Egy kés. Igen, miért is ne… Nekem erre kellett futnom, tényleg. Utcai verekedésbe botlani egy ismeretlen városban, nem biztos, hogy a legjobb szórakozás. A kés, amit egy velem egy idős srác dobott felém a téglaház falába fúródva állt meg. Nem sokon múlott, hogy engem találjon el. A kisebbik srác, akit éppen agyon verni készültek, a földön kuporogva bámul rám, és a másik két srácra.
Kettő az egy ellen? Nem szép… Főleg nem lánnyal szemben. Aha, csak Ők nem ismernek engem. Még egy kés. Hány kés van ezeknél? Támad. Az ostor azonnal az ugró srác lábára tekeredett, ezzel lerántva Őt a földre. Feje koppant, végtagjait nehezen mozgatta, de még ébren volt. A másik rám vetette magát. Harc, harc és harc. Azt hiszem kaptunk mind a ketten kisebb-nagyobb ütéseket. Egy kis idő múlva fura zaj csapta meg a fülemet. Lovak és futás hangja, sípszó.
- Polícia! Cato a Polícia! Vamos lá! Temos que sair! – kiáltotta a földön fetrengő srác.
Csak egy szót értettem. Polícia. Azaz rendőrség. A két srác olyan hirtelen tűnt el, ahogy én beléjük botlottam.
- Corra! Os oficiais de polícia. Você tem que ir. –kiáltott rám a kisfiú, de abban a pillanatban már Ő is eltűnt szem elől. De jó lenne most portogulálul tudni…
Mind a három fiú gyorsan eltűnt, úgy gondoltam, nekem is ez lenne helyes. Felkaptam az ostoromat a földről, pont akkor, amikor egyenruhás emberek jelentek meg.
Itt az ideje futni. Amilyen gyorsan csak tudtam, futásnak eredtem. Gyorsabb voltam, mint bármely átlagos ember, de azért az adrenalin is rádobott erre az egészre. Nem tudom merről jöttem, így amikor elágazáshoz értem, jobbra kezdtem el futni.
Puff… Hangos csattanás, a fejem és a fenekem irgalmatlanul fájni kezdett. A talajon találtam magam.
- Elnézést kérek –nyögtem nehezen. Azt hiszem beszorult a levegő a tüdőmbe. Automatikusan angolul szólaltam meg, mire rájöttem, hogy Rioban vagyok. Kutattam az emlékeimben, mi is lehet az elnézést.
- Desculpe por isso. –Desculpe… Ez az. Hogy nem jutott eszembe. – Tudo bem, senhorita? –Tudo bem? Az mi? Jaj istenem.
- Izéé. Én… Én –mutattam magamra – Nem beszélem a nyelvet… –mondtam, miközben teljes erőmből azon voltam, hogy érthetően gesztikuláljak.
Most néztem csak meg, kibe is ütköztem bele. Egy kicsivel magasabb, és kicsivel idősebb srácnak mentem neki. Barna haja körbe le volt nyírva, feje tetején volt meghagyva, tüsire felállítva. Gesztenye barna szeme volt, ami csillogott. Homlokán most egy piros folt éktelenkedett. Azt a pontot találtam el Neki… :S Izmos, feszes teste volt. A földön ült, felhúzott térdekkel, engem bámult kikerekedett, értetlen szemekkel. Hmmm. Nagyon jól nézett ki. Hirtelen felállt, elém lépett.
- Senhorita? Posso ajudá-lo? –nyújtotta a kezét, amit elfogadtam, így felhúzott a földről. Azonnal visszahajoltam, mert a földön maradt az ostor. Igyekeztem úgy tenni, mintha semmi nem lett volna, és titokban a kezemre kötni, de összehúzott szemöldökkel nézett rám.
-Vááááááá. Nem beszélem a nyelvet könyörgöm!!! Nem hiszem el. Egy ilyen szívdöglesztő pasiba esek bele, erre még megértetni se tudom magam… Izééé. Inglês –ez az angol. Talán megérti. Ahogy ránéztem, szája sarkában óvatos mosoly bújt meg. Felvont szemöldökkel meredtem rá. Nem tudtam mi ilyen vicces. De hát. Ő brazil… Lehet azon nevet, hogy nem tudok semmit.
- Tudod… Igazán vicces –szólalt meg angolul, mire én néztem rá kikerekedett szemeimmel. Volt egy kis akcentusa, de nem igazán lehetett észrevenni. –Vicces, ahogy portugálul akarod megértetni magad. Ne erőltesd kérlek. Nem megy –mosolygott.
- Maga… –szó szerint leesett állakkal néztem rá. –Maga egész idáig élvezte, ahogy próbálom megértetni magam, de minden szavamat értette.
- Sim. Igen. Egyébként köszönöm a bókot. A senhorita is nagyon csinos. Tetszik a stílusod –nézett végig rajtam.
-Hát… Köszönöm.
-Daniel. Daniel Wood –nyújtotta a kezét.
-Lorena Naomi Collins.
-Örvendek senhorita. Szólj rám kérlek, ha portugálul szólalok meg. Rég beszéltem angolul. Ja, és tegezz, köszi. Csak 22 leszek.
-Rendben.
-Nem láttalak még itt. Arra biztos emlékeznék, de semmi nem rémlik.
-Nem. Tényleg. Ma hajnalban jöttem. Az apám után kutatok.
-És úgy gondolod itt van Rioban?
-Biztos, hogy itt van Rioban…
-Naaaaaomiiiii –hallottam magam mögött egy női hangot. Azonnal felismertem.
-Nem. Ezt nem hiszem el. Bocs, mennem kell. Talán találkozunk még. Szia! –és ezzel futásnak eredtem. Megint… Mi a fenéért követ? Adriane ennyire levakarhatatlan? Hát ezt nem hiszem el… A szállodáig futottam. Fel a szobámba, a fürdőkádba, majd be az ágyba. Azt hiszem rám fér egy kiadós alvás.