A dráma (görög
drán 'cselekedni' szóból), a harmadik irodalmi műnem, amely
főként színházi előadásra készül. Tartalmi-tematikai tekintetben
sok rokonságot mutat az epika műnemével, mivel alkotásainak
tárgyát az epikához hasonlóan kizárólag vagy igen nagy túlsúllyal
a külső valóság köréből meríti, és a hőseinek töprengéseit
érzékeltető belső monológok is a külső valóság eseményeit
megjelenítő szövegek közé illeszkednek.
Formai tekintetben
viszont lényegesen elüt az epikától, amennyiben a drámai műnem
alapvető jellemzője a dialogikus forma. Az ábrázolt események
itt mindenekelőtt a szereplők párbeszédeiből bontakoznak ki
előttünk. A szereplők korát, külsejét, öltözékét, fontosabb
mozdulatait, cselekedeteit és a cselekmény időpontját, helyszínét
nem érzékletes leírások, hanem jelzésszerűen rövid szerzői
utasítások, instrukciók közlik. A párbeszédek a beszédhelyzetnek
megfelelően mind a lírától, mind az epikától eltérően egyaránt
lehetnek jelen, múlt vagy jövő idejűek; műfajai sorában a
kis, közepes és nagyformák egyaránt megtalálhatók. A dialógus
eszköze a drámai nyelv, az a sajátos stilisztikai közlésforma,
amely különbözik mind a lírai, mind az epikai stílustól, szóhasználattól.
A drámai nyelv fő megkülönböztető sajátossága az előadhatóság,
a mondhatóság követelménye. Ennek szellemében a szövegnek
viszonylag egyszerűnek, első hallásra megérthetőnek kell lennie.
A drámai művek
a cselekményt a színpadi megjelenítés korlátozott időtartama
miatt vagy egyetlen, rövid időtartamú eseménysorba sűrítik,
vagy főbb csomópontjait ábrázolják.
Alapvető jellemzője
még a felfokozott indulatokkal telített, dinamikus ábrázolásmód,
a drámaiság is, amelyben a feszültségteremtés, majd annak
feloldása végső soron mindig a világrend egészére, annak kérdésessé
válására és a helyreállítás igényére vonatkozik; a tiszta
formákban tragikummal és pátosszal, ill. komikummal telített
módon.
A drámai szerkezet
a cselekménynek és a hősök jellemének elrendezését adja. A
legelterjedtebb forma már az ókori görögöknél kialakult, s
öt főrészt különböztet meg, amelyeket a hármas egység elve
(hely, idő, cselekmény egysége) foglalt még szorosabban össze.
Az első szerkezeti elem, az expozíció bemutatja a szereplőket,
a helyet és az időt, tájékoztat a tudni szükséges előzményekről,
a szereplők kapcsolatáról, korábbi eseményekről. Az öt felvonásos
műveknek az egész első felvonását betölti. A bonyodalom a
cselekmény kifejlődése, a szereplők kapcsolatrendszerének
részletes kibontása, a konfliktus lényegének megmutatkozása.
A konfliktus a hősök összeütközése egymással és önmagukkal.
A bonyodalom a dráma legterjedelmesebb része, a cselekmény
menetét a tetőfokig viszi el, előkészíti a válságot. A válság
(krízis) a bonyodalomban kibontakozott cselekmény csúcspontja.
A konfliktus kiélezetten mutatkozik meg, a hősöknek szembesülniük
kell tetteikkel, eszméikkel. Itt kapcsolódnak össze a cselekményszálak,
zárul a bonyodalom, s innen vezet az út a lezárás felé. A
sorsfordulat (peripeteia) késleltető jellegű, a retardáció
eszköze: a katasztrófa közeledtével a hősök még egyszer megpróbálják
megoldani az eddig megoldhatatlannak mutatkozó drámai helyzetet.
A katasztrófa a megoldás, a konfliktus lezárása. A kibontakozás
megnyilvánul tettekben (akció) és beszédben (dikció).
A további fejlődés
során kialakuló drámai szerkezetek alapeleme a jelenet, a
cselekmény azon egysége, amely ugyanazon a színhelyen, azonos
szereplőkkel játszódik le. A színnek nevezett egységekben
csak a helyszín változatlan, a szereplők változhatnak, s ha
változnak, a szín több jelenetből áll. A felvonás a terjedelmesebb
drámai művek cselekményének egy-egy önmagában zárt szakasza.
A drámai szituáció
konkretizálódásának módja szerint létrejöhetnek a drámamodellek,
azaz konfliktusos, középpontos és kétszintes drámák.
Az európai dráma
a Dionüszosz_kultusz kórusainak énekelt-táncolt produkcióiból
alakult ki. Theszpisz léptette ki az első "színészt"
a kórusból, Aiszkhülosz már két, Szophoklész pedig már három
szereplővel dolgozott.
A görög dráma
hagyományos szerkezeti modelljének klasszikus kompozíciós
elemei: a prologosz, a színjáték cselekményének indulását
megelőző bevezetés, mely valamelyik szereplő monológja vagy
két színész dialógusa. A parodosz a kar bevonulását kísérő
első kardal. A parodoszt követő kardalok neve sztaszimon,
vagyis "álló-dal" volt. Az epeiszodion a drámának
az a párbeszédes része, mely két kardal között hangzik el.
A kommosz a panaszdal, az exodosz a kar elvonulási éneke.
Eredetileg a műveket drámai versenyeken adták elő, ahol a
tragédiaírók rendszerint tetralógiával, vagyis három tragédiával
és egy hozzájuk kapcsolódó szatírjátékkal, a komédiaköltők
pedig egyes darabokkal pályáztak.