Default

By Andris | Published: 2009, November 9 23:54

Nos, korareggel elvittem Krisztit az állomásra, hatharminckor keltünk. Ez megint olyan igazi dolog, az együttkoránkelés. Mint az első közös evés, főzés, meg az ilyenek. Reggel azért morocos az ember, dehát ha ilyen mosolyokat kap, akkor múlik a morcosság.
Ez is gyönyörű hétvége volt, sokat nem akarok írni, legyen csak a Miénk. Túristvándiban voltunk, kocsikáztunk, megsimiztük a lokál lolketet, láttunk mókust is. Szép őszies időnk volt, úgy általában remek volt az egész.
Kapott egy kaktuszt tőlem, aztán elnevezte Ábelnek. Ma már előadáson is volt a kiskaktusz, úgyhogy úgy érzem, megfelelő kezekbe került. Csokit is adtam, de az csak olyan kommersz ajándék, szóra sem érdemes. Bár a csoki mindig jó.

Nagyon jó ez, nagyon jó. Szeretni, meg szeretve lenni. Nagyon jó. Most négyszer aludt itt, és nagyon fura, hogy ma már nincs itt. Hiányzik a hangja, meg egyáltalán a jelenléte. Nem rossz hiányzás ez, mert tudom, hogy hamarosan újra látom, csak hirtelen fura. Jobb lenne, ha egymás közelében lennénk, ennyi. Valahogy a részemnek érzem, és defaultnak hogy közel van.
Gyönyörű hétvége volt…

Na…
Holnap tízre megyek a kórházba, remélem nem húzzák túl sokáig, mert egykor meg találkozóm van a suliban. Kapok majd igazolást erre a sok orvoshozmászkálásra, dehát sokat érek vele.

Posted in élet | Leave a comment

Rövid napok

By Andris | Published: 2009, November 4 22:04

Ez a nap is jórészt orvosnál telt.
A fennmaradó “rengeteg” idővel meg ugye sokat nem lehet kezdeni, én nem tudok kieső másfél órákban dolgozni, így ma is minden állt. Nem tudom, mi lesz. Nem tudok leülni egy kieső húszpercre, hogy akkor most szakdoga. Nem megy így. Ezt a félévet megint be fogom szopni, és az most ebben a szeptember 19.-e óta tartó szituációban nem lenne jó. Amúgy sem, persze.
Tessék, most is blogot írok. Most mit csináljak. Depressziós vagyok ettől az egésztől rendesen.

Annyi biztos, hogy holnap jön Kriszti, és nem nagyon fogok egyébbel foglalkozni, mint kettőnkkel. Régen találkoztunk, két hétvége kimaradt most. Nehéz, nagyon nagy hiányzás van, de megéri még így is. Hogy ne érné meg…
Szóval, kell néha egy olyan hétvége, amikor olyan dolgokat csinál az ember, amiket hétvégéken szokás.
Annyira jó volna már úgy dolgozni, hogy be lehessen osztani. Mert az ilyen szakdoga-jellgűekből az van, hogy éjjelnappal lelkiismeretfurdalás, mert most is épp kéne csinálni.
Nem jó ez így. Túl akarok esni rajta, aztán élni. Úgy melózni, hogy adnak érte pénzt.
Jó elég a panaszkodásból, majd lesz valahogy. Nyomjuk neki padlóig, azt’ majdcsak kiadja. A tanszéki munka most igencsak kedvemrevaló ilyen szempontból, mert keresek is vele, jó csinálni is, és nem eszi meg az összes időm. Szerettem tanítani is, de ez most sokkal jobb.

A Fullcircle fordítógárdában úgy néz ki, előléptem. Mostantól enyém a Letters rovat, mivel aki eddig fordította, nem ér rá. Eddig a régi számokat fordítottam, most, hogy ezek elfogytak, nagyon jól jött ez a lehetőség. Majd egyszer idelinkelem, miket fordítottam én. Jelenleg egy szám van kint, amiben munkám van, de még sok van bent szerkesztés alatt. Majd ha kijönnek, akkor mutatom, de a fenti linken ki lehet bogarászni, mit alkottam.

Szóval, elbizonytalanodtam kicsit, hogy mi lesz. Ez a sok orvoshoz rohangálás elveszi az időm. Nem azt mondom, dolgozok én így is, nem a betegeskedéssel van a baj, attól volna időm. Majd kérek igazolást a dokitól, vagy nem is tudom. Jó lett volna végezni ebben a félévben. Ki tudja, összejön-e?
(Én nem.)

Posted in élet | Leave a comment

Kórházban jártam

By Andris | Published: 2009, November 3 22:40

Jelen napokban kábé minden összejött. József macskám is elég beteg, és most nekem is kiderült valami. A nyakamon bedurrant egy izé (Ne kérdezd, nem tudom. Felszíni. Nem vészes), és jól bedagadt. A hétvégén nem történt semmi, csak szenvedtem, aztán tegnap mentem háziorvoshoz, aki tovább is küldött a Fülorrgépészetre. Nyolcra mentem ma, totál H1N1 pánik, dokik, nővérkék maszkban, és mindenki azt nézi, ki tüsszent kire, biztos infulenzás. (sic)
Fiatal, lelkes dokinéni megvizsgált, először a bajom kívülről, aztán ha már ott ültem, akkor orromba, számba, fülembe is belenézett. Fülorrgépészeknél ez megy. Nem részletezném, utálom ezeket a vizsgálatokat, nagyon kellemetlenek. Mindenféle hideg fémet dugdosnak, és mondjam, hogy “HÍ”. Mondtam, hogy Hí, de az lett belőle, hogy Öh. Részletkérdés.
- Tud róla, hogy orrsövényferdülése van?
- Ööö, igen. Mostmár tudok.
Vette a lapot, elég barátságos volt, lelkiismeretes, és alapos.
Mostmár tudom, hogy van ilyenem is. Hogy ez most nekem jó-e, vagy sem, és ha nem, akkor miért de?! Utána fogok nézni az interneteken, hogy mi is ez. Szerintem életben fogok maradni, nem éreztem a pánikot.
Aztán átküldött egy másik vizsgálóba, ott szigorú, ám remek dokibácsi fogadott. Olyan igazi arc. Bírom.
Megnyomkodta, és mondta, hogy ne toljunk ki egymással, ha most megműti, az jó lesz, de két hétig járhatok utókezelésre. Ha várunk, míg meggyógyul, akkor frankón megműti jövőhét kedden, és el is van felejtve. Szóval meg leszek műtve. Még sosem voltam műtve, azért érdekes ez. Dokibácsi mondta, hogy akkor kedden tízre, és készüljek.
- Hogyan készüljek?
- Hát… …lélekben.
Úgyhogy meg leszek műtve, ezt is ki kell próbálni. Nem egy komoly valami, de azért ha lehetne, kihagynám. Sajnos nem lehet.
Úgyhogy most kinlódok, eléggé fáj ez, de szedek rá valami mérget, attól elvileg jobb lesz.
A legkellemetlenebb az egészben, hogy fél napjaim elmennek ilyenekkel, pedig a 24 óra is kevés mostanában. Szakdoga, tanszéki munka, angol, fullcircle, maradék tárgyak. Illene itthon is tenni valamit, elmosogatni, főzni, meg mindenféle. És persze ami nagyon fontos, hogy Krisztimre is időt kell szánni. Édes, édes, kötelezettség, a nap fénypontja.

Posted in élet | Leave a comment

  • Barátok