Az ünnepséget Szabó Árpád, a tanintézmény igazgatója nyitotta meg, aki szólt a gimnáziumban töltött évek közösen elért eredményeiről. Kiemelte az anyanyelven történő oktatás fontosságát, majd sok sikert kívánt a nyolcadikosoknak az életben való elinduláshoz.

A remény zöld szalagját az osztályfőnökök tűzték fel a diákoknak, majd köszöntötték a végzősöket. Az összegzés nem volt könnyű, hisz nyolc hosszú év munkájáról, örömeiről, kudarcairól nehéz néhány mondatban beszélni.

Taracközi Ákos, a 8.A osztályfőnöke kihangsúlyozta: útjaik a tanév végén elválnak bár, ám a gimnázium kapuja mindig nyitva áll előttük, ha tanácsra, segítségre van szükségük. Azon reményének adott hangot, hogy tanítványai elérik az általuk kitűzött célokat, mert „Nem elég a jóra vágyni, /A jót akarni kell. / És nem elég akarni, / De tenni, tenni kell.”, idézte Váci Mihály szavait. Az osztályfőnök a diákok előtt álló vizsgákra utalva elmondta, hogy a nagy bizonyítás még előttük áll, tehát készüljenek lelkiismeretesen.

Fábián Márta egy tanítványaihoz kapcsolódó kedves emlékkel kezdte köszöntőjét. Egy Shakespeare-idézetet kapott egykor diákjaitól, mondta, amely így hangzott: „Hol szeretetet vetünk, ott öröm sarjad”. Nos, ő is igyekezett elvetni a szeretet magvait osztályában, hogy tudjanak együtt örülni egymás sikereinek, átérezni egymás bánatát. Az évek során a gimnazisták között igazi jóbaráti kapcsolatok alakultak, amelyről nem szabad megfeledkezniük a tanintézmény befejezése után sem, hívta fel a diákok figyelmét. A tanárnő kihangsúlyozta a továbbtanulás fontosságát. Külön utalt azokra a lehetőségekre, amelyek megkönnyítik a mostani diákok sorsát, nevezetesen az anyanyelvén történő továbbtanulást. Amellett azonban, hogy magyarul folytathatják tanulmányaikat, lényeges, hogy annak befejezése után térjenek vissza oda, ahonnan elindultak, gazdagítsák szűkebb pátriájuk, Kárpátalja tudáskincsét. „Ide kell hoznunk a nagyvilágot”, idézte Veres Péter szavait.

Az ünnepségen nemcsak a diákok kaptak szalagot, hanem velük együtt a tanári kar is hordhatja ezentúl a kis zöld masnit.

Az is szokássá vált már a gimnazisták körében, hogy a végzősök erre az alkalomra frappáns idézeteket, bölcsességeket gyűjtenek össze, amelyeket egy közös címszó alatt szalagokra írnak fel. Ezek a szavak (szalagok) kerülnek fel a stafétabotra, amit minden évben a hetedikesek vesznek át megfogadva, hogy hűek lesznek elődeikhez, iskolájukra szégyent soha nem hoznak.

A végzősök szívét ilyenkor átjárja a búcsúzás, az elválás érzése is. Bár még messze a tanév vége, már sokkal kevesebbet lehetnek együtt, mint eddig voltak. Ez az érzés hatotta át műsorukat s köszönetnyilvánításukat egyaránt. Köszönetet mondtak tanáraiknak mindazért, amit a nyolc év alatt értük tettek, azért a tudásért, amit tőlük szereztek az itt töltött évek során. Természetesen megköszönték szüleik fáradozását is, hisz tőlük kapták a két legfontosabb dolgot: az életet és a szeretetet. Hálájuk jeléül minden édesanyának egy szál szegfűt nyújtottak át. Arany János szavai szerint „Nem hal meg az, aki milliókra költi dús élete kincsét.”, s ezt a diákok is így érzik.

Az idei szalagavatón hagyományt teremtett a gimnázium tanári kara azzal a produkcióval, amellyel tényleg sikerült meglepni a végzősöket: „Legyen áldás az úton, amit ma kezdesz el”, énekelte a pedagógusokból alakított kiváló kórus (reméljük, nem utoljára hallhattuk őket, hisz produkciójuk maradandó élményt jelentett valamennyi jelenlévő számára).

A hetedikesek is köszöntötték a végzős osztályt, s ebből az alkalomból nívós műsort készítettek. Buzdították diáktársaikat, hogy ne torpanjanak meg, hisz „A bátorság lényege nem az, hogy a szíved nem remeghet, hanem az, hogy mások ne lássák e remegést”.

A szalagavatót a nyolcadikosok által előadott Palotás tette még ünnepélyesebbé és feledhetetlenebbé.

Adyt mindig érdekelte a politika, mindaz, ami az életben körülvette. Az ország elmaradottságának, a magyar nyomorúságnak abban látta a legfőbb okát, hogy Magyarország nem élte meg a polgári átalakulást, ugyanis itt nem ment végbe a polgári forradalom. “…de emellett a feudalizmus majdnem olyan, mint Dózsa György idejében…” — írja a költő 1903-ban a Nagyváradi Naplóban. Ujjongó hanggal, lelkes pátosszal vesz tudomást az Európában és Magyarországon is megélénkülő forradalmi mozgalmakról. Az 1912. május 23-ai százezres tüntetés után verseiben optimista jóslat cseng a magyar jövőt illetően. Ám a történelem rácáfolt a próféciákra: Európa és a magyarság a háború rémségébe keveredett. Ettől kezdve megváltozik Ady hangja. Költeményeiben a népet féltő aggodalom, a rettenet lesz uralkodó szólammá. Reformkori elődeihez hasonlóan benne is felrémlik a nemzethalál kétségbeejtő víziója.

A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki belőle a keserű, átkozódó, ostorozó költeményeket, a magyarság-verseket. Az a félelem, kétség izgatta, hogy vajon ez a nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság fenn tud-e maradni a népek közötti versengésben vagy névtelenül elvérzik a harcban. Ostorozó verseinek forrása az a nyugtalanító tapasztalat, hogy a magyarság képtelen következetes, kemény akaratkifejtésre, erőfeszítésre. A hőkölő harcok szánalmas népének tartotta a magyart: „Sohse harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta.” ; vertnek született, nem verőnek.

A magyarság sajátos jellemvonásaként jelent meg számára a tenni nem tudás, a szavakban élő nagyhangúság, a hencegő dicsekvés, a tettekben való patópálos tehetetlenség. A fajok cirkuszában (1910) című versében a „századokkal nálunk előbbjáró kultúrtársadalmaktól” való lemaradásunk miatt érzett tragikus szomorúság szólal meg. Úgy érezte a költő, hogy a magyarság képtelen felküzdeni magát a történelemformáló népek sorába. Kétségbeesetten vívódott a nemzethalál gondolatával, s magyarság-verseiben kifejezte, hogy a magyarság elmaradottsága az erkölcstelenség, a cselekvésképtelenség, a tehetetlen renyheség következménye. Az Idő rostájában című költeményében azt hirdeti, hogy el kell pusztulniuk azoknak a népeknek, amelyek nem képesek sorsukat alakítani, amelyek „nem magvak a Jövőnek”.

Nekünk Mohács kell (1908) című verse — „fordított himnusz” Benedek Marcell irodalomtudós szerint. „Isten segítségét kérte itt is a költő, csak éppen nem az áldásban, de a verésben, a meg nem szűnő örök büntetésben” (Király István). Ady ugyanis azt vallotta, hogy az állandó sorscsapások azok, amik életben tartják a nemzetet. Ezért kéri az utolsó versszak végén „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk”. A költő azonosul népével. Az első versszakban a verés tárgya a nép, a másodikban már a beszélő („engem”), hiszen ő is magyarnak született. A néppel való sorsközösség vállalását hangsúlyozza a harmadik versszakban a „minket” személyes névmás is.

Biky Ottó, a Tiszapéterfalvai Zeneiskola igazgatója elmondta, mennyire fontos a gyerekek számára a néphagyományok őrzése, milyen hasznos annak oktatása. Az igazgató úrtól azt is megtudhattuk, hogyan alakultak meg az együttesek. A négytagú népdalkórus és a többi fiatal tehetség nemcsak itthon, de külföldön (Magyarországon) is nagy sikert aratott már. Természetesen egy-egy bemutatkozás komoly anyagi ráfordítást igényel. Abban például, hogy most eljöhettek hozzánk, nagy segítséget nyújtott a Magyar Köztársaság Ifjúsági és Sportminisztériuma, ahonnan pályázat útján nyerték el az utazáshoz szükséges pénzösszeget.

Iskolánk tanulói előtt példaértékű, hogy a péterfalvai gyerekek önszorgalomból járnak a tánc- és énekórákra. Tanintézetünk diákjaiból sem hiányzik az akarat. Ezt bizonyítja, hogy a Técsői Hollósy Simon Középiskolának is van tánckara, amelynek tagjai szintén bemutatták, mit tudnak.

Az előadás végén iskolánk nevében Bartos Irén igazgatóhelyettes mondott köszönetet, majd az aulában táncházat szerveztünk, ahol a vendégzenekar húzta a talpalávalót.