Az óda (görög
ódé 'ének') a 18-19. századra kialakult hagyományos felfogás
szerint a lírai költészet egyik nagy műfajcsoportját képviseli
a himnusszal, ditirambussal, rapszódiával együtt. Az óda emelkedett
hangú, magasztos tárgyú, rendszerint bonyolult ritmikájú és
felépítésű, terjedelmesebb költemény, melyben az érzelmi hatásra
való törekvés, a gondolati-intellektuális közlés szándéka
és az egyetemes érvényű felismerés igénye egyszerre van jelen.
A műfajmegjelölés eredeti jelentése: általában pengetős hangszer
által kísért dal (megkülönböztetésül pl. az elégiával, azaz
a fuvola által kísért dallal szemben). A műfaj még a legújszerűbb
változatában is szívesen használja a leghagyományosabb retorikai-stilisztikai
fordulatokat, megoldásokat.
A műfaj eredete
az ógörög melikus költészetre nyúlik vissza: ennek két fajtája
alakult ki, az ún. kardal, melyet kórus adott elő, illetőleg
a monódia, egyetlen költő-dalnok éneke. Az óda gyűjtőnév,
mindkét típus jellegzetes költői formáit felöleli.
A kórusköltészet
ódái, főképp a Pindarosz (Kr. e. 5-6. sz) által szerzett győzelmi
énekei közösségi alkalmakon hangzottak el, hősöket, atlétákat
dicsőítettek (A szürakúszai Hierónhoz - versenyparipával nyert
diadalára). Szerkezetük triadikus, azaz három egység ismétlődik
bennük: strófa (odafordulás a tárgyhoz, a tárgy megnevezése),
antistrófa (a tárgy kifejtése), epodosz (a tárgyból levonható
tanulság). A pindaroszi változat fennkölt hangvételétől, váratlan
téma- és hangulatváltásaitól, erőteljes képeitől, gazdag nyelvétől
elütően a szapphói és alkaioszi monodikus költészet személyesebb
érzéseket szólaltatott meg, bensőségesebb hangon, mértékletesebb
stílushatásokkal és kötött, egyféle, változatlanul ismétlődő
strófaszerkezetekkel. Tőlük kevés teljes szöveg maradt fenn.
A római ódaköltészet
csúcspontját Horatius carmenjeiben érte el. Ez a líra a monodikus
bensőséget, szemlélődést és csiszolt metrikai kidolgozást
folytatja, s közvetíti az antik görög strófaszerkezeteket
(szapphói, alkaioszi, aszklepiadeszi) az újkori európai lírikusoknak.
Horatius (Kr. e. 1. sz. ) ódái egy-egy életelv, bölcseleti
felismerés megszólaltatói, pl. az arany középút (Licinius
Murenához), a jelen értéke és fontossága (Thaliarchushoz;
Leuconoéhoz); a hazaszeretet (A rómaiakhoz), a költészet halhatatlanságába
vetett hit (Melpomenéhez) gondolatát közvetítik.