A SÁRKÖZ NÉPVISELTE
A sárközi viselet közismert képe a XIX. század második felében alakult ki. Az asszonyok széles, piros posztóval bélelt zöld posztószoknyájáról, amelyet középütt felhajtva, korcba tűzve viseltek, csak írásos emlékeink maradtak fenn. Igen büszkék voltak öltözetükre. Tudták, hogy külső megjelenésük egyúttal anyagi helyzetüket is példázza. Ezért Sárközben szívesen vették, ha az egyetlen gyermek, lány volt, hiszen öltöztetésére egy vagyont költhettek. A szekszárdi születésű Garay János szerint:
"A férfiak gatyás öltözetén nincs semmi említeni való, viszont szépeik azok magokat viseletökben megkülömböztetik. Fején a menyecske festett kendőt visel, mely alatt a főkötő galand-(fekete szatying) és csipkeszélekkel; a hajadon leeresztett s pántlikás hajtekerccsel jár ezt elöl pödrésbe sodorja, s innepi alkalomra pártát is feltűzi! Vállaikról s gömbölyű karjaikról a patyolat ingujj fekete szőr vagy selyem, vagy pillangókkal kihímzetten omlik. Derekukat szinte kihímzett s czifrázott fűzőváll övedzi mely alatt a habos, vagy tarka rokolya alig ér térdig, ezer meg ezer redőkbe ráncosúlva kaczéran hullámzik fel-alá, s ha a legszigorúbb télben ködment öltenek magukra, a láb mindaozonáltal feljebb említém, mindig fedetlen, s ilyenkor nem igen hasonlatlan a ludakéhoz. Sárga vagy veres csizmáikat csak vásár- s innepnapon veszik elő, de azokat is hónok alatt viszik a templomküszöbig, hogy el ne sárosítsák, s csak ott vonják piros lábaikra. S ha így eredeti viseletükben fürgén és csinosan a szekszárdi, bátaszéki vagy mohácsi heti vásárokra megjelennek, kinek, kinek fején egy kosár gyümölccsel, tojással vagy egyebbel megrakva: mulattató őket hallani, miképp kínálják a vevőknek egy eedős lee-kömmel szeep és jaó eézű szee-vájókat, aómájokiat; míg férjeik az alatt halakat s rákokat árulnak."
A hirtelen meggazdagodás sehol sem tükröződött olyan mértékben a női viseletben, mint a pompás sárközi paraszti öltözködésben. Kovách Aladár szavaival élve
„Bámulatos volt a nők színpompával összeállított öltözete, „mely a régi, jóformán fehér viselettől, a színekben való dúskálkodással különbözik, éppen nem az országszerte lábra kapott divat, mely a nyugatról beözönlött úri, majd mesteremberes divat vegyülékéből állott elő s mellyel minden más faluban lépten-nyomon találkozunk. A sárköziek új színes divatja a régi alapokon épült, saját lelkűkből fakadt s így eredeti, újkori népviselet.”
Itt maradt meg legtovább a lányoknál a párta viselése. Hajukat három részre osztották. A két oldalsó hajfürtöt hátravezették, és hozzávéve a hátsó hajhoz, háromágú fonatba fonták. A pártát a homlokra illesztették, és a hajfonat alatt, a tarkón kötötték meg. Kétféle pártát viseltek. (a régebbi.) Az úgynevezett csücskös, vagy tülökpárta az 1880-as években eltűnt a lányok fejéről, helyébe egy újabb pártaforma, a bársony lépett. 
A bársony három rétegből állt: legalsó rétegére, a homlokbársonyra illesztették a közép- vagy tornyos bársonyt, amelynek vörös posztóval bevont abroncsát gyöngyökkel rakták meg, és e fölé a harmadik réteget, a tornyos bársonyhoz hasonlóan díszes nagy bársonyt. Miután a párták divatja leáldozott a csipkés hajviselete lett egyre bonyolultabb, oly annyira, hogy nagyobb ünnepeken mikor „jóval éltek” azaz úrvacsorát vettek, a decsi lányok az ügyes kezű pilisi asszonyokkal fésültették meg magukat. A homlok felett cukros vízzel megerősített cakkokat, csipkéket húztak, melyeket gyöngyös bársonyszalaggal fogtak le. Az első gyermek születéséig viselt hímzett kontypántlikával borított főkötőt a menyecskék nagyobb
ünnepeken bíborral (
150 cm hosszú, 35 cm széles fátyolszerű kendővel) tekerték be, ennek két díszes végét mellen letűzték vagy hátravetették. A két keskeny szélét geometrikus mintájú színes selyemhímzéssel, díszítették. A mívesen hímzett főkötő áttetszett a fátyolszerű kendőn, amelyet díszes ötvösmunkájú tekerődző-tűvel erősítettek fel. Az 1920-as évektől a nagylányok és asszonyok fejkendőjüket Juliskásan kötötték hátra. A ternó- (kasmír-) és selyemkendőt tarkón három hajtásba szedték. A lányok kendőjének hátsó sarka szabadon lebegett, az asszonyokét kívülről lekötötték. Finom fodorvászonból készült a nők mellévarrott ujjú „hímes bíborümöge”.
A fodrozódó felületű fodorvászon vagy bíbor eredetileg a kereskedelem révén, balkáni útvonalon jutott hazánk területére, de idővel - a technikát eltanulva - például az egri takácsok, sőt a parasztasszonyok is megszőtték. Sárközben a bő ujjú, bíbor ingváll ujjait korábban fekete szőrfonallal díszítették, de a hímzés idővel kiszínesedett. Gyakoribbak voltak azonban a hímzés nélküli ingek, amelyeken csupán a vászonszeleket összeillesztő varrások, a kötések szolgáltak díszként. A bő ingvállat, a szoknyába kötött ingváltozaton át, végül egy, a szoknyán kívül viselt blúzféle, a rékli vagy röpike feledtette a sárköziekkel. Anyaga, színe, mintája eltért a felsőszoknyáétól. A röpike szabása megfelelt az országosan elterjedt, testtől elálló blúzféléknek. Magas, állónyaka volt, s az elején egysorosan zárult. Az 1920-as évektől a kerek kivágású, gallér nélküli, meztelennyakú röpikét kedvelték. A fiatalok fehér varrott fodrot vagy különféle színű gyöngyöt viseltek hozzá. A fűzött gyöngy kihangsúlyozta a viselt ruha szépségét. Az ingvállhoz illő pruszlikot, egyszínű selyemből varrták, széles selyemszalaggal, ezüst, arany sújtassál díszítve. A rokolyának nevezett, erősen keményített fehér gyolcs alsószoknyák igen széles és bő fodorral készültek. A legalsó a pamutos vászonból való pöndő (pendely) szintén igen bőre szabott, de fodor nélküli. Ez fölé vették a csupán alján fodros alsószoknyaként szolgáló csárdás pöndőt. 4-8 darab fodros alsószoknya biztosította a sárköziek közismert, drága bársony- és selyemszoknyáinak fokozatos bővülését. A felsőszoknyákat alul kétsoros selyemszalaggal díszítették. A kötények anyagukban és díszítésükben igen változatosak voltak. A selyemkötényeket három oldalról széles selyemszalagokkal, gyöngydíszítésekkel, rojtokkal, arany- és ezüst sujtásokkal, majd később színes rojtkötésekkel díszítették. A vállkendő anyaga selyem, bársony, kasmír vagy kötött gyapjú volt. A módot fitogtató Sárköziek közt, a nagylányok és menyecskék kedvelt öltözetdarabja volt a hármas, vagy négyes selyemkendő. Ezek egymás fölé kötése a halmozás egyik legszembetűnőbb példája. A legalsó 160×160 cm, gazdag rojtozással, a többi egyenként 40×50 cm nagyságú, ezek színükben, szalagszegésükben és rojtjukban különböztek egymástól. A hurkásan összetekert kendőket ráfércelték az átlósan összehajtogatott nagyobbra, a vállon át magukra terítették, a mellen keresztülvezették, majd a két sarkát hátul idegen szalaggal megkötötték vagy tűvel összetűzték. A díszes, hármas vállkendőket a röpike felett is viselték. Gyöngyöt a gyöngygallért úgy készítették az ügyes kezű varróasszonyok, hogy a vékony fonalra fűzött gyöngysorokat erősen megsodorva fonták egybe.
Ennek a gyöngygallérnak van olyan formája, amely a nyakat is takarja. Ilyenkor a szélére keskeny fodor van varrva. [...] A Magyaroknál általában olyan gyöngyöt viselnek, mely szorosan a nyakhoz simul A sárközihez hasonló gyöngydíszt nem ismerünk. Így tehát ezt helyi jellegűnek kell tartani Azonos nyakviseleti elvet azonban a Sárköztől délre lakó sokácoktól és bunyevácoktól ismerünk, valamint az egykori
Szlavóniából és Horvátországból.
Öltözetüket kötött harisnya, papucs, csizma, majd félcipő egészítette ki. Sárközi jellegzetesség az abrosz viselete, ezt mindig maguk szőtték az asszonyok. Jó-módú házaknál régebben 300 abroszt is találhattunk a legváltozatosabb mintákkal szöveg gondosan ügyelve a színek változatára is. Az abroszok alapszíne fehér, a csíkok feketék, pirosak, kékek, szürkék készítőjük tudta, hogy melyik abrosz lesz asztalterítő hétköznapon vagy ünnepen, és melyek válnak a hétköznapi öltözet kiegészítőjévé! A hétköznapi utcai vagy piacramenő öltözet elengedhetetlen része a re-tikülszerűen összehajtogatott abrosz, amelybe hazafelé menet a fejen hordott terhet kötötték bele. A ház körül az asszonyok ruháik kímélésére a Kötény fölött kötötték maguk köré az abroszt. Esős időben, vagy hidegben fejre, vállra borítva viselték Csak ezen a vidéken volt a különlegesen szépen szőtt fehér-fekete abrosz fejre-vállra borítva a siratóasszonyok öltözete. Azok az asszonyok, akik még hordják népi viseletüket, ragaszkodnak az abrosz használatához is. Az 1930-as évektől kezdődően az ingvállat kiszorítja a kívülkötős blúz, s a díszes pártát, főkötőt az egyszerűbb hátrakötő kendő váltja fel; ennek anyaga a szerint változott, hogy hétköznapi vagy ünneplő öltözet kiegészítője volt-e. Az 1950-es évektől már teljesen azonos anyagból készül a kötény, a rékli és a szoknya. Legtovább a berlinergyapjúból kötött különféle színű kendők viselete maradt meg télidőben, ezeket a fejükre terítették, és a mellen keresztülvezetve hátul, a derékon kötötték meg. Az igazi, nagy kiöltözködések a templomba járáshoz igazodtak, amelynek íratlan szabályai voltak. Beharangozás előtt a lányok a templom előtt le-föl sétáltak, mert nem illett korán érkezni, volt, aki csak harangszóra indult el otthonról. Járás közben a sárközi lányok mozgása rendkívül harmonikus volt.
Az egykorú megfigyelés szerint a lányok és menyecskék érkezése valóságos élmény. „Mintha jelmezbe öltözött babák libegnének, ring a sok drága selyemszoknya. Egy-egy lányon, menyecskén 500-1000 P. érték is suhog”
Vasárnap délután, amikor a lányok összejöttek, megtárgyalták a délelőtt látottakat, egyik-másik megjegyezte, hogy ő majd csak a nyár utóján mehet templomba, „mert addig nem lesz semmi mutatni valója”
Ekkortájt egy szegény lány azon búsult, hogy a gazdag lányok mindig összesúgnak mögötte. „Akinek 10 holdja van, mindent gondul magárul, mert 150 pengős szoknyája van. Nekik is 8 holdjuk van, és öltözködik úgy, mint azok”
A bő ujjas, hímzett száda ingváll, a különleges hármas vagy négyes vállkendő, a tarka selyemfonállal rojtozott és cifra szalagokkal borított keskeny kötény, a lányok pártája, a menyecskék csipkeszerű finomsággal kihímzett főkötője a különleges alkalmak ünneplő öltözeteként legalább évente egyszer, a „Sárközi Napok" alkalmából előkerül a szekrényekből. Népművészeink is szívesen öltik magukra gazdagon díszített ruhájukat, ha országos eseményeken vagy külföldön magyar népművészeti kiállításon képviselik Sárközt.
A közhiedelemmel ellentétben, amely a katolikus falvak népviseletét tartja gazdagabbnak, éppen a reformátustájak népviselete volt értékesebb, gazdagabb, amint Sárköz példája is mutatja.
Az viszont megfelel a valóságnak, hogy a megfelelő anyagi háttér hiányában többnyire a szegény katolikus falvakban, körzetekben bontakoztak ki a legújabb népművészettel képviselő, lényegében házilag is előállítható, a legolcsóbb gyolcsból és klottból varrt, színes, szabadrajzú hímzéssel díszített ünnepi öltözetek. Példa erre Kalocsa, vagy akár a Sárköz szomszédságában lévő Sióagárd.