Az eposz verses
nagyepikai műfaj, mely egy egész közösségre kiható nagyjelentőségű
eseményt dolgoz fel, illetve az esemény azzá válik az eposzi
ábrázolás során. Az újkorban a különösen nagyszerű eposzt
epopeia névvel is illetik. Ideje mindig a múlt, mely az elbeszélő
és a befogadó számára is követendő példa. Hőse, az 'eposzi
hős' istenektől, természetfölötti lényektől támogatva vagy
éppen hátráltatva hajtja végre tetteit. Ennek megfelelően
az eposz mindig két szinten, az istenek és emberek szintjén
játszódik. Az eposz harmonikus világképet sugalló műfaj, hiszen
mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel ér véget. Az elnevezés
az ókori görögöknél eredetileg a – bármiféle műfajú – hexameterben
írt verseket jelölte. Később, de még az ókor folyamán a kifejezés
értelme leszűkült a görög és római költészet nagyobb terjedelmű
hőskölteményeinek, valamint mitológiai költeményeinek körére.
A 18. században kialakult tágabb, átvitt értelemben nemcsak
a görög-római mintákat követő alkotásokat nevezik eposznak,
hanem bármely nép hősköltészeti vagy mitológiai tárgyú, verses
nagy- és közepes epikai (vagy epikolírikus) alkotásait.
A műfaj kötelező
stiláris-formai elemei az ún. eposzi kellékek, melyek a hősi
énekek szóbeli hagyományára, az orális előadásmódra vezethetők
vissza. Az invokáció a múzsa, Kalliopé megszólítása; a segélykérés
az antik eposzokban azt jelenti, hogy az elbeszélő csupán
közvetítője a múzsa által mondottaknak. A személyes megszólalás
későbbi fejlemény a műfajban. Az invokációval gyakran összefonódik
a propozíció, az eposz tárgyának rövid megjelölése. Az enumeráció
('seregszemle, előszámlálás') az eposz tárgyának nagyságát
hivatott jelezni azzal, hogy részletesen felsorolja a küzdelemben
szemben álló feleket. Az enumeráció másik típusa a főhősök
kivételes képességeit a nagyszerű elődök felsorakoztatásával
bizonyítja. Az in medias res ('a dolgok közepébe vágva') kezdet
a szájhagyományozó költészet hagyománya; a későbbiekben rendkívül
bonyolult időszerkezet alkalmazására teremt lehetőséget. Az
epitheton ornans ('állandó vagy díszítő jelző') a szereplők
egy-egy jellegzetes külső-belső tulajdonságát emeli ki; a
névvel együtt alkotott szintaktikai egység könnyen beilleszthető
a memorizálást elősegítő kötött verssorba, a hexameterbe.
A csodás elem (thaumaszton), az isteni közbeavatkozás a politeista
antik eposzokban a világábrázolás teljességének része; a monoteista
szemléletű művekben nehezen megoldható költői feladat; a felvilágosodás
és a romantika korának eposzaiban allegorikus alakok vagy
a költői képzelet szülte mitologikus lények veszik át az istenek
szerepét. A nagy terjedelmű, gyakran szinte betétként ható
epikus (homéroszi) hasonlatok révén a múlt és a harcok világából
a jelenre és a mindennapokra is rálátás nyílik.
Az eposz történeti
előzményei az ősköltészet varázsképzetekkel telített elbeszélő
művei, amelyek elképzelt ősöket, varázserejű hősöket mutattak
be. Személyes kiválóságukat hősdalok, hősénekek dicsőítették,
melyek idővel ciklusokká szerveződtek, s olykor egy-egy jelentős
énekmondónál művészileg is kerek, zárt szerkezetű műalkotásokká
váltak. Szóbeliség útján jöttek létre, szájhagyományozással
terjedtek. Az epikának ezt a korszakát nevezhetjük a szájhagyományozó
vagy hősepika korának, s az így létrejött eposzok közül az
ősi hagyományokat megéneklő névtelen – vagy csak legendákból
ismert – dalnokok szájhagyományban fennmaradt eposzait naiv
eposzoknak. A későbbi századok során leginkább mintának tekintett
két eposz ebből a korszakból a legendás Homérosznak tulajdonított
két műalkotás. Az Íliász, Kr. e. 8. sz. a trójai háború egy
epizódját mondja el, melynek középpontjában a legnagyobb görög
harcos, Akhilleusz haragja áll. Az Odüsszeia a Trója alól
hazainduló Odüsszeusz tíz évig tartó megpróbáltatásait ábrázolja.
Ezeken kívül a naiv eposzok körébe sorolható az akkád Gilgames-eposz,
Kr. e. 8. sz. és az indiai Mahábhárata, 4. sz. és Rámájana,
Kr. e. 1-2. sz. is, amelyek azonban jelen formájukban már
a legkülönfélébb műfajú alkotások gyűjteményei. Szájhagyományozás
útján jöttek létre a középkorban a Cid-románcok és az elsősorban
Nagy Károly alakja köré szövődő chanson de geste-ek (hősköltemények).
Ilyen alkotás a kaukázusi népek epikájában a Nárt eposz, ill.
a közép-ázsiai török és mongol eposzok
Az eposz történetének
második nagy korszakának alkotásait szokás műeposzoknak (vagy
könyveposzoknak) nevezni. Ezek egyéni, műköltői alkotásokként
keletkezett eposzok. Ide tartozik Vergilius Aeneise, Kr. e.
29-19, amit a szerző már a homéroszi eposzok sajátosságainak
figyelembe vételével alkotott. A középkor során Chrétien de
Troyes művei nyomán Európa-szerte elterjedtek a lovagi vagy
udvari eposzok. Az antik eredetű műfaj hagyományát a reneszánsz
élesztette újjá. Az itáliai Ariosto Az eszeveszett Orlando,1532
című eposzának 46 éneke Nagy Károly lovagjainak kalandjait
meséli el. A portugál Camoes művének, A lusiadáknak, 1572
a keretét Vasco da Gama 1497-98. évi indiai felfedezőútja
adja. A barokk poétikája az eposzt tartotta a legmagasabb
rangú műfajnak, mely hűen fejezi ki a korszak heroikus világképét.
Tasso A megszabadított Jeruzsálemben (1575) Bouillon Gottfried
keresztes hadjáratát örökíti meg személyes és lírai hangon,
középpontban Rinaldo alakjával. Milton Elveszett paradicsom,
1667 című, 12 könyvből álló eposza a bűnbeesés történetét
dolgozza fel, saját korának problémáira is keresve a választ.
A magyar irodalomban
Zrínyi Miklós komoly műfaji és történeti előtanulmányokra
támaszkodva állít emléket dédapjának, a szigetvári hősnek,
aki a barokk embereszményének (athleta Christi) megtestesítője.
A Szigeti veszedelem, 1645-46 15 éneke az 1566-os ostromot
bravúros szerkesztéssel, a túlvilági elemek bevonásával a
kereszténység és a pogányság egyetemes küzdelmeként ábrázolja.
A felvilágosodás kori kísérletek (pl. Csokonai Árpádiász-töredéke,
1795) után a reformkori romantika nyitányaként Vörösmarty
a nemzeti eposz igényével alkotja meg a Zalán futását, 1825.
A hexameteres alkotás a honfoglalás korába vezeti az olvasót,
s nemcsak a hazát alapító Árpádot állítja a középpontba, hanem
elégikus hangon szól a hazáját elvesztő Zalánról is. Arany
János tanulmányban tisztázta a hősi epika és az eposz kapcsolatát
(Naiv eposzunk, 1858); egyik legfőbb művészi törekvése pedig
a hun-magyar mondakör eposzi feldolgozása volt. A Csaba-trilógia
tervéből csak a Buda halála (1863) készült el, ám a mű csak
szándékában nevezhető eposznak.