A líra (gör.
pengetős hangszer neve) a három műnem egyike. Az arisztotelészi
poétika még csupán a lírai költészet különböző fajtáiról beszélt,
de nem rendelt föléjük összefoglaló nemfogalmat. A lírai műfajok
rendszerezése a 18. században történt meg, a romantika viszont
már tudatosan törekedett a merev műfaji határok oldására,
s ez a folyamat csak erősödött a 20. századi költészetben.
Az antikvitás évszázadaiban minden, később líraiként osztályozott
műfaj magán viselte zenei eredetének jegyeit – a szó eredeti
jelentése is erre utal – olyannyira, hogy az énekszerűség,
az énekelhetőség egészen a 18. századig lényeges kritériumnak
számított. Emellett a líra legjellemzőbb sajátossága, hogy
– szemben az epikával és a drámával – alkotásainak témáit
kizárólag vagy igen nagy túlsúllyal az 'én', azaz az ember
belső lelki világának jelenségeiből, érzelmeinek-hangulatainak,
életérzéseinek és gondolatainak köréből meríti.
Tárgyát tekintve
ennek megfelelően kétféle lehet: érzelmi-hangulati líra és
gondolati líra. A szöveg lírai jellegét mindkét esetben az
biztosítja, hogy a mű tematikai középpontjában a lírai én
belső valóságának jelenségei, lelki világának folyamatai állnak.
Formailag a líra fő jellemvonása az, hogy túlnyomóan monologikus
jellegű. A lírai szövegek terjedelmüket tekintve (viszonylag
ritka kivételekkel) a kisformák körébe tartoznak. Cselekményük
egyáltalán nincs, jelzés jelleggel utalnak a külvilág eseményeire,
vagy pillanatképszerű jeleneteket villantanak fel. A szövegek
előadásmódja rendszerint jelen idejű.