Tudományos neve: Cotenopharyngodon idella Valenciennes. Orosz neve: bejelíj amur. Német neve: Graskarpfen. Angol neve: grass carp.

Az amur hazánkba telepített növényevő halak közül az egyetlen, amely az utóbbi években a horgászok által nagyra becsült, kitűnő sporthallá fejlődött. Legnagyobb értéke, hogy a horgon rendkívül harcosan kitartóan védekezik, mint a márna vagy a nyurga ponty. Az amur fogását a telepítő szervek különböző szabályokhoz köthetik. Horgászata állami korlátozás alá nem esik. Őshazája Ázsia, a kínai nagy folyók és az amur középső, illetve alsó szakasza. Kínában már évszázadokkal ezelőtt megkezdték és azóta is folytatták a folyókból befogott ivadékának a halas tavi nevelését. A második világháború után valamennyi földrészen meghonosították, Európában elsőnek a Szovjetunióban. Térhódításának oka az, hogy növényevő táplálkozása folytán máskülönben nem  vagy csak alig értékesülő, illetve értékesíthető vízi növény tömeget alakít át halhússá, miközben tavakat, tározókat, csatornákat tisztít meg a burjánzó gyomszerű vízinövényzettől. A vízügyi szolgálat ezért telepíti a csatornákba. Halastavakban a ponty életterét javítja. Hazánkban 1963-ban importálták ivadékát Kínából és a Szovjetunióból. A termeléshez szükséges alapanyagot ma már mesterséges tenyésztésű szaporulata szolgálja.

Leírása:

Az amur rendkívül izmos, torpedó formájú hal, feje testéhez képest viszonylag kicsi. Szája félig alsó állású, ajkai jellegzetesen megvastagodtak. Nagy szemei a fejen viszonylag alacsonyan ülnek. Úszói nem nagyok, a hát- és a farok alatti úszóban egyaránt három kemény sugarat találunk. Pikkelyei nagyok és kemények, számuk 42-45 az oldalvonal mentén. Az oldalvonal fölött 6-7, alatta 5 pikkelysor található. Mivel a pikkelyek sötéten szegélyezettek, még nagyobbnak tűnnek.
  Háta zöldes barna, oldalai aranyos csillogásúak, a has piszkos sárga. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. A nemek megkülönböztetéséhez segítséget nyújt, hogy a tejesek mellúszói tavasszal, a test felőli oldalukon érdes tapintásúak.

Szaporodása és növekedése:

Őshazájában a nagy folyókban 20C feletti víz hőmérsékleten ívik. Erősen megduzzadó, könnyű ikráját a vízfolyás magával ragadja: lebegve kerül az alsóbb folyása árterére, ahol a kikelt lárva bőséges táplálékot talál. A Tiszában nálunk is megfigyeltek már természetes ívásból származónak vélt szaporulatot. Tógazdasági tapasztalatok szerint a megtermékenyült ikrákból a lárvák 22-25C-os vízben 32-36 óra alatt kelnek ki: testhosszuk ekkor 5mm. 4-5 napos korukban kezdenek táplálkozni. Az első hetekben planktonokat fogyasztanak, majd fokozatosan térnek át a növényi táplálékra. A halastavakban az elsőnyaras amurivadék legalább olyan gondos kezelést, takarmányozást kíván mint a pontyé. Hazánkban ivadéka az első nyáron általában 10-20 g-ra nő, kétnyaras korban kb. 250 g, háromnyaras korban 1kg-nál is nagyobb példány 28,3kg-mal szerepel az országos rekordlistán. Tartózkodási hely és táplálkozása: Mindig ott találjuk, ahol a legkedvezőbb táplálkozási lehetőség és a legzavartalanabb csend ígérkezik számára. Óvatos, félénk hal. Kedveli a békanyálat, nagy fogyasztója a hínárféléknek és a növekedése előrehaladtával a nádnak is. Érdekes megfigyelni, ahogy erős szájával szaggatja, majd a víz alá húzza a vízből kiálló nádszálakat. Tápláléka határozza meg tartózkodási helyét: ez a hínárosok , a nádasok környéke. Ha a vízi növényzetet felélte, halastóban feleszi a pontynak szánt abrakot, de szívesebben kaszál parti füvet, valamit más szárazföldi zöldtakarmányt. Szükségből állati szervesetek is elfogyaszt, még haldarabot vagy élő kishalat is. De növényi táplálék nélkül hosszú ideig nem tudja szervezetét fenntartani, mivel annak harmonikus működéshez a „terimés” növényi táplálék feltétlenül szükséges.

Elterjedése:

Az amur eredeti elõfordulási területét a kínai nagy folyók (elsõsorban a Jangce, a Sárga-folyó és a Hszicsiang), valamint az Amur középsõ és alsó folyása képezték. A kínai tógazdasági nevelés következtében azonban terjesztése már évszázadokkal ezelõtt megindult déli irányban. Viszonylag hamar kifejlõdött tógazdasági tenyésztése egészen Dél-Kelet-Ázsiában, illetve keleten, Tajvan szigetén és Japánban. Szovjet halászati szakemberek már a II. világháború előtt foglalkoztak az amur honosítási kérdéseivel az európai részen elterülõ tógazdaságokban. A nagyobb arányú telepítés Ukrajna vizeibe 1953-ban kezdődött, mint rövidesen kiderült, teljes sikerrel. Az ötvenes évek második felétõl Japánból importált halakkal - az Egyesült Államok több vidékén is megindultak az amurral kapcsolatos kísérletek. Az amerikai kísérletek azzal a céllal indultak, hogy a károsan elszaporodó vízinövények irtására megfelelõ halfaj álljon rendelkezésre, szemben az európai koncepciókkal, melyekben a hal hústermelés fokozása volt az elsõdleges szempont. Időközben Ázsia több országában (India, Izrael, Nepál, Irán, stb.), Ausztráliában és Latin-Amerikában is megindult a honosítás. Legkésőbb - a 60-as évek végén, 70-es évek elején az afrikai országok (Egyiptom, Etiópia, stb.) kapcsolódtak be az amur világszerte folyó terjesztésébe. Jelenleg elmondhatjuk tehát, hogy az amur valamennyi földrészen megtalálható és szinte napról napra növekszik az e halfajjal foglalkozó országok és halgazdaságok száma.
  Külön említést érdemel az amur európai terjesztése. A kedvező ukrajnai tapasztalatok ellenére majd egy évtizedre volt szükség, hogy halunk tovább folytassa hódító útját nyugat felé. Előbb Románia (1960-tól), majd Magyarország (1963-tól) vásárolt amurivadékot Kínából és a volt Szovjetunióból. Lengyelország 1964-ben kezdte meg a honosítást. E három országból rövidesen elindultak a kísérleti szállítmányok Közép- és Nyugat-Európa, illetve Svédország felé.
  Az európai honosítás sikeréhez alapvetően hozzájárult, hogy ANTALFI ANTAL és TÖLG ISTVÁN tökéletesítette az amur szaporítását, kidolgozta az amurtenyésztés adaptálását az európai tógazdasági viszonyokhoz.

Biologiája:

Tipikus folyóvízi hal, amely a telet a folyók főmedrében tölti és tavasszal vagy a nyár elején ott is szaporodik.
Ivarérettségét a Maláj-félszigeten 14 hónap, Indiában 2-3 év, Kínában 4 év alatt éri el. Hazánkban ehhez 6-8 évre van szükség. Az íváshoz szükséges környezeti feltételeket a 3. táblázatban mutatjuk be. A nász napközben a felszín közelében játszódik le, közben a halak gyakran kiugranak a vízből. Egy-egy ikrást két-három tejes követ. A lerakott ikrák száma a testnagyságtól függően
100 ezer-2 millió lehet.
  Az amur természetes szaporodása hazai vizeinkben még nincs egyértelműen felderítve. 1973 szeptemberében a Tisza mentén egy időszakosan víz alá került kubikgödörben találtak nagy mennyiségű, 4-6 g egyedsúlyú amur- és fehér busa ivadékot a hódmezővásárhelyi horgászok. Hogy nem történt téves meghatározás, azt az akkori Haltenyésztési Kutató Állomás helyszínre érkező munkatársai bizonyították. Megállapításra került, hogy a maximálisan 2 ha vízfelületû gödröt a Tisza áradása június 12-17. között töltötte meg vízzel. Azt viszont már nem lehetett tisztázni, hogy vajon a növényevő halak a gödörben ívtak, vagy az ivadéktömeget a tiszai árvíz sodorta oda egy ismeretlen ívó helyről (PINTÉR 1977).
  Az azóta eltelt időben a Tisza felső szakaszán és a Bodrogban is észlelték az amur természetes szaporodását, melynek eredményességét a folyók különböző évjáratokból álló, jelentős amurállománya is bizonyít. A pontos vizsgálati eredmények viszont még váratnak magukra.
  A lerakás után térfogatát megsokszorozó amur ikrában az embrionális fejlõdés nem tart sokáig. A mesterséges keltetéshez legjobbnak minõsített 22-25 °C hõmérsékleti tartományban 32-36 óra alatt kelnek ki az amur lárvái (ANTALFI és TÖLG 1972). Nagyságuk ilyenkor mintegy 5 mm.
Táplálékot további 4-5 nap elteltével vesznek fel elõször, miközben már 8 mm-es testhosszt értek el (ANTALFI és TÖLG 1972). Az elsõ menüt apró zooplankton alkotja. Késõbb a planktonfogyasztás fokozatosan csökken és bentosz szervezetek - árvaszúnyoglárvák - kerülnek elõtérbe. Magasabb rendû növények fogyasztását már 2 cm-es amuroknál is megfigyelték, de csak 5-6 cm-es testhossz elérése után válik meghatározó jelentõségûvé a növényi táplálék. Bizonyos mennyiségû állati eredetű táplálékot viszont az amur késõbb is igényel.
  A növényevõ amurok nem túlságosan válogatósak. Jól bizonyítják ezt PÉNZES és TÖLG (1966) akváriumi kísérletei, melyek során megállapították, hogy a boglárkafélék kivételével az amurok szívesen eszik a vizeinkben tömegvegetációt alkotó növénycsoportok tagjait. Mivel az amur hasznosítása szempontjából nagy jelentõsége van annak, hogy melyik növényfajt fogyasztja szívesebben, világszerte számos vizsgálat történt e halfaj táplálékszelektivitásának meghatározására. E vizsgálatok során több száz növényfaj vonatkozásában tesztelték halunk különbözõ korosztályait. Az eredmények az alkalmazott kombinációk nagy száma és az eltérõ vízhõmérsékleti értékek miatt nehezen összegezhetõk, leginkább SHIREMAN és SMITH (1983) munkája alapján tekinthetõk át.
  Az amur hideg vízben nem táplálkozik. 13 °C hõmérsékleten már megindul gyengén a táplálkozás, de az étvágy csak 20 °C fölött számottevõ. 25-30 °C vízhõmérsékletnél az amur testsúlya 100-120%-át kitevõ vízinövényt is elfogyaszt naponta (ANTALFl és TÖLG 1972).
  Mind az ivadék, mind a kifejlett példányok csapatosan keresik táplálékukat. Folyóvízi állományok esetében az intenzív táplálkozás idõszakát az amurok az ártereken és holtágakban töltik.
  Az amur növekedésérõl a 4. táblázatban közlünk tájékoztató adatokat. A kínai irodalom szerint 50 kg-os, NIKOLSZKIJ (1950)* szerint 32 kg-os maximális tömeget érhet el. A hazánkban eddig ismert legnagyobb, 28,3 kg-os példányt 1976-ban a tatabányai hõerõmû hûtõtavából fogták.

Hasznosítása:

Az amur egyike a világ gazdasági szempontból legfontosabb édesvízi halainak. Jelentõségét akkor ismerték fel, amikor a VII-IX. században a kínai tógazdaságok bevezették a halfajok ideális kombinációján alapuló polikultúrás haltermelést. Ehhez képest viszonylag késõn, csak az utóbbi évtizedekben tudatosult világszerte a halászati szakemberekben, hogy az amur - növényfogyasztása, gyors növekedése és jó húsminõsége következtében - rendkívül sokoldalúan hasznosítható.
  Kínában a tógazdaságok népesítéséhez szükséges ivadék döntõ részét még ma is természetes vizekbõl gyûjtik, de már terjedõben van a mesterséges szaporítás. A kínai szaporítás lényege a betonmedencében végzett ívatás, majd az abból származó ikra mesterséges keltetése. Másutt - így hazánkban is - hormonális indukció, fejés és mesterséges termékenyítés útján jutnak a keltetésre alkalmas ikrához. Egy rövid (1 hónapos) elõnevelési idõszakot leszámítva, az ivadék elõállítása a ponttyal és busafélékkel együtt történik.
  Tógazdasági haltermelésünket az amur - és vele együtt a busafélék - telepítése alapvetõen megváltoztatta. A polikultúra széles körû elterjedése olcsón tette lehetõvé az eddiginél sokkal magasabb hozamok elérését. Tökéletessé válhat ily módon a halastavak táplálékkészletének kihasználása. Az amur szerepe különösen nagy a polikultúra bevezetésének elsõ éveiben, mikor mintegy elõkészíti a tavat a planktonfogyasztó busák és a ponty sûrûbb népesítéséhez.
  Ebbõl következik, hogy tógazdasági termelését mindenekelõtt a rendelkezésre álló természetes táplálék mennyisége korlátozza. ANTALFI és TÖLG (1972) szerint a tógazdaságban nevelt amur optimális tömege az egymást követõ években 20-60, 400-800 és 1000-2000 g. Sajnos a tógazdasági gyakorlatban ritkán sikerül elérni ezeket az értékeket, ami elsõsorban azt bizonyítja, hogy nem könnyû feladat az amur megfelelõ részarányát meghatározni egy adott tó kihelyezési halfaj-szerkezetében. A túlnépesítés következtében az amur táplálékigényét a pontynak kijuttatott takarmányból igyekszik kielégíteni. Az ebbõl eredõ problémákat megelõzendõ, tógazdasági agronómusaink talán túlságosan is óvatossá váltak, ezzel magyarázható, hogy a 80-as években folyamatosan csökkent e halfaj évente elõállított mennyisége. 1985-ben az ország tógazdaságai már csak 313 tonna étkezési amurt termeltek, amely a teljes étkezési-haltermelés kb. 2%-a. Valamelyest nagyobb az amur részaránya a növendék (2 nyaras) hal termelésében, de a csökkenõ tendencia itt is tapasztalható annak ellenére, hogy e termék természetes vízi és csatornatisztítási kihelyezésekhez is jól értékesíthetõ. A kedvezõtlen tendencia megfordítása csak a tógazdasági kihelyezések optimalizálásától, esetleg szárazföldi növényekkel történõ takarmányozás bevezetésétõl várható. Ez utóbbi téren néhány gazdaságban már elértek eredményeket, de szélesebb körben elterjeszthetõ, gazdaságos technológiával még nem rendelkezünk. A témával kapcsolatos eddigi hazai kutatások (HANCZ és WOYNÁROVICH 1983) csak az egynyaras amur takarmányozásával foglalkoztak, bizonyítva, hogy van létjogosultsága a szárazföldi növények amurral történõ feletetésének.
  Természetes vízi halászatunkban az amurnak jelenleg a holtágak halhozamának fokozásában, intenzívebb gazdálkodási feltételeinek kialakításában van a legnagyobb szerepe. Az intenzíven hasznosított holtágakból és víztározókból az 1981-1985-ös idõszakban évente átlagosan 70 tonna amurt halásztak le, de a termelés csökkenése itt is megfigyelhetõ. Nagyobb természetes vizeink közül a Balatonban nincs jelentõs amurállomány, oda e halfaj csak az évente nagy mennyiségben telepített ponty közé keveredve kerül, így mindössze évi 0,5-1,1 tonnányi mennyiség kerül a halászok hálójába. A Dunából és külterjesen hasznosított holtágaiból 2 tonna körüli az évi amurzsákmány. Sajnos, csak nehezen állapítható meg, hogy a zsákmány mekkora része származik a fõágból, illetve a holtágakból.
  A Tisza vízrendszere külterjesen hasznosított területein (a Kiskörei-víztározó "szelektálásával" együtt) az 1981-1985-ös idõszakban évente átlagosan 9 tonna volt a halászok által kifogott amur mennyiség. A zsákmány feltehetõen ennél sokkal nagyobb is lehetne, de az eredmények értékelésénél figyelembe kell venni nyíltvízi halászatunk csekély intenzitását és a Kiskörei-víztározó halászatának korlátozását.
  Egyértelmûen megállapíthatjuk, hogy az amur honosítása egyúttal rendkívül értékes sporthallal gazdagította vizeinket. Horgászati jelentõségét jól bizonyítja, hogy mennyisége a horgászzsákmányokban 1971-1975 között 30-szorosára (!) emelkedett. A horgászok által kifogott amur mennyisége azóta is folyamatosan emelkedik az intenzíven telepített és a külterjes hasznosítású vizeken egyaránt, és 1985-re elérte a 217 tonnát. Fogásának többféle módszere is kialakulóban van. Az amurozók igen erõs, fenekezõ készséget használnak, mivel a megakasztott amur hatalmas erõvel védekezik, a fárasztás hosszabb idõt vesz igénybe. A csali megválasztása, úgy tûnik, nem elsõdleges szempontja az amur eredményes horgászatának. A korábbi elképzelésekkel szemben nem feltétlenül szükséges zöld növényi részeket tûzni a horogra. Fogják az amurt gilisztával, lótetûvel, burgonyával, a leggyakrabban használt csali pedig a kukorica.
  Igen fontos szerepet játszik az amur a káros vízinövényzet elleni biológiai védekezésben.
Gazdaságosan megoldható a növényzet fékentartása amurok telepítésével a különbözõ vízgazdálkodási célokat szolgáló csatornákban, vagy akár a kajak-kenu pályáknál is. FÓRIS (1984) adatai szerint vízigyom-irtási célból hazánkban 1983-ban az ilyen telepítésre alkalmas, két- és háromnyaras amurból tógazdaságaink a megelõzõ évben 833 tonnát termeltek. E számok tükrében érthetõvé válik, miért kerül piaci értékesítésre oly kevés e halfajból. A csatornákba kihelyezett halak elenyészõ része jelentkezik a késõbbiekben a halászati hasznosító zsákmányában, viszonylag jelentõs a horgászok által kifogott hányad, a többség azonban orvhalászok, orvhorgászok prédájává válik.
  Az amurtelepítések - tekintettel a halfaj intenzív növényfogyasztására - világszerte természetvédelmi problémákat is felvetettek. Ahol a telepítés zárt, szaporodási feltételeket nem biztosító vízterületen történik, ott az állomány halászati eszközökkel "kordában" tartható. Ilyen helyeken gazdálkodási mûhibának tulajdonítható, ha az amur a partvédõ növénysávban jelentõs kárt okoz. Más a helyzet a természetes szaporodási lehetõséget biztosító vízrendszerbe kikerülõ amurokkal. Ilyen vízterületeken steril, továbbszaporodásra képtelen állomány kihelyezésével megkönnyíthetõk a halgazdálkodási feladatok. E probléma megoldására két, egyaránt eredményes irányzat alakult ki: a gynogenetikus szaporítás (STANLEY és MTSAI 1975), illetve az amur és a pettyes busa (Aristichthys nobilis) növényevõ, de triploid, terméketlen hibridjeinek elõállítása (KRASZNAI és MTSAI 1984).

HORGÁSZATA ÁLLAMI KORLÁTOZÁS ALÁ ESIK!
 
Az amur a hazánkba telepített növényevõ halak közül az egyetlen, amely az utóbbi években a horgászok által nagyra becsült, kitûnõ sporthallá fejlõdött. Legnagyobb értéke, hogy a horgon rendkívül harcosan, kitartóan védekezik, mint a márna vagy a nyurga ponty.
Õshazája Ázsia, a kínai nagyfolyók és az Amur középsõ, illetve alsó szakasza.
Kínában már évszázadokkal ezelõtt megkezdték és azóta is folytatják a folyókból befogott ivadékának a halastavi nevelését. A második világháború után valamennyi földrészen meghonosították.
Térhódításának oka az, hogy növényevõ táplálkozása folytán máskülönben nem vagy csak alig értékesülõ, illetve értékesíthetõ vízinövénytömeget alakít át halhússá, miközben tavakat tározókat, csatornákat tisztít meg a burjánzó, gyomszerû vízinövényzettõl. A vízügyi szolgálat ezért telepíti a csatornákba. Halastavakban a ponty életterét javítja.
Hazánkba 1963-ban importálták ivadékát Kínából és a volt Szovjetunióból. A termeléshez szükséges alapanyagot ma már mesterséges tenyésztésû szaporulata szolgáltatja.
Az amur fogását a telepítõ szervek különbõzõ szabályokhoz köthetik!

Leírása:

Alakja és oldalainak aranyos csillogása a nyurgapontyra emlékezteti fejalakulása azonban, lényegesen elüt azétól. Szája végig alsó állású, nagy szemei viszonylag alacsonyan ülnek bajusza nincs. A hát- és a farok alatti úszóban egyaránt 3 kemény sugarat találunk. A nagy pikkelyek sötéten szegélyezettek. A mellúszók vörhenyesek. A nemek megkülönböztetéséhez segítséget nyújt, hogy a tejesek mellúszói tavasszal, a test felõli oldalukon érdes tapintásúak.

Szaporodása és növekedése:

Õshazájában a nagy folyókban 20 °C feletti vízhõmérsékleten ívik. Erõsen megduzzadó, könnyû ikráját a vízfolyás magával ragadja: lebegve kerül az alsóbb folyás árterére, ahol a kikelt lárva bõséges táplálékot talál. A Tiszában nálunk is megfigyeltek már természetes ívásból származónak vélt szaporulatot.
Tógazdasági tapasztalatok szerint a termékenyült ikrából a lárvák 22-25 °C-os vízben 32-36 óra alatt kelnek ki; testhosszuk ekkor 5 mm. 4-5 napos korukban kezdenek táplálkozni. Az elsõ hetekben planktonállatokat fogyasztanak, majd fokozatosan térnek át a növényi táplálékra. A halastavakban az elsõnyaras amurivadék legalább olyan gondos kezelést, takarmányozást kíván, mint a pontyé.
Hazánkban ivadéka az elsõ nyáron általában 10-20 g-ra nõ, kétnyaras korban kb. 250 g, háromnyaras korban 1 kg-nál is nagyobb lehet. Teljes fejlettségében meg haladhatja a 30 kg-ot. A horoggal fogott legnagyobb példány 28,3 kg-mal szerepel az országos rekordlistán.

Tartózkodási helye és táplálkozása:

Mindig ott találjuk, ahol a legkedvezõbb táplálkozási lehetõség és a legzavartalanabb csend ígérkezik számára. Óvatos, félénk hal. Kedveli a békanyálat és a békalencsét, nagy fogyasztója a hínárféléknek és növekedése elõrehaladtával a nádnak is. Érdekes megfigyelni, ahogy erõs szájával szaggatja, majd víz alá húzza a vízbõl kiálló nádszálakat. Táplálékigénye határozza meg tartózkodási helyét: ez a hínárosok, a nádasok környéke. Ha a vízinövényzetet felélte, halastóban feleszi a pontynak szánt abrakot, de szívesebben a kaszált parti füvet, valamint más szárazföldi zöldtakarmányt. Szükségbõl állati szervezeteket is elfogyaszt még haldarabot vagy élõ kishalat is; de zöld növényi táplálék nélkül hosszú ideig nem tudja szervezetét fenntartani, mivel annak harmonikus mûködéséhez, a "terimés" növényi táplálék feltétlenül szükséges.

Horgászata:

A hagyományos pontycsalik Iegtöbbjével fogható. Általában pontyozás közben (járulékosan) akad horogra. Egyes vizeken azonban - ahol érdemes - már mind többen specializálódnak az amur horgászatára.
Csaliként a fõtt kukoricán, a különbözõ gyurmákon és a gilisztán kívül a legkülönbözõbb zöld növényeket, sõt még nádleveleket is használnak. Az utóbbit egyesek két horogra tûzik fel, a levél egyik és másik vége közelében és víz közt kínálják fel.
Erõteljes védekezésének megfelelõen a készséget - úszóval vagy fenekezve - használjuk. A nagy példányok fárasztása különösen nagy figyelmet igényel, mert a már fáradtnak tûnõ hal a part vagy a csónak közelébe érve újult érõvel akar elszabadulni, ami bottörés vagy zsinórszakadás árán nem ritkán sikerülhet is neki!