/*Nem most írtam, konzervblog. Remélem fogyasztható még.:)*/
Úgy ment az a hét, hogy egésznap dolgoztam, aztán este, éjjel Krisztivel beszélgetés, távszeretés, hiányozás. Akkor született bennem a felismerés.
Nem is tudom, miről beszélgettünk, de hirtelen leesett a tantusz, hogy a legutóbbi hétvégénken mennyire jó volt együtt létezni. Végül is, semmi különleges nem történt aznap, Tokajban voltunk, jól éreztük magunkat, tervezgettük, hogy mit kell venni estére. Sütit akartunk csinálni. A hegycsúcskákat. Szóval, akkor esett le, hogy milyen jól működünk. Tisztára olyan igazi volt. Bevásárlás, otthon főzőcske, majd alvás. Nem tudom átmegy-e, de ez olyan jó volt, nem randevúzgatás, nem udvarlás, hanem együtt-működés. Működőképesek vagyunk együtt. Jó együtt. Nagyon komoly dolgok ezek. Nem tudom igazán jól átadni.
Szerintem álmodok. Ezt már elmeséltem Neki. Jól szórakozott rajta, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ébren vagyok.
Szerintem elaludtam nyáron.
Reggel angolra kellett menni, utána ledőlhettem, elnyomott az álom. Mostanában sokat beszélgetek azzal a lánnyal a plurkon. Nem is igazán értem, mi zajlik. Azt tudom, hogy nagyon jó vele eltölteni az időt, és el is töltjük. Órák hosszat tudunk beszélgetni, hülyéskedni valamin. Nem tudom, csak megszólítottam, és azóta van ez. Megnéztem az iwiw-en is, tetszik, aranyos lány, bár utálja ezt a jelzőt.
Ez lehet, elaludtam.
Sokat beszélgetünk, sokat gondolok rá, azért álmodok ilyeneket. Fel kéne kelni, angolházit kell csinálni, meg el kell menni bicajozni, mert edzeni kell a Balatonkörre. Fel kéne kelni, biztos hazaért már, csetelhetnénk tovább. A múltkor betette egy fotóját, ami Quimby koncerten készült. Hú, azon de szép!
Tetszik. Szerintem szerelmes vagyok, vagy mi?! Nem gondoltam volna, hogy egyszercsak így puff. Fel kéne kelni. Jó ez az álom, dehát minek, ha csak álom.
Jó, persze, a Balatonkört már lenyomtuk, meg november van, meg hideg. Mennyire jó volt, mikor pittyegett a telefonom. Tudtam, hogy Kriszti ír. Mennyire tudtam, hogy jól van minden. A körön rendesen doppingolt végig, akkor már súlyos volt az állapotom. Aztán lassan a nyár eldobta magát, szeptemberben volt a Vidor, akkoriban kicsit voltak gondok, de okosak voltunk, és megoldottuk. Megbeszéltük. Kompromisszumot kerestünk, és találtunk.
A végső húzás a szeptember 19.-e volt. Mentem Hacktivityre, és aztán találkoztunk. Már ismerősként félig. Öleléssel köszöntött. Fantasztikus volt. Hajhúzás, uzsifelezés, kézenfogvamenés, csókolózás. Mint a kis tizenévesek, csak komolyabban.
Többedjére le kell írjam, milyen remek nyár volt. Elnagyoltan emlékszem a dolgokra, el voltam foglalva Krisztivel. A többi csak úgy ment.
Szóval ömlengek, igen. Sokszor egy dologra gondolunk. Nem hiszek ilyesmiben, de van valami telepátia köztünk. A múltkor lelkendeztem Petiéknek, hogy legszívesebben kiplakátolnám a várost, hogy mennyire szeretem. Nem beszéltünk össze, másnap leírta így a blogján Ő is. Hihetletlen. Telepátia. Nem tudom. Wifi.
Úgyhogy ez van. Sok értelme nincs ezeket leírni, mert a Miénk, senki más nem nagyon értheti. Csak jól esik kommunikálni, hogy Vagyunk, Létezünk, így Ketten. Nagyon jó. Nagyon szeretem, és Ő is engem. Tök jó ébren.