Ákoska

Kicsi,pici kiskezével integet,
s te visszanézel.
Puszit dobsz, s ő észreveszi
pufi keze összeszedi.
A puszikból csokorkát rak
így kezdődik nála a nap.

Így kezdődik minden napja,
nézi ahogy munkába megy apja.
Majd tekintete rám szegül,
meginog és földre ül.
Lassan feláll, tipeg-topog,
kiscipője sután kopog.

Hisz még most tanul a babám járni
nem óhajt már tovább várni.
Hiszen ő már nagyfiú lett,
pár hónap alatt nagy lépést tett.
Felül, feláll, lépeget, széttépi a képeket.
Alszik, eszik, sír, nevet. Hozzám
bújik, megszeret.

És ha befejeződik egy nap
a fürdés után pizsamát kap.
De nem fekszik le, még vár
lesi apát jön e már.
És Ő megjelenik nemsokára
a szeretetnek otthonába.

Ici-pici kiskezével
integet, s te reá nézel.
Puszit adsz, s ő átölel
oda bújik hozzád közel.
De már álommanónak integet
ki álomport szembe hinteget.

És Ákoska elalszik szépen, már
szaladgál a tündérmesékben.
Ellazul a kicsi teste,
rátelepszik a sötét este.
Mi megigazítjuk kicsiny ágyát
és őrizzük együtt mesés álmát.

2000.

A halottak emléke

Én soha nem sírok elsején
a holtak emlékezése idején.
Mert a sírás nem segít, csak szenvedek
én könnyesen bár, de nevetek.

Nem öltözök komoran, feketén,
nekem a gyászruhám a hit, a remény.
De gyergyát gyújtok és így üzenek
mindenkinek kiket örökké szeretek.

Ekkor megsimogatnak a hűs halotti kezek,
e érintésbe belefeledkezek.
Majd a szeretteimért egy-egy imát mondok,
megérintem sírjukat és halkan távozok.

Mégegyszer visszanézek a gyertyafényes várba,
halottak táncolnak áttetsző ruhában.
Én feléjük nevetek, ők lassan el-eltünnek,
nyoma sincsen már a hűs halotti kéznek.

2003. okt. 31.