A Tolna megyei Sárköz Magyarország egyik jellegzetes tájegysége. A Duna és a Sárvíz által határolt területen lévő Őcsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett sárközi református falvakhoz számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb, a műveltség hasonlósága alapján, Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki református magyar falvak, Zengővárkony, Pécsvárad, Váralja, és Hidas református magyarságát is, mely az utóbbiból már az 1930-as években teljesen eltűnt, a többiben pedig erősen visszaszorult. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori összeházasodás folyamatosan erősítette, s felmerült az a gondolat a kutatók körében, hogy a zengőalji magyar falvak népe a sárközi magyarság kirajzása lenne. Ezt nem lehet bizonyítani; valószínűbb, hogy egy szélesebben elterjedt, de a török világban elpusztult nép és paraszti műveltség emlékét őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, melyek közti teret nagyrészt német telepesek töltötték ki. Ez az idegen környezet egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat (Andrásfalvy B. 1976: 101; 21; Zentai J. 1978: 30).
Sárköz a Megyer törzs szállásterületének déli részén helyezkedett el, lakói vélhetően a törzs mezsgyéjét védték és a délre tartó ősi kereskedelmi és hadiutat felügyelték. A Sárköz települései a Duna árterületén épültek, ezt a vidéket a Duna szabályozásáig mocsarak uralták. A fennmaradt településeket magasabban fekvő, szárazabb helyekre építették. Fennmaradt számos elpusztult sárközi település neve: Almás, Csatár, Ete, Ebes, Farkasd, Fejérvíz, Kesztölc, Kürt, Nyámád.
A sárköziek néprajzilag többek közt színpompás női viseletükről, hímzett főkötújükről ismertek. Elterjedt vélemény volt, hogy népviseletük az országban az eggyik legszebb. Népművészetének pompája, tökéletes színharmóniája többek között Csók István festőművészt is megihlette. A viselet összeállításának és felöltésének módja azt a célt szolgálta,hogy a viselő testalkatának megjelenítését közelítse a helyileg elfogadott szépségideálhoz. Egy-egy virágjában levő népviselet jelrendszerként is felfogható, amely azoknak, akik ismerték az egyes öltözetdarabok, színek, díszítmények és összeállítási módok jelentést, a viselőről, annak állapotáról, koráról, rangjáról-módjáról, foglalkozásáról, az alkalomról, amihez felöltözött, jóformán mindent elmondott. A színek használatát a kor szabja meg: legszínesebb a fiatalok viselete, az idősebbeknél szinte évről évre elmarad egy-egy szín. A fiatalság a pirosat, tarkát hordja, negyven éven felül elmarad az élénkpiros szín, helyette sötétzöldet, bordót s barnát viselnek, az egészen öregek tiszta feketében járnak. A családi állapotot elsősorban a fejviselet jelezte: a lányok pártát, majd háromrészes bársonyt hordtak, az asszonyok pedig a lakodalom utáni naptól kezdve halálukig főkötőt, ünnepen kendőt is öltöttek. Ehhez a fiatal menyecske fátyolt és ún. csafringot is tett, ezt azonban első gyermeke születése után levetette. Aki gyászolt, esetleg fehérrel élénkítette a feketét, de nem tért vissza többé a színes ruhához. A Sárközben munkára, útra és ünnepekre külön öltözéket állítottak össze, természetesen az ünnepi volt a legszínesebb, amelyben a táncba, bálba, vásárokra jártak. A legünnepélyesebb azonban a menyasszonyi viselet volt.