A szabad természetben sohasem találjuk a gombákat tiszta, ásványi
anyagokból álló talajon, hanem vagy élő, vagy elhalt szervezeteken,
bomlásnak indult szerves anyagokon. Minden szerves anyagot, - legyen
növényi, vagy állati eredetű - a gombák szervetlen anyaggá -
széndioxiddá, ammóniává és hamualkatrészekké - bontanak szét. A bontás
enzimek közreműködésével játszódik le. Az enzimek specifikusak, mert
csak bizonyos anyagokat képesek bontani (például a celluláz, amely csak
a cellulózt bontja le). A gombák - mivel klorofilljuk nincs - nem tudnak
széndioxidból szénhidrátot készíteni, ezért olyan szerves vegyületekre
vannak rászorulva, amelyeket más élőlények már előállítottak. Emiatt a
gombák életmódja is ehhez igazodik.
A szaprobiontáknak (korhasztó gombák) kétféle megjelenési formája van:
talajon élők és fákon (faanyagon)élők.
A talajlakók az elhalt növényi és állati maradványokat humusszá
alakítják át. Számuk abban az időben a legnagyobb, amikor a szerves
anyagok zöme a talajra jut, például az őszi lombhulláskor. Fonalaik az
erdő talaját úgy átszövik, hogy szinte összefüggő talajréteget alkotnak.
A szerves anyagokat felbontva hozzájárulnak ahhoz, hogy az évezredek óta elhalt élőlények testei nem fedik magas rétegekben a föld felszínét. A szaprofita gombák által felszabadított nitrogén és széndioxid nélkül ezek az elemek körülbelül negyven év alatt elhasználódnának, ezzel a növényvilág életfolyamata, következésképpen az egész élővilág megszűnne a földön. A talajlakó szaprofita gombák ismertebb fajai a csiperkék, szegfűgombák, őzlábgombák. A faanyagon növők közül a tőkegombák, csengettyűgombák a legismertebbek. A gombák másik alapvető életmódja a növények és gombák között létrejött szimbiózis, a mikorrhizás kapcsolat. Ebben a kapcsolatban a növények és a gombák anyagcseréjükben kölcsönösen függnek egymástól, egymással közvetlen testi kapcsolatban vannak. A gomba föld alatti tenyésztésének fonalai átveszik a növény gyökérszőreinek szerepét. Vizet és az abban oldott ásványi sókat adják át a növénynek. A nagy kiterjedésű gombatelep jelentős mennyiségű vízzel és ásványi anyaggal együtt látja el a növényt. A növényvilágnak mintegy nyolcvan százaléka él, vagy élhet mikorrhizás kapcsolatban. A mikorrhizás gombafajok kizárólag csak gazdanövényük közelében találhatók meg és a nyár közepétől -amikor a fák intenzív növekedése lelassul -hozzák termőtesteiket. Legismertebb mikorrhizás gombafajok a galócák, tinórúk, galambgombák. A fák közül a fenyő, tölgy, bükk, gyertyán szorul rá a mikorrhizás kapcsolatra. Az előbbi két hasznos életmódot folytató gombacsoporton kívül van egy harmadik csoport is, amelynek életmódja kifejezetten káros. Ezek a paraziták. Tevékenységük előbbutóbb a gazdanövény pusztulásához vezet. Az erdőkben élő parazita gombák legismertebb képviselői a taplók. A taplók túlnyomó része először megöli az élő fát, majd a holt fában szaprofita módon él tovább. A megtámadott fa több évig él, míg végül a korhadás miatt kidől. A fertőzés laikus szemmel csak akkor vehető észre, amikor a tapló -tápanyagának fogytával -utódokról akar gondoskodni és termőtestet - taplót -növeszt a fán. A legelterjedtebb a szinte minden fafajt megtámadó és elborító lepketapló (képen). Bükkösökben gyakori a lópata alakú, évelő bükkfatapló. Pusztítása során a hatalmas öreg bükkfák is előbb-utóbb kettétörnek. A leírtak után egyértelmű, hogy a fák tápanyagait előállító korhadékbontó gombák és a fákat tápláló mikorrhizás gombák védelme az erdő védelmét jelenti, de védjük az erdőt a parazita taplók pusztításától is.
