Mikor visszaértünk Csicsóról, és utána valamelyik nap elmentünk a kocsmába, hogy még egyszer összetrombitáljuk a társaságot, mielőtt Gáborék visszatérnek Angliába, jól eloltottuk a szomjunkat mindannyian.
Pont nem erről akarok írni, csak betájoltam a dolgot időben.
Mikor hazaértem, beírtam a plurkre, hogy új idők szelét érzem, vagy valami hasonló hangzatos marhaságot. Meg is igértem, hogy kifejtem, miért, és hogyan, és egyáltalán.
Nos, arról van szó mindössze, hogy valahogy ezen az őszön is ugyanazt a várakozással teli magabiztos nyugalmat érzem, mint mikor először voltunk Csicsón. Akkor még Viola volt ott, meg Gábor rajtam kívül, ölték is egymást, ahogy kell, de ez most nem jön ide sehogy.
Valahogy megint ez az érzésem van, hogy fordulni fog valami.
Akkor egy új szak három éve állt előttem, és úristen, hova is lett ez a három év?!
Aki itt volt, tudja, mi minden történt, borult, épült, törött el, javult meg, és kecsegtetett a hiú remény. Dehát, tudjátok. Vagy majd visszaolvassátok, ha akarjátok. Gyakorlatilag erről szólt ez a blog.
Most az van előttem, hogy három-négy hajszál van csak hátra a suliból, két tárgy, egy szakdoga, és egy államvizsga. Már végezni kellett volna, dehát, ez így alakult. Azzal a szupporttal, ami nekem az elsőévben volt, már végeztem volna. Ez így puffant.
Most álláskeresésben vagyok, és ki is néz egy egész jó. Tegnapelőtt azt mondták, hogy majd tegnap beszélünk, de még ma sem hívtak. Az angolomat akarták tesztelni, hogy jó-e? Még holnap azért várom a hívást, mert elég elszántnak tűntek. Petinek köszönhetem egyébként ezt a lehetőséget, ő protezsált be. Úgyhogy meg is köszönöm itt is, a végeredménytől függetlenül. Segített a cévét, meg a motlevelet is megcsinálni nagyonjóra.
Megaztán,
ma például mentettem és töröltem a telefonomból 150 sms-t. Még abból az időszakból származóakat. Jobb ez így. Amolyan lezárás, vagy mi. Bár, hiszem, hogy kábé a halál zár le dolgokat az ember élete során. Ez most nem ilyen depis hülye duma, mert nem vagyok depis. Szerintem úgy van az, hogy minden fokára rá kell lépni a lépcsőnek, minden tapasztalat kell. A rossz emlék is, a hiányzás is, az elhagyódás is, meg minden.
Ennyit egy backup lelki oldaláról. A praktikus oldala az az, hogy Kriszti SzIN-en van, és így van helyem sms-t kapni tőle, és sms-t írni neki. A fene tudja, ez is lelki oldal, de mindegy.
Totál üres így a nap, hogy nem tudunk nyugodtan beszélni esténként, meg akármikor, amikor ráérünk, dehát, így megy ez. Addig marad az sms.
Igazából, sokat nem írtam arról a szélről, ami az új időké, dehát szerintem leszűrhető volt, mit akartam mondani.
Ugyanúgy várom az őszt, mint 2006-ban.
Akkor az egy csodálatos időszak volt, minden szomorúságával együtt is.
Most úgy érzem, megint jön egy ilyesmi. Az előző két ősz elég vacak volt, se íze, se bűze, csak úgy lement. Nagy kínlódás volt az egész. A legjobb dolgok spontán történnek, és csuklómozdulatokkal, nem pedig izzadtságszaggal.
Akkor most ez háromévente így lesz?
Új idők szele?
Posted in élet Comments closed
Balatonkör 2009 (2. rész)
Valahol egy fonyódi csárdában hagytam a szálat, ahová már akkor mentünk, mikor állt és ázott a sátor. Az előző rész tartalmából, ha úgy jobban tetszik.
Persze már ekkor teljesen nyílvánvaló volt, hogy nem fogunk ketten elférni Gáborral egy papíron kétszemélyes sátorban. Abban a sátorban egyedül férek csak el, de akkor is csak éppenhogy. Gondolom nyílvánvaló, hogy az éjszaka nem alvassal telt, hanem forgolódással, nemelféréssel, és esőkopogás hallgatásával. Forrongott bennem, hogy holnap hazamegyek az első vonattal, mert igy ezt nem lehet csinálni. Reménykedtem, hogy szakadjon tovább az eső, és akkor muszáj lesz hazamenni. Nagynehezen kibekkeltem hatig az időt, aztán kimásztam a sátorból, és zuhanyozással, meg sétálgatással töltöttem az időt reggel nyolcig. Akkor bevásároltam valami ételeket, mert már nagyon éhes voltam. Betoltam egy fonottkalácsot, meg mindenféle szalámikat, és egy zacsi kakaót. Ezzel nagyjából jobban is lettem.
Gyors pakolás, lecsaptam valami 2800Ft-ot a csodálatos éjszakáért, és körülbelül 20 perc alvással a hátam mögött, nekiindultunk Balatonboglár irányába.
Sokra nem emlékszem erről a részről, mert egyszerűen nincs mire. Teljesen átlag Balatonkörnyéki nyaralóövezetek, balról Balaton, alattam út, jobbra sín és országút. Remekül haladtam ekkor, semmi nyoma nem volt az előző napi szenvedésnek, jó volt tekerni, legalsó fokozat, ideális pedálfordulatszám. Általában én haladtam elől, hogyha valami cucc hullana, akkor Gábor meglássa. Mindenképp jobb elöl menni, nem annyira szeretek igazodni.
Eltekertünk a jó öreg boglári üdülő mellett is, ahol vagy háromszor, négyszer nyaraltunk Attilával, meg Sanyival, dehát már csak a fele van meg, azt is felverte a gaz. A telek másik részén valami nagy épület nőtt ki a dudva helyett. Így megy ez.
Valahol Szárszón megálltunk meginni a napi első fröccsöt, meg pihenni is. A fröccs drága volt, ásványvizet tettek bele, és a pultoslányok titokban átugráltak felette, mert az enyében valamiféle szőrszál volt. Szárszó, nem így ismertelek, tök olcsó voltál, hangulatos. Nem ilyen szőrszálhasogató.
Innen még megálltunk sok helyen, mert vagy enni akartunk, vagy inni, vagy épp a tóba bemászni, de csak ilyen negyedórák voltak ezek, nem valami nagy cucc. Lefotóztunk egy olyan gyönyörű felhőszakadást, amit be lehetne tenni a meteorologusok tankönyvébe. Az északi-partról érkezett, és pár percen belül minket is utólért. Addig ettünk lángost, meg mit tudom én, mit. Szőlőcukrot…
Siófokról csak rosszat tudok írni.
Nagynehezen odaértünk, és alig vártam, hogy valahogy távozzunk onnan. Nagypihenőt terveztünk be, ittuk a szokásost jó drágán, röhögtünk a “Mais bitte!”-n, és megbeszéltük, hogy ez a város gáz. Kivagyi, felvágós, mindenféle képmutató népek otthona. Nagynehezen távoztunk, egy bájos felvidéki kislány igazított útba minket.
Innen megint nem sok emlékem van, mert unalmas részek jöttek, csak sorjáztak egymás után a házak, és emelt az út.
Egyszer el is mentünk rossz irányba, több kilométert, de legalább láttam az énekelőembert a Kaukázusból. Visszatértünk a rendes útra, és feltoltuk a bicajt a Balatonkör legdurvább emelkedőjén. Két német őrült valami remek országútival felment vagy negyvennel mellettünk. Mondjuk azért ziháltak keményen.
Megérte a kis mászás, mert itt jött a legszebb része az egész Balatonnak. Szinte tengeri kilátás volt a magasból a tóra.
Kellemes ereszkedés következett, nagyon jól lehetett haladni.
Ekkor már jöttek Gábor hátfájásai, és gyakran meg kellett állni, hogy kinyújtsa magát. Amikor épp nem emelkedő volt, akkor nagyon tudtam haladni. Keztdünk aggódni, mert elkezdetett sötétedni, és egyre gyakrabban kellett megállnunk. Lámpánk meg semmi, persze. Pedig még Boglár környékén beintettek a profi bicajosok, mert olyan profinak néztünk ki.
Aznap valahogy keveset írt Kriszti is, de a legjobbkor küldött valami nagyon lélelmelengetőt, ami a célig, Zánkáig tolt aznap. Válaszolni sem tudtam, annyira szűk volt az időnk. A táskám úgy nézett ki, hogyha belerakom a telefonom -márpedig bele szoktam-, akkor körülbelül szívtájékon kezd el masszírozni hátulról, mikor sms jön. Ez akármily romantikusan hangozzék is, inkább fura érzés. Dehát az sms tartalma meglökött előre. Szerintem nem lettem volna ilyen nyugodt, és bizakodó, ha nincs ez a kis szupport. Nagyon kellett, nagyon jól jött. Ha nem kell megállni pihennie Gábornak, akkor onnan már egylendületből jövök. Valószínűleg a fáradságtól, kialvatlanságtól már nem érzetem konkrétan semmiféle fájdalmat. Pedig addig fájt a nyakam, lábam, minden.
Balatonfüredre is koraeste estünk be, épp bornapok volt, így a Balaton Fővárosa még szebb, pezsgőbb, és igazibb volt. Siófokot felejtsétek el, Balatonfüred gyönyörű. Magyarország egyik legszebb helye a Tagore sétány.
Többet lelkendezni kár is lenne, mert itt már tényleg igencsak kész voltunk, faltuk a vizet, meg a szőlőcukrot.
Ne kérjetek részletes beszámolót innen, Zánka előtt körülbelül 10km-re besötétedett, és nem volt semmi fényünk. Tapogatózva jutottunk el a zánkai vasutállomás fényéhez, itt már láttunk is, és csak 100m volt a célig. A strand parkolójában zártuk le a kört, és mentünk egy tiszteletkört egész az országútig, ott várt ugyanis minket Dóra a jobbos beállítottságú Lagunaval. Egy perc alatt széthajítottuk a bicajokat, be a csomagatartóba, és sofőrünk felrepített minket Csicsóra. Onnan már nem nagyon vannak képeim, ha jól emlékszem vacsoráztunk, még talán egy sört is megittunk, valószínüleg zuhanyozhattunk is, és ágybapusztultunk.
Másnap enyhén nyúzottan keltünk, de semmi izomláz, vagy fáradság. Úgyis menni kellett kúrálódni a fövenyesi strandra.:)
Pár nap múlva Dóra hazament, és nem sok programot csináltunk már onnan kezdve. Leginkább a strandon, meg a csicsó kocsmában lógtunk. A Schumacher fiúval is összehaverkodtunk, dobott is egy grátisz fröccsöt az utolsó este, búcsúképpen.
Másnap gyorsan összehajítottuk a cuccot, és problémamentesen hazaértünk. Itt a vége, fuss el véle.
Tudom, hogy jó unalmas lett, dehát ez van. Legközelebb már valami köznapibb téma jön, majd meglátjátok. Gratulálok mindenkinek, aki képes volt elolvasni.
Posted in élet Comments closed
Balatonkör 2009 (1. rész)
Tegnap koraeste hazaértem.
Jórészt fetrengéssel töltöttem a nap hátralevő részét, meg persze a sok unread elolvasásával.
Ugyan füzetet nem vittem offline blogolni, de egész jól emlékszek mindenre. Egy gyors és praktikus élménybeszámoló, mert most nagyon nem érek rá.
Balatoncsicsó jó kis hely, még mindig. Gyakorlatilag egy présházban vagyunk ott, ami aztán mindennel el van látva, ami csak kellhet. Az első napból már csak egy este maradt, amit jórészt italok fogyasztásával töltöttünk, ünnepelvén, hogy megérkeztünk végre.
Valami iszonyat körtepálinka volt nálunk, amiről már akkor is éreztük, hogy valami nem stimmel vele. Miután másnap reggel felkeltünk, már tudtuk, hogy ilyen aromás pancsot nem iszunk többet. Gábor konkrétan nem bírt bebootolni egész délutánig, vagy nem tudom, meddig.
Aztán persze hamar rájöttünk, hogy fröccsözni kell Csicsón, mert Csicsón fröccsözni kell. Törvény, és kész. Vita nincs. Még odafelé Székesfehérváron vettünk egy kocka Lidlis sört, és rendesen az utolsó előtti napon ittuk meg az utolsó dobzzal. Mert Csicsón fröccsözni kell. Nem csúszik úgy a sör.
Rövid keresgélés után úgy döntöttünk, hogy a legközelebbi -a zánkai- strand nekünk nem jó, mert belépő van. A fövenyesi strandra járkáltunk át, ami ugyan szabadstrand, de tele van arrogáns nagymellű szőkékkel, akik csak kocsmárosnak álcázzák magukat, pedig inkább cipőfelsőrészt kellene összevarrniuk. Ott nem kell vevőkkel kommunikálni ugyanis.
Nem ilyen vészes persze a helyzet, remek kis hely az a strand, mivel hárman voltunk, így ketten fröccsözhettünk, amiből persze általában az jött ki, hogy Dóra vezet, Gábor meg én fröccsöz.
Pancsoltunk rengeteget, főleg, miután rábíztuk egy idős amerikás házaspárra a cuccunkat, és így mindhárman be lehetett mászni a vízbe, ami bár hideg volt, de jó. Dórát egész messze el lehet katapultálni, csak úgy röpül.
Talán a harmadik ott töltött napon indultunk neki a körnek.
Sokat nem vacakoltunk, a bicajok készen álltak már, csak össze kellett pakolni a szükséges cuccokat. Le kellett gurulni Zánkáig, onnan indítottuk a kört, nyugat fele. Utólag olyan okosok vagyunk, hogy tudjuk, nem szabad későn indulni. A kilencórás strart az, ami még épp jónak tűnik. Az volt a baj, hogy igen meleg van nyáron, és olyankor el lehet pusztulni a bicikliúton. A nagy melegben leginkább az árnyékban kell pihenni, mert tekerni ugyan lehet, csak felesleges. Iszonyat rosszul ment a bicajozás, legalábbis nekem. Még Keszthely előtt meg kellett állni, azt hiszem a Becehegyi strandon. Nagyfröccsök, és egy óriási adag hekk következett. Alig bírtam megenni, be kellett segíteni. Drága volt, de megérte, éhgyomorra nem lehet biciklizni. Kicsit még henyéltünk a strandon, megmártóztunk a vízben, lemostam magamról a sót(!), és továbbindultunk. Nagyon nem ment a dolog nekem, de azért nyomtuk. Valahol a Zala folyó környékén kapott el az első eső minket, de megállni nem volt érdemes, meg nem volt hol. Tekertünk.
Valahol Balatonmáriafürdő előtt mondtam, hogy nekem mára ennyi, keressünk szállást. Tempós, de szenvedős pásztázás kezdődött Fonyódig. Ott találtünk kempinget, a sátorhely 2800/nacht, a bungaló 17000/nacht. Magyarország, én így szeretlek. Sátor.
Kisillabizáltuk, hogy kell a sátrat fellőni, és fellőttük. Azt hiszem, itt már megint esett az eső, vagy legalábbis csepergett. Egy közeli pizzériában megettünk egy pizzát, és véletlenül egy Vadászt is ittunk, de a buddhizmusról szólt az este, és vajon miről? Fröccsökról még.
Ekkor már a sokadik sms-t váltottam Krisztivel.
Tudjátok, ő a négyféle dologtól függő lény, akit a múltkor említettem. Kitermelte a telefonszámom az iwiw-ről, és írt nekem. Láttatok már ilyet? Teljesen tudtam, mikor megszólalt a telefonom pipp-pipp, hogy ő írt. Tudtam és kész. Onnantól kezdve a telefonom pötyögtetésével töltöttem a szabad, és nem szabad perceimet is, a többiek vélhetően nagy örömére.
Egész héten vigyorogtam magamban, vagy láthatóan is. Úgy örültem, hogy nem hagy békén. 
Most elmegy valami fesztre, és utána fogunk találkozni. Alig várom. Vagyis inkább nagyon. Odáig vagyok, meg vissza.
Az útibeszámolót majd folytatom holnap, jó? Leírom a fonyódi éjszakát, hogy milyen mocskosul rossz volt, de aztán lesz happyend. Megírom, mekkora csalódás Siófok -hogy finom legyek-, és milyen lenyűgöző Balatonfüred.
Nem nagyon lövöm le a poént, ha elmondom, hogy másnap este már csicsón aludtunk. Mert nem hősködtünk, hanem hősök voltunk.
Posted in élet Comments closed