( Kérem várjon,amíg a lap betöltődik! )

Utazzon a ráckevei HÉV-vel naponta!!!                   Jöjjön!!!                      Várjuk!!!                 Legyen az utasunk!!!

Főlap
Fontos információk!
Forgalmi változások
A névadó város
A 122 év története!
Személydíjszabás
Menetrendek
Pénztárak
Vonalrajz
Ahol a vonat elhalad
Társlapok
Balesetek
Filmek és fényképek
Járműveink
Rég volt, de igaz volt!
Nem változott?!
Rongálások
Büszkeségeink!
Hobbi
Művészet
Humor
Kapcsolat

 

 

 

 

Kérem, tekintse meg munkatársaink műveit:

 

                                 Juhász László: Dunahídi krónikák 1.,2.

                                Tadeusz Tóth Gábor: grafikája (és további festményei!)

                                

 

Dunahídi krónikák 1.

Avagy genezis és zoológia

 

     Az ősidőket szerény személyem színrelépésétől számítom, ezért elöljáróban is bocsánatot kérek, amiért egy sajátos szubjektív szemüvegen keresztül látok.

     Sosem felejtem el azt a hajnalt, mikor először indultam el a végekre. Úgy éreztem magam, mint egy magányos utazó, aki nekivág az ismeretlennek. Végtelen távolinak tűnt a cél, és félelem motoszkált bennem, hogy eltévedek.

     Most már behunyt szemmel is kipiruettezek. Ismerek minden buckát, minden töredezett követ a szolgálati helyem felé. Óriási különbség van ám a nyár és a tél között. Ilyenkor még a természet is az ember ellen esküszik. A nagy hóban sokszor úgy vánszorogtam, mint a valamikori Delta című műsor prológjában a hómezők hősei. Olvadás majd fagyás után pedig komoly mūkorcsolyatudás szükségeltetik a kijutáshoz.

     A Dunán átívelő hídon, mikor jövök, mindig megcsodálom a szárcsákat, amint kutakodnak a vízben. Néha föltűnik egy-egy vadkacsa is, kecsesen ringatózva a folyón, sőt hattyúkat is láttam. Gyerekkorom Fekete István regényei köszönnek vissza útközben, ide a Berekbe.

     Megérkezvén és átvéve a szolgálatot, bejárom a váltókörzetem, majd váltóhasználhatósági ellenőrzést tartok. A rutinfeladatok közepette – kihasználva a vonatmentes időszakokat -, tovább bővítem zoológiai ismereteimet. A pár napos verőfény visszacsalta kedvenc harkályomat, aki komoly tudományos alapossággal kopogtatja végig a környező fákat, mint egy orvostudor. Nyári cinkéim nem tudom, hol rejtőznek, hol találtak menedéket a zord tél elől. Pedig tapasztalt kollégámmal még szalonnabőröket is aggattunk a szőlőlugasra.

     A feketerigók egészen az őrházig merészkednek, pimaszul bőszítve a környék macskáit, akiket már-már albérlőkként tartunk nyilván. Három zsebtigrissel büszkélkedhetünk. Hívatlan látogatókként gyakran megtisztelnek bennünket. Mindhárom más és más karakter. Nekem a Marci nevű tetszik leginkább – hozzáértésemet bizonyítandóan -, akiről kiderült, hogy lány a lelkem. Fel-feltűnik egy igazi házicirmos is, de vagy félénkségből, vagy puszta gőgből elveit fel nem adva tisztes távolból szemlél csak. A harmadik, egy fehér cica egyáltalán nem nyerte el tetszésemet. Magamban unszimpátiám jeléül egyszerűen csak kockafejűnek titulálom. Ellenszenvemet azzal sikerült kivívnia, hogy mindig, galád módon eleszi a Marci elől az élelmet.

    Láttam már ölyvet is, fenségesen trónolt a felsővezetéken, szinte ellenőrizve a vonatforgalmat. Múltkor egy csodálatos szarkapár örvendeztette meg szívem (azt, hogy szarkák, egy helybéli öregúr felvilágosítása nyomán tudtam meg).

     Így élünk itt kinn a végeken, egyfajta sajátos szimbiózisban a természettel. Elfogadjuk a felkínált lehetőségeket, ha kell, megalkuszunk velük. Keretet adnak a munkához, igyekszünk mi is beleolvadni a tájba, és egy nagy gépezet részeként szolgálni. Legközelebb az itt élő emberekről írok, akik a táj részei.   

                                                                                                                                                    

                                                                                                                                                          Juhász László

 

 

Dunahídi krónikák 2.

 

Igen nagy forgalom van itt a Dunahídnál. Autók jönnek - mennek, sőt néha száguldoznak is. Ezen kívül emberek, akik jobbára kerékpárral közlekednek. A télnek megszokott arcai vannak, nagyon sok a helybeli. Idős emberek lakják a környéket, akik nosztalgiával emlékeznek a régi időkre, mikor a HÉV még igazi vasút volt, békebeli állomásokkal és muskátlival az ablakokban. Az új idők szele azonban elsöpört mindent, megszűntek az üzemek, a nyüzsgő vasúti szállítás, helyette mint kísértetárnyak meredeznek a múlt emlékkövei.

A környék legjellegzetesebb figurája Iván bácsi, aki valaha vállalatigazgató volt, most nyugdíjasként tengeti életét. Pénz- és hatalomvesztettként megkeseredett emberré vált. Szinte mindennap betotyog Dunaharasztiba, pótolva szeszraktárának hiányait. Visszafelé már kissé nehézkesebben mozog, mivel a nemes nedűből kóstolót is illik tartani. Feleségével a diplomáciai kapcsolatokat már régen megszakította, magányosan él a két ember egy fedél alatt.

Erre kerekezik Terike is, kollégám majdnem menyasszonya. Isten tudja miért szakadt meg az ígéretesen indult kapcsolat, talán nem akart az ifjú férjjelölt ötödik felesége lenni, bár Kékszakállnak hét is volt. (Rá is faragott, de ez már egy más történet).

 Világtól elzárt emberek élnek itt jobbára, akik olthatatlan vágyat éreznek a művelődésre, amelyet a Metró újság testesít meg, legfőképpen ingyenes voltából adódóan. Szinte mindennap jönnek érdeklődni, de sajnálkozva kell őket elutasítanom. Az őrházzal szemben laknak Lajos bácsiék, akiket szoros kapcsolat fűz hozzánk. Nősülni vágyó kollégánk ebédjéről ők gondoskodtak nap mint nap, ezenkívül másik kollégánkat SE (sajnálatos esemény) kapcsolja hozzájuk, egy balul sikerült favágás ürügyén.

Idősebb kollégánk alaposan feltérképezte a környéket, barátságos jovialitása nyomán már minket is ismerősként üdvözölnek. Szinte nincs olyan nap, hogy valaki ne érdeklődne felőle. - "Tartósan beteg lett szegény" - szoktam mondani a kíváncsiskodóknak.

 Elvileg szerencsefiának kéne éreznem magam, hiszen mindennap itt vezet el az útja Bandinak, a kéményseprőnek. Nagyon komoly ember, indulás előtt mindig üzleti tervet készít, hogy aznapra mennyi bevételt kell realizálnia. Valami azonban mindig közbejön, így vagy a terv elhibázott, vagy az emberek fizetési hajlandósága csappant meg.

Aztán itt van Marika, aki már ötven felé közeledik, és tartósan munkanélküli. Mindig érdeklődik, munka vagy újság iránt, ám egyre fogynak reményei. - "Imre bácsiról mit tud?" - állandóan kérdezi.

 A nyaralók többsége idős emberekből áll, akik tömött szatyrokkal többször meg - megállva jönnek az úton. Mindegyik hiányolja, hogy nem áll meg a HÉV, még ha csak feltételesen is. Sajnálom őket, de udvariasan ki kell térnem a kérdés elől.

Lassan ősz lesz. Jönnek a hűvös szeles idők, elfogy a nyaralók lakossága. Csak a tősgyökeres helybéliek tapossák továbbra is konokul a biciklipedált a sárban. Ennél már csak rosszabb jöhet, mondják sokan, ha átlépünk a hó és a jég birodalmába.   

                                                                                                                                        

                                                                                                                                             Juhász László 

 
 

Tadeusz Tóth Gábor grafikái:

 

A HÉV dunahídja Dunaharasztinál!

Szigetcsép állomás (grafika és olaj)

 

Soroksár Hősök tere

 

Tekintse meg a művész további festményeit  ITT!

 

Hamarosan folytatjuk, mielőbb térjen vissza!!!