Kilinccsel előre
Na, csak sikerült keresztbeállni.
A felüljárón óvakodtam lefele, gyökketővel, de muszáj volt ráfékezni, mert valahogy mégiscsak meg kell állni a másik kocsi mögött, de hopsz, kidobta a hátulját.
Olyan jó, hogy az ember ösztönösen próbál úgy csinálni, hogy lehetőleg a sávban maradjon, és még a lehető legjobban kapaszkodjon is az útba.
Utólag belegondolva, jó ötlet volt, bár nem tudatos, az ellenkormány.
Bent dolgozott a szuperkompjuter, és eleinte úgy számolt, hogy ez bizony kocc lesz, de egy pillanat múlva érkeztek az új infók, amikből már azt találta, hogy a jobbhátuljával a hófalba beleakadok, és akkor legalább csak egy kocsi tört.
Aztán szép lassan megtapadt, és csak egy apró zaj jött jobbhátulról, belement a hófalba a kerék.
Könnyen lehet, hogy így tudott tapadást venni a kocsi.
Büszke vagyok, jól reagáltam, eleinte ösztönből, kicsit később rideg számítások alapján.
Így leírva szép, de az egész volt majdnem három másodperc, és tulajdonképpen utaztam, nem sok múlott rajtam. Akár a hajmásipétert is énekelhettem volna közben, annyira nem volt dolgom.
El kell mondjam, igencsak beszartam.
Nem jött volna jól egy betétlapozás, anyázás, forgalomfeltartás, a reggeli csúcsban.
Mondjuk, máskor sem…
Arról nem is beszélve, hogy mint hátulról jövő, száz százalék, hogy én lettem volna a hunyó.
Csak egy kis homlokizzadás, meg szapora pulzus lett a végeredmény, ja, és egy jólmegérdemelt, halk “baszmek”.
Mire beértem Numerikus Analízis órára, már el is felejtettem az egészet, inkább ezzel a hülye betegséggel nyüglődtem.
Elgondolkoztam, mikor felordított az ébresztő (az a rohadék), hogy nem kéne bemenni. Aztán a kötelességtudat győzött, és csak elindultam. Nagyon nagy lemaradás lett volna, ha kihagyom ezt az órát, nem engedhetem meg magamnak, mert nem igazán vagyok belőle büfé.
Maximával csinálunk mindenféle olyan dolgot, amivel áltsuliban, meg középsuliban órák hosszat kínlódtunk. Így persze csak egy pillanat az egész, és sokkal jobb.
És még csak bemelegítünk belőle. A java később jön majd.
Volt még ma Valszámítás, és Statisztika (ez egy tárgy), és igencsak thumbsup.
Nem mondom, nehéz lesz, mert ezekhez én tökhülye vagyok, de olyan remek stílusa van a tanárunknak, hogy öröm bejárni.
Végigvigyorgom az egész órát, és ráadásul még meg is értem az anyagot.
Igen érdekes terület ez.
Aztán hazatekertem ma viszonylag korán, mert órám sem maradt, kedvem se, hogy ott legyek.
Hazafelé már porszáraz aszfalton jöttem, teljesen éveztem, hogy ha taposok egy kövérebbet, akkor elindul, megy, vidáman kapaszkodik az Öregharcos.
Egészeben maradtunk ma is. (Najó, tessék, egy szmályli, most az egyszer.) 
Posted in élet Leave a comment
Ezt nevezem télnek
Nem fogok az időjárásról sokat blogolni, de most muszáj lesz.
Volt néhány napja egy ötven valahány órás turnus, addig esett a hó. Kicsit rápihet, és most megint egy napja esik.
És nem ám ímmel-ámmal, megszakításokkal, hanem folyamatosan. Az imént értem haza, és gyorsan el is túrtam a járdát, meg a hasonló helyeket, de egy óra alatt visszanőtt két centi.
Tegnap egy órára úgy mentem be, hogy gyenge napsütés, mire kijöttem, szakadt a hó. Azóta abba sem hagyta.
Ma este, mikor jöttem haza, a tágabb belváros már igen kellemetlen kezdett lenni, se letolva, se sózva nem volt. Hóból kialakított glattjég mindenhol.
Most sikerült megtapasztalni azt, milyen, amikor az F1-es futam alatt leesik a monszun. Nulla tapadás, gázon csak kislábujjal, mert egyből elordítja magát a motor. Fékkel ugyanez, mert különben megy a szekér, amerre akar.
Átalakul egy igen hülyén csúszó szánkóvá…
Egyesből indulás teljes kudarc, csak pörög, még alapjáraton is, úgyhogy más nem marad, csak kövérebb gázzal öblögetve finoman, erőből.
Ugye érezhető az ellentmondás.
Aztán mikor még harmadikban is el-el kapja hirtelenebb gázra, az már kicsit rémisztő. Jöttem hazafelé gyilkos hússzal, meg kint az országúton hatvannal. Bőven sok volt ezutóbbi.
A Zsigulikon, BMW-ken, Merciken meg csöndben kuncogok azért ilyenkor, amikor elindulás helyett a saját tömegközéppuntjukat próbálják megkerülni.
Meg kell mondjam, ilyen telet még nem láttam felnőtt fejjel. Ez igen!
Régen mindig Finnországba akartam költözni, mikor vacak telek voltak, de most Finnország költözözzött ide.
Ettől függetlenül, még megnézem magamnak azt a vidéket, és a “Sisu”-t…
Itt jut eszembe, ha már autókázás. Rájöttem a minap, egy finn ralissal készült interjút olvasva, hogy még tök régen, magamtól, újrafeltaláltam a “Scandinavian Flick”-et. A kivitelezése persze nem sikerült, nem csináltam végig, mert nem szabad ilyesmivel próbálkozni, de finoman kialakult bennem a mozdulatsor, és halványan meg is valósítottam. Érezhető volt a dinamikája, és az volt a durva, hogy működik. Kanyar előtt ellenkező irányba súlypont átborít, majd innen ostorcsapás-szerűen vissza, és ott már gázzal rátart.
A finn ralisok találták ezt ki akkor, mikor gyengébb, orrhajásos kocsikkal kényszerültek menni. Ezek persze alulkormányzottak, mint a fene, tehát lemaradtak volna a hátsósokhoz képest. Így meg rommá verték a világot.
Szóval, működik a dolog.
Kicsit ijesztő, de határozottan működik.
(Mielőtt valami sztritracsingos idiótának gondol bárki, nem forgalmas úton, nem nagyban, nem gyorsan csináltam. Igazából, csak mímeltem. Annyira hasonlított a Scandinavian Flick-re, mint a must, a borra. Óvatosan, és körültekintően, felelősségteljesen vezetek.)
No, tessék, erről beszélek, így csinálja Tiff Needle, aki vérprofi. Én persze havon csináltam.
Sort of like that…
Szóval, a hó szakad, a lapát ég a kezem alatt, az abroncs meg valószínüleg elkopott az évek alatt, ezért lehet ilyen kellemetlen. Holnap megnézem a profilmélységet. Nekem gyanús.
Vezettem már hóban, és még sosem volt ilyen bizonytalan érzés.
Lehet, hogy csak elszoktam, az utóbbi gyenge telek miatt?!
Most pedig visszamegyek az ágyba, betegeskedni. Fáj a fejem, kapar a torkom. Be se kéne járnom a suliba, de muszáj. Majd gyógyulok éjszaka…
Posted in élet Leave a comment