkban a fürdő egy román magánszemély tulajdonában van, aki évről évre próbálja
darabonként felújítani azt. Noha a századforduló világából nem sok maradt napjainkra, ha
másért nem, egy egyszerű strandolásért mindmáig érdemes felkeresni az egykor szebb
napokat látott fürdőt.

Ormány

      Kérőtől gyalogúton északnyugatra mintegy két-
három kilométerre, a hasonló nevű patak völgyében
található Ormány. A mintegy 600 fő által lakott falut
betonúton Dengeleg felől lehet megközelíteni.  
      Árpád kori alapítású falu, eredetileg várvédő

katonák lakják. Az első román lakók 1696 után
jelentek meg a faluban. Ekkor a község jelentős része
a szamosújvári királyi uradalomhoz tartozik. Ezt az
uradalmat III Károly 1717-ben átadja az újonnan
alapított román görög-katolikus püspökség
tulajdonába, így ezekben az évtizedekben települnek
be tömegesen románok a településre. 1736-ban újabb
birtokcsere történik, a román püspökség
Balázsfalvára költözik, a falu az örmények által ekkor
alapított Szamosújvár birtoka lesz. Állandósulnak a
konfliktusok az falu kisnemesi státuszú magyar
református lakói, és az őket jobbágyként kezelni kívánó szamosújvári örmény városvezetés
között. Az 1810-es ínséges években igen sokan elvándorolnak, a románság egyre erősebb
többségbe kerül, 1850-ben már csak mintegy 100 magyar lakik a faluban. Mikor 1864-ben 42
évnyi szolgálat után meghal Deési János lelkész, már nem elég erős a gyülekezet ahhoz, hogy
el tudjon tartani saját lelkészt. Így az elmúlt másfél évszázadban általában máshonnét
beszolgáló lelkészek látták el a napjainkra elfogyó gyülekezet lelki gondozását. A falu utolsó
református lakója 1999-ben halt meg.
      A gyors asszimilációhoz minden valószínűség szerint az is hozzájárult, hogy míg 1850-óta
jól működő román görög katolikus iskola volt a faluban, addig a magyar anyanyelvű
tankötelesek az állami népiskola 1897-es megalakításáig szinte egyáltalán nem jártak iskolába!
1918-után ismét megszűnt a magyar nyelvű oktatás.   
       A falu
református temploma a XIII. század végén épült. Építtetője a Kökényesradnót
nemzetségből származó Rénold comes, vagy annak apja János. Az egyenes szentélyzáródással
és félköríves ablakokkal épült román stílusú templom értékét növeli, hogy középkori egységét
és részleteit nagyrészt megőrizte. Egykori szentélyében XIV. és XVII. századi, magas
technikai színvonalú falfestések maradványai láthatók. A templom nyugati, bélletes gótikus
bejárata az 1910-es években, Kós Károly szellemiségét őrző, szecessziós stílusú,
bronztáblákkal borított kétszárnyú kapuval gazdagodott. A nyugati homlokzat előtt álló
harangtornyot a XVII. században ácsolták. Harangját 1697-ben öntötték. A temetőkertben a
19. századból és XX. század első feléből származó értékes sírkövek láthatók.
      A templom teteje a gyülekezet elfogytával a 90-as évek elején omlott be. Ekkor még egy
védőtetővel alacsony költséggel lehetett volna gondoskodni megmentéséről. A rongálások és
az időjárás hatására azonban állaga azóta rohamosan romlik, annak ellenére, hogy a templom
kiemelkedő műemléki értékét senki sem vitatja. A harangot 2003-ban beszállították
Kolozsvárra. 2006-ban a rommá vált épületben már csak néhány helyen láthatóak a freskók
nyomai. Így ment tönkre az egyik igen értékes nyolcszáz éves falusi templomunk.

Néma
              





























      A faluközpont fölé magasodó dombon álló, egyenes szentélyzáródású, kváderkőből
falazott kis
templomot 1260 körül emeltethette Némai Miklós. A szentély mindhárom falát
egyenes záródású ablakok törik át. A zömmel törtkőből épült templomhajó, annak kapuzata és
ablakai ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy még a középkor folyamán - valószínűleg a XIV.
század végén - átépítették. 1839-ben szintén felújították, lehetséges, hogy ekkor a
templomhajót is kiszélesítették. Rendkívül szép építészeti részletei, XIII. századi kőfaragványai
(pl. a diadalív két, egymástól eltérő nagyleveles féloszlopfője) és a szentélyben talált középkori
falképtöredékek (pl. XV. századi apostolgaléria Szt. Jakab apostollal) igényes megrendelőről és
mesteri építőkről tanúskodnak. Ezt támasztja alá, hogy a hagyomány szerint egykor a ’fehér
barátok monostora’ állt a templom mellett. A templomkert egyben temető is. Benne XVII.-
XX. századi szép sírkövek láthatók.
      Az 1960-as évekre rossz állapotba került templomot 1961-ben még renováltatta Bányai
Ferenc szórványlelkész. Ekkor fedezték fel a meszelés alatt az középkori freskókat. Sajnos ez
a felújítás nagyban hozzájárult a templom későbbi pusztulásához. Egyfelől a templom
műemléki értéke miatt kötelezővé tették tető zsindellyel való fedését. Ez a hagyományos
tetőfedési mód valóban igen szép, azonban folyamatos karbantartást kíván, amelyre egy ilyen
elöregedő, elfogyó gyülekezet nem volt képes. Másfelől a restauráláskor betongerendákat, erős
cementes habarcsot használtak, ezek pedig igen károsak a régi falszerkezetekre. (pl.
lehetetlenné teszik a falak átlevegőzését.)
      A gyülekezet napjainkra csaknem teljesen kihalt, a gondozatlan templom pusztulásnak
indult. A tető tíz éve beomlott. A templom XVIII. századi fából készült berendezése, közöttük
a padok, a szószék-korona, az úrasztala és a csillagos mennyezet-kazetták a rongálásnak és az
időjárásnak köszönthetően mára teljesen elenyésztek. A középkori falfreskókat az eső áztatja,
2006-ban bedőlt az egyik oszlopfő is. Mindenféle felújítási terv ellenére a templom
elpusztultnak tekinthető.
      A falunak egy hírhedt és egy híres lakója volt. Itt volt lelkész 1815 és 1823 között
Csernátoni Vajda Péter a szülői háztól messzire távolodott püspökunoka, kinek rémtettei
évtizedekig szinte népi mondákká növekedve jártak szájról szájra. Vajda Péter többek között
kiásta és éjjeliedénynek használta apja koponyáját, megdöglött lovát úri pompával temette el és
felette prédikációt tartott, és ’egyéb viselt dolgai le nem irhatóak’. Megemlékezik róla mások
mellett Nyírő József is.
      Itt bujdosott a szabadságharc leverése után az örmény származású
Gajzágó Salamon
(1830-1898) aki később országgyűlési alelnök, majd 1870 és 1892 között az Állami
Számvevőszék elnöke volt. Mivel feleségül vette a községben birtokos özvegy br.
Toroczkayné Macskássy Katalint maga is falusi birtokossá lett.


Dobokai -
dombvidék
   Néma Szamosújvár és Dés között a Kis-Szamos
egyik nyugati mellékvölgyében fekszik. A ma
mintegy 800 fős lakosságú falun átfolyik a Kabalás
hegynél eredő némai-patak, amely a falu
központjától mintegy 5 kilométerre torkollik a Kis-
Szamosba. Az elmúlt évtizedekben a falu az egykori
bekötőút mentén a főút fel terjeszkedett, a falu
központja azonban nem a főút mellett, hanem attól
több mint 3 kilométerre található.
      Az kora középkori magyar alapítású falu sorsa
hányatott, a XVII század háborúskodásaiban
többször elpusztítják, és a sokat szenved a Rákóczi-
szabadságharc alatt is. A XVIII században a
lakóinak többsége már román, a magyarok aránya
folyamatosan csökkent, a XX század elején már
nem érte el a 20%-ot sem. A falu teljes
elrománosodást többször próbálták telepítésekkel
megakadályozni. 1847-ben Bodor Domokos helyi
birtokos 40 luteránus szlovák családot telepített le a
faluban, ezen családok azonban nem
elmagyarosodtak, hanem elrománosodtak.  1940-
ben Észak-Erdély Magyarországhoz történő
visszacsatolása után az ONCSA mozgalom
keretében 42 házat építettek a faluban, amelyekbe
székely református családokat telepítettek
(többségüket Parajdról). 1944 októberében a román
csapatok visszatérte után ezeket a családokat a
Kovács István lelkésszel együtt elűzik, a házaikba
románok költöznek be.