- Hogyan higgyem el? Azt akarod nekem bemesélni, hogy nem vagyok ember! Na ne röhögtess – nevettem el magam. Katharine volt anyám legjobb barátnője már évek óta, és történetesen a barátom anyja. Amikor Thyron-nal 6 hónapja összejöttünk, Katharine és anya csak velünk foglalkoztak. Imádtam mind a két nőt, de már nagyon idegesítőek voltak. Mint kiderült, Ők már régen tudták, hogy mi össze fogunk jönni, mert Ron már kiskora óta megbabonázva néz rám.

      A 17. szülinapomra egy vallomást kaptam a fiútól. Elvitt a házunk mögötti parkba piknikezni, és mikor néma csendben ültünk egymás mellett, az egyik pillanatban megfogta a kezem. Nem lepődtem meg, szoktunk ilyet csinálni. Aztán halkan mondott valamit. Nem értettem, ezért megkértem, hogy ismételje el. Felkapta a fejét és csillogó kék szemeivel rám nézett.

       – Szeretlek – mondta ki hangosan.

       – Tudom. Én is szeretlek Ron. Mindig szerettelek – mosolyogtam rá.

       – Nem. Lori. Félreértesz. Szeretlek. Úgy szeretlek, mint egy lányt, szerelemből – nekem pedig a lélegzetem is elállt. Soha nem gondoltam volna, hogy az a fiú, akit én bátyámként szeretek, egyszer ezt mondja. Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálok, mert ezzel csak fokozom a dolgot, de fölé hajoltam és megcsókoltam. Mikor elhúzódott tőlem, újra rám nézett. – Leszel a barátnőm? – kérdezte, mire köpni-nyelni nem tudtam.

        Tyron az a fiú volt, aki minden korunkbeli lány álma. Magas, helyes srác. Barna (már-már fekete) haja mindig úgy állt, mintha kócos lenne. Mélykék szeme csak ráadás volt, az abszolút adoniszi külsőhöz. És ez a mérhetetlenül jóképű fiú, pont engem talált meg. Engem, az egyszerű lányt, akinek ilyen seszínű haja és szeme van. A hajam fekete, de ha közelebbről nézzük, akkor inkább sötétbarna. A szemem meg. Hát, arra drága barátnőm azt mondta egyszer: olyan fosszínű a szemed. Ez alatt azt kell érteni, hogy se nem barna, se nem zöld. Olyan zöldes barna. Anya szerint ezt apától örököltem. Anyának mogyoróbarna szeme van, amivel ha mérges, úgy tud nézni, mint aki ölni is képes. Persze soha nem bántana igazából.

       Mikor Ronék ideköltöztek, nagyon örültem. Addig nem volt egy gyerek sem a környéken. Talán 5 éves lehetett, én meg 4, de akkor megfogadtuk egymásnak, hogy örökké barátok leszünk. Ez akkor olyan mesésnek hatott. Aztán ahogy nőttünk fel, ez a kapcsolat ugyan úgy megmaradt. Ron a legjobb barátom volt, míg egyik nap az anyja (kb 16 éves lehettem) azt nem mondta, hogy figyeljek már jobban a fiára, mert én annyira vak vagyok, hogy azt sem veszem észre, ha valaki szerelmes belém. Aztán kinyitottam a szemem, utána olvastam a dolgoknak és tényleg. A fiú csak úgy sugárzott a boldogságtól. Apró, kedves megjegyzéseket tett, mindig másra. A hajamra, ruhámra, a kinézetemre. Aztán eljött a 17. szülinapom, amikor ugye be is vallotta. A sokktól szólni sem tudtam. Mit mondhattam volna? Hogy: Oké, de ezt már tudtam?!  Vagy, hogy: Bocs, valami újat nem tudsz mondani? Nem. Ezzel rettenetesen megbántottam volna. Jobbnak láttam, ha meg se szólalok. Szóval mikor feltette a kérdést, hogy leszek-e a barátnője, igent mondtam. És hogy miért? Mert imádom azt a srácot, tudom, hogy mindig számíthatok rá. Bár én nem voltam szerelmes belé, mégis több volt egy sima barátságnál. Neki pedig nem kell arról tudnia, hogy nem szerelemből bólintottam rá.