Apró ecsetjével gyakorlott mozdulatokkal viszi fel a ragasztóanyagot a tenyérnyinél alig nagyobb falapra. Néhány másodpercig száradni hagyja a folyékony masszát, majd vékony gumiréteggel borítja az oválist formázó falemez mindkét oldalát. Csupán pár pillanat és máris kész a mester, Bátorfi Csilla műremeke. Egy teljesen újjávarázsolt pingpongütő.

– Ez már-már felér egy rituáléval – kommentálja tevékenységét a hétszeres Európa-bajnoknő, aki az elmúlt napokban a második helyet szerezte meg a Charleroiban rendezett, Európa TOP 12 versenyen. – Legalább olyan fontos és elengedhetetlen része az edzésnek,mint a bemelegítés,hiszen ilyen módon frissítjük fel, így tesszük játékra alkalmassá az ütőinket.

– Úgy tűnik, hogy az sem jelentene gondot, ha mindezt behunyt szemmel kellene végrehajtania...

– Az biztos, hogy volt idő az előbb látott mozdulatok beidegződésére, hiszen lassan húsz éve, hétéves korom óta asztaliteniszezem. Ekkor mondtam búcsút a pingpong kedvéért a tenisznek és vele együtt szülővárosomnak, Szombathelynek is. A nyugati határszélről azért költöztünk a Dunától néhány kilométerre fekvő Tolnára, mert édesapám az itt edzősködő Sáth Sándort tartotta a legszakavatottabbnak, a legrátermettebbnek, hogy bevezessen az asztalitenisz rejtelmeibe. Sanyi bácsi velem együtt nyolc gyereket vett a szárnyai alá. Azóta sem játszottam még olyan összetartó csapatban, mint ott. Közben azonban felcseperedtünk és a további fejlődésünk érdekében el kellett hagynunk a tolnai kisváros széltől is óvó fészkét. Erre egészen pontosan az általános iskola befejeztével került sor.

– Melyik egyesülethez igazolt ekkor ?

– A BSE-hez. De úgy, hogy egy évet még a tolnai színekben versenyeztem. Ezt követően nyolc esztendeig játszottam a városmajori klubnál.

– Innen – utólag már azt kell mondanunk, hogy balszerencséjére – a szerb Kikindához vezetett az útja.

– Igen, így történt. Az ottani edző pingpongőrült volt, aki Európa legerősebb klubcsapatát próbálta összetoborozni. Sajnos a háború keresztülhúzta a számításait és vele együtt a miénket is. Nekem például azóta tetemes összeggel tartoznak.

– Ezek szerint anyagi megfontolásból igazolt ezután a német Langweid együtteséhez? Mennyivel keres többet annál, mintha itthon játszana?

– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, amit mondok, de nem sokkal vastagabb a pénztárcám. Abban viszont biztos lehetek,hogy amit megígérnek,azt maradéktalanul teljesítik. A magyar klubok ezt sajnos nem mindig mondhatják el magukról…

– Mennyi idő alatt sikerült beilleszkedni az új környezetbe?

– Meglepően gyorsan. És ebben hihetetlenül nagy szerepe volt annak, hogy már általános iskolás korom óta tanulok németül.

– A távolság miatt minden valószínűség szerint lazább lett a kapcsolata az édesapjával. Hogy viselte ezt?

– Érzésem szerint mindkettőnknek jókor és jól jött ez a változás. Hétéves korom óta az edzéseken nap mint nap hosszú órákat töltöttünk együtt a pingpongasztal mellett. Igaz,ez önmagában még nem lenne baj, ám a kiutazásomat megelőző időkben meglehetősen sokat vitatkoztunk. Engem nagyon zavart,hogy bár felnőttem, még mindig gyerekként kezelt. Nehezen tudtam elviselni azt, hogy nem mindig fogadta el a véleményemet.

– Páros partnere, Tóth Krisztina úgy jellemezte önt, mint aki nehezen adja ki a kezéből a marsallbotot…

– Erős egyéniség vagyok, az kétségtelen. Ám azt nagyon jól tudom – és a híresztelésekkel ellentétben el is viselem – hogy nem mindig nekem van igazam. De azt elvárom,hogy ha már én elfogadom a másik ember véleményét, akkor ő is így tegyen. Ha ez nem jön össze,akkor bizony nehéz,sőt,szinte lehetetlen velem együtt dolgozni.

– A női párosban megszerzett három Európa-bajnoki aranyát három különböző társsal érte el. Melyikükkel játszott a legszívesebben?

– Emberileg Urbán Edittel értettük meg egymást leginkább, azóta is ő az egyik legjobb barátnőm. Mi ketten voltunk a válogatottban a kivételek,akik nem a Statisztikában,hanem a BSE-ben játszottunk. Annyira összeszoktunk az évek során,hogy elég volt csupán egymásra néznünk és azonnal tudtuk, mi jár a másiknak a fejében. A játékstílusunk azonban nem illett össze, ugyanis ha egyikünknek rosszul ment,akkor menthetetlenül magával rántotta a másikat. Ahhoz mindkettőnknek csúcsformában kellett lennie, hogy úgy istenigazából kijöjjön a lépés. Wirth Gabival Európában szinte nem találtunk legyőzőre,ám a kínaiak ellen gyakorlatilag hatástalan volt a játékunk. Gabi felvette az ázsiaiak gyors,pörgős ritmusát,ami nekem egyáltalán nem feküdt. Tóth Krisztina viszont teljesen hasonló tempóban és stílusban játszik, mint én. Ketten bármire képesek lehetünk.

– Mennyi időt tudnak a közös gyakorlásra fordítani?

– Viszonylag sokat. Általában három hetet vagyok itthon, s csak egyet töltök kint. Többnyire naponta kétszer edzünk, bár én minden második vagy harmadik napon kihagyok egy-egy tréninget. Ennyi pihenés szükséges ahhoz, hogy friss maradjak. Ennek az egyensúlynak a megtartására különösen oda kell figyelnem, hiszen az állandó koncentráció könnyen felőrölheti az ember idegeit. Mondogatjuk is, hogy egy idő után min- den pingpongos flúgossá válik egy kicsit. Ez alól én sem vagyok kivétel. Az első Németországban töltött szilveszteremet például úgy tettem emlékezetessé, hogy fogadásból pizsamában és fürdőköpenyben mentem el bevásárolni. Nagyobb közönségsikert arattam ezzel, mint némelyik győzelmemmel.

– A magánéletét hogyan befolyásolja a kétlaki élet, az állandó utazgatás?

– A sport nemhogy befolyásolja, hanem egész egyszerűen uralja a magánéletemet. Emiatt nem is alakult még ki komoly kapcsolatom.

– Mi jelenti az ön számára az igazi kikapcsolódást?

– Olvasok és moziba járok. Ha nagy ritkán akad egy-egy utazás- és pakolásmentes hétvége, akkor fel sem kelek az ágyból. De ha más sportágat űzök,már az is pihentet. A foci a kedvencem. Az én ötletem volt,hogy Németországban az edzések előtt lábtenisszel melegítsünk be.

– Kipróbált már valamilyen extrém sportágat?

– Igen, a falmászást, a tavalyi Szuperbajnok-versenyen. Érdekes volt ebbe is belekóstolni,de hiába is tagadnám, vannak még hiányosságaim.

– Gondolkozott-e már azon, hogy meddig fog sportolni?

– A sydney-i olimpiáig mindenféleképpen.

– Ez azt jelenti, hogy akkor végleg szakít a sporttal?

– Nem. Utána edzőként szeretnék elhelyezkedni. Ezért iratkoztam be a TF asztalitenisz-szakedzői szakára, amit az idén januárban be is fejeztem.

– Szeretnék akár olimpián, akár világbajnokságon egyéniben a legjobb négy közé kerülni. Meg aztán nagyon szeretek nyerni… (1996)

50 éves lett Bátorfi Csilla a Tolnai Vörös Lobogósok egykori versenyzője

Vasárnap ünnepli 50. születésnapját Bátorfi Csilla, olimpiai negyedik helyezett, négyszeres világbajnoki bronzérmes, kilencszeres Európa-bajnok asztaliteniszező, aki közel két évtizeden keresztül meghatározó játékosa volt a sportágnak Magyarországon és a kontinensen.

Az első edzője édesapja, Bátorfi István volt, aki még a régi, "kopogós", védekező stílust képviselve maga is az NB I-ben pingpongozott. Először - Szombathelyen - teniszre oktatta lányát, de hamar rájött, hogy az asztal mellett több tanáccsal tudja ellátni.

"Akkoriban volt felépülőben Tolnán egy nagyon jó utánpótlás egyesület, apu pedig felvette a kapcsolatot az ottani edzővel, Sáth Sándorral, s végül az egész család odaköltözött, hogy én pingpongozhassak" - mesélt a kezdetekről az MTI-nek Bátorfi Csilla hozzátéve, hogy édesapjával sok sportot kipróbált, s hamar kiderült, hogy "elég jó" a labdaérzéke.

A Tolnai Vörös Lobogónak 1978 és 1984 között volt a versenyzője, innen lett válogatott is már nagyon fiatalon, majd 1991-ig következett a BSE, az egyéves kikindai kitérő, végül - 15 éven át - a német Langweid együttese. A mai napig a bajorországi kisváros az otthona, ahol annyira elismerik és tisztelik, hogy utcát is elneveztek róla.

Bátorfi Csilla az 1980-as, 1990-es években rettegett ellenfél volt Európában, nem utolsósorban a rá jellemző, magasra feldobott labdákból indított szervák miatt, amelyet nagyon nehéz volt fogadni és levédekezni.

"Még a tolnaiakkal 1981-ben elmentünk az újvidéki világbajnokságra, ahol láttam, hogy a kínaiak ilyen magasra dobják a labdát a szervák előtt, s ez nekem nagyon megtetszett. Amikor visszajöttünk, apuval elkezdtük gyakorolni, s ráálltunk, hogy az adogatásokat többet gyakorlom, mint korábban. Hamar kiderült, hogy ez nagyon jó befektetés, egyrészt nagy előny a jó szerva, másrészt az edzésen erre fordított idő sokszorosan megtérült aztán a meccsek közben az asztalnál. A feldobott labdák után ugyanannyi csuklómozdulattal nagyobb falsot, pörgést tudtam adni a labdának, mert nagyobb volt a sebessége, amikor érintkezett az ütőmmel. Ennek a fogadása nehéz volt az ellenfeleknek, mert nem tudták gyakorolni" - magyarázta a védjegyévé vált adogatásról a 14-szeres magyar és nyolcszoros német bajnok.

A rengeteg hazai és nemzetközi sikere közül Bátorfi Csilla elsőként az első Európa-bajnoki győzelmét, az 1986-os prágai egyes diadalt emelte ki, mert szerinte az meghatározta a jövőjét.

"Az eldöntötte, hogy az egész életemet a pingpongban fogom leélni. Tizenhét éves voltam, gimnáziumba jártam, pályaválasztás előtt, s egy nőnek asztaliteniszezőként nem egyszerű a helyzete, ha nem elég jó. De ez a győzelem levette a döntés terhét a vállamról és a szüleiméről is, s végleg eldőlt, hogy pingpongos leszek" - mondta.

A háromszoros Európa Top 12- és háromszoros BEK-győztes játékos a másik nagyon fontos sikernek azt nevezte, hogy a 2000-es sydneyi olimpián Tóth Krisztinával párosban bejutottak a legjobb négy közé.

"Az egész verseny nagyon jó emlék, jó volt a hangulat, Krisztával teljesen egy húron pendültünk, nagyon jó rá visszatekinteni. Az egyetlen hiányérzet persze az, hogy ezért az elődöntőért nem kaptunk érmet. Egy olimpiai érem azért +cool+ lenne, főleg azért, mert a mi sportágunkban nagyon nehéz érmet szerezni" - idézte fel a történteket, azt, hogy a bronzmeccsen döntő szettben, két ponttal kaptak csak ki a dél-koreaiaktól.

A 12-szer is az év legjobb magyar női asztaliteniszezőjének választott Bátorfi Csilla nemcsak egyéniben, hanem párosban - előbb Urbán Edittel, majd később Wirth Gabriellával és Tóth Krisztinával - és csapatban is rendkívül eredményes volt, mint mondja, imádta a párost és a csapatversenyt is.

"Ez nagy plusz a mi sportágunkban, hogy van páros és csapat is. Egyéniben egy kicsit egyedül vagy a kudarccal és a sikerrel is, párosban és csapatban együtt örülhetsz a többiekkel. Mindig nagyon jó párostársaim voltak, jó volt velük gyakorolni és egy idő után nagyon megismertük egymást, tudtuk, mi lesz a másik következő ütése, s ez a pingpongban nagyon nagy előny" - fogalmazott.

Érdekességként kiemelte, hogy Wirthtel Európában voltak szinte verhetetlenek, mert társa gyorsabb játékot játszott, Tóthtal viszont hasonló ritmusban játszottak, így több esélyük és sikerük volt az ázsiai vetélytársak ellen.

"Ezért volt, hogy amikor összeálltunk Krisztával, szinte azonnal világbajnoki bronzérmesek lettünk 1995-ben, Tiencsinben" - mondta.

Az ötszörös olimpikon Bátorfi Csilla 2007-es visszavonulása óta edzősködik, korábban volt az olasz női válogatott trénere is, jelenleg pedig szabadúszó Németországban. Az utóbbi három évben ideje nagy részében az FC Bayern akadémiáján dolgozik főedzőként, gyerekekkel foglalkozik.

"Egészen a kezdőktől, 5-6 évestől a 18 évesig vannak nálunk játékosok. Korábban leginkább csak felnőtt szinten dolgoztam, Bundesliga-csapatnál, válogatottnál, itt pedig mi adunk ütőt a gyerekek kezébe. Van, aki úgy jön, hogy nem is tudja megfogni az ütőt, de aztán egy-két hónap után, amikor már tudok vele ide-oda ütögetni, az óriási érzés. Ez is a beteljesülés érzését adja az embernek ugyanúgy, mint amikor a válogatott mellett 10-10-es állásnál bemond egy jó szervát, ami aztán működik" - mesélte.

Bátorfi Csilla elárulta, hogy követi a magyar asztaliteniszezők szereplését, főleg a nőkét, mert öccse, Zoltán a női válogatott szövetségi kapitánya, s vele rendszeresen beszélgetnek szakmai kérdésekről is. Azt még nem tudja, hogy az áprilisi világbajnokságra haza tud-e látogatni - ha összejön, szeretne néhány napot a versenyen tölteni -, de mint mondta: az biztos, hogy a júliusi, veterán Európa-bajnokságon ott lesz, ugyanis szokásától eltérően benevezett a viadalra, mert annak is Budapest lesz a helyszíne.