Hihetetlen ez a város. Imádom Párizst. Két hete vagyok itt, de egyszerűen beleszerettem. Livi ismerősei is nagyon kedvesek, befogadtak, tanítanak. Mára például befizettek egy kiállításra, amit az Eiffel-toronyban rendeztek meg.
Épp odafele tartottam, mikor figyelmes lettem valamire. Pillantásokat éreztem a hátamon, mint ami most készül lyukat égetni bele. Lassan megfordultam, de senki nem volt ott. Járókelők sokasága ment el mellettem, de semmi gyanús. Visszaeresztettem a kezem (automatikusan csúszik már az ostorra) és mentem tovább.
-Jaj. Elnézést. Ne haragudjon -szabadkoztam. Egy húszon éves nő állt előttem. Épp az egyik képet nézte, mikor bambulásomból feleszmélve neki mentem.
-Nincs se… -fordult felém, de még a lélegzete is elállt. Szó szerint.
-Jól van? Hozzak egy pohár vizet? -kérdeztem aggódva.
-Nem, nincs semmi gond. Köszönöm -mosolyodott el halványan, de még mindig engem fűrkészett. -Adriana Owen. Azaz Adri. Nagyon… Nagyon ismerős vagy nekem. A szemeid rettenetesen emlékeztetnek egy barátomra. Na meg az édenfekete hajad. Mintha Bryan-t látnám -mondta már-már halkan, de kiváló hallásomnak köszönhetően meghallottam. Bryan… Apám is az. Talán rá gondol?
-Collins? -kérdeztem, mire elkerekedett szemekkel nézett rám. -Úgy érti, Bryan Collins?
-Igen. Honnan tudtad? -döbbent le.
-Elnézést, elfelejtettem bemutatkozni. Lorena Naomi Collins -nyújtottam a kezemet egy félmosoly kíséretében, mire -ha ez lehetséges- Adriana még döbbentebben bámult.
-Nem. Az nem lehet.
-Mármint mi? -kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Bryan lánya már ekkora lenne??
-Ezek szerint… -elmosolyodtam.
-És… És akkor Kyle? -kérdezte, de inkább csak magától.
-Ki az a Kyle?
-Hát a… Senki.
-Ahha… A senki. Na mindegy. Honnan ismeri apámat?
-Ó, Bryan gyerekkori jóbarátom. Bár már nem láttam vagy egy éve. Rióban futottunk össze -erős francia akcentussal beszélt, de a neve angol volt.
-Értem. És most nem tudja, hogy hol lehet?
-Ki? -kérdezett vissza értetlenül, mire a szememet forgatva válaszoltam.
-Bryan. Az apám.
-Jaaa. Nem tudom. Lehet még mindig Rióban. Kb. 3 hete találkoztunk ott.
-Akkor még most is ott lehet?
-Igen.
-Oda kell mennem –mondtam határozottan. Adriana kételkedve nézett rám. Neki szerintem nem tetszett annyira ez az ötlet. De kit érdekel? Nem ismer, nem mondhatja meg, mit tegyek.
És persze. Elkezdett vitatkozni velem, hogy nem tehetem. Sarkon fordultam és elmentem. Most találkoztam vele először és meg akarja szabni, mit csináljak?? Na nem… Felnőtt vagyok, van saját életem (még ha nem is tudom mi) és eldönthetem hova akarok menni.
Egyenesen haza mentem. Nem volt senki otthon. Kb. fél óra alatt összedobáltam minden cuccomat egy bőröndbe. Írtam egy levelet, majd felhívtam a repteret és foglaltam egy jegyet a legközelebbi Rióba készülő járatra. Ami fél óra múlva indul.
Anya azt mondta, egy hónapnál ne maradjak tovább sehol. Azt hiszem nem lesz nehéz betartani. Ha ebbe a gyönyörű városba, amibe első alkalommal beleszerettem, csak két hetet töltöttem, akkor nem hiszem, hogy gond lesz belőle.
Leraktam a levelet az asztalra (megírtam benne, hogy miért megyek el, hogy mi történt, hogy nagyon köszönök mindent, amit tettek értem és egyszer csak meg tudom hálálni valahogyan), majd kiléptem az ajtón. Aztán meg is bántam. Közönyös tekintettel meredtem az oszlopnak támaszkodó nőre.
-Miért követtél? –kérdeztem, ezzel letegezve, mikor nem is kaptam rá engedélyt. Bár, jelen esetben ez tűnik most a legkisebbnek.
-Mert nem hagyhatom, hogy belekeveredj valamibe. És nem engedhetem, hogy elmenj Rióba.
-És miért is nem? Semmi közöd hozzám, nem is ismersz –ezzel faképnél hagytam. A bőröndöt magam után húzva leintettem egy taxit, majd kivitettem magam a repülőtérre.