( Kérem várjon,amíg a lap betöltődik! )

Utazzon a ráckevei HÉV-vel naponta!!!                   Jöjjön!!!                      Várjuk!!!                 Legyen az utasunk!!!

Nézze meg, hogy vonataink,

milyen települések mellett haladnak el!

( Kattintson a térképre, vagy a városnevekre ! )

Vágóhíd

Pesterzsébet

Soroksár

Dunaharaszti

Szigetszentmiklós

Szigethalom

Tököl

Szigetcsép

Szigetszentmárton

Szigetújfalu

Ráckeve

A Csepel-sziget története

Az Árpádházi-királyok alatt a terület királyi vagy királynéi birtok volt a sziget déli részén található becsei terület kivételével. Az Anjou királyok uralkodása idején e rész birtokcserével végleg királyi fennhatóság alá került. A Pesttõl délre fekvõ, sziget menti területek a középkorban közigazgatásilag Fejér vármegyéhez tartoztak, amely vidéket a nyulak szigeti apácáknak mint birtokosoknak a kérésére 1449-ben Pest-Pilis-Solt vármegyéhez csatolta Hunyadi János mint kormányzó, majd ezt a rendelkezést V. László 1453-ban megerõsítette. Buda elfoglalásáig a terület mindvégig megmaradt királyi birtoknak, vagy királynéi jegyajándékként ajándékba adták. A középkorra kialakult települések közül Csepel, Tököl és Ráckeve szerepe a legjelentõsebb.

Csepelt és Tökölt mint a csepeli ispánság, vagy mint az ispán lakóhelyét többször említették a kortársak. Ráckeve fejlõdésében fontos szerepet játszott a Balkánról, a török elõl északabbra húzódó szerb és magyar kereskedõk letelepedése, a korábban másutt kapott privilégiumok Keviben való megtartása, valamint a sziget déli részén, a folyón való kedvezõ átkelési lehetõség. A Duna mint hajózható víziút, az országos hírû vásárok tették virágzóvá a vidéket.

A török hódítás után a Csepel-sziget és környékéhez tartozó települések a budai szandzsák részei, azon belül a szigeten lévõ városok, falvak és puszták a kovi (ráckevei), míg a Duna balparti része a pesti nahijéhez tartozott. A középkor végére elnéptelenedett falvak közül a végleg elpusztultak sorsára jutott a szigeten Háros, Lak, Szõlõs, Szentmihály, Cserevic, Gyála, Simonfa, Szentlászló, Szentistván, Méregyháza és Telek, a sziget balparti települései közül pedig Varsány, Délegyház, Csóka, Bial, Szentkirál, Szentiván, Izra, Hügye, Bankház és Imrefalva.

A hódoltsági területek magyar birtokosai közvetlenül nem tudták földesúri jogaikat gyakorolni. Sok esetben az ilyen földeket adományozás vagy birtokcsere révén új családok tekinthették vagyonuk részének. A Csepel-sziget magyar földesura 1622-ben Esterházy Pál volt, akinek örökösei 1685-ben Heisler generálisnak adták el itteni birtokaikat. Tõle vásárolta meg a zentai gyõzõ, herceg Savoyai Jenõ, aki mint gondoskodó földesúr, kultúrapártoló személyiség, rengeteget tett a vidék felvirágoztatásáért. új birtokának gyér népességû területeire katolikus németeket hívott, akiknek kedvezõ feltételeket biztosított a letelepedéshez.

Rákóczi 1706. augusztus 17-én kelt felhívásában a Pest-környéki falvak lakosságát kérte, hogy jószágaikkal együtt hagyják el házaikat, ezzel is akadályozva a császári seregek élelmezését. A harcokat tetézte az 1709-ben kitört súlyos pestisjárvány, amely a vármegye népét megtizedelte. 1710-ben az egész vármegyét a császár seregei uralták, majd az új alispán 1711-ben megkezdte a kuruc felkelõk javainak elkobzását. A török alatt megváltozott közigazgatási beosztás tovább tagolódott. A XVIII. században a szigeti települések a Pilisi, a sziget melletti rész Peregig (Kiskunlacháza II.ker.) a Kecskeméti, a Dömsödtõl délre lévõ területen fekvõ falvak pedig a Solti járás részei lettek.

Erre az idõszakra a betelepülõknek nyújtott kedvezmények hatására ismét lakottá vált több, korábban elnéptelenedett település. A Savoyai Jenõ földesurasága alatt megerõsödött városok és falvak fejlõdését csak a Duna gyakori áradásai, a kolera és pestis járványok, a tûzvészek tudták idõlegesen visszavetni.

A herceg halálát követõen a birtok örökös hiányában visszaszállt az uralkodóra. Ezt követõen a sziget a Habsburg-Lotharingiai-házból származó uralkodók -mint magyar királyok - birtokrésze, amely Ráckevei koronauradalom néven a II. világháború végéig önálló gazdasági egységként funkcionált. A királyi birtokon nagy területû erdõ, jelentõs szántóterület, szõlõ és gyümölcsös volt. Ennek mûvelése, gondozása az itt élõk feladatai közé tartozott mint jobbágyi szolgáltatás, egészen 1848-ig. A jobbágyfelszabadítást követõ évtizedekben, a XIX. században a szükséges munkákat cselédekkel, bérmunkásokkal végeztették.

A Savoyai által építtetett kastély funkcióját elvesztette, gazdasági épületként használták. A sziget melletti településeken több család osztozott, sõt gyakori volt az adás-vétel, csere vagy a zálogként bírt földeknek végleges tulajdonosváltása. Kiskunlacháza (I. ker.) kivétel ez alól, hisz korábban a Német Lovagrendnek eladott területek részeként a redempció által megváltotta magát.

A kunok önállóságukat 1876-ig megõrizték, és csak ezt követõen kerültek Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatásához és bíráskodásához, amely egyúttal a megye nevének Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyére történõ változtatását is jelentette. A századfordulón a területen létrejött változások eredményeképp - Dunaharaszti és Csepel kivételével, amely települések a Kispesti járáshoz tartoztak - a török elõtt egy egységet képezõ terület ismét egy közigazgatási egység lett, amely nevét járási székhelyérõl, Ráckevérõl kapta.

Az 1950-es közigazgatási változásokkal Dunaharasztit e területhez csatolták. A XIX. és a XX. században a településeken élõk között erõteljes rétegzõdés történt. A fõváros jelentõs építkezései, gyárai, majd késõbb a csepeli ipari munkalehetõségek a sziget településeirõl sokakat vonzottak dolgozni. A mezõgazdaságból élõk mellett az ipari munkásság és a kishivatalnoki réteg a XX. század elejétõl minden faluban kimutatható.

A Ráckevei járás népessége - Dunaharaszti nélkül - 1900-ban 35385, 1910-ben 40274, 1920-ban 41585, 1930-ban 44826, 1941-ben 48631, 1949-ben 51070 fõt tett ki. A II. világháború okozta károk helyreállítása után a terület északi részén található településeken erõteljes iparosítási folyamat zajlott le. A háború elõtt épített Dunai Repülõgépgyár, a Csepel Autógyár munkaerõ-szükséglete vonzotta az ország más részeibõl munkát keresni a fõvárosba vagy a környékére érkezõket. Az ipari munkások részére Szigetszentmiklóson külön lakótelepet építettek. A Halásztelken mûködõ ún. Fogaskerékgyárból az államosítást követõen a magyar szerszámgépgyártáshoz tartozó gyárak fejlesztõ intézete lett.

A fõvároshoz csatolt Csepelen - Weiss Manfréd egykori gyárában - a vaskohászat és gépgyártás központja mûködött. A Budapestet övezõ települések fejlõdése felerõsödött, a fõvárosban való letelepedési korlátok az 1960-as évek elejétõl a térség lakosságszámát robbanásszerûen megnövelték.

A Ráckevei járás lakossága 1960-ban 73846, 1970-ben 89727, 1980-ban 104200 fõt tett ki. A fõvárostól távolabb esõ települések lakossága az 1945-ös földosztást követõen korábbi és új földjein folytatta mezõgazdasági tevékenységét. Az 1950-es és 1960-as évek téeszesítései után kialakult szövetkezetek az 1970-es évektõl nagyüzemekként mûködtek.

A körzet déli településein a mezõgazdaság túlsúlya maradt a jellemzõ. Az itt élõk közül sokan ingáztak a távolabbi ipari üzemek és lakóhelyük között. Ez jellemezte a járások megszûnése, 1983 után két körzetközponttal (Szigetszentmiklós és Ráckeve) kialakított területet.

Oláh Miklós, a késõbbi esztergomi érsek Hungária címû munkájában, 1536-ban így ír a Csepel-szigetrõl: "A sziget a vadászkastéllyal a királynéé. Mérhetetlen tömegû fácán, fogoly, fenyõrigó, túzok s minden neme a szárnyasoknak s vadaknak megtalálható itten, dámszarvasok, vaddisznók, nyulaknak beláthatatlan sokasága..."

Nevét a sziget állítólag Árpád fejedelem kun fõlovászmesterérõl kapta. Területe, védettsége és mérete okán lovászatra, vadászatra egyaránt alkalmas lehetett. A fejedelem, ahogy Anonymus írta: "Jó embereivel, cselédeivel április havától októberig itt tartózkodott." Hogy késõbb valóban a királynék vadaskertje húzódott itt, annak számtalan írásos nyoma maradt.

Habsburg Mária királynéról, II. Lajos királyunk hûséges feleségérõl - akit vadászszenvedélye okán Habsburg Diánaként is emlegettek a kortársak- feljegyezték, hogy amikor férje elindult a gyászos emlékezetû mohácsi csatatér felé, õ "Csepel-szigetére, egy távoli vadászkastélyba vonult." Ami a vadászszenvedélyét illeti, arról így emlékezik meg a krónikás: "Sem szarvas agancsától, sem vadkan agyarától, sem medve karmától nem rettegett. A királyné maga vezette a hajtást s nem egyszer tûnt ki rettenthetetlen bátorságával. A kegyelemdöfést mindig õ adta meg. Ilyenkor, a vadászkürtök rivalgása közepette, szinte megszépült..."

Ám a csepeli vadászéletnek jóval korábbi emlékei is ismeretesek. Közel három és fél évszázaddal "Habsburg Diána" elõtt, maga a rõtszakállú császár, Barbarossa (rõtszakállú) Frigyes (1122-1190) ûzte itt a vadat, III. Béla királyunk vendégeként. Lübecki Arnold püspök, a császár kísérõje számol be az eseményrõl. Elmondja: a keresztes hadjáratot vezetõ uralkodó hadával átvonult Magyarországon, ahol III. Béla királyunk és felesége, Margit - Fülöp Ágost francia király húga - szívélyesen megvendégelte Esztergomban. Ezután többnapos vadászat következett. "A király a császárt és fiait (Henriket és Frigyest) egészen az Etzilburgnak, vagyis Attila városának nevezett Óbudáig vezette és négy napon keresztül mind a Pilis-erdõn, mind pedig a király vadászószigetén, Csepelen vadak ûzésével töltötték az idõt..."

Régi beszédes helynevek, például "Foydkerek" (fajdos erdõ), Leshegy, Lórév, Fácános, a Szigetbecse fölötti Királyréte és Tyúkos, utalnak a hajdani vadászparadicsomra. A régészek több vadászkastély maradványát is ismerik a szigetrõl. Maga Savoyai Jenõ herceg, aki a XVIII. század elején az itteni uradalom tulajdonosa volt, emlékezik meg ezek egyikérõl: "A régi patak mellett állt valaha Mátyás király feleségének villája." Ráckeve helyén állt egykor Kevevára, ami szintén vadászkastély lehetett. Hozzá hasonlót sejtenek a régészek a sziget északi végén, a Szabadkikötõ területén, a hajdan Királymajornak mondott részen is. Ez utóbbi területen, mint a XIX. században följegyezték, még nagyszabású romépületek álltak. Nem kétséges, hogy az egyik királyi kastély maradványai. Feltártak itt egy középkori magyar temetõt is, melybõl a csontmaradványok mellett - kormeghatározóul - II. Endre királyunk pénzérméi kerültek elõ.

A sziget manapság jórészt kopár, mezõgazdasági mûvelésbe fogott területét hatalmas erdõségek borították a régi évszázadokban. Erdõóvó mesterek - korabeli nevükön: ardók - szép számmal éltek itt akkoriban. Õz és Kozma "ardó" nevét megõrizték a régi krónikák. De a királyi vadászterülethez az "ebhordozók" ugyanúgy hozzátartoztak, mint például a lovászok meg a solymászok. Nagy Lajos királyunk kedvenc solymásza, Lõrinc fia Mihály szolgálataiért birtokot kapott a szigeten az uralkodótól.