Jelenleg Snep Román atyára, plébániai kormányzóra hárul az a nemes feladat, hogy a Rahói járásban római katolikus plébánosként magyarul hirdesse az igét. Emellett ő látja el a kőrösmezői plébániai teendőket, illetve szolgálatot teljesít a filiákon, azaz a plébániához tartozó kis egyházközségekben: Szvidovecen, Tiszabogdányban, Terebesfehérpatakon, valamint a ziptserei-i közösségben (Rahón élő németek leszármazottai). A plébánossal nemrég egyházi és világi dolgokról egyaránt beszélgettünk.

— Honnan érkezett Rahóra?

— A técsői járási Kerekhegyen születtem, Nagyszőlősön érettségiztem, majd Magyarországon, Egerben folytattam tanulmányaimat. A püspök atya 2000-ben szentelt pappá. Egy évig Munkácson voltam káplán, majd a lelkipásztori gyakorlat után 2001 augusztusában kerültem a Rahói járásba.

— Hogy sikerült beilleszkednie?

— Viszonylag jól, mert kihelyezésem előtt egy fél évig pont ezen a területen voltam gyakorlaton — egy idősebb lelkipásztor mellett végeztem segédlelkészi teendőket —, úgyhogy szinte ugyanoda jöttem vissza. Persze a mostani munkám egészen más, mert míg akkor csak segítettem, most az egész lelkipásztori munkát magamra kell vállalnom. Szerencsére voltak mellettem is diakónusok, szerpapok, akik segítettek a liturgikus dolgokban, és hála Istennek, vannak jó munkatársaim, akik segítenek a világi ügyek intézésében.

— Az egyház mellett a magyar oktatás jelenti a másik összetartó erőt a szórványban élőknek. Rahón csak néhány éve folyik magyar oktatás. Minek köszönhetően?

— Az elődöm, Juhász János magyarországi lelkipásztor szorgalmazta a magyar osztályok elindítását. A szülők támogatásával kezdeményezését siker koronázta, s azóta már hat osztályunk van. Sajnos, még nem beszélhetünk iskoláról, mivel nincs saját épületünk. Egyelőre a plébánia biztosít tantermeket az iskolásoknak: öt osztály tanul itt, egy pedig az ukrán iskolában, délután.

— Tervezik-e bővíteni az osztályokat?

— Természetesen igen. Az egyházközség már meg is vásárolt egy épületet erre a célra, pontosabban arra, hogy ebben az épületben lenne a magyar iskola.

Ugyanígy Kőrösmezőn is, ahol kaptunk az államtól egy romos épületet, amelyet magyarországi alapítványok segítségével sikerült rendbe hozni. Itt jelenleg két magyar osztály és egy óvodai csoport működik.

Rahón még nem fejeztük be az épület felújítását. Úgy tervezzük, hogy decembertől folyna itt az oktatás. De ha nem tudjuk erre az időpontra rendbe tenni, akkor jövő év szeptemberétől már bizonyosan itt kezdik meg a tanévet a gyerekek.

— Külön igazgatója lesz a magyar iskolának?

— Igen, ha külön épületben tanulunk majd, akkor természetesen saját igazgatónk is kell hogy legyen. Jelenleg ugyanis az ukrán iskolához tartoznak ezek az osztályok, és egy igazgatóhelyettes látja el a velük kapcsolatos teendőket.

— Visszatérve az egyházra…

— Hagyományosan vallásosak az itt élő emberek: az idősebb nemzedék átörökítette az Istenben való hitet, s a fiatalok szívében is mindmáig él. Ezt abból látni leginkább, hogy vasárnaponként sok fiatal látogat el a misére. Nagy űrt jelent azonban a középkorosztály hiánya. Mivel a szegénység, a munkanélküliség errefelé nagyobb, mint Kárpátalja többi részén, a munkaképes korosztály Ukrajna más területein, sőt határain kívül próbál munkát találni. Ők tehát nincsenek idehaza, így nem is vesznek részt az egyházi életben. Emellett a fiatalok közül is csak az iskolások járnak templomba, mivel akik tovább akarnak tanulni, azok más városokban élnek.

— Milyen programokat szervez az egyház?

— Mint általában más egyházaknál, nálunk is folyik hitoktatás, a felnőttek részére pedig bibliaórát tartunk. A gyerekek szívesen jönnek, de a felnőtteket nagyon nehéz összehozni. Épp azért nehéz, mert hiányzik a „mag” — a középkorosztály.

— Véleménye szerint a továbbtanulók tanulmányaik elvégzése után visszatérnek Rahóra?

— Csekély a kilátás erre. Esetleg azok térnek vissza, akik tanítói pályát választottak, mert az iskolában el tudnak helyezkedni. De a többiek ott maradnak, ahol munkalehetőséget találnak.

— Nem olyan régen a férjem, Gubály László a bátyjával, Pállal és egyik barátjukkal összefogtak, és együttes erővel megvásárolták az épületet, amelyből étterem lett, és a Liscsinka nevet kapta. Mivel a férfiak sokat utaznak, többnyire én igazgatom az éttermet, amit szívesen teszek. Szeretem a vendéglátóipart, az embereket — kezdte beszélgetésünket Gubály Éva.

Az üzletasszony elmondta: éttermük, annak ellenére, hogy még elég „fiatal”, nagyon jól működik. De inkább nyáron van nagyobb forgalmuk, hiszen a vidékre sok turista — magyarországiak, lengyelek, szlovákok, románok — érkezik, akik szívesen térnek be hozzájuk. A helybéliek is kedvenc helyüknek tartják a Liscsinkát: számos rendezvényt — születésnapi bulikat, kisebb baráti összejöveteleket — tartanak itt.

— A hozzánk betérők sokféle étel közül válogathatnak. A konyhán magyar asszonyok dolgoznak, így elsősorban magyaros ételeket főzünk, de elkészítjük az ukrán s számos más nemzetiség ételeit is. Tehát mindenki kedvére válogathat a különböző ízek közül. Sok halból készített ételt kínálunk, a saslik pedig elmaradhatatlan — jegyezte meg az üzletasszony.

A hideg idő beköszöntével ugyanúgy várja a vendégeket a Liscsinka, mint nyáron, csak éppen nem a fenyők hatalmas ágai alatt, hanem a szintén csodálatos teremben, ahol hangulatos órákat tölthetnek el az oda betérők.

— Az emeleti részben négy szoba van, amelyeket, terveink szerint, rövidesen rendbe hozunk, így a turisták, átutazók meg is szállhatnak majd nálunk — közölte örömmel Gubály Éva.

Amint megtudtam, konkurencia van, de Gubályék optimista emberek, s igyekeznek mindenben a legjobbak lenni, mérsékelt árakat szabni, a vendégeket szívesen fogadni, hiszen ezek nélkül a vendéglátóipar mitsem ér.